XVIII. Rossz diadal | Jókai Mór Összes Művei

XVIII. Rossz diadal

Veteres migrate coloni!

Amely kapun reggel kihajtatott Kárpáthy Zoltán ősi kastélyából, délben azon csörtetett be a tágas udvarra tekintetes Maszlaczky úr. Egy rossz félfedelű bricskában ült, mert fedett hintóban életveszélyes dolognak tartá utazni, nyakig és sarkig szürke porköpönyeg biztosítá a küllevegő befolyása ellen; egyéb történhető veszedelmek ellen pedig elhozá magával fráter Bogozyt, ki Pesttől idáig aludt, s Tamást, a nagyothallót, ki ült a kocsis mellett, s az egész úton mindig beszélt a forspontos kocsisokkal; a szekérzörgés miatt és különösen Tamás speciális süketségénél fogva ugyan valószínű, hogy egyik sem hallotta, hogy a másik miről értekezik, de az mindegy; szegény ember a maga bajáról szokott beszélni, s elég neki látni, hogy más hallgatja.

Az udvaron elébb leszállítá a fiskális úr fráter Bogozyt, hogy tudja meg, nincsenek-e itten kutyák, s ha vannak, csukassa el, kötöztesse meg, veresse vasra s több afféle.

Bogozy azzal a megnyugtató válasszal tért vissza, hogy a volt ifjú nagyságos úr emberekkel szokta őriztetni a házát, nem oktalan barmokkal; az öreg nábob kedvenc agarai pedig rég megtértek már az ő apáikhoz, csak egy vén ordas él még belőlük, annak sincs már foga, s az is a tiszttartónál van biztos őrizet alatt.

Ezt hallva le mert szállni a fiskális úr, s betért a kastély tornácai elé, meghagyva segédének és huszárjának, hogy csak mellette maradjanak mindig; olyasmi foroghatott a fejében, hogy a Kárpáthy családnak valami ősi tisztviselőjétől még kitelik, hogy őt, az új birtokos meghatalmazottját valahol, valami rejtett kaszatömlöcbe letaszítja.

Az öreg Varga fogadta a fiskális urat. Kölcsönösen elmondák egymásnak, milyen minőségben állanak egymással szemközt, s azzal szabad tetszésére bízatott Maszlaczky úrnak azon kezdeni, amit legmulatságosabbnak talál. Ha tetszik, mindjárt átveheti a kulcsokat.

– Még nem – szólt a fiskális úr, nagyon meg levén elégedve azon felsőbbségi öntudattal, miszerint ő járatosabb némely dolgokban, mint ez az öreg ember. – Én nem a jószágot átvenni, csupán csak azt rendbehozni a birtokos megérkezte előtt, jöttem előre. Maga a statutio a birtokos jelenlétében, hivatalos személyek által fog megtörténni, egész ünnepélyes szertartással. Ennek ez a rendje.

Varga uram sokkal rosszabb kedvében volt, mint hogy e kelletlen oktatásért neheztelhetett volna; igen szépen kérte az ügyvéd urat, hogy tessék hát organizálni minél elébb.

Maszlaczky úr e kék magyar nadrágos s régi divatú, kifent ősz bajuszú embert látva, azt hitte, hogy ez is csak valami vén alárendelt tisztviselő, s iparkodott vele egész magas bizalmasságát éreztetni.

– Csak előre, öregecském; menjen maga előre, nyissa fel az ajtókat, végig akarok menni a szobákon.

Varga uram az öreg Pált hívta elő, hogy teljesítse az ügyvéd úr parancsát. A vén szolga sokkal szomorúbb volt a szokottnál, még a bajusza sem volt kipederve.

– Ő a kulcsár? – kérdé Maszlaczky úr.

– Nem kulcsár – felelt Varga uram.

– No, kulcsár fog lenni. Vén cselédek már csak kulcsárnak valók, egészen illeni fog annak. Hajdúnak egy kicsinyt vénecske.

Palkó megállta felelet nélkül, s kitárta mind a két szárnyajtót a jövevény előtt, mintha nem fért volna az be az egyiken is.

– Phü! Milyen dohos szag van itt. Micsoda illat ez, kedves öregecském? Ez a szoba tán Kárpáthy János úr halála óta sem volt szellőztetve. Nyissuk ki csak azokat az ablakokat.

Ez a „nyissuk” Pálnak szólt, ki olyan szépen engedelmeskedett, hogy kitört két ablaktáblát a könyökével.

– Óh, óh, óh! Kend ügyetlen ember. Jól van, jól. Nem kulcsárnak való kend, kocsisnak hamarább. Az öreg lovakhoz. Öreg lovakhoz öreg kocsis. Ez így illik össze ugye, hehehe.

Az ügyvéd úr szokás szerint elmés kezdett lenni.

Pál csak annyit gondolt magában, hogy majd leszek én még kertész is, szakács is, csak várj.

Maszlaczky úr minden szobát keresztül-kasul járt. Sehol sem volt a dolgok rendével megelégedve.

– Ezek a csillárok rossz helyen függenek, ezek az ablakok nem elég magasak, az ajtóknak nem erre kellene nyílni; a kandallók kimentek már a divatból, s micsoda festések ezek? Micsoda ronda mázolás! Ezeket papírszőnyegekkel fogjuk befedezni. Óh, így nem maradhat. A Kőcserepy család sokkal finomabb ízléssel bír, mint hogy ilyen dolgokat megtűrhetne maga körül. A bútorok legalábbis húszesztendősek. Nono, természetes. Pör alatti jószágra senki sem örömest költ. Ez rendén van. Majd másképp lesz ezután.

A jó Vargának keserves volt ezt hallani, aki jól tudta, hogy Szentirmay gyámi évei alatt a jószág legnagyobb jövedelme nagyszerű javításokba ruháztatott be, míg a pusztaságot paradicsommá változtaták át. – De ugyan mit feleselt volna érte ezzel az emberrel.

Maszlaczky úr aprólékoskodó emberek szokásaként minden zeget-zugot összejárt, padlást, konyhákat, pincéket, s természetesen mindenütt számtalan javítanivalót talált; semmi sem volt úgy, ahogy kellett volna. A cselédeket általában igen szép kilátásokkal biztatta.

– Nem lesz ám azután Csákiék szalmája az uradalom, mint eddig volt. Minden osztálynak meglesz a maga felügyelője, egy főpincemester fog állíttatni a vincellérek és borkezelők fölé, egy főháztartó jön a kulcsárok nyaka közé, okleveles szakács veszi kormányzata alá az eddigi szakácsokat; mindenről számot kell adni; a kocsisok, inasok, lovászok, kertészek mindennap beadják számadásaikat a konyhamesternek, pincemesternek, kertmesternek és istállómesternek, mely úri mesterek viszont számadással és felelősséggel tartoznak az udvarmesternek, és így tovább. Óh, egészen más rendszer fog itt ezután lenni!

Zoltán egykori cselédei mind próbált, hűséges emberek voltak, akik gyermekségök óta uraik jóvoltából nevekedve, meg sem tűrték maguk között a tolvajt, a csalót; olvasatlan pénzt lehetett volna rájok bízni. Maszlaczky úr mintha arcul verte volna valamennyit. Csak összenéztek, és köszönet nélkül eltávoztak előle.

– Nos, kedves öregecském – monda Maszlaczky úr, kedves bizalmassággal ütve Varga uram vállára –, most még csak egy van hátra: vezessen el engem azon szobákhoz, melyek Kárpáthy Zoltán úr által kivétettek, mint melyeket felnyittatnunk nem szabad. Illik, hogy ismerjük azokat, nehogy a szerződést tudatlanságból megrontsuk.

Varga uram inte neki, hogy menjen Pál után, ő maga hátul maradt, még Tamást is előrebocsátotta.

A hosszú folyosón végighaladva, egy zöldre festett fal előtt állott meg a vén Pál, s ujjával oda mutatva monda:

– Ezek a szobák.

– Másunnan nem lehet beléjök jutni?

– Nem.

– Ez igazán különös kívánság; az embernek így saját lakásán megtiltani a járás-kelést. Ezek a szobák így valóságos holttetemet képeznek ebben a kastélyban.

Bogozynak helyeselni kellett az ötletet.

– Vajon nem szoktak-e innen kísértetek előjárni? – kérdé tréfásan az ügyvéd úr a vén szolgától.

Az egész komolysággal felelt:

– A jó embert nem kísértik.

Maszlaczky úrnak nagyon tetszett ez a bohó komolyság. Nem állhatta meg, hogy ne nevessen rajta.

– Mulatságos vén gyerek. Nem fél a kísértetektől, de hiszi őket. Hát maga, kedves öregecském, fél-e tőlök?

Varga uram, kihez a tréfás megszólítás intéztetett, szótlanul tekinte az ügyvédre, s ez meglepetve látta, hogy az öregember szemeit elborította a könny.

Az agg férfi hosszan végignézett könnyes szemeivel a profánus alakon, s azután elfordult tőle, nagyot sóhajtva.

– Az ördögbe, milyen gyöngék ezek az öreg emberek, mindjárt elpityerednek – gondolá magában a fiskális úr.

Varga uram sietett arról a helyről, s csak a levéltári teremben tért annyira magához, hogy szólni bírt.

– Parancsol ön még velem valamit? – kérdé az ügyvédtől. Első eset volt életében, hogy valakit önnek szólított, akinek címe is van. Maszlaczky úrnak fel is tűnt ez a gorombaság. Csak per „ön”.

– Kedves öregecském, hogy írná az én nevemet, ha levelet írna?

– Tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Maszlaczky Gábor táblai ügyvéd úrnak.

– Ugyé?

– Tehát bátor vagyok tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő uraságodtól alázatosan kérdezni, parancsol-e még velem valamit?

– Csak menjen, öregecském, a lakására a másik öreggel együtt, majd ha kelleni fog, előhívatom.

– De én messze lakom innen, s Pál is nálam lakik.

– Hol?

– A saját jószágomon, melyet megboldogult Kárpáthy János úr őméltósága hagyományából van szerencsém bírni.

– Tehát ön nem ezen jószág tisztviselője?

– Nem.

Maszlaczky urat e felfedezés nagyon nyájassá tette. Nem nézte ki ebből a kékben járó emberből, hogy saját ura legyen; azt hitte, valami kasznár. Most már kedvében iparkodott járni; kérte, hogy maradjon nála ebédre.

– Köszönöm, otthon várnak.

– Igenis, várnak bennünket ebédre – erősíté Palkó, Varga mellé furakozva, s nagyon látszott örülni, hogy Maszlaczky urat itt hagyhatják, amit meg is cselekedtek, megígérve, hogy az ünnepélyes beiktatásnál ismét hivatalos minőségben meg fognak jelenni; addig tartsa magánál Maszlaczky úr a kulcsokat, s mulassa magát, ahogy tudja.

A két öreg eltávoztával Maszlaczky úr sorba feküdte a pamlagokat, kritizálva azoknak rugalmi képességét, s valamennyi órát a kastélyban mind összehasonlított a magáéval; természetesen egy sem járt jól, csak az övé.

De ha rosszul jártak is az órák, azért csak mégis eltelt az idő, s kisebb-nagyobb pontossággal már a három órát is elverték délután, s ilyen időben kivált utas ember gyomra meglehetősen érzékeny szokott lenni.

– Későn ebédelünk – mondogatá Maszlaczky úr, éhségében alá s fel sétálva, azután pedig egy Hugo Grotiust szemelt elő a könyvtárból, azzal kezdett el mulatni, s azonközben szinte négy óra lett már.

– Ez a fatális Zoltán ifjú angolosan szokott ebédelni, öt órakor. Úgy szoktatta a cselédeit. Menjen csak, fráter Bogozy, mondja meg a szakácsnak, hogy az én kedvemért térjenek el ezúttal a régi rendtől, hatfélénél többet ne csináljanak, hanem konfektet adhatnak akármennyit, a majonézt, köztünk mondva, nem szeretem, de ha önnek tetszik, megeheti. Bort a fehér villányiból hozzanak, desszerthez a ménesiből. Vadpecsenyéket nem bánom, ha készítenek. Ebben az uradalomban híres fácányos kert létezik. Tésztaneműekből az édeseket szeretem. Magának csináltathat túrós csuszát, az inasoknak pedig parancsolja meg, hogy csak ide terítsenek, úgyis ez lesz az ebédlő, mert könyvtárnak nagyon zajos. Azonközben hozzanak abból a régi szilvóriumból appetitorium végett.

Bogozy az ilyen küldetést számítá a legkedvesebbek közé, s nem is mondatta azt magának kétszer, hanem szaladt ki az ajtón. Oda volt egy álló óráig. Maszlaczky úr azalatt el nem tudta gondolni, hogy mit gondoljon. Mindenféle mulatságot elővett, amivel éhes ember szokta üldözni az időt, az ablaknak állt dobolni, végiglapozott húszféle könyvet, semmi sem maradt azokból a fejében, talált egy tucat kártyát, s rakta vele a Napóleon-pasziánszot, egyszer sem jött ki. Mikor már hetedszer nem jött ki, akkor jelenik meg fráter Bogozy kétségbeesett ábrázattal.

– De ugyan hol járt, amice dilectissime, a poklokban?

– Mindenütt, ahova csak lábbal menni lehet!

– Hát miért nem ebédelünk már?

