XII. A hétszemélynök levelei
XII. A hétszemélynök levelei
Szentirmay egy évig fel nem jött jószágáról Pestre; családja előtt így is sok talányos maradt Zoltán minden előkészület nélküli elutazásában; a rejtély még aggodalmasabbá lett volna, ha ők Pestre feljönnek, s tapasztalják, hogy a kedvenc, a szeretett ifjú még csak fel sem keresi őket. Rudolfnak ezt ki kellett kerülni. Családjának még azt sem volt szabad tudni, hogy Zoltán nem levelez Szentirmára.
Azért ő mindig tudott kérdezősködéseikre felelni. Minden lépése Zoltánnak tudva volt előtte; minden héten kapott levelet Pestről, melyben egy előtte egészen ismeretlen kéz tudósítá egykori gyámfia hogyléte, haladása, apróbb bajai felől, előrebocsátva, hogy ő ezeket a leveleket nagyságos főnöke, a hétszemélynök megbízásából írja, levén ő senki más, mint egy jámbor juratus tabulae regiae notarius, akit Kovácsnak hínak.
Rudolfot ugyan meglepte néha az a meleg, részvevő hangulat, melyben a megbízott tudósítások tartva voltak a jurátus által, sokat is írt, sűrű négy oldalt mindannyiszor. Ez holmi jurátustól igen szép buzgalom, ki négy sorral is lerázhatná nyakáról az ilyen akcidenciát nem hozó komissziót, hanem az ifjúi részvéten alig volt annyi csodálkozni való, mint nagyságos Tarnaváry úr e rendkívüli figyelmén, melyet is nem mulasztott el neki egynehányszor igen meleg férfias szavakkal megköszönni, melyeket, midőn levélben olvasott a hétszemélynök úr, nem tudta, hogy micsoda gorombaságot gondoljon Rudolf felől; azt-e, hogy az esze tisztul, vagy hogy vele kötekedni akar. Ő biz egy szóval sem bízta senkire, hogy Rudolfnak minden héten levelet írjon. Azt hitte, hogy az Rudolftól csak élc volt, amiért egyszer sem tudósíttatá.
A pesti gyásznapok után még egy levelet kapott Kovácstól Szentirmay, melyben leírja Zoltán magaviseletét a vész napjaiban. Szentirmay elolvasá a levelet nejének és leányának, s az ifjú hő érzelmű irata abban az elégtételben részesült, hogy a legszebb szemek könnyei hullottak reá. Óh, ha e percben ott lett volna közöttük Zoltán!
Ezen levél vétele után hetek, havak múltak, és Rudolf nem kapott újabb tudósítást. Eleinte csak várt, később türelmetlenkedni kezdett, végre levelet írt Tarnavárynak, hogy amely gyöngéd figyelmet ez ideig éreztetett vele, azt legyen szíves ezentúl is folytatni, s ha netalán az eddig levelezett Kovács nevű jurátus nem érkeznék e levelezés folytatására, kegyeskedjék e teherrel másvalakit megbízni heverő emberei közől.
Már erre csak kénytelen volt a hétszemélynök ősi restségét leküzdeni, s megerőtetvén magát, írt sajátkezűleg Rudolfnak. Ha a levél egy archeológ kezébe jut, az kaldeai rúnákat vagy skandináv kriptográfiát fog kiolvasni belőle, oly minden korlátokat túlcsapongó féktelenséggel valának annak betűi elhányva-vetve, felkarmolva vastag orrú mérges tollal, mely szerteszét frecskelte a tintát, kicsiny és nagy pontokat és felkiáltójeleket lövöldözve körös-körül mindenüvé, ahol nem kellett, néhol az egész sor csupa „m” betűből látszott lenni, csak imitt-amott lódulván ki belőle valami hosszabb betűnek a nyele, sehol egy comma föltéve, de annál több etcetera; hogy pedig a törvénytelen összevonások minőségéről, amik abban előfordultak, fogalmunk legyen, nem szükség csak a levél kezdő sorait ideiktatnom, mely zengett ekképpen:
„Ks btom! mlgs gr. úr.
Vt szcsém f. é. küldött tb rendli lleidet kézh vennem, llyekk folytán g értettem, h Te kd I ik j. t. r. n-om pr. dil. rel kat küldöz az i. úr fl.”
