XIX. Jellemek
XIX. Jellemek
Kőcserepynek rossz éjszakája volt. Annyi veszteség mellett Eveline betegsége volt rá nézve a legsúlyosabb csapás. Férje meggyaláztatásán elájult a túlérzékeny delnő, s egész éjjel a legnagyobb kínok közt fetrengett; s ha néhány percre egészen magához tért, lankadtan susogá: „Minő gyalázat! Minő gyalázat”; és azután ismét elkezdett sírni, vonaglani, hogy ajkán a kín tajtéka habzott.
Milyen éjszaka ez!
Odakünn az utcákon egész éjjel hangzott a víg zene, a nemzeti induló, a fáklyák fénye bevilágítá az utcákat. Bizonyosan a nap diadalmas vezéreinek adnak fáklyászenét.
Mégis legalább egy vigasztalása volt a megbukott pártfőnöknek: az, hogy ha ő gyalázatosan vesztett, de ellenfele is gyalázatosan győzött. A szégyen közös. A diadallal ők sem fognak dicsekedhetni senki előtt. Az eredmény által ők is le vannak rántva azok sorába, kik személyeiket kiemelték, de letaposták az elvet.
Nem marad neki az a vigasztalása sem.
A fáklyászene hősei nem találták sem Rudolfot, sem Zoltánt szállásaikon; mindkettő egész éjjel távol maradt, csak másnap reggel jelent meg Zoltán egyedül a megyegyűlésen, amidőn a főispán kimondá a tegnapi nap eredményét. A jelenlevők szavazata Szentirmayt és Kárpáthyt választá meg követekül.
Mindkét név hangos éljent kapott. Csupán a kokánfalvi választók voltak jelen a teremben. A karzatok gyéren voltak látogatva, a hölgyek mind elmaradtak onnan.
Pedig kár volt nekik ez órában Zoltánt nem láthatni.
Halaványan, mint aki az egész éjt átvirraszta, kelt fel az ifjú az őt követi székében megerősítő éljenzések után.
Mindenki azt várta, hogy e megtiszteltetést meg fogja köszönni.
– Sokkal szentebbek előttem hazám törvényei – szólt az ifjú, nagy, sötét szemeit a gyülekezeten végighordva –, hogysem azokat még ügyfeleimnek is meg engedném szegni. Ami tegnap e szent helyen történt, az örökké megsiratandó emlék marad énelőttem, és annak eredményét, midőn reánk nézve kedvező az, éppolyan kevéssé ismerem el jogosnak, törvényesnek, mintha az ellenkező esett volna meg, s alkotmányos jogaink durva megszegése ellen, amint óvást tettem ellenfeleimnél, éppúgy óvást teszek saját pártom ellen, s a választást semmisnek tekintem. Én oly helyet, hol alkotmányunk fenntartására kellene őrködnöm, el nem foglalhatok azon az úton, melyen engem ez alkotmány megszegése vezetett, s a kényszer és erőszak, mely alulról jő, éppúgy ellenére talál bennem, mint az ellenkező. Én igazságot keresek, nem diadalt. Azért e választás ellen mind magam, mind jelölttársam nevében ünnepélyesen tiltakozom, a küldetést el nem fogadom, s új, jogszerű és törvényesen megtartott választást kívánok.
E szavak mindenkit megleptek. Az ellenzék itt-amott zúg utána, mintha bosszankodnék, de mégis olyan jólesett nekik ez a beszéd, hogy kedvök lett volna az ifjút szíveik mélységébe takarni; ami pedig Kőcserepy híveit illeti, bizonyosan mondhatjuk, hogy Zoltán e váratlan lemondással legalább egyharmadát azoknak maga részére hódította úgy, hogy midőn néhány perc múlva megzendült az általános éljenkiáltás rá, azt – a jobb oldalon kezdték.
Maga a főispán is megrendítve érzé magát. Lehetetlen volt neki meg nem vallania maga előtt, hogy kettő közől ez az igaz ember.
Egész tisztelettel inte Kárpáthy felé, s valódi meghatott hangon monda a gyülekezetnek:
– A nemes báró lemondását nagyra becsülöm, és elfogadom. Az újabb választásra a jövő hét ugyanezen napját tűzöm ki, s férfiúi szavamra mondom, hogy amelyik párt a legcsekélyebb vesztegetéshez folyamodik, annak jelöltjei nem fognak kandidációba jönni! Ígérem és megtartom.
A főispán úr ezúttal őszinte és általános éljent kapott. Azt iparkodott is megérdemelni.
Szentirmay még a választás éjjelén sietett fel a kormányhoz a választás eredményét megsemmisíttetni. A következő hét alatt nagy felügyelet volt rá, hogy minden vesztegetésnek eleje vétessék.
A kijelölt napra a nemesség újra egybehívatott. Bölcs megfontolással, józanon, cselekvényök nemzeti fontosságától áthatva jelentek meg mindkét oldalon.
A szavazás mély csendben, egész kegyelettel ment végbe, legkisebb botrány, legkisebb undorító tény sem történt. A választók háromnegyede Szentirmay- és Kárpáthyra szavazott. Tehát csak egy negyedrész maradt Kőcserepynek.
Tehát meg kellett győződnie afelől, hogy nem szeretet, nem becsülés vonta hozzá az embereket, hanem csak mámor. Midőn kijózanultak, megvetették.
Óh, mint kellett neki gyűlölnie ez embereket, kikről kénytelen volt elismerni, hogy jobbak, mint ő, mert hiszen azok, akik kezet szorítottak vele, még ők is elpártoltak tőle.
Hát még ha arra gondolt volna, aki szívéhez legközelebb áll, s akinek a szíve mégis tőle legtávolabb van és leggyűlöltebb ellenségeihez közel: tulajdon leánya…
A második választás letörlé az első gyalázatát; nem az intézmény volt kárhozatos, hanem azok, akik visszaéltek vele; nem a nép volt a rossz; óh, a nép mindig jó, hanem rosszak voltak azok, akik konkolyt hánytak közé, s valahányszor hasonló esetek jöttek elő alkotmányos életünk történetében, annak sohasem a pártviszály volt az oka, mert e nép mindig meg tudott férni magával, hanem a vezetők lelketlen önzése, hiú nagyravágyás, személyes ellenszenv; ami bűn volt, mindig a nagyok bűne volt, de nem a nemzeté, nem az intézményé.