– Hát legelőször is egyetlenegy inas nincsen a háznál, aki asztalt terítsen; másodszor sehol egy szakács, egy kukta vagy csak egy árva szolgáló, aki egy főzőkanalat megmozdítson; következőleg sem hat tál étel, sem konfekt, sem desszertek, sem vad, sem szelíd pecsenyék, sem édes, sem keserű tészták nem egzisztálnak sehol, de még csak tűz sincs rakva, és még csak egy árva ember sincs, akitől meg lehetne kérdezni, hogy hova lettek a többiek.

– De hát hova lettek?

– Most mondom, hogy nincs, aki megmondja.

Ez már aztán jó mulatság.

Maszlaczky úr mérgében füttyöket hányt.

– Hova lettek? Hogy mertek elmenni hír nélkül? A semmirekellő gazemberek! Hát a kamarák kulcsait hol hagyták?

– Azok Varga uramnál maradtak. Kínálta a tekintetes urat, mért nem vette át? Az pedig holnap reggelig vissza nem jön.

– Nem tesz semmit. Gazfickók! Még énvelem dacolnak. Egy sem fogja a lábát többé a kastélyba tenni. Menjen, fráter, a tiszttartóhoz, mondja meg neki, hogy rögtön ebédet készíttessen számunkra. Én parancsolom.

Bogozy sietett, meg is találta a tiszttartó lakását. Maga a tiszt nem volt otthon, hanem egy pirospozsgás gazdasszonyka éppen akkor szedte ki a kemencéből a jó illatos kapros túrós lepényt. A fráter letelepedett a menyecske mellé, körülcirógatta, elmondta neki, hogy az ő ura milyen körmönfont gazember, hogy kiszúrta azt a derék Zoltán úrfit ebből a jószágból. A menyecske jóltartotta a frátert lepénnyel és hideg sülttel; bort is adott neki hozzá, s a két zsebét megtömte boszorkánypogácsával és füstölt kolbásszal estére, de megátkozta a bélét, ha ad belőle a gazdájának.

A fráter aztán megtörülte a száját, s hazatérve Maszlaczky úrhoz, elmondá neki, hogy a tiszttartó nincsen itthon, csak egy vén cseléd van a háznál, az is himlőben fekszik, s minden kulcs el van zárva.

Maszlaczky úr fújt dühében, mint a cethal, Tamást küldé el másodszor, hogy keressen fel valami boltot, és hozzon akármi ennivalót, ha egyebet nem, szalámit, azt megehetik ecettel, olajjal. Tamás azt mondta, hogy érti; s aztán a boltban kért ecetet, olajat, mert más minden van odahaza.

Maszlaczky urat majd a guta ütötte meg, amint Tamás visszatért, semmit sem hozván magával, mint két üveget ecettel, olajjal.

Hogy vágta a hátához!

– Menjen kend az ördögökbe, s hozzon akárhonnan, ha egyebet nem, hát kenyeret!

Bogozy pedig majd szétpattant nevetésvágy miatt Tamás tévedésén, s nem állhatta meg, hogy az ajtóban a markába ne dugja saját proviantja egy részét, némajátékkal mutatva, hogy másnak ne adja.

Késő este tért vissza Tamás a boltból a kastélyba, hozván magával egy kitudhatatlan dátumú páros zsemlyét. Az volt Maszlaczky úrnak ebédje és vacsorája, ki maga is megvallá, hogy deákkora óta annál keményebb, szívósabb, haraphatlanabb portékával nem beszélt.

Ha azt az én kedves Kőcserepy barátom tudná!

Kedves Maszlaczky úr ilyen szépen rendbe hozott mindent rendszeralkotó talentumával; úgy, hogy mikor másnap reggel megérkeztek Kőcserepyék, a statuáló hivatalos vendégekkel, szolgabírákkal és alispánokkal, rokonokkal és szomszédokkal, az sem volt, aki a kaput kinyissa előttök, s ha velök együtt Varga uram is meg nem érkezik, s a kulcsok hollétét fel nem fedezi, kénytelenek lettek volna ostrommal bevenni a kastélyt.

Maszlaczky úr mint egy szomorú lélek tudósítá kedves barátját, a tanácsos urat, a cselédség rejtelmes eltűnése felől, amint a legelső gratulációk után négy szem közé kaphatta egy percre, míg a több úri vendégek a palota szobáit bámulták, magasztalák, bírálgaták.

– Én meg nem foghatom, mi ütközött a cselédekhez?

– De én megfoghatom – szóla a tanácsos úr. – Ön bizonyosan rájok ijeszgetett jól, egyszerre rendet akart hozni ez elkényeztetett nép közé, s azok egész évre ki levén fizetve, szépen búcsút vettek a kapufélfától.

Maszlaczky úr bámulatában nem tudott mit felelni.

– Ördöge van önnek, hogy úgy kitalálja egyszerre az igazi okot?

– Mármost mi a patvart csinálok ennyi vendéggel? – haragoskodék a tanácsos. – Sem szakácsot, sem egyebet nem hoztam magammal, jól tudva, hogy itt egész személyzet van, s ön kapja magát, előrejön, hogy elkergesse őket. De ki bízta önre, hogy beleavatkozzék? Csak legalább a feleségem itt ne volna; az görcsöket kap, ha megtudja, micsoda rettenetes helyzetbe hozott ön bennünket. Itt az egész úri vendégsereg, és sem egy inas, sem egy szobaleány, sem egy szakács a háznál. Mit csinál a feleségem, ha megtudja?

Maszlaczky úr nyomorultul érzé magát, mint egy leforrázott kutya. Így leszidatni tulajdon azon kastélyban, melyet az ő fáradságos küzdelme szerzett Kőcserepy úrnak, ugyanazon a napon, melyre mint diadalünnepre számított évek óta. És nem tudott mentségére mit felhozni, hiszen világos volt, hogy lehetetlen szakács nélkül ebédet főzni. Milyen szégyen, milyen gyalázat!

Pedig azt a nagyságos asszony elébb megtudja, mint kellene. Ő azért bocsátá Maszlaczky urat egy nappal előre, hogy lövessen vadakat, készíttesse el a hosszabb munkát igénylő tortákat, zseléket, cukorsüteményeket; intézkedjék, hogy a másnapi vendégség asztala fejedelmileg legyen kiállítva, hogy az egész környék beszélhessen még esztendők múlva is felőle – s íme, még csak tűz sincs a konyhában, és nem tudja az ember, hogy mihez kapjon.

A tanácsosné közel volt az elájuláshoz. Ilyen esetben vége van minden filozófiának. Adjátok egy nőnek Platót és Aristotelest, és égesse meg a szakács a rántást, veszni kell a bölcsészetnek. A konyhai gondok hatalmasabbak minden teóriánál. Csak próbáljon valaki álmodni olyat, hogy sok vendéget hítt, tele minden szobája úri csoportokkal, s egyre többen jönnek, délre jár az idő, és ő még nem tudja, hogy mit fog nekik főzetni, és kivel.

Eveline magánkívül volt, pörölt, jajveszékelt minden szisztéma nélkül; ha most megkaphatja Maszlaczky urat, kiássa a szemeit, minden argumentum a priori mellőzésével.

Szerencse volt, hogy Varga uram megszánta az asszonyságot, s megvigasztalá azzal az ígérettel, hogy majd ő elhozatja a pusztáról a maga szakácsnéját, süttet, főzet vele, nem lesz semmi fogyatkozás.

Ez kissé megnyugtatta Eveline-t; csak arra kérte még Varga uramat, hogy húzzák mentül tovább a hivatalos eljárásokat, miáltal neki ideje maradjon tisztességesen elkészülhetni az ebéddel.

Ezen tette által Varga uram lett a család becsületének s az egész nemes egybegyűlt társaságnak megmentője, melyért is az összes vendégsereg Kőcserepy tanácsos úrral együtt iparkodott őt oly mértékben kitüntetni, amily mélyen érezteték Maszlaczky úrral rejthetetlen és igen természetes neheztelésöket.

A jámbor ügyvéd le volt sújtva, le volt gázolva, beszélni sem mert, vagy olyanokat mondott, amiket maga sem értett, a statutiónál figyelmeztetni kellett őt másoknak a szokásos formaságokra; azon gondolat, hogy a nagyságos asszony most őreá haragszik, egészen elvette eszét, bátorságát, öntudatát. Rosszabbnak érezte magát egy inasnál, aki tányérokat tört el, s fél, hogy a béréből lehúzzák.

Estefelé lett vége a hivatalos szertartásnak, mely által Kőcserepy tanácsos a Kárpáthyak uradalmába beiktattaték; akkorra elkészült az ebéd is.

A tanácsosnő filozófhoz nem illő buzgalommal sietett saját kezűleg nagy hirtelen elkészíteni azon süteményeket, mikhez Varga uram pusztai szakácsnéja nem értett. Varga uram s a tiszttartók gondosságának sikerült az asztalokat illendő fénnyel felruháztatni, s ha valami hiányos volt, az tulajdoníttatott Maszlaczky úrnak.

Az ebéd elég ízletes volt, a tanácsosnő maga is megjelent az asztalnál, természetesen igen fáradtan, kihevülve; magának kellett szegénynek a pörkölt tortát cifrázni, mert Maszlaczky úr megszöktette a szakácsokat. Minden volt ugyan elég, de még többnek kellett volna lenni. Eveline nem győzött bocsánatot kérni vendégeitől, hogy ily egyszerű vendégségben részesíti őket, hanem tudhatják, milyen balsors érte őket véletlenül, aminek nem ő az oka. És itt minden szem Maszlaczky úr felé fordult, aki szeretett volna a földbe elsüllyedni. Varga úrnak, ellenkezőleg, nem győztek eleget hálálkodni, nála nélkül a legnagyobb zavarban volnának. Varga úr valóságos jóltevője az egész társaságnak, hogy a szakácsnéját idekölcsönözte.

Varga úr pedig gondolta magában a sok magasztalás alatt: „Bár főzhettem volna számotokra mérget; nem az én hibám, hogy olyan bolond jó ember vagyok”.

Elég az hozzá, hogy ebéd végeztével a jó ősi borok, ami hiányzott a kedélyekből, azt is helyrehozták; ittak egymás egészségeért a jelen volt urak, asszonyságok, mindannyian pedig, éspedig több ízben ismételve a derék háziúr- és családjaért, melyet is a háziúr kellő áldomásokkal viszonzott.

Hagyjuk őket ott mulatni. Hasztalan mendemonda, ami ilyenkor történik; nem érdemes, hogy valaki jóllakott emberek beszédét leírja.

Távol az asztalok zajától, a pohárcsörgéstől, a tósztok áldomásaitól, a kastély kertjében sétál két szép leányka egyedül, midőn mindenki figyelme egészen másfelé van vonva.

Az egyik a tanácsos leánya, Vilma, a másik a vak leányka. Ide, e száz meg száz esztendős arisztokratikus platánfák alá nem hangzik a teremek profánus zaja, ha vannak még tündérei a földnek és égnek, nyugodtan eljátszhatnak a hűs levelek alatt, s mérhetik parányi arasszal a sétáló lyánkák pici lábnyomait.

Liza odadőlt védnője keblére, ki őt gyöngéden tartja átölelve, úgy sétálnak együtt az angolkert tekervényes útjai kavicsán. Mind ketten két évvel idősebbek már, mint midőn legutolszor láttuk őket, egyik sem gyermek többé, a vak leányka arca sokkal ragyogóbb még, Vilmáé sokkal halványabb.

Halkal beszélgetnek egymással, még a falevél sem hallja meg, mit mondanak.

– Aztán odajött hozzám, és azt mondta, hogy öleljelek meg szépen, és el ne bocsássam kezedet, mert akkor esni fogsz, mélyen, mélyen.

A vak leány valami álmát beszéli el bizonyosan, amiről azt hiszi, hogy ébren történt. Reá nézve mindegy, akár álom, akár ébrenlét, szemei előtt zárva a fény, csak lelkével lát, s abban összezavarja a kettős lét tüneményeit.

– Úgy ám! Milyen erősen tartott bennünket ölében, tégedet az egyik karján, engemet a másikon, így repült velünk a levegőn keresztül, s alattunk meg a mély víz zúgott. Óh, hogy féltem!

– Sokat álmodol róla, Liza, sokat gondolkodol róla.

– Mindig, mindig. Talán te nem? Mikor olyan sokáig elhallgatsz, és haragszol, ha valaki megszólít, talán nem tudom, hogy olyankor felőle gondolkozol, mikor melletted alszom, kezedet kinyújtod, s nyakamat átöleled vele, talán nem tudom, hogy őróla álmodol olyankor? Én nem láttam, én nem ismerem, én csak annyit tudok róla, hogy amint Istenhez imádkoztam a halálveszélyben, az ő szava felelt imádságomra, és midőn karjára emelt, kezemet végigcsúsztatám fején, olyan volt, mint a selyem, és arca, mint az égő bársony. És én mégis erről a hangról álmodom annyit, s erről a selyemhajról; hát te, aki láttad őt, aki azóta is láthattad, beszélhettél vele!

– Sohasem láttam azóta.

– Nem-e? – szólt egészen elszomorodva a vak leányka. – Miért nem?

– Messze utazott, igen messze.

– Igen messze! – ismétlé Liza.

Mit tesz az egy vak előtt: „Igen messze”?

– S nem jött még vissza?

– De igen.