Olvasd
„Kedves barátom! Méltóságos gróf úr.
Volt szerencsém folyó évben küldött többrendbeli leveleidet kézhez vennem, melyeknek folytán megértettem, hogy Teneked egyik juratus tabulae regiae notariusom propria diligentia (saját buzgalmából) relációkat küldöz az ifjú úr felől.”
Látni való, hogy ilyenformán igen sok betűt megtakaríthat az ember, s ennélfogva az ily írásmód előkelő uraknak eléggé nem ajánlható, akik nem a könyvárus számára vetik a betűket.
„Erről én semmit sem tudok, mert én nem bíztam rá a levelezést. (Így folytaták tovább a nagyságos hieroglifok.) Amit tett Kovács, azt maga jószántából tette. Én bizony erre a célra külön hivatalt nem tarthattam. Hogy az érintett levelezések megszűntek, annak oka ez: Kovács letette a cenzúrát – praeclarummal –, s ilyenformán megszűnt jurátusom lenni; az ifjú úr pedig feltette magában, hogy ő külföldre utazik, oda lesz egypár esztendeig; elég nem szép tőle, hogy ő maga nem tudósított semmiről, mikor te még most is olyan jól emlékezel róla, pedig milyen galibába hozott tégedet. Az a per különben rád nézve igen jól áll, ha nem restellenéd egy kissé kitenni magadat, eclatanter megnyerhetnéd, pedig Kőcserepy erősen üti a vasat; már nyomára jöttem az érdekeltségnek, cessziója van attól a bolondtól. Zoltán az árvíz alkalmával a haláltól mentette az egyetlen leányát. Szeles kölyök. Magam is majd elpatkoltam akkor, azóta nem iszom rosztopicsint. Rettenetes dolog volt az, barátom, na de hiszen olvashattad az újságokból. Zoltánt három napig nem láttam, mindig Miklóssal járt; olyan szeles bolond lesz belőle, mint az; nem fog rajta semmi. Egyébiránt maradok igaz barátod és alázatos szolgád Tarnaváry.
U. i. Majd elfeledtem, hogy Kovács cenzúrázván, elébb hazament szülőihez, onnan felhívta őt az úrfi, hogy kísérje a külföldön, ő bizonyosan tudósítani fog.
N. B. A küldött leveleidet elégettem; baj lehetne, ha ellenfeleid kezébe kerülnének, pedig én is körül vagyok véve az auscultansaikkal, ennek a Kőcserepynek a szemei mindenütt ott vannak.”
Még egy postscriptumot kezdett a derék úr, de azt már kitörölte, elégnek találva egyszerre ennyi által bebizonyítani, mennyire terhesnek találja, hogy elébb gondolkozzék is rajta, amit le akar írni.
Különben minden levelét azzal szokta végezni, hogy nem írhat már többet, mert a papirosa szélére jutott, meg hogy a posta indul, és hogy jövő alkalomra több maradjon, s más afféle haszontalan kifogásaival a lusta levelezőknek.
Rudolf ebből annyit megtudott, hogy Zoltán a nagyvilágot járja, egy előtte egészen ismeretlen ifjú kíséretében. Előkereste Kovács leveleit, azoknak eszméiből, vonásaiból iparkodva felfedezni írójok jellemét; ezek a figyelmesen, de férfias biztossággal odavetett vonások egyenes lélekre mutatnak, a kezdőbetűk egyszerűsége szabadelvűségre mutat, a toll gyöngédebb kezelése, ahol csak Zoltán neve előfordul, bizonyítja a szeretetet, mellyel ez ifjú növendéke iránt viseltetik, s a cikornyátlan aláírásban meglelhetni a magát túl nem becsülő szerénységét, a komoly, ábrándtalan férfit.
Mindezek csalóka elvonások is lehetnek, de a gondolkozó fő a legapróbb dolgokban is mély titkokat tud meglátni. Rudolf sokszor visszatért e gondolatra, és mindig megnyugodott benne. Az ifjú kedély jövőjére nagy hatással van az első rokonszenv és az első szerelem. Ép lelkeket értek ilyenkor; a kreténnek nincs rokonszenve, sem szerelme.
Rudolf meg volt győződve afelől, hogy Tarnaváry kínnal és verítékkel írt levele után ismét egy örökkévalóságig várhat, amíg tőle egy másik levelet kap. Mekkora lehetett meglepetése, midőn alig múlt el pár hónap, s ismét megérkezének a nem is várt becses hieroglifok, mikről a címet a pesti posta ugyan nem tudta elolvasni, de annyit kivehetvén belőle, hogy Szentirmára szól a levél, csak elküldte oda, gondolván, hogy majd rátalál, aki ott lakik.
Rudolf remegve önté ki a porzót, mely legelébb is kihullott a levélből, s mellyel oly bőséggel szokott bánni a hétszemélynök, hogy mikor Széchenyinek írt levelet, a nemes gróf elébb rendesen kiküldé azt a pitvarnokától, hogy kefélje le az előszobában. A nagyságos úr írását éppen úgy a homok közől kellett kiásni, mint a becsületes egyiptomi hagyományokat.
A levél oly sűrűn tele volt írva, hogy még a széleire is jutott írás keresztben, hosszában, hogy keresni kellett, hol az eleje, hol a hátulja, mint a Calvinus János köpenyegére írt tízparancsolatot és hiszekegyet.*
Olvasóink közül többen emlékezni fognak e hajdan szokásos képekre, miken nagy reformátorok arcképei levén lerajzolva, öltönyeik egész redőzete egyetlen hosszú sorozatból van alkotva, melyben hitágazataik sarkalatos tételei foglaltaknak; hajdan csaknem minden protestáns háznál láthatók voltak e jellemző képek.
Megtalálván a kriptográfia kulcsát, Rudolf ilyenformát olvasott ki abból, nem minden fejtörés nélkül:
„Ks. btom. mlgs. g. úr!
Számtalan dolgaim közepett, mikkel el vagyok halmozva (oda tehette volna zárjel közé: „és amiket sohasem végzek el”), fáradságot veszek magamnak, hogy hozzád ezt a levelet írjam. Tudhatod pedig, hogy mennyire nem kenyerem a levélírás, hogy képes vagyok inkább elmenni gyalog oda, ahova valami izennivalóm van, mintsem leüljek neki, és írásba tegyem.
Zoltán fráter Németországban időzik, kaptam tőle két, Kovácstól három levelet. Amit ő írt, azt nem értettem, mert igen cifra, hanem a Kovácséiból megtudtam ennyit.
A kölyök – mi az eb ingének, minek nem, el nem képzelhetem – beállt Berlinben a filozófiai kurzusba, s a napokban letette a doktorátust, küldött is egy egész láda nyomatott disszertációt, fel nem bontottam, azon módon küldöm neked, tétesd a családi archívumba. Hiába, csak mindenik Kárpáthynak van valami bolondsága. János úr ilyen idős korában már leányokat szöktetett el, Abellino pedig háromféle adósok börtönét is megjárta; ez meg a lánchordta, doktorságot szerez; ugyan mi a kőnek az olyan embernek, aki félmilliót költhet esztendőnként? Valamelyik őse azt verte a fejébe, hogy Kárpátfalván kollégiumot építtet, mintha előre érezte volna, hogy egyik utódja professzor fog lenni, s praelegálhat majd a fűzi és nádi múzsáknak.
Ha ezt az öreg nábob megtudná, megfordulna a sírjában; ő még szintaxist sem végzett, s gyűlölt mindent, amit doktornak neveznek, még a lódoktort is.
A gyerek alig van tizennégy esztendős, az ilyennek még labdázni kellene; engemet tizennégy esztendős koromban, hej, be sokszor elfenekeltek, hogy a leckémet nem akartam megtanulni, pedig most a kisujjamban van a corpus juris. Nem ér semmit az a korán érés; az ilyen romlik el aztán leghamarább. Az én fickóim bezzeg azt sem tudják, mi fán terem a könyv; pedig az egyik kamasz már tizenegy esztendős, azért mégis fogadom, hogy olyan státusférfiak válnak majd belőlök, hogy csak úgy ragyognak. Meg is írtam az öcsémuramnak, hogy nekem az ilyen ostobaságoknak hagyjon békét; pusztuljon rögtön abból a tudós Németországból a kínjába; menjen Párizsba, ott első dolga legyen felkeresni valami szép grizettet vagy más effélét, az aztán majd bevezeti a világba, csak arra az egyre vigyázzon, hogy ott a bolond franciák között valami párbajba ne keveredjék, hanem ha valaki kihívja, mondja neki, hogy ökölre szívesen! Az nem veszedelmes, s ott aztán nem féltem a fickót, öklei elég jók, ha csak a doktorátus meg a porosz koszt meg nem rontotta.