– Hát mért nem jön ő is ide? Mit hagy váratni magára, annyi időn keresztül? Sok nap elmúlt már azóta, ugyebár? Miért nem jön hozzánk beszélni? Látod, én csak szeretném szavát hallani, vagy ha a kezét megfoghatnám, azt a hatalmas, erős, azt a gyöngéd, selyempuha kezet; de te láthatnád is őt, talán meg is simogathatnád homlokát, mint az enyimet, talán beszélhetnél vele olyasmit, amin mind a hárman kacaghatnánk. Miért nem tud ő idejönni, ide mihozzánk?

Vilma szíve úgy szorongott, úgy dobogott. Tán meg kellett volna szakadnia, ha ki nem öntheté, ami kínnal telve volt az. Körültekinte, ha nem hallja-e meg valaki.

Senki sem járt hozzájok közel, mindenkit elfoglalt a vigalom.

– Kedves Lizám – szólt remegve –, akiről te beszélsz, azt mi nem fogjuk látni soha, azzal mi nem beszélünk soha, azt mi legfeljebb megsirathatjuk titokban.

– Hát nem szeret ő minket? Ha nem szeret, miért jött oda, minket megmenteni; hiszen sokkal jobb lett volna, ha el hagy ott veszni. Vétettünk mi neki valamit? Mi oka van neki minket kerülni?

– Az igen szomorú dolog, kedves lánykám. Lásd, ez egy gazdag ifjú volt, aki, mert maga gazdag volt, jót tett a szegényekkel, s most ő is egyszerre szegény lett, és legjobban fájhat az neki, hogy másokon nem segíthet többé. Földönfutóvá lett. Semmije sincsen.

– Hogyan történhetett az?

– Más emberek elpörölték jószágait, miket atyja hagyott reá, csak azért, hogy ők annál többet hagyhassanak saját gyermekökre.

– Óh, gonosz emberek! – kiálta fel a vak leány elszörnyedve.

– Az Isten ne…

– Ki ne mondd! – kiálta Vilma, kezével befogva társnéja száját, nehogy kimondja az az őszinte átkot az ő szülőire.

– Azok az emberek, akik őt koldussá tették, az én szülőim, és ez a jószág, ez a kastély, melybe ma oly nagy zajjal helyeztek bennünket, az ő igazságos birtoka, ez a kert az ő kertje, és én szeretnék a föld alatt – a föld alatt lenni –, amelyről őt elűzték!

A leányka zokogva dőlt le egy mohos jávorfa tövében, magával vonva gyámoltalan társnéját, ki szintoly hevesen sírt, mint ő, világtalan szemeit az ég felé forgatá, mintha az Istent keresné ott, akit sehol sem lát.

– Minden virág, amit itt látok – folytatá a leány zokogva – azt mondja nekem: ez is az övé volt, ezt is őtőle rabolták el; minden ételnél, minden pohárnál az jut eszembe, hogy ő most talán éhezik, szomjazik, s mikor én pihenek csöndes ágyamban, talán őneki nincs hová fejét lehajtani, akit elkergettek az én szülőim ősi örökéből, azért, hogy engemet tegyenek gazdaggá. Óh, ez a gondolat megöl engem!

A vak lánykát úgy megzavarta ez az eszme, hogy sírni is elfelejtett, mintha a túlságos rohamtól megtompultak volna túlérzékeny idegei. Csak tagolatlan szavakat bírt rebegni.

– Őtet tették nyomorulttá – kiálta fel ellenőrizhetlen fájdalmában Kőcserepy tanácsos leánya –, akiért a lelkemet is odaadtam volna, s nekem szerezték meg azt a vagyont, amit az ő átka terhel!

Ha valaki lett volna a kertben, okvetlen meg kellett volna az indulatos szavakat hallania.

– De meghidd, Liza, az Isten nem bocsátja azt meg nekik. Higgyed, hogy szomorú vége lesz ennek! Azzal fogja őket megbüntetni, ami nekik legkeservesebben esik. Egész életökben az volt a vágyódásuk, hogy engemet gazdaggá tegyenek. Énértem követtek el mindent, miattam bántak olyan igazságtalanul ővele; majd megtudod, hogy én meghalok nemsoká, és őnekik nem lesz, akit szeressenek többé.

Milyen szomorú gondolat egy gyermek szívében: „Nem lesz nekik, akit szeressenek többé”!

Odabenn a víg teremben zajosan csendülnek össze a poharak, lelkesült vendégek rivalló hangon kiáltják az éljent az új birtokosnak, ki diadaltól ragyogó arccal ült a Kárpáthy családfők ősi székében, s életében talán először igazán szívéből örömmel mosolyog.

Pedig bizony mondom, nagyságos tanácsos úr, rossz diadal lehet még ez!

Azt mondják, hogy egyik holló nem ássa ki a másik szemeit.

A statutio éjszakáján senki sem aludt olyan rosszul a kárpátfalvi kastélyban, mint a mi kedves barátunk, Maszlaczky úr.

Mit ér neki; hogy a Kárpáthyak ellen megnyerte a perét, ha most a Kőcserepyek ellenében kell azt elvesztenie?

A nagyságos asszony keservesen meg van bántva általa. Egész nap egy jó szót sem szólt hozzá, este mindenkitől személyesen elbúcsúzott, őrá pedig rá sem nézett.

Ez kétségbeejtő.

Ha valaki Vilma kisasszony után tudakozódott tőle, azt felelte:

– A konyhán van szegény, neki kell teljesíteni a szakácsné tisztét.

Maszlaczky úrnak mintha a szívébe döftek volna ilyenkor.

Este bocsánatot kért az elnyugodó vendégektől, ha tán hálószobáikban valami hiányosságot tapasztalandnak.

– Legyenek ezúttal elnézők, csak egy szobaleányunk van, magamnak kellett mindent rendeznem, a Vilma leányommal.

Maszlaczky úr oly bűnösnek, oly minden mentségen alól álló gonosztevőnek érezte magát e szavaknál, hogy szinte jólesett volna neki, ha büntetésből neki nem is vetettek volna ágyat, hanem azt parancsolták volna, hogy feküdjék a pokrócon, melyen Kárpáthy János agarai szoktak hálni.

Milyen keserves hangulatban lehetett, midőn Tamás lehúzta a csizmáit; Bogozy régen horkolt a másik szobában. Amint lefeküdt, nem volt képes egy szemét is lehunyni; szüntelen azon törte a fejét, hogy tehesse jóvá szertelen hibáját. Szüntelen leveleket írt majd a tanácsoshoz, majd feleségéhez, egyszer érzékeny levelet, majd meg barátságosan vígat, ismét férfias komolyat, azután meg alázatos meghunyászkodót, s mikor elaludt is, egyre levelet írt, mintha tizenkét Kőcserepy tanácsos volna tizenkét feleségével, s mindeniket megbántotta volna, s mindenikhez írna külön-különféle engesztelő, magyarázó, felvilágosító, behízelgő, figyelmeztető, barátságos, illedelmes, szenvedelmes, gerjedelmes leveleket, hogy mire felébredt, csuron izzadság volt minden hajszála.

Még aludt mindenki a háznál, midőn felkelt, felöltözött, Tamást felrugdalta álmából, gyertyát gyújtatott vele, felcihálta Bogozyt, hogy csináljon neki írótollat, s mind a kettő által titokban a poklok fenekére ajánltatva, nekiült hajnalnak idején a levélírásnak; egy korán éber kakas segített neki gondolkozni az ablak alatt, minden három percben egyet kukorítva, melytől minden jó ötlet szanaszét szaladt menten a fejéből.

Mire a kastély élénkülni kezdett, elkészült a levél, tömérdek törléssel; letisztázta szépen, be is pecsételte gyűrűs címerével, s feltámasztva Bogozyt újra lefektéből, reábízta szörnyen, hogy azzal a levéllel fusson minden késedelem nélkül a nagyságos tanácsosnő asszonysághoz, s kézbesítse neki: de kezet csókolni el ne felejtsen.

Jobb időt nem is választhatott volna ki ennél. Este későn meghagyta Eveline Varga uram improvizáló szakácsnéjának, hogy reggel, mielőtt ő felkelne, forraljon vizet teának, a kávét meg készítse el, a teát majd elkészíti ő maga.

– Sohse fáradjon azzal a nagyságos asszony – biztatá a túlbuzgó szakácsné. – Majd elkészítem én azt.

– De főzött-e már teát?

– No, de akármennyit.

Ebben hát megnyugodott a tanácsosné, sőt még ki is adta neki a drága illatos pecco-teát az egész bádogszelencével. Reggel azután, mikor a reggelizéshez csengettek, kimegy a konyhára, s kérdi a szakácsnétól, hogy forr-e már a víz a teának.

– Óh, már be is főztem régen.

– Befőzte! Régen! – kiálta fel a tanácsosné, s majd elájult ijedtében.

Természetesen a befőzött tea olyan keserű volt, hogy ha valakinek egy kanállal le kellett volna belőle nyelni, inkább kivallotta volna, hogy megölte az apját.

Eveline szeretett volna valakit találni, akihez fejéhez vághassa az egész teásibriket; a szakácsnééhoz nyilván nem vághatta, mert ez a jámbor a legnagyobb buzgóságból követte el a hibát, azt gondolva, hogy a kínai teával is úgy kell bánni, mint a citromfűvel.

Ekkor jött fráter Bogozy a fiskális levelével.

Dehogy csókolt kezet, azt sem mondta, hogy itt van. Suttyomban letette a levelet a konyhaasztalra, majd meglátja a nagyságos asszony, ha arra fordul, maga pedig szépen neutrális térre vonult a veszedelem elől.

Eveline, miután minden felállított elv és rendszer nélkül kidühöngte magát, egyszerre megpillantja az alkalmatlankodó levelet az asztalon.

– Micsoda ez? Hogy jött ez ide? Ki küldi?

Látja, hogy neki van címezve, felbontja, s legelső, ami szemébe ötlik: Maszlaczky Gábor szépen kikalligráfiázott neve.

Ez jókor jött.

A tanácsosnő szobájába ment vele, hogy elolvassa, ami itt következik:

„Mélyen tisztelt és keblem minden érzetével innepelt úrnő! Nincs fájdalom az enyimhez hasonlatos, mely azon öntudásból támad, miszerint én nagyságodnak kellemetlen érzelmeket okozni valék szerencsétlen; én, aki életemet áldoznám fel azért, hogy nagyságod élete csupa kellemetes érzéseken folyjon keresztül. Bárha hibám öntudatlanul támadt, nem vagyok képes azt menteni: apellálok csupán nagyságod megbocsátani kész angyali jó szívére, mely engemet e reményre eddig tanúsított kegyei által jogosít. Reménylem, miszerint e rövid ború ismeretségünk egén annál múlékonyabb leend, minél inkább közeledni hiszem azon időt, melyben azon érzelmeimet, miket nagyságod eddig is kitalált, nagyságod lábainál bevallhatom, hová engemet azontúl is a legerősebb kapcsok láncolandnak, oly boldogság rég óhajtott érzetével, aminőt csak az én mindent feláldozó fáradalmaim lehetnek képesek jutalmul kiérdemelni stb…”

Maszlaczky úr azt hivé, hogy valami okos dolgot cselekedett, amidőn ezt a levelet megírta.

Eveline arca lángvörösre gyulladt, amíg azt végigolvasta, s úgy reszketett kezében a papiros; mintha az a szégyenpír lobogtatná, mely arcát égeti.

Magánkívül kiálta szobaleányának, hogy sietve hívja ide férjét.

A tanácsos úr rögtön jött, s meglátva neje felhevült állapotját, aggódva kérdezé, hogy mi baja.

– Nézzed ezt! Olvasd! – rebegé Eveline, a fatális levelet férje kezébe adva.

Kőcserepy úr változatlan arccal futotta át a levelet.

– Mi ez? Mit akar ez az ember mondani? – kérdé Eveline indulatosan.

Kőcserepy úr érté, hogy mi az; azt is tudta, hogy mit akar a kis ember mondani. Vilmára céloz minden szavával. Ezt ő jól tudta.

Szépen összehajtá a levelet, s hidegvérrel nyújtá vissza nejének, átkozott nyugalommal felelve:

– Ez, úgy látszik, hogy szerelmi nyilatkozat.

– Nekem! – kiálta Eveline, felszökve helyéből, mint egy tigris, s kettészakítva a levelet. – Énnekem?

– Úgy hiszem, hogy neked volt címezve.

De most igazán közel volt Eveline az elájuláshoz.

Lerogyott pamlagára, és elkezdett keservesen sírni dühében, szégyenében.

– Mivel érdemlettem én ezt? Mivel adtam én erre okot?

A tanácsos gonosz hidegséggel mondá:

– Úgy látszik, hogy szokott szívességeidet félreérthette, mert eddig tanúsított kegyekről beszél. Ezt magad szerezted magadnak. Miután érzéseit előre kitaláltad, nem kellett volna azoknak táplálékot adni.

Így tesz az, aki a meggyulladt zsírt hideg vízzel oltogatja, hogy a láng egyszerre a kéményen csapjon ki.

Eveline indulata nem ismert semmi filozófiai határt, kitöréseiben minden retorikai formát mellőzött; a szégyen leverte, a harag ingerlé, s e két visszás befolyás között egyátaljában nem bírta föltalálni azt a belső harmóniát, amit az antik filozófok a világ fönnállása alapjául fölvettek.