Azonban kikoptam már a papirosból, azért levelemet befejezve, maradok stb.
U. i. (a levél szélén) Kőcserepy mennykő ember; ellenfeled ügyvédét, Maszlaczkyt, nagyon megnyergelte; amint veszem észre, azzal hitegeti, hogy a leányát neki fogja adni. Félbolond! S ez meg olyan egész bolond, hogy elhiszi, s eget, földet pokollá változtat ellened és Zoltán ellen. Én csak azon csodálkozom, hogy mikor annyi helyen leüt az istennyila, miért nem tud beleütni éppen ebbe az egy emberbe.
Alásszolgád T.”
Rudolfot egészen felvidítá e sajátságos, vad kedéllyel írt levele a hétszemélynöknek, ki nyers, egyenes szívű emberek szokásakint csak első feltűnésével szokott ijedelmet gerjeszteni, de hosszasb ismeretség után a legtisztább őstermészetű szívbe engedett látni. A kérdéses per nem aggódtatá tovább Rudolfot; Kőcserepy befolyását eléggé ellensúlyozá Tarnaváry makacs magatartása; arról, hogy Kárpáthy Abellino Zoltánnak e per által árthasson, szó sem lehetett, a saját magát érhető kellemetlenségekhez pedig már hozzászoktatá magát Rudolf.
Rögtön válaszolt a hétszemélynöknek, megköszönve szíves figyelmét iránta.
Alig múlt el néhány hónap, ismét új levelet kapott tőle. Úgy látszik, hogy a hétszemélynök úr kezdi mulatságát találni a levelezésben, melyet rá nézve a tárgy furcsasága tesz egyre érdekesebbé.
„Ks btom stb.!
Ki nem jövök a csodákból. Zoltán egyik bolondból a másikba esik. Alig ugrattam ki a doktorátusi katedrából, megint mit cselekszik? Ahelyett, hogy az én okos tanácsaimat fogadta volna, s egyenesen ment volna Párizsba, útba ejti Génuát, ott hajóra ül, s onnan ír nekem a hajó fedezetéről gyönyörűséges tirádákat a tengerről, hogy milyen szép a tenger, hogy milyen pompás dolog a zivatar, hogy micsoda mulatság az orkán zúgása mellett a vitorlakötelekbe kapaszkodni stb. nekem! aki utálom a tengert és mindenféle néven nevezendő vizeket, s aki nem jártam másként vízen keresztül soha, hacsak álló hídon nem, s aki rá nem ülnék egy gőzhajóra, ha mindjárt Széchenyi maga volna is a kormányos, s három tűzkármentesítő intézetbe volna is asszekurálva minden hajam szála. Azután engedelmet kér, hogy ő meglátogathassa a tengerparti városokat, s hogy magának némi fogalmakat szerezhessen a tengerészetről, ott nagy bölcsen előadva, hogy milyen nagy szüksége van magyar embernek arra, hogy a tengeren otthonos legyen; hogy milyen derék volna, ha magyar ifjak tengerésznek képeznék magokat, s hogy mekkora kedve volna őneki ebben a részben példát mutatni mások előtt! No, iszen gyere csak haza! Hát azért neveltünk téged becsületes, okos embernek, hogy a cethallal nyelesd el magadat, hát azért van teneked hetvenkétezer hold földed a legáldottabb vidéken, hogy az óperenciákra járj ladikkal szántani? Olyan dühbe jöttem, hogy maig is emlegeti nagyobbik fiam, ahogy pofon találtam vágni Zoltán helyett; mindjárt stafétát küldtem a kölyök után, hogy leszálljon rögtön arról a fatömlöcről, mert én vasban hozatom vissza, én felelős vagyok életeért az egész vármegye előtt, ha valahol el talál süllyedni a tengerbe, rólam semmiféle tenger le nem mossa, hogy én öltem el az ellenségei kedveért!