– Iszonytató! Minő gyalázat! Én ilyen embertől…! Óh, ki nem mondhatni! Mivel érdemlettem én ezt? Én? Én!

A tanácsosnő szerette volna, ha férje azzal vigasztalandá, miszerint ő sem foghatja meg, mint lehessen valaki oly vakmerő, tekintetét Eveline feddhetlen erényeihez bűnös gondolattal emelni, s hogy Maszlaczky legalábbis megbolondult.

Ehelyett a tanácsos igen hideg nyugalommal mondá neki:

– Édes gyermekem, ez az eredménye az ilyen lélektani búvárlatoknak. Hasonló okok mindig hasonló következményeket hoznak elő. Te sejtetted, nekem is mondtad, hogy ez az ember irántad különös érzésekkel viseltetik, s tanulmányul akartad őt venni. Emiatt tán elnézőbb voltál iránta, mint kellene; gyakran órákig elbeszélgettél vele, mindig szabad bejárása volt hozzád, szívesen láttad, elvitatkoztatok absztrakt filozófiai tételekről, metafizikus, pszichologikus rendkívüliségekről. – Én nem akartam ellenvetéseket tenni, én teljes bizalommal akartam megtisztelni nőmet; hanem, lásd, a férfiak nagy része olyan, hogy a nőket csak egyoldalúlag ismeri, s egyről-kettőről valamennyire következtet, s néhány olcsó diadal után azt képzeli a legbüszkébb, a legerényesebb nőről is, hogy az is csak oly esendő, mint a többi, akiknek büszkesége meglágyult a meleg szavaktól, s akik kezdték Platón, s végezték Epicuron, s hogy utoljára nincs olyan férfi, akit a nők meg ne hallgassanak…

Kőcserepy úr jónak látá nem zúzni össze jobban Eveline-t elméje fensőbbségével, ki valóban oly halavány volt már, amilyenné a színpadok minden arcfestéke sem tehette volna.

– Mennem kell vendégeinkhez – szólt, gyöngéden megcsókolva neje halavány homlokát –, mondjam-e azt, hogy a tegnapi szokatlan fáradságtól gyöngének érzed magadat, s nem jelenhetsz meg közöttük?

Eveline némán igenlé a kérdést. A tanácsos eltávozott.

A tanácsosnő pedig sírt haragjában és szégyenében keservesen.

Kőcserepynek csak egy szavába került volna felvilágosítani, hogy semmi oka sincs erre a haragra és szégyenre, de Kőcserepy úr azt az egy szót ki nem mondta.

Eveline sietve előkeresé íróeszközeit úti bőröndjéből, s leült levelet írni: választ Maszlaczky úrnak.

Kevés gondja volt a trópusokra, periódusokra, stílusa nem volt igen virágos, hanem hangzott ilyenformán:

„Uram!

Én nem vagyok képes Önnek vakmerőségét eléggé méltón viszonozni. Levelére csak megvetéssel felelhetek, s lesz gondom rá, hogy akárhol találkoznom kell önnel, amitől isten őrizzen meg, ezt a megvetést eléggé érthetőleg tudtára adjam Önnek.

Levelét előbb megmutattam férjemnek, s azután a tűzbe vetettem. Több szót vesztegetni nincs akaratom – Kőcserepy tanácsos neje.”

Punktum, pecsétet rá. A szobaleány rögtön vigye el a fiskális úr szobájába.

A vendégek ezalatt végezték a reggelizést, melynél Vilma teljesíté a háziasszony kötelességeit, s egyenkint elbúcsúzva s még egyszer elhálálkodva szertartásosan, készen álló kocsijaikra ültek, s elhagyták a kárpátfalvi kastélyt.

Maszlaczky úr utoljára maradt. Arra várt-e, hogy ottmarasszák, vagy a válasz után epedett, vagy még valami végeznivalója volt a tanácsossal – elég az hozzá, hogy midőn az ő kocsija volt már csak az udvaron befogva, ő még ott maradt. Pedig már Vilma kisasszony is eltávozott a teremből, s nem volt ott más, mint maga a tanácsos.

Ez is olyan fagyos, olyan visszatartózkodó volt irányában; Maszlaczky úr háromszor is beszélgetésbe eredt vele víg, bizalmas, humorisztikus beszédbe; a tanácsos úr sohasem volt mosolygásba hozható; végre engedelmet kért, hogy szobájába kell mennie, némely dolgait elintézendő, s azzal otthagyta a fiskálist.

Maszlaczky úr is kénytelen volt felmenni szobájába. A lépcsőkön végiggondolta, hogy vajon mi oka lehet a tanácsos e hideg magaviseletének. Még mindig az inasokért haragszik, vagy tán csak azért kedvetlen, mert neje beteg, vagy talán valami családi jelenete volt a tanácsosnével?

Vagy – talán nincs már szüksége az ő szolgálataira többé, nem akarja ismerni, hanem elhajítja, mint egy kifacsart citromhéjat?

Óh!…

Ennek a gondolatnak helyet sem engedett agyában.

Sőt kényszeríté magát vígan fütyörészni, midőn szobájába lépett.

Ott pedig várt rá Eveline levele.

A rossz kártyás reszketésével bontá fel a pecsétet, s amint végigfutott a levél nagyon takarékos tartalmán, csak elállt benne a lélegzet; azt képzelé, hogy a székek s asztalok a szobában mind táncra kerekedtek, s forognak körüle, mint Klimius Miklós körül a zsemlye.

Jól láttak-e szemei? Magyarul van ez írva, vagy valami idegen nyelven, amit csak kriptográf kulcs segítségével lehet elolvasni? Talán módja van az olvasásnak, a páros sorokat ki kell hagyni, s csak a páratlanokat olvasni, mint II. Jakab leveleit, amiket a börtönbe küldtek neki? – Akár jobbról, akár balról, nem volt annak más értelme, mint hogy kedves Maszlaczky úr, tessék kocsira ülni menten, és elkocsikázni innen istennek hírével.

A derék férfit úgy elkábítá ez a levél, hogy nekiment arccal az ajtónak, s csak akkor vevé észre, midőn a homlokát megütötte benne, hogy be van csukva, s elébb ki kell nyitni, azután lehet kimenni rajta.

Nem is futott, hanem, csak úgy bukott le a lépcsőkön, kezében a vészterhes levéllel, be egyenesen Kőcserepy úr szobájába – oly ijedten, mint akit üldöznek.

– Uram! Barátom! Kedves egyetlen barátom!

– Nos? Mi baj? – kérdezé a tanácsos csendes vérrel; még csak a két kezét is hátratette.

– Olvassa ezt! Olvassa ezt! – lihegé Maszlaczky, nyújtogatva eléje a levelet.

Kőcserepy megtett annyit, hogy az egyik kezét elővette a háta mögül, hogy a levelet átvegye és elolvassa.

Miután elolvasta a levelet a tanácsos, vállat vonított, és visszaadta.

Vállat vonított! Hát mit akar ez jelenteni?

– Tetszett olvasni? Mi ez, kedves barátom? Mit jelent ez a levél?

A tanácsos mosolygott. Olyan furcsán mosolygott. Mint mikor valaki azt akarja mondani másnak: „Énnekem most módomban volna igen gorombának lennem, hanem én ahelyett mosolygok, mert ez nekem jobban illik. Én tégedet mostan pofon is üthetnélek, mert megérdemelnéd, és módomban is volna, hanem én inkább mosolygok, mert tudom, hogy az teneked még jobban fáj, hogy az téged kétségbe ejt, ijeszt és bosszant egy izromban”.

– Kedves barátom uram. Én meg nem foghatom – hebegé Maszlaczky úr, félelmében úgy a vállai közé húzva a fejét, hogy még egy arasszal kisebbnek látszott, mint azelőtt. – Én nem tudom, én nem képzelem, hogy mit véthettem olyan nagyot? Én egy levelet írtam a méltóságos asszonynak, de hiszen abban semmi sértő nem volt. Itt van nálam a fragmentuma.

Amíg Maszlaczky úr zsebeiből előkereste az idézett rondítmányt (impúrum), azalatt a tanácsos folyvást galvanizálta a kicsiny, izgékony embert ráfüggesztett szemeivel, változatlan mosolyával, egyik lábát szép csendesen rázogatva.

– Ismerem, olvastam – monda azután, midőn az irat előkerült a fiskális úr valamelyik kiforgatott zsebéből.

– Méltóztatott? Igenis. A nagyságos asszony is említi, hogy levelemet megmutatta nagyságodnak.

– Igen természetes. Hasonló leveleket minden hű és erényes feleség legelőbb is férjével szokott közleni.

A hű és erényes szavak különösen meg voltak nyomva.

A jámbor fiskális most kezdett csak el világosan látni.

– Uram! Kedves nagyságos úr, csak nem méltóztatik arra a gondolatra jönni, hogy én…

– Kedves Maszlaczky, énelőttem ez a dolog régóta nem titok. Én szoktam tudni mindent, ami körülöttem történik, azért ha nem beszélek is róla. Minden szó, amit ön nőm előtt mondott, előttem tudva volt azon órában. Nőm régóta sejté azt, amit ön ma írott levelében elárult.

– De az istenért, kedves tanácsos úr, hát nem méltóztatott őt felvilágosítani?

– Nem értem. Hogyan?

– Uram, kedves uram! Kedves tanácsos úr! Én hitem szentségére esküszöm, hogy távol volt tőlem minden gondolat, amivel ily aljasságot elkövethettem volna. A nagyságos asszony nem jól értett engem.

– Már megbocsásson, édes Maszlaczky, ha előttem nőm szavának sokkal több súlya van, mint más bárkiének. Ez nálunk, férjeknél nagy gyöngeség, hogy nőnket tiszteljük meg legnagyobb bizalmunkkal, de olyan gyöngeség, ami nekünk jól áll.

Kőcserepy úr mester volt a beszéd félrecsavargatásában.

– De uram teremtőm! Hiszen méltóztatik tudni, hogy engemet egész más vágyak, más remények csatolnak nagyságod becses családjához, hiszen én Vilma kisasszony kezét kívántam megérdemelni, s ebbe méltóztatott kegyesen megegyezni.

– Annál gonoszabb, uram, annál gonoszabb. Ön a barátság álarcával férkőzött szívem közelébe; én rokonomul, fiamul vettem fel önt házamba, s ön azon törekedett, hogy e bizalomért engem meggyalázzon. Leányom kezét kérte, s nőmet akarta elcsábítani. Ne szóljon, uram, nem akarom mentségét hallani. Ez olyan tény, melynél megszűnik minden barátság, minden tekintet, mely szétszakít minden köteléket, s nagyon csalatkozik, aki azt hiszi, hogy Kőcserepy, azért mert csendes, udvarias ember, ennél a pontnál engedékenységet ismer. Ez az eset törvényen kívül áll! Ahol engem férji becsületemben megsértettek, ott én nem vagyok sem udvarias ember, sem jó barát, sem tanácsos, ott én csak férfi vagyok, s legyen az tulajdon édestestvérem, aki megbántott, lelövöm vagy kétfelé hasítom!…

Maszlaczky úr ijedten ugrott hátra, amint a tanácsos az asztal felé lépett, azt hitte, hogy a papirosnyíró ollóval szándékozik őt rögtön kétfelé hasítani.

Rettenetes dolog az, mikor az ember hosszú esztendőkön át valakivel a legbensőbb barátságban állt, akinek az arcát sohasem látta másként, mint mosolyogva, akinek kegyei által elhalmoztatott, attól egyszerre, mint a száraz mennykőtől megrohantatni, s azt hallani tőle, hogy ketté akarja hasítani!

A tanácsos észrevette szavainak hatását, s nagylelkű biztonsággal monda:

– E helyen védi önt a vendégjog; küszöbömön belől, házi oltárom előtt bármi ellenségem sérthetlennek érezheti magát; de másutt kerüljön ön, mert ha találkozunk még valahol a világban, az csak golyóval lesz!

E mérges szavakkal otthagyta a tanácsos a kedves barátom uramat, ki sem fiúnak, sem leánynak nem érezte magát e percben, sőt annyira meg volt rémülve, hogy hinni kezdé, miszerint csakugyan elkövette azt a vétket, amivel vádoltatik, s annálfogva tökéletesen megérdemli, hogy őt a tanácsos megragadja gallérjánál fogva, s kidobja az ajtón, mikor aztán egyszer kinn van, akkor fegyverrel essék neki.

Szerencséjére megtalálta a kilincset és kalapját, kifutott a folyosóra, le a lépcsőkön; otthagyta Bogozyt, süket Tamást és a porköpönyeget, mind a hármat saját sorsukra bízva, felugrott a kocsijába, ígért tíz pengőt a fuvarosnak, ha lóhalálában elviszi Tiszafüredig, s el-kivágtatott a kárpátfalvi kastély udvarából, hogy még vissza sem tekintett; csak a vadaskerten túl mert hátrapillantani, ha nem jön-e utána lóháton a tanácsos puskával, hogy meglője.

Tiszafüredig itatni sem engedett a kocsisnak, még mindig nem levén megnyugodva afelől, hogy a dühödt férj nem érheti-e utol; sajnált volna ilyen fiatal korában áldozatul esni egy sajnos félreértésnek. De még Tiszafüreden sem érezé magát biztonságban, futtatott át Poroszlóra, eltagadta a nevét a vendégfogadós előtt, bezárkózott a szobájába, s csak akkor kezdett lassankint magához téregetni.