Persze a levél sohasem jutott el hozzá; nincs a tengeren sem stáció, sem vendégfogadó, s én ettől az időtől kezdve két álló hónapig nem hallottam róla egy commát sem. Képzelheted azt az anxietást, amit ezalatt ki kellett állanom. Hol járhat, mi történhetett vele? Nem süllyedt-e el vele a hajó, nem vetette-e ki a szél valami puszta szigetre, mint Robinsont? Hátha eltévedtek a tengeren, elfogyott az eleségök, s most a csizmájokat főzik meg, azt eszik, s ha az elfogy, akkor majd egymást eszik meg, vagy hátha valami tuniszi rabló elfogta, s elvitte, eladta valami szerecsen fejedelemnek. Ezt legjobban megérdemelte volna!
Két egész hónapig kellett ilyen halálos aggodalmakat kiállanom, ekkor kapok csak tőle levelet Calais-ból. Tudja patvar, honnan került oda?
Csakhogy megvan a lánchordta kölyke; bizony már attól tartottam, hogy a magaméi közől kell egyet helyette adnom, ha elvész. Jól is leszidtam azután egy levélben, azt tudom, hogy nem teszi az ablakába; nem a magyarnak való a tenger, az anglus sem menne arra, de nem fér egymástól a szárazföldön, ember hátán ember, mint a fügelevél, mi pedig egyik toronyból nem látjuk a másikat, olyan tágan vagyunk, hát mi a lelkét keresnénk a víz hátán?
No, de végre Párizsból kapok tőle levelet. Itt már, gondoltam, csak eszére fog térni; ha mindannak a szépnek és jónak, amin Abellino bátyja keresztül-kasul járt, csak egy tizedét elveszi, az neki éppen elég lesz, s azzal átesik a korhely esztendőkön, amiken minden fiatalembernek át kell esni, mentül elébb, annál jobb. Levelét is azzal a hittel bontottam fel, hogy bizonyosan pénzt kér; játékház, mulatság sokba kerül abban a drága városban, illendő is, hogy ha egyszer magyar mágnás, tegyen ki magáért, hadd lássa az a sok puruttya nép, hogy mi sem tökmaggal élünk idehaza. Egy szó sincsen abból. Az én Zoltánom, ahelyett, hogy a hozzá illő klubokba vezettesse magát, megismerkedett nyakra-főre mindenfele ütött-kopott tudós, bikfic komédiás néppel, nyifnyaf poétákkal s más efféle csavargókkal, azok között tölti az idejét, velök estélyezik, nálok vesztegeti talentumát. Összeírt nekem egy csomó kimondhatatlan nevet, s azzal akart megvesztegetni, hogy hozzátette mindegyikhez, hogy ez ilyen híres, meg amolyan híres. Jutnék csak én oda közétek, tudom, hogy még híresebbek lennének. Ezek az emberek egészen kicsavarták Zoltán eszét a helyéből. Még egy színművet is írt, amire Hugo Viktor (csak tudnám, hogy melyik a keresztneve?) azt mondta, hogy tökéletes romantikai iskolai mű. Sőt egyszer annyira vették, hogy egy irkászokból és pénzért síró emberekből (értsd: színész) álló társaságban többféle nyelveken szavalt, miket azok nem ismertek, s azok közől egyhangúlag mindnyájan a magyart találták legszebb kiejtésűnek. Hiszen azt elhiszem, hogy a magyart találták legszebbnek, de az mégis rettenetes, hogy egy magyar mágnás ivadéka Párizsban nyilvánságos estélyeken több ember előtt kiálljon, és hadonázzon, lármázzon mások mulattatására, mint a pesti kávéházakban a tirolise zengerek. Bárcsak meg ne tudnák idehaza, mert engem megeszen a szégyen. Haragomban azt akartam neki írni, hogy ha illendőbben nem viseli magát odakinn, hát nem küldök neki több pénzt; hanem a levele végén megelőzött, mert azt írja, hogy ne fárasszam magamat a pénzküldéssel; mert amit elvitt magával, azzal két esztendeig is beéri. Piha! Magyar mágnáshoz való az ilyen zsugoriskodás? Kivált külföldön; még azt gondolják majd róla, hogy nincs neki. No, ezeket a leveleket nem szeretném, ha amice Maszlaczky megkaphatná, mert ezekkel a világra be lehetne neki bizonyítni, hogy Zoltán nem az apja fia.
Legutóbbi levelében példálózik, hogy idestova elhagyja Párizst, és átmegy Angliába. Szeretném tudni, hogy hát ott miféle új csodát talál ki a bosszúságomra, mert valami még lesz belőle; Németországban hónaljig esett a tudományba, Génuában nyakig a tengerbe, Párizsban fülig a poézisbe, még hátra van Angliában a kátrány és szirup; abból tudom, hogy ki sem fog látszani.
A legközelebbi gyorsszekéren veszed a kérdéses színdarabot, ha komédiások járnak arra, még el is játszathatod a kárpátfalvi színházban. Hogy nem él az öreg János úr, hogy megláthatná! Ugyanehhez van mellékelve egy csoport költemény is, amiket Zoltán úrfi franciából fordított valami Berengártól (talán Béranger?), aki nem lehet valami nagyon fain ember, mert azt írja róla Zoltán, hogy be is volt csukva. Ezzel jobb lett volna, ha elhallgat.
Nemsokára várhatod újabb levelemet; addig is maradok stb. Tarnaváry.”
Rudolf kacagott jókedvében e levél olvastára. Azon kacagott-e, hogy e derék, nyers, nyakas hazafi, akit semmiféle lében meg nem főztek, minő sajátságos nézpontból veszi fel a dolgokat, vagy afölötti örömében, hogy Zoltánt nemes, emelkedett, magasztos irányban látja haladni; minden, amit tesz, amit érez, egy túlömlő, érzelemgazdag ifjúi kedély nyilatkozványa, a tudnivágy, a becsérzet, a használni törekvés, a veszélyek bátor fölkeresése és a költői, az ábrándok után vezető hajlam, mind ezek a legszebb díszei egy nemes lelkű ifjúnak, ki hivatva van arra, hogy gyermekkorától fogva ideálja legyen a férfitökélynek. Valóban, ilyenné akara őt nevelni; csalódnia kellett volna, ha másformának látja, s első elégtétel ez volt rá nézve a sorstól, hogy az ifjú egyedül, kivetve a világba is az maradt, aminek ő nevelte.
Amit ígért a septemvir, nemsokára meg is tartá.
A küldött levél hosszabb volt minden eddiginél.
„Ks brom stb.
Kátrányon és szirupon végeztem a múlt levelemet, kátrányon és szirupon kezdem ezt. Úgy nézz ezentúl a szemem közé, hogy én ezentúl nem leszek többé septemvir, hanem cukrot főzök, te meg szintén nem fogsz lenni főispán, hanem posztót szővsz; Zoltán, amint hazajön, rögtön állít az egyikünk számára egy cukorfábrikát, oda betesz engem, mellé egy posztógyárat, oda beállít téged, magának meg egy irtóztató nagy kovácsműhelyt emel, ott fog készíteni rettenetes mennyiségű ásókat, kaszákat, penicilusokat és gőzhajó-masinákat. Már ezentúl a magyar embernek ez lesz a hivatása. A sok prókátor, táblabíró, a sok vitézkötéses dalia, a nagy méltóságos rendek mind tanulnak – ki szőni, ki fonni, ki meg patkószegeket csinálni, s a tekintetes karok és rendek csak úgy sodorják a selyemcérnát egyik falutól a másikig; az iskolában nem szintaxist és grammatikát, nem metafizikát és nem mitológiát fognak ezentúl tanítani, hanem tanul a sok szedtevette kölyke porcelánt csinálni, meg indigót főzni, otthon maga befesti az apja szűrét kékre, zöldre. Ilyen világ lesz itt, mihelyt Zoltán megjön.