És amint azután magához tért, s nyugodtan végiggondolta, amik vele történtek, csak akkor látta át, hogy milyen nagy szamár volt ő, hogy ilyen nagy lovat engedett magából csinálni.

Hogy elriasztották abból a házból, amit az ő furfangja szerzett meg a mostani birtokosnak, s milyen szépen megszabadult Kőcserepy attól az ígérettől, hogy leánya kezét őneki adja! Hogy kifizették őtet aprópénzzel, a legapróbb pénzzel a világon. Még örülhetett, hogy a bőrét elvitte onnan szerencsésen.

Ohó, nagyságos uram, nem addig van az; itt van a zsebünkben nagyságod levele, melyben ígéri, hogy az ügyvédi jutalmul ígért ötszázezer forint elengedéseért a Kárpáthyak elleni per megnyerése után leánya kezét kedves barátja urának adandja. Ám tessék tehát játszani a megsértett férj tragédiáját, hanem az ötszázezer forintot fizesse ki.

Ezt megírta még Poroszlóról Kőcserepynek Maszlaczky, s alig ért haza Pestre, midőn a választ is megkapta rá.

A tanácsos igen szép levelet írt neki; elmondá, hogy csakugyan komolyan hozzá akarta leányát nőül adni, de miután Maszlaczky úr annyira visszaélt barátságos leereszkedésével, azt igen természetesnek találandja, hogy olyan embernek nem adhatja; a leányát, aki nejét akarta elcsábítani; ami azonban az összeget illeti, az csak azon világos esetre volt ígérve, ha Maszlaczky úr a kérdéses pert megnyeri; úgy, de nem nyerte meg, mert abban ítélet sem hozatott, az alperes jószántából egyezett meg nagybátyjával, sőt még a per maga is elenyészett, és arra hivatkozni sem lehet; a Kárpáthy jószágok birtokváltozása tehát nem tulajdonítható az ő fáradságának, hanem inkább Kárpáthy Zoltán atyafiságos érzelmének. Egyébiránt is neki nem volt ügyvéde Maszlaczky úr, hanem Kárpáthy Abellinónak; ha tehát hiszi, hogy valami követelése van, forduljon azzal őellene.

Maszlaczky úr közel volt hozzá, hogy a negyedik emeletből kiugorjék az ablakon.

Mégis azt hiszem, hogy a nagyobb holló kivájja a kisebb holló szemét.

Gondolkozzatok hát rajta, mit nyertetek!

Nagyobb örömmel jártok-keltek-e ti a kárpátfalvi kastély csarnokaiban, nyugodtabb álmot alusztok annak boltozatai alatt, többet élveztek, többet reményletek, mint azelőtt, mint odahaza?

Nem rág-e a féreg legkedvesebb örömeitek gyökerén? Nem mondja-e apa, anya, valahányszor leányára tekint: „Milyen halavány ez a gyermek!”?

Nem jár-e az aggodalom előttetek, mint az árnyék? Nem beszél-e a lélek néha-néha elégületlen, titkos undortól gerjedt szavakat ott belül, ott a csendes, hallgatag szívben, mikor senki sem kérdezi?

Van-e sejtelmetek arról, hogy tulajdon gyermeketek minden tekintete egy súlyos, terhes szemrehányás elmúlt éltetek folyására; gyanítjátok-e azt, hogy ez a komoly gyermek mit gondol olyankor, midőn megvetéssel tekint az ajándékokra, az ékszerekre, ruhákra, mikkel a ti szülői szerelmetek kedveskedni akar neki, hogy miért veszti el vágyát minden élvezet után, miért feledi tányérján legízesebb falatjait? Érzitek-e annak a titkos, rémületes szellemnek közellétét, ki ott ül mindig köztetek és őközötte, a ti szíveitek és az ő szíve között, és elfogdos minden gondolatot, mely egyiktől a másikhoz szállhat?

Hát a megcsalt, hát a kijátszott társ? Sajnálja, vigasztalja őt valaki? Nem nevet minden ember a kijátszott ügyvéden, kit életében először, de oly csúfosan rászedtek? Nem beszélnek furcsa kalandjáról valamennyi kávéházban, sétányon, színház udvarán, kaszinóban? S jut eszébe valakinek azt mondani: „Szegény Maszlaczky”?

Nem várja-e mindenki, előre kacagva rajta, azt a mulatságos jelenetet, midőn a rászedett ügyvéd tizenhat esztendei kárba veszett fáradságaért régi kliensét ragadja meg, Abellinót, kinek fél lába már a koporsóban, s nem engedi, hogy a másikat is utána húzza, nem engedi meghalni békességgel addig, míg meg nem fosztja attól az alamizsnától, amire ő juttatta, másnak kerítve el roppant gazdagságát? Hogy fognak majd huzakodni, hogy húzzák le egymás képéről az eleven bőrt, hogy szolgáltatnak elé tételt egymáson mindazoknak, kiket valaha megrontottak! Óh, azt gyönyörűség lesz elnézni!

Kisded udvarszobában, mely csinosan, tisztán, bár szegényesen van bútorozva, íróasztala mellett ül Kárpáthy Zoltán.

Késő már az idő; éjfél régen elmúlt, és ő még mindig ébren van, és dolgozik.

Mindazon kötelezettségeit, miket gazdag korában hazai vállalatok irányában tett, atyja átvett magánhagyományából lerótta. Azután nem maradt semmije.

Semmije? Hát a tiszta szív, hát a gazdag lélek semmi?

Nemsokára egyikében legolvasottabb lapjainknak egy útleírás töredékei jelentek meg, melyek költői eszmék, felfogásuk újdonsága, eredetiségök zamatja által egészen felvillanyozták a közönség kíváncsiságát az ismeretlen szerző iránt.

Ez ismeretlen új tünemény volt Kárpáthy Zoltán.

Költői vagy politikai volt-e a tér, melynek tehetségeit szentelé? – fogja kérdezni a közvélemény ítésze, mert a közvélemény előtt a politikus nevezetesebb ember, mint a költő.

Erre én felelni nem tudok, mert a határvonalt a kettő között nem ismerem. Csak annyit tudok, hogy sohasem olvastam jellemzőbb, élethűbb, tanulságosabb regényeket, mint Széchenyi politikai iratai, és soha meggyőzőbb, áthatóbb politikai műveket, mint Eötvös regényei. A kettő csak együtt valami; kivált nálunk, magyaroknál, hol az egyik élete a másikét szüli.

Zoltán rövid időn a legkedvezőbb ajánlatokat nyerte mindazoktól, kiknek a hazai irodalom emelése érdekükben fekszik. Utazási naplójáért oly árt ígértek neki, mely megszokott nélkülözései mellett évekig biztosíthatá anyagi zavaroktól; már hónapok óta dolgozik rajta. Naponkint tizenhat órát szokott íróasztala előtt ülni.

Ismerői, jó barátai gyakran intik, hogy kímélje erejét, amire ő csak mosolyogni szokott. A lélek nem erőteti meg magát soha. Mentül többet kérnek tőle, annál többet ád; mentül többet merítnek belőle, annál gazdagabb forrást nyit.

Irodalmunk fejedelme, a feledhetetlen Széchenyi, figyelmezteté egy alkalommal a kegyelt ifjút örök emlékben maradt életrendi mondatára:

„Nyolc órát fordíts álomra, nyolcat munkára, nyolcat mulatságra.”

Zoltán mosolyogva viszonza:

– Úgy cselekszem: „Nyolc óráig írok munkából, nyolc óráig mulatságból.”

Valót mondott; a költészet istennője olyan kegyes, hogy akik temploma építésével foglalkoznak, azokat mulattatja. Édes munka, mely magával hordozza gyönyörét, mely ahelyett, hogy fárasztana, új erőt ad!

A lámpa egyformán világított, sötét ernyőjével árnyékban tartotta az egész szobácskát, csupán az íróasztalra vetve egy kerek fényfoltot, melynek dicskörében az ifjú költő arca ragyogott.

Egészen átadta magát pártfogó múzsájának, lelke el volt telve a fényes költészet ábrándképével, s úszott az istenekkel határos világokban…

Hiszen ha annyira el nem lett volna merülve, észre kellett volna vennie, hogy szobája ajtaja nagy csendesen felnyílik, s rajta mosolygó kedves alakok lépnek be, elébb egy szelíd, nyájas anyai arc, biztató, mint az oltárképek Boldogasszonyáé, azután egy lengő angyal, bűbájos, gyönyörteljes, üdvözítő mosolygással, majd egy komoly, bánatos férfi, vonásaiban mély érzelem és törhetlen erő.

Az ifjú nem érzi e jelenet közeledtét, tán az édes szívdobogás, melynek magyarázhatlan gyönyörét csak a költői kedélyek ismerik, megsúgá neki, hogy jó szellemeitől van körülvéve, de szemei nem látták őket.

A komoly, erős férfialak hátul maradt a szoba árnyékában, az anyai szelíd arc odatámaszkodék az ifjú székére, oly közel hajolva hozzá, hogy ha az a két könnycsepp szemeiből kigördül, az ő fejére fog hullani.

Tán álmodja ő ezt a képet?

Ekkor a gyönyörű, angyalarcú gyermek piciny hókezét az ifjú arca elé teszi, s hátulról befogja gyöngéden szemeit.

Ez a gyönyörtől reszketve ébredez, kezeivel a sima kezecskéket tapintva, miknek édes érintése a szív mélyéig lehat.

– Ki van itt? – kérdi tőle egy ismerős, csengő hang.

– Te vagy! – sóhajt fel az ifjú gyönyörmámorában, s amint székéről felszökve visszafordul, őket látja maga előtt, jó angyalait, a szelíd, nyájas anyát, kinek karjain felnövelkedett, s a kedves, elpiruló hajadont, kinek szűz tekintete mint testvérarc, mint édes álomkép él szívében.

– Istenem, istenem! – rebegi, odaborulva Szentirmay Flóra lábaihoz. Egy okos szót nem tud mondani. Hogyan tudna? Csak sír, csak zokog, és úgy örül, olyan boldog.

A szép gyermek, mintha vigasztalná, simogatja gyöngéd kezével az ifjú fejét, mely anyja kezén nyugszik; a két nő éppen oly szegény szavakban, miként ő maga.

Végre odalép hozzá a férfi, s az szólítja meg:

– Kedves Zoltán…

E hangra magánkívül szökik fel az ifjú, s az előtte álló férfi keblére rohanva, átölelé azt oly hevesen, oly erősen, mintha szíve akarna meghasadni; karjai görcsösen kulcsolódnak össze körüle, ajkai elhalnak, elnémulnak, s perc múlva ájultan, eszméletlenül hanyatlik össze.

Midőn föleszmél, mindhárman fekhelye körül állanak; többször végighúzza arcán kezeit, mintha nem hinné, hogy nem álmodik. Azok megfogják kezeit, összeszorongatják, megcsókolják homlokát; e szorítás, e csók mind valóság, mind nem álom.

– Te nem akartál hozzánk jönni – szólt Flóra mosolyogva, tréfásan –, lásd mi jöttünk el tehozzád, s mármost elviszünk magunkkal, és sohasem eresztünk el többé.

Zoltán kérdőleg tekinte Rudolfra. Helyette Katinka felelt, édes, gyermeteg modorával:

– Ismét a mi fiunk fogsz lenni, s nem lesz szabad tőlünk megszöknöd.

Zoltán még mindig nem bírt felelni.

Végre Rudolf szólt hozzá:

– Amim nekem van, azt megosztom veled, örömöt, bánatot. Velünk élsz, velünk örülsz, és hozzánk tartozol örökké. Elfogadod-e?

Zoltán a legunalmasabb, a legostobább ember lett volna a világon, s nem érdemelné, hogy tovább írjam róla ezt a történetet, ha azt felelte volna erre, hogy „nem”.

Szívéhez szorítá Rudolf kezét, összeölelte azokat mind, mind, akiket úgy szeretett; s ebben az órában nem volt boldogabb ember nálánál a földön, hacsak azok nem, akik őt ily boldoggá tették.

Engedjünk szép csendesen elmúlni négy egész esztendőt.

Ezekben az években nagyon gyorsan változott a világ képe. Gyakran néhány év, néhány hónap elég volt arra, hogy ismerhetlenné tegye a múltat, ami legnépszerűbb eszme volt ma, holnap az lehetett a legelvetendőbb; tiszteletben álló nagy jellemek rövidebb idő alatt, mint gondolák, túlélték híröket, s együgyű, súlytalan emberek juthattak nagy jelentőségre anélkül, hogy számot adhattak volna magoknak arról, hogy miképpen.

Néha az élet színvonalára merült egy-egy nagy eszme, mely az egész országot forrongásba hozta; a legszenvedélyesebb harcok ütöttek ki; megyéről megyére megújult az indulatos küzdelem, mozgásba hozatott minden faktora a közéletnek, pazarolták a pénzt, édesgették a szavazatokat, státuscsínyokat követtek el, csodáit mívelték a hírlapi birkózásnak, két táborra osztották az egész országot, s nevezték egymást haladóknak és maradóknak, szabadelvűeknek és konzervatíveknek, pecsovicsoknak és kubinszkyaknak, fehér és fekete tollasoknak – és aki együtt nem élte át ezt a korszakot, a jövő ivadék törni fogja rajta a fejét, ha a zászlókra írt jelmondatokat olvasandja, melyek oly éles pártokra osztottak megyét, várost, gyakran még családokat is, hogy miért küzdöttek azok felett oly keserűen, s melyik volt a szabadelvű, melyik a tartogató párt, és mi okuk volt egymást így nevezni.

Méltóságos Tarnaváry úr egyike a legindulatosabb, legszenvedélyesebb pártvezéreknek.

Az a csekély körülmény, hogy a méltóságos úr X. megyében a konzervatív párt legerősebb pajzsa, Y. megyében pedig a szabadelvűek leghathatósabb malleusa (így híják diákul a kalapácsot), senkit se hozzon zavarba az igen tisztelt hazafi jelleme felől; ő és még egy másik ember, meg egy harmadik, meg egy századik és ezredik, valódi szenvedélyből űzi a zöldasztali politikát, éppen úgy, ahogy az ember szokott szenvedélyes vadász, szenvedélyes dinnyész, szenvedélyes tengerész stb. lenni, minélfogva egy kínálkozó alkalmat sem mulaszthat el, hol valami hatalmas küzdelemre van kilátás.

Úgy állván azonban a dolog, hogy az igen tisztelt státusférfi vagyonainak egy része fekszik X., a másik Y. megyében, ezáltal ő tökéletesen két különböző hemiszfériumra van osztva.

X. megyében derék, tekintélyes, becsületben próbált hazafiakból, tősgyökeres ősnemesekből, tudományos írástudó férfiakból, előrelátó, meggondolt, megfontoló úriemberekből állt a konzervatív tábor, melyet viszont holmi Kutyfalvi-féle fráterek ostromolnak, kiknek az ellenzékcsinálás nem egyéb viszkető véralkatnál, s kiktől, ha az ember komolyan megkérdezné, hogy mit akarnak, tán magok sem tudnák.

Hogyne volna tehát X. megyében Tarnaváry septemvir úr a konzervatívek erős vára és őriző pásztora!

Y. megyében viszont megfordítva áll a dolog: itt a tartózkodó tábor feje először is Kőcserepy, akit a Zoltánnali per óta szívéből, véréből gyűlöl Tarnaváry; mellette egy csomó külföldieskedő félvér, negyedvér magyar lord, veszekedő renommisták, rabiátus kortesvezérek, szolgálatkész inaslelkek, kiknek a homlokára van írva az aspiráns név, kik esküsznek mesterök szavára, s kiket Tarnaváry úr még csak lenézni is restell. Viszont ellenökben a septemvir legkedveltebb egyéniségei állanak: Szentirmay Rudolf, akit tisztel, becsül, és Kárpáthy Zoltán, kit a közvélemény kegyencei közé számít, s kiről büszkén szokta a hétszemélynök úr elmondani: „Nem hiába, én neveltem a kölyket”!

Hogyne volna tehát Tarnaváry úr Y. megyében az ellenzék pörölye és láncos buzogánya!

Ez, úgy hiszem, oly világos és oly megnyugtató magyarázat, hogy ez után senki sem fog olyasmit szememre vetni, hogy én hasonló meséket most gondolok ki, s csupa malíciából ráfogok becsületes emberekre.

Ilyenformán akárhányszor megtörténik az, hogy egy és ugyanazon országos jelszót a méltóságos úr éppolyan erősen nekivetett vállal segít X. megyében megdönteni, mint amilyen erősen nekiveti aztán a másik vállát ugyanannak a közkérdésnek Y. megyében, hogy felemelni segítse. Ott Kutyfalviékat üti, itt Kőcserepyéket, s biz ő nemigen szokta nézni, hogy mivel üt az emberre. Üt, ami a kezébe akad.

Nagyszerű megyegyűlés van készülőben X. megye székvárosában; minden jóravaló ember arról beszél. Az utcákon faluról bejött nemes atyafiak csoportosulnak, kik közt csoportonként elosztva látszik egy-egy kaputos, atillás hazafi, s ki magyarázza nekik az ügy mibenlétét.

Hogy mi volt e minden szíveket mozgásba hozó kérdés, az keveset tartozik ránk; olyasvalami, ami egy esztendeig élvezte a halhatatlanságot, s azután helyt adott a másiknak, melyen oly feszített erővel küzdöttek az ellenpártok, mintha annak győzelme vagy bukása volna az üdvösség, ami fölött azóta vagy merőben kicserélték már a véleményeiket, vagy egészen egy véleményen vannak felőle mind a ketten.

Nekünk elég annyit tudnunk, hogy e napra az ország leghírhedtebb szónokai jelentek meg a megye fővárosában, hatalmas, tüzes beszélők egyrészről, kik magokkal ragadják a hallgatóságot – unalmas, lepcses szónyújtogatók másrészről, kik megkínozzák a gyülekezet türelmét, s megszöktetik a teremből.

A kérdéses nap reggelén már korán elfoglalják a terem ülőhelyeit, karzatait az előjogos delnők, kik szándékoznak rendületlenül végigvárni a nemes torna (turnier) kimenetelét, karmantyúikon büszke lobogtatással viselik a fehér- vagy háromszínű szalagokat, melyek közől az első a Kőcserepy-, a másik a Szentirmay-párt jelvénye.

Jelen gyűlés nagy összemérkőzése volt a pártoknak, megelőzte ez a közelgő követválasztást néhány héttel, s azon végre szolgált, hogy mindegyik párt előadhassa a sarkalatos kérdések fölötti nézeteit; ha lehet, megnyerje ellenfeleit szépszerével, szellemi diadallal, s ha ez nem sikerült – aminthogy nagyon ritkán sikerült –, akkor aztán kezdődtek az eredménygazdagabb stratagémák, a korteskedések, ravaszkodások, nyílt és alattomos apostoloskodások.

Ez előjáték annyival volt érdekesebb magánál a tragédiánál, hogy itt még csupán az emberi szenvedélyek szerepeltek, egyéb hatalmas vis motrix-ok p. o. bor, égett szesz és ezüst huszasok csak a krízis napjaira hagyatván.

A zöld asztal tetején még nem táncolnak sáros csizmában pőre atyánkfiai, sem az ólmos bot nem szól bele a vitatkozásokba; e derék, kardos hazafiak nem azért jöttek ide, hogy egymást kihajigálják az ablakon, s ez a nagy tömeg a székek mögött – ember hátán ember – nem azért tolakodott be a gyűlésterembe, hogy ordításával érthetlenné tegye a szónokok beszédét, hanem mindnyájan feszült figyelemmel, élénk részvéttel járulnak a szellemi harc elé, s ki-ki csak az egyik kezét iparkodik szabadon tartani, hogy kalpagját legyen mivel lebegtetni kedvenc szónokai felé.

A zöld asztal elején ülnek az ország notabilitásai, egyik oldalon Szentirmay Rudolf hattyúprémes, meggyszín bársonymentében, alatta aranysujtásos fehér atillával, bogláros antik kardkötővel karcsú derekán; Tarnaváry kurta nyakával alig látszik ki mentegallérjából, melynek nyusztprémje a két vállát takarja; annyi rajta ezúttal a sujtás és paszománt, hogy nem különben néz ki, mintha meg volna kötözve vastag aranykötelekkel; beszéd közben azokat a köteleket nagyon szokta tépni. Most az egyik könyökével az asztal közepén van. Velök átellenben ül Kőcserepy tanácsos; ragyogó arcánál csak mentéje ragyogóbb, a kék dzsindzsulya prém közől nagy rubingombok villognak elő tűzszemeikkel, s dolmánya mindegyik gombjába egy-egy tökéletes kis óra van foglalva, melyek mind fel vannak húzva, járnak, mutatják az idő mennyiségét, s célkarikái Tarnaváry úr szakadatlan elméncségeinek, ki nem szűnik meg beszéd közben, ahol csak szerét teheti, ezt az óratárlatot odavetett élceivel meglövöldözni; mint példaul: „Nem járnak együtt az óráink!” – vagy pedig: „Jobban felhúzza az óráit a nagyságos tanácsos úr, ha ezt, meg azt akarja”, – továbbá: „Pedig tudhatná a nagyságos tanácsos úr, jobban, mint akárki más, hányat ütött az óra!” stb… Osztoznak e tréfákban a nemes atyafiak is; Kiss Miska, a hírhedt kortesvezér, ki most is ott áll az asztal alsó végén világoskék viktóriadolmányban, piros hajtókára, fényes pitykékkel, hosszúra nyúlt ülés után nagy pátosszal mondá egy ízben e szavakat: „Mély áhítattal olvassuk a nagyságos úr hazafiúi kebléről, – hogy már háromnegyed ötre!” stb. stb… Más, rövidebb türelmű ember rég leszedette volna az órás gombokat dolmányáról, de Kőcserepy úr azon jellemek közé tartozott, kik csak azért sem engednek, mert mások úgy kívánják; ezek saját maguk mártírjai.

Kőcserepy úr mellett látjuk báró Berzyt, elegáns magyar toalettben, csakhogy az atilladolmányhoz is feltette a fülig érő, magas inggallérokat, s szeme elé csípteté a félszemüveget, amiért Kiss Miska részéről neki is kijárnak a mulatságos glosszák, mikor feláll beszélni, hogy: „Hajtsa le az álla mellől azt a kapcát, mert nem hallani tőle a szót!”, meg hogy: „Jöjjön ki a szobából, s ne beszéljen velünk az ablakon keresztül!”.

Ennyi fényes alak között a zöld asztal körül csak két egyéniség tűnik fel egyszerű viselete által; az egyik magas, délceg ifjú, egyszerű fekete, prémtelen atillába öltözve, mintegy húsz-huszonegy éves, szép halaványpiros arcát sötét, gesztenyeszín szakáll köríti, összefolyva az ajkai fölött szelíden aláhajló fiatal bajusszal; mikor hallgat, olyan nyugodt, olyan szélid egész tekintete, de látnátok őt, mikor beszél, hogy gyulladnak ki egyszerre arcai, tekintete, szavai magukkal ragadnak; beszédében sokkal több a költészet, mint a logika, éppen azért sokkal veszedelmesebb az, hangja a leglágyabb kérelemtől, mely a honfiszíveket megszelídíti, egész a viharos zengésig hajlékony, mely a tömegeken uralkodik. Ismerik őt férfiak és nők, ifjak és aggok, szeretik, bálványozzák, s leghatározottabb ellenfelei sem biztosak felőle, hogy az ifjú lelkesítő szavai után valaki a női karzatról, aki hozzájok tartozik, talán saját feleségök vagy leányuk, nem fogja-e önkénytelen elragadtatással kiáltani:

– Éljen Kárpáthy Zoltán!

A másik megjegyzett alak báró Berzy mellett ül; különös egzotikus arc; a lehetőségig veres, úgyhogy arca felszínén a vékony vérerek egész hálózatát lehet puszta szemmel látni; szénfekete haja magasra simítva, hasonló színű vastag és rövid bajusza kevesellni látszik a helyet az orr és ajk között, s bozontosan kifordul minden viaszkolás dacára a vastag száj elé; az alsó ajk alatt kétujjnyi sima tér van borotválva, ott kezdődik azután egy csomó hosszú, seprőforma kecskeszakáll, mely tökéletesen hasonlít azokhoz, amiket színpadi emberek szoktak magoknak felragasztani. Az egész kép három rikító színnel látszik festve; a borotválások helyén ultramarin, másutt kármin és cinóber, haj és szakáll hamburgi korom.

Sohasem ült hasonló alak a zöld asztal mellett.

Neveli még a botrányt az a körülmény is, hogy a senkitől nem ismert férfi bátorkodott odaülni a tekintetes karok és rendek közé egy burnótszín felsőkabátban, amely lemelegedvén róla, egy szál fekete kvekker tűnt elő alóla közelszörnyedésre.

Tarnaváry urat egészen megigézni látszik e hallatlan tünemény, szemei minduntalan rajta járnak, s minden pillantása világosan azt látszik mondani: „Hát ezt miért nem dobják ki innen?”.

Kőcserepy és Berzy urak azonban, úgy látszik, hogy jó ismerősök vele, mert szüntelen odahajolnak hozzá vele beszélgetni, mégpedig igen nyájasan, ami őt Tarnaváry szemei előtt éppen nem emeli, legfeljebb szaporítja azt az okadatolatlan gyűlöletet iránta, amit nagyon ideges emberek szoktak érezni először látott alakok iránt, akiknek a képe nem tetszik nekik. Bárcsak szólna ez az ember valamit, hogy beleveszhetne kedvére.

Míg az elnök főispán megjelenik, azalatt ki-ki tölti az időt, amivel tudja; a nézők megkérdezik egymástól a szereplők neveit, a csintalan fiatalok torzképeket rajzolnak tollheggyel az ismeretesebb szónokokról, a nyitott ajtók előtt egyre sűrűbb lesz a nép; egy-egy vállalkozó szellem meg is kísérli keresztültörni magát valamelyik padig, hová fél lábát feltehesse.

Végre megnyílnak a középső ajtók, s kilép a főispán, egy simára borotvált arcú, idegen jellegű férfi, ki egészen kicseréltnek látszik magyar öltözetében; azon időben csak a klérus és a katonai státus nem viselt bajuszt, s szokás elleni volt más rendbeli férfit úgy látni.