Amik eddig történtek a fiúval, az még mind tréfa volt. Eddig csak versben volt bolond, most már prózában az. Úgy teleszedte magát Angliában reformokkal, hogy, ha rajta állana, tetőtül talpig újra öltöztetne valamennyiünket, még az ökreink szarvait is másformára szabná. Hogy ott milyen boldogság van, milyen gazdag a nemzet, mekkora a hitel, milyen óriási az ipar, mennyi új találmány, mily üzlet, mily gyors emelkedés! (Nem is tudom, hogy minek lakunk mi itt, s mért nem megyünk oda?) Azzal ijesztget, hogy jöjjön csak ő haza, majd megmutogatja, hogy lehet ipar és tanulmány által a nemzet gazdagságát tízszeres fokra emelni! Hohó! Ne siess úgy, öcsém! Hagyj te nekünk békét a te Angliáddal. Itt ugyan nemigen hánykolódunk a millióinkkal, s nagyon megnéztük azt, aki pengőben beszél; de viszont nem is halnak nálunk éhen az emberek százával, ezrével, s ha nincs is kreditünk, de nincs adósságunk, mint a te Angliádnak, akit körül lehetne rakni háromszor azokkal a tallérokkal, amiket nem bír fizetni.”
Negyedik levele a 7vir úrnak.
„K. b. m.
Ha az isten megengedi érni az én kedves gyámfiamnak, hogy nagyra megnőjön, csodákat fog velünk elkövetni. Eddig csak tréfának vettem a dolgot, de most már látom, hogy komolyan fenyegetőzik.
Legközelebbi levele Londonból érkezett; elküldeném azt neked, de meg akarom tartani magamnak mint kuriózumot. Nevezetesebb pontjait, illető kommentárjaimmal együtt, olvassad. Így kezdi:
,A szentírás szavaiként sokkal könnyebb a hajókötélnek a tűfokán keresztülmenni, mint a gazdagnak a mennyországba jutni.’
(– Itt parenthesisbe teszi, hogy régi fordítások szerint hibásan van héberből a hajókötél tevének áttéve – hol a patvarban tanult ez a gyermek zsidóul?)
,Szomorú ítélet a gazdagokra nézve!’
,A mondat logikája az, hogy a gazdagoknak sokkal több módjok, több eszközük van arra, hogy vétkezzenek, mint másnak. Az ő szenvedélyök ismerteti meg a romlottsággal a nép erkölcseit, az ő pénzök híja vásárra az erényt; azon a piacon, ahol az ártatlanságot árulják, ők az egyedüli fogyasztók; az ő oktalan fényűzésök fosztja meg az emberi tökélyt, a nemzeti emelkedés utáni törekvést életnedveitől; az ő hidegségök áll jéghegyként, jeges felhőként az ég és a föld között, kétségbeejtve a melegebb szíveket, kik nálok nélkül hasztalan törekesznek minden nagy és szép után; az ő nagyravágyásuk, viszályaik hoznak vészt, pusztulást az emberiségre, s mindazért, amit tettek, őket éri legkevesebb vezeklés itt a földön. Azért nem juthatnak ők a mennyországba.’
(Ez ideig meglehetős kemény prédikáció. De megengesztel mindjárt.)
,Ama nagy szellemnek, ki e szigorú ítéletet hozta a gazdagok felett, nagy öröme lehetett ott fenn az égben, ha a legutóbbi évek alatt letekintett erre a kis földre, s ezen a kis földön a mi kis hazánkra, s látta, miként ment át vékony selyemszálként a tű fokán hatalmasaink legnagyobb része, mint iparkodott azt a mély sebet, mit Isten keze ütött hazán és társadalmon, elfedezni oltáráldozataival, mint érdemelt ki egyszerre két mennyországot, egyet mint embertárs, mást mint jó hazafi.
Óh, csak mostan érzem, mennyi édes kötelességet ruházott Isten arra, kinek gazdagságot adott; egy nap alatt annyi jót tehet az, mint más egész életében; amin egész nemzedékek hiába dolgoztak, azt őneki elég meggondolni, akarni – és létrejött; teheti boldoggá, naggyá, míveltté nemzetét, építhet a jövő ivadékok számára, s még a mennyországba sem egyedül megy fel, oda is ezreket vihet fel magával.
Óh, nagy és nemes hivatás gazdagnak, hatalmasnak lenni! Ha én visszatérek jó hazámba, fogadom az égre, nem leszek utolsó, aki e hivatást betölteni törekszik. Csak most látom, milyen szegények vagyunk odahaza, pedig milyen gazdagok lehetnénk.