A kilépőt gyönge éljenzés fogadja, mit ő a legudvariasabb mosollyal és bókkal viszonoz, s midőn székét elfoglalja, éppoly nyájas üdvözlettel köszön jobbra, mint balra, de senkivel sem szorít kezet, s csak messziről látszik, hogy mondana valamit, mert voltaképpen senkihez sem beszél.

Az elnök lemorzsolá a lemorzsolandókat. Elmondá az összegyűlés okait, a napi kérdés tárgyát, mindezt szép halk hangon, mint aki igen jól tudja, hogy neki sem kötelességében, sem érdekében nem áll a tüdejét megerőtetni. Beszéd után egy kicsinyt megint éljeneztek neki, amire ő egy kicsinyt meghajtotta magát, tulajdonképpen a titkárjának kellett volna magát meghajtani, mert a beszédet ő szerzette, hanem más részről őtőle meg elég szép volt, hogy azt megtanulta. Ezt a fáradságot senki sem volna képes oly megilletőleg méltánylani, mint talán a pesti nemzeti színház énekesei, akik legjobban megmondhatnák, milyen nehéz feladat valami egészen idegen nyelven betanulni valamely szerepet, s a tartalom ismeretének kellő hiányában, csak a megfelelő utasításokból (instrukció) tudhatni, hol kelljen mosolyogni, hol a kezet megmozdítani, a hangot felemelni s több efféle.

Nem is szólt ezután semmibe az elnök úr őméltósága, hanem bízta a tekintetes karok és rendekre, hogy csináljanak a kérdéssel, amit akarnak, csakhogy egyszerre ketten ne beszéljenek, maga pedig beburkolózott asztrakános palástjába, s az egész gyűlés alatt gyémánt szoliterjaival játszott; észrevehető volt rajta, mennyire unja ezt az egész előadást.

A szerepek igen célszerűen voltak kiosztva; az ellenzék indítványát egy általunk ismeretlen s bennünket kevéssé érdeklő fiatal szónoknak kelle előhozni, ki felől nyílt titok, hogy a Pesti Hírlap vidéki levelezője, s minthogy ügyesen tud formulázni, azért bízatott rá a megelőzött konferencián az indítványtevés. Ez azután ismét leül, és vele semmi dolgunk többé; hadd írja gyorsírászati jegyeit békével.

Erre a túlsó félen egy agg táblabíró kel fel, hosszú nyusztprémes Zrínyi-kabátban, melynek hosszú ujjai úgy eltakarják a kezeit, hogy csak olykor-olykor látszik ki a prém közől valamelyik ujja hegye; hasonló sorsa van tompa, elkopott hangjának is, mely úgy egymásba folyik, mintha valaki egy üres hordóba beszélne bele. Csak a jobboldaliak éljenzése, végzett beszéd után, engedi sejtetni az idegen hallgatóval, hogy a szónok az indítvány ellen beszélt. A jártasabbak ismerik az öregurat mint a megfontolt hazafiság ősét, ki tiszteletes örökségül maradt az új ivadékra, minélfogva az első szó mindenkor neki adatik.

Most feláll Szentirmay Rudolf; a nyüzsgés, forrongás egészen elcsillapul a teremben, mindenki ünnepélyes figyelemmel hallgat el, minden arc felé van fordulva.

Beszéde halk, csendes menetű, semmi színpadi fogások, semmi mesterséges ömlengés, egy tökéletes logikai egész az elejétől végig, mely éppen egyszerűségénél fogva hat; egy kristályprizma, mely minden oldalról átlátszó, s minden oldalra szivárványt vet. Velős mondatai meggyőzők, határozottak, állításai hozzáférhetlenek. Nem mond többet, mint amennyit éppen kellett, nem sérti, nem vágja elleneit, de meggyőzi. Nem kacérkodik a karzatokkal, nem iparkodik emfatikus kitérésekkel meghódítani a tömegek ítéletét, úgy beszél, mintha rajta és ellenfelein kívül csak egy megvesztegetlen bíró volna jelen, aki ítéljen közöttük: az a megfeszített Jézus ott a terem legmagasabb polcán!

Midőn beszédét elvégezte, az ember azt gondolná: „Mi szükség itt tovább beszélni? Ezek megcáfolhatatlanok”. A tömegek lassú mormogása bizonyítja a hatást, amit rájok gyakorolt; az egyiket megszilárdítá, a másikat megingatta. Nyertnek és vesztettnek látszik innenről és túlról a csata.

De halljuk Kőcserepyt. Ő meg fogja menteni a diadalt.

Mint mosolyog! Örökké mosolyog. Végigmosolyog párthívein, hogy lelkeiket újra felelevenítse, és ellenfeleit is, pedig azok nem is óhajtották.

Gyönyörű színjátszó, azt meg kell vallani felőle; művész a maga szakmájában. Tud sírni, tud elfogultan szívére utalni; ismeri, minő hatása van a fokonkénti hangemelkedésnek, biztosan kezeli az átjáratokat egyik indulatból a másikba; mikor keserű kezd lenni, azt hinnéd, hogy egy egész fájdalommal leküzdött élet beszél belőle; mikor látnoki hévbe jön, mintha egész Magyarország súlya fekünnék keblén, mintha azt a hármas halmot és kettős keresztet mind ő viselné! Könyörög ellenfeleinek, mint aki testvérileg szereti őket; feltárja keblét, mindenét felajánlja, ami legdrágább előtte, csak hazáját engedjék neki megmenteni; amellett nem kíméli a legmerészebb szofizmákat, mindenről beszél, ami rettenetes, csak a tárgyról nem; száz okot felhoz, mely állításait igazolja, bárha a kérdéshez éppen nem alkalmazható egy is, s midőn székét ismét elfoglalja, úgy ül le, mint egy mártír, mint egy próféta, ki látta hazája veszedelmét, fel is áldozta volna magát érte örömmel, ha az önzés, a rosszakarat és pártviszálkodás nagy munkáját mindenütt meg nem nehezíté vala…

A karzatról taps, a teremből éljenek zengése kíséri a szónokot, s a hazája sorsát igazán szívén viselő ellenfél is teljes méltánylattal sóhajt fel e remek beszéd hallatára: „Miért nem lett Kőcserepy úr színész? Most ott állhatna, ahol egy Kean, egy Macready, s mennyi dicsőséget szerezhetne magyar nemzetének”!

A tömeg részvéte könnyen megvesztegethető, a pátosz, az érzelem hamar utat talál a szívekhez; többen az asztalon keresztül kezeiket nyújtogatják Kőcserepy úrnak; nagy szükség van rá, hogy Kárpáthy Zoltán felálljon.

Amint az ifjú szép, nemes alakja kiemelkedik a tömeg közől, egyszerre, mint egy jelszóra, a legviharosabb üdvkiáltás támad eléje. Itt jön a nép kegyence, a mindenkitől bálványozott szónok, ki hallgatóit odaragadja, ahova neki tetszik, kinek ritka ötletei, ragyogó mondásai örök emlékül maradnak fenn a zöld asztalok hívei között.

Ah, mint tud ez bánni a szívekkel! S valóban érzi, amit mondott, szenvedélye, indulatai nem állanak hatalmában, elragadják őt magokkal, és elragadnak vele együtt mindenkit, hogy a sűrű éljenzéstől alig lehet beszédjét elvégezni, s midőn végmondataiban bátor önérzettel veszi fel az ellenei által elhajított kesztyűt, a felriadó zajtól megrendül a terem, hölgyek kendőikkel, férfiak kalapjaikkal integetnek az ifjú szónok felé, ki, miután feladatát végzé mint hős, visszavonul mint szemérmes szűzleány, pirulva és szemlesütve.

A tömeg már belejött a zajongásba, s a Zoltán után felállt báró Berzynek ugyancsak kell könyörögni, hogy egy kis kihallgattatáshoz juthasson. Sok halljukozás után végre belekaphatott a zseniális báró óhajtott dikciójába, melynek folytán bőséges alkalma nyílt hetet-havat összehordani az angol meetingek, a dán volksthingek, a spanyol kortezek, a jenki kongresszek, a frank parlamentek, a mongol korultájok és a kaffer vigvangok természetei felől, melyekhez hasonlítva nagyon sok furcsaság és hiányosság tűnik fel a magyar táblabíró-gyűlések szokásaiban; elmondá azt is, hogy a nagy tekintélyű Pittnek és Foxnak micsoda véleményei voltak a kérdésben forgó tárgy felett, hogy kívánta azt alkalmaztatni Necker és Beccaria s több afféle nevezetes férfiak, kik őneki mind személyes barátai voltak. Ezzel még nem elégelte be, hanem egyúttal alkalmat vett magának közrebocsáthatni, micsoda jótétemény az Arcansas és déli Virginia lakóira nézve, nemkülönben Otahayti, Új-Wales és a Carolina-szigetek vadembereinek, hol náluknál civilizáltabb népek gondoskodnak ruházataikról, akik nélkül mai napig tetőtül talpig mezítláb járnának, s soha magok eszétől fel nem találták volna a harisnyakötés mesterségét, annálfogva semmi sem volna nevetségesebb, mint ha azt mondanák most, hogy elzárják piacaikról az idegen gyárművek termékeit, és hogy ez a hasonlatosság milyen szépen illik magyar hazánkfiaira, s több effélét, amelyekből senki sem lett okosabb, mint azelőtt volt.

Erre az egzotikus beszédre csak elhallgattak a tekintetes rendek, annyira helyen, időn és eszmejáráson kívüli halmaza volt az mindenféle münchhauseni csodadolgoknak, hogy egyhirtelen senki sem bírta magát beletalálni az eszmék ellenhelyzetébe.

E rövid időköz alatt feláll az asztal túlsó végén egy kék kurta dolmányos öreg bátyámuram, s egész tréfás naivsággal azt kérdezi a zseniális bárótól:

– Nagyságos uram, mivelhogy olyan sok földet összejárt, meg tudná-e mondani, hogy mi fán terem a lencse?

E minden várakozáson kívül eső ostobaságra, mely primitív együgyűségével minden hosszadalmas cáfolatnál maróbb hatást gyakorolt a zseniális báró fitogtató beszédjére, egyszerre oly általános hahota támadt az egész teremben, mely mind a két párt embereit egyiránt magával ragadta, s melyből öt álló percig nem bírt a tekintetes gyülekezet magához térni, s ezáltal oly dühbe hozta Tivadart, hogy az felkelt az asztaltól, felrúgta a széket, s keresztülvágta magát a sokaságon az ajtóig, rögtön kocsira ült, és elhajtatott Pestre.

Ez általános hahota közepett senki sem látszott észrevenni, hogy amaz ismeretlen úr ott a fekete frakkban azzal a kármin és ultramarin színű orcával föláll a zöld asztal mellett, s csak midőn mindenki szemeit törülgeté a nevetés után, akkor ötlött fel, hogy a különös idegen áll a zöld asztal mellett.

Talán bizony beszélni akar? Halljuk, halljuk! No, ezt meg kell hallgatni. Tarnaváry úr most mind a két könyökével az asztalon van, úgy várja a beszédet.

Az ismeretlen minden mozdulata, minden arcvonása valami lenéző, kihívó megvetést tanúsít, cask úgy félvállról néz minden emberre, s midőn beszédhez fog, ahelyett hogy a szokásos „Tekintetes karok és rendek!” megszólítást előrebocsátná, egyenesen az „én”-en kezdi.

– Én meg nem foghatom azt a rendetlenséget, amivel ez az egész gyűlés folytattatik!…

Az emberek egymás szeme közé néznek. Ilyen hangon nem beszélt még a tens rendekhez senki fia. Hozzá még az ismeretlen kiejtésében volt valami olyan különös, rosszul eső, bosszantó akcentus, mintha Kalotaszegen tanulta volna a magyarságot, s azután Párizsban elfelejtette, s Prágában megint újra tanulta volna. Mindig másutt húzza meg a szókat, mint ahogy kellene, a kettős betűkkel nem bír, s olyan arisztokratikus lassúsággal mozgatja a nyelvét, mintha restellné azt fárasztani ilyen csőcselékért.

– Én ilyen gyűlést soha nem láttam – folytatá az ismeretlen –, ahol az ember a saját beszédét nem hallhatja a nagy kiabálástól. Mindenféle ködmenes embernek szabad beleszólni az okos urak tanácskozásába. Ez kontraszt! Bölcsesség és durvaság egy szobában. Ez így nem mehet; én felszólítom a méltóságos elnök urat, hogy vagy parancsolja ki a lármázó sokaságot a teremből, vagy vigyen bennünket más terembe, ahol békével tanácskozhatunk.

No, hiszen lett erre lárma; már az utolsó szavait igazán maga sem értette a szónok. „Ki vele! Le vele! Fel vele!” – ordították minden oldalról fenyegető taglejtésekkel; tíz-tizenkét ember a padokról, a karzatról beszélt egyszerre nekihevült arccal a szónokhoz, ki folyvást állva maradt, s lusta szemeit nagy megvetően hordozá körül a háborgó tömegen, melynek haragját sem érteni, sem félni nem látszott.

Csak arra csillapult le a zaj, midőn Tarnaváry fölkelt, s helyre rángatva magán zsinóros mentéjét, inte az elnöknek, hogy szólani akar.

– Majd megfelel ő mindenkiért! Engedjük beszélni, legyünk csak csendesen! Halljuk!