Más nemzetnek nagy, népvilágító szellemei vannak; nekünk is van elég, azok a homályba vannak temetve; fel fogjuk őket keresni, felemeljük őket, hogy új fényt, új nagyságot kölcsönözzünk tőlök, s velök emelkedjünk. Más nemzetnek vannak nagyszerű emlékei, nálunk is vannak, akik azt megérdemelték volna; a mi kötelességünk őket megmenteni az elfeledéstől. Más nemzetnek tudománya, ipara, gazdagsága, hatalma van; s vajon a mienknek nincs-e természeti esze, szorgalma, bősége és ereje, hogy mindazt megszerezze? Csak vezére legyen.
Sohasem örültem, hogy a sors gazdaggá, főnemessé engedett lennem, most örülök annak.
Anglia jó iskola annak, aki tanulni akar és tenni tud.
Mikor egész nap London utcáin járok, elkezdve reggel az ipartárlatokon, s végezve este a Drurylane színházon s az éjszakai parlament ülésein, s azután hazatérve, eloltom a lámpásomat, s behunyom szememet, akkor magam előtt látom Pestet.
Midőn elhagytam azt, egy összedőlt, néphagyott rom volt az; csak húsz évig építhessünk rajta fáradatlanul, én istenem! Mivé fog lenni az?
Hogy látom magam előtt e paloták sorait, mik büszkén néznek a Duna vizébe fényes ablaksoraikkal. Minden magyar főúr építtet magának házat a nemzet fővárosában, hogy oda térjen meg örömeivel, ragyogásával, miket eddig máshová hordott; amott magas oszlopzatos csarnokok felé hullámzik a nép, mik nagy népes intézetek számára épültek; az idegen szemei megakadnak nemzeti múzeumunkon, melynek termeiben múltunk becses ereklyéi lesznek összehordva, elismerőleg járandja végig szellős bazárjaink boltíveit, hol a hazai ipar és terményvilág gazdag választéka tanúskodik haladásunk felől; benézhet közintézeteinkbe, egyetemeink, színházaink, középületeink nem fognak félni egybehasonlító ítéletétől, és minden, amit lát, el fogja ragadni, hogy midőn elhagyja Pestet, árnyékos ligeteivel, hűs szökőkutaival, fájjon a szíve utána, és még akkor is megálljon hátranézni, midőn az alkony eltakarja azt szemei elől, s csak ezernyi lámpafény mutatja, hova szállt le egy darabja a csillagos égnek.
(– – Nota bene: tegnap este tíz órakor a kocsisom felfordított a Bálvány utcán, mert a lámpások már kialudtak, s az utca közepén nekimentünk egy halom omladékkőnek. Szerettem volna, ha Zoltán fráter ott ült volna mellettem, amint ezt a sok furcsát behunyt szemmel kigondolta.)
És hogy ne legyen a két város között több válaszfal, ott álland, mit még most csak rajzban látni, a világ nyolcadik csodája, a lánchíd, egyik partot a másikhoz kötve, mintha óriások csinálták volna remekben!’
(– Itt álljunk meg egy szóra. Erről a micsodáról már Széchenyit is hallottam beszélni, s azért nem állhatom szó nélkül, mégpedig először azért, mert nem értem; másodszor, mert nem hiszem; és harmadszor és ezerszer azért, mert nekem nem kell! Nem! Ha lehetséges volna is, hogy valaha ilyen monstrum elkészüljön, nekem törjék el a lábam, ha valaha reá lépek, hogy ott engemet mint ős nemesembert mindenféle vámszedő kaputomnál fogva megragadjon, s én ott a zsebemből krajcárt keressek elő, mint holmi armer Reisender mesterlegény, s a túlsó félen meg a cédulát kérjék el tőlem, mint egy fontos talpú, zsírszagú paraszttól. Inkább csónakon vitetem át magamat! Pedig irtózom a víztől, és nem ültem hajón soha; de csónakra ülök, és azon megyek át, mert nem irtózom sem a Dunától, sem a tengertől úgy, mint attól a gondolattól, hogy engemet vagy a hintómat megállítsanak Magyarország kellő közepében egy krajcárért vagy kettőért!)”