Olyan hallgatás lett egyszerre, hogy a dongó röptét meg lehete hallani, mely az ablakokat ütögette lomha zizegéssel.

Tarnaváry mondhatatlan dölyffel nézett kétszer alá és fel az ismeretlenen, s éles, öklelő hangon szólt egyenesen hozzá, amint szemközt állt vele:

– Nincs szerencsém tudni, mely ország szalasztá ide uraságodat! Azt sem igen tudom, vannak-e ott őrültek házai…

– Akció! akció! – kiálták egyszerre az ellenpárt emberei a sértegető szónok ellen. – Akciót neki!

Tarnaváry mérges büszkeséggel rántotta elő tárcáját, s odaveté a zöld asztalra.

– Itt van az akció díja! És egyúttal tessék még másodszor is kivenni belőle a márkás büntetést, lefizetem előre, mert szándékom van másodszor is okot adni rá.

Azzal folytatá, amit elkezdett.

Szentirmay, aki mellett ült, hasztalan rángatta mentéjénél fogva, csak annyival dühösebb lett.

– Nagyon kétlem, hogy akármely ország megfeleljen rendőri kötelességeinek, amely szabadon engedi futni dühös bolondjait; márpedig nem egyéb, hanem dühös bolond az, aki egy alkotmányos megyegyűlésen azt meri indítványba tenni, hogy a részvevő nemesi rendeket zárják ki a teremből.

A szónok oly sokat talált mondani, hogy a legvérmesebbek is elszörnyedtek bele, csak a vele szemközt álló alak nem mutatott semmi megindulást. Legfeljebb egyszer felemelé lusta szempilláit, s dühösködő ellenfelét végignézte vele.

– Honnan jött, miért jött ide közénk az úr, ahhoz semmi közöm; ez a terem nyitva áll okosnak, bolondnak; de azt írja fel a füle mellé az úr, bárki fia legyen, hogy nyilvános törvényeinket elébb megtanulja, s tanulja tisztelni, azután nyissa fel e helyen a száját, s máskor eszébe vegye, hogy akik e helyen együtt vannak, nem csürhe csőcselék, hanem országos rend, aki alkotmányos jogait gyakorolja itten, s az a ködmenes ember ott csak olyan jó nemesember, mint maga a főispán, s olyan joga van neki itt lenni, mint nekem és az úrnak – ha ugyan joga van.

Tarnaváry e szavakkal büszkén veté magát székébe vissza, mint aki nagyon meg van elégedve azzal, amit cselekedett. Az ismeretlen még mindig állt, s amint a buzogányos férfi leült előtte, indulat nélküli hangon monda neki:

– Ha kívánja tudni uraságod, ki vagyok? Nevem Dabroni Manó, erdélyi nemes. Remélem, hogy bővebben meg fogunk egymással ismerkedni.

– Nagyot nőjön! – mondá rá megvető tréfával Tarnaváry.

A főispánt nagyon zsenírozta ez a jelenet. Igen kellemetlenül hatott reá; hevenyén meghajtva magát, felállt székéről, s kijelenté, hogy a mai gyűlést kénytelen feloszlatni. Jurátusai nyitották előtte az ajtót, s ő úgy elfutott, mintha attól félne, hogy vissza találják hívni.

A rendek felálltak, s csendes zúgás mellett elkezdtek az ajtókon kifelé nyomulni, ami nagyon lassan mehetett csak, a tömeg sokasága miatt. Ezalatt idejök volt az ismerősöknek egymással beszédbe eredhetni.

– Kár volt az embert olyan keményen megtámadnod – szólt Rudolf Tarnaváryhoz –, a jámbor a szász földön lakott ifjúkorában, azóta külföldön tartózkodott, nagyobbrészt Spanyolországban; biz az nemigen ismerheti alkotmányos szokásainkat.

– Akkor miért nem hallgat? – feleselt Tarnaváry. – Fogja be a száját, ha nem ért a dologhoz! Tudom, hogy jövőre majd megrágja, amit kimond.

– Alig hiszem – szólt Rudolf. – Kőcserepyék jól tudják, hogy miért szerezték meg azt az embert magoknak.

– Hát miért?

– Azt majd megtudod.

Tarnaváry otthagyta Rudolfot, s előretört az ajtó felé. Az ajtó mellett állt Misztizláv barátunk, ki szinte megijeszté sápadt arcával Tarnaváryt, amint odarohant hozzá.

– Kedves nagyságos urambátyám, az istenért, mit méltóztatott cselekedni?

– Hát mi a patvart cselekedtem?

– Miért tetszett úgy összetűzni azzal az emberrel?

– Elmenj fickó, engemet leckézni, vagy úgy lehordalak, hogy a lábadon sem állsz meg!

– De hát méltóztatik-e tudni, hogy kicsoda az az ember?

– Hát kicsoda? Tán csak nem angol követ, hogy ne legyen szabad lehordani?

– Ő egy híres…

– Micsoda híres? Én sohasem hallottam hírét.

– A leghíresebb párbajvívó egész Európában.

– Hát aztán? – veté oda félvállról Tarnaváry. – Hát aztán?

– Ez egy rettenetes ember – folytatá magyarázatát Misztizláv aggodalmas arckifejezéssel –, aki még eddig akárkivel kiment párbajra, mindenkit megölt.

Misztizláv igen méltányolható okoknál fogva iparkodott mentül halkabban beszélni, hogy kettőjökön kívül senki se hallja, amit előad. Tarnaváry azonban olyan kiabálást követett el, hogy a lépcsők alján is meghallhatták.

– Micsoda? Hát zsivány az? Hát fel kell azt akasztani! Aki embert öl! Hát micsoda bolond ország az, ahol az emberek csak úgy egyre-másra elvagdalhatják egymás gégéjét?

– Kérem alássan – csitítá a fiatalember nagyságos urabátyját –, az ilyesmi nem nyilvánságos dolog. Párbajok titokban szoktak történni, s olyanformán vannak mindig elintézve, hogy a hatóságok a dolgok folyamáról sohasem vehetnek tudomást. Óh, ez az ember legalább tizenkét olyan párbajt vítt, ahol az ellenfél halva maradt; hát még amikről nem is beszélnek. Spanyolországból is azért kellett neki eljönni, mert előkelő család egyetlenegy fiát szúrta le, csupán azért, mert ez azt állította, hogy a szivar, melyet szí, nem valódi cabanos.

– No, iszen jó helyre jött ide! – monda Tarnaváry. – Na, velem legyen neki baja, tudom, hogy azt emlegeti meg. Azért hencegett hát olyan nagyon a gyilkos, a sicarius, a brávó; no, megállj, kerülj a kezembe!

Misztizláv furcsa kérdéssel tekinte Tarnaváry szemébe: „Tán bizony a septemvir úr keresi az alkalmat, melyben a hírhedett vívót győzhetlensége hírétől megfossza. Az igaz, hogy birkózni nem volna tanácsos vele, mert nagyon meggyomrozná az embert, de kardja aligha volt valaha kihúzva kezében, s lőni sem igen próbálhatott egyebet ártatlan nyulaknál”.

Egyszóval Tarnaváry egy cseppet sem ijedt meg azon titok felfedezésétől, mely Misztizláv fogait összevacogtatá, amíg elbeszélte, s e délceg önbizalom ragadni kezde a fiatalemberre is. Ki tudja, hátha az öreg, éppen azért, mert nem tanult víni, természetes „üsd, nem apád” modorával leveri a Bramarbast.

Tarnaváry azzal szépen hazament a gyűlésről, s nem gondolt többet arra, amit félelmetes öccse beszélt neki. Otthon átöltözött, kényelembe tette magát, megebédelt úri kedve szerint, urafiait megegzaminálta, megdorgálta, s szép nap levén, kiviteté feketekávéját a méhesbe, ahonnan éppen le lehetett látni a szérűskertre, aholott egy ispán meg egy hajdú felügyelete alatt nyomtattak, szórtak a munkásemberek, onnan fumigálta az egész világot.

Egyszer nagy csörtetés hangjai vonják magokra figyelmét; valami idegen hang tudakozódik utána, s mire hátratekint, három férfi lép be hozzá a méhesbe; az egyik a híres sicarius, a másik két fiatalember, kiknek egyikében Emánuel barátunkat ismerjük meg, ki szinte hosszú legénnyé nőtt már fel, a másik pedig valami provinciális celebritás, ki mindig párbajok elbeszélésével szokta mulattatni a rászorult hölgyeket, melyek sohasem történtek meg- s minélfogva mint híres párbajsegéd van kikiáltva a megyei székvárosban.

– Hm, jó napot! – szólt Tarnaváry egész illendőséggel és biztonsággal.

– Jó napot – viszonzának azok, egymást előrebocsátva.

– Tessék leülni! Van itt szék elég, nem szeretem, mikor a vendégeim állnak, én meg ülök.

Erre fontos arcával előlépett az említettük párbajsegédi celebritás, s a tárgyhoz mért ünnepélyes hangon elkezdé mondogatni:

– Uram! Ön tudni fogja, miszerint minden ember előtt van egy pont, amelyet legkisebb bántalommal érinteni nem szabad, s ez a pont a becsület pontja.

– Tudom hát; bizony nem is tőled fogom azt most tanulni, öcsém!

Az öcsémezésre alig hogy ki nem esett méltóságos szerepéből az ifjú ember.

– Ez a pont az, mely drágább mindenki előtt, mint az élet, mint a vér, mint minden a világon.

– Az is igaz; tessék folytatni.

Folytatta volna is a derék fiatalember, de egy alkalmatlan méh minduntalan körüldongta az orrát, s attól félt, hogy megcsípi, s ez a pont még a becsület pontjánál is erősebben érdekelte, amint nem is késett el-elhárító taglejtésekkel bebizonyítani.

Ekkor Dabroni maga lépett közbe türelmetlenül:

– Uram, ön jól tudja, hogy engemet megsértett.

– Rászolgált az úr – felelt lakonice Tarnaváry, pipája tüzét tollkése szurkálójával felbolygatva.

– Ön e sérelemért nekem elégtétellel tartozik.

– Nem tartozom. Két izromban lefizettem érte a bírságot, amint láthatta az úr.

– Kénytelen vagyok önt figyelmeztetni, hogy ez ügy nem tréfa! – szólt indulatos hangon Dabroni. – A becsületsértést ringy-rongy pénzzel kifizetni nem lehet, azzal én meg nem elégszem.

– Hát indítson az úr pert; van bíró, aki ítéletet hoz benne; az nagyon egyszerű dolog.

Emánuel barátunk ajkpittyesztve fordult társához, elég hallhatóan súgva neki:

– Szepeg az öregúr.

Tarnaváry jól hallotta a szót, s a vér a fejében járt már, amidőn Dabroni kihívó tartással egész az orra elé lépett, s emberevő kék-piros orcáját odatartva szeme elé, fogcsikorgatva monda:

– Nem bíróról, nem prókátorról van szó, uram, hanem kardról és pisztolyról; önnek meg kell velem vívni!

Tarnaváry e szóra felugrott székéről.

– Héj, gyilkosok! Haramiák! – ordítá tele torokból. – Bicskás zsiványok, gyilkos bojnyikok!

Azok megrettenve mondák neki, hogy de hát ne kiabáljon olyan nagyon, az minden bevett szokás és lovagiasság ellen van, lármát csapni, mikor az embert párbajra hívják; nem hallgatott rájok, felkapott egy széket, amelyen ült, a másik kezével belemarkolt Emánuel barátunkba, s ott egy csomó üres méhkas közé úgy odavágta, hogy majd ott veszett benne; azzal becsapta az ajtót, nekivetette a hátát, egyre kiáltozva:

– Gyilkosok! Rablók! Haramiák!

A kihívó fél el volt zárva a visszavonulástól azáltal, hogy Tarnaváry úr az ajtóba vetette magát, s közelíteni hozzá semmi szín alatt sem volt tanácsos, mert úgy leüti az embert azzal a székkel, hogy sohasem fog többet párbajt vívni.

A lármára s gyilkos kiabálásra pedig felriadt az udvari cselédség, s a méhállványon keresztül lehete látni, mint rohan minden oldalról a méhes felé cséplő, nyomtató, hajdú és béres, cséppel, szórólapáttal, vendégoldalakkal…

„Nem jó dolog lesz itten!” – gondolá magában a két fiatalabb ember, s ahol rést látott a méhes osztályai között, sebten kibújt rajta, s azzal, „Ne hagyd magad!”, futott a kerten keresztül. A celebris párbajsegéd siettében feldönté az útjában álló tele méhkast, az egész raj nekiesett, s bár a fogdmegek markaitól megmenekült is, de e kicsiny párbajvívók, kiknek egész point d’honneur-jöket felfordítá, úgy megszurkálták hegyes spádéikkal, hogy mire hazaért, maga sem ismert magára, egyik arca kétakkorára dagadván, mint a másik.

Emánuel barátunk másfelől csak fél frakkja hátrahagyásával menekült egy utána iramodott civilizálatlan szelindek fogai közől, s végighasította nanking mondhatlanját, amint a sövényen átmászott.

Csak Dabroni maradt meg a csatatéren rendületlenül. Összefont karokkal ott állt a méhes közepén, megvető nyugalma egy percig sem hagyá el.

A béresek és hajdúk odaérkezének, Tarnaváry ekkor kinyitá előttük az ajtót.

– Ahol áll a gyilkos. Az akar engem megölni! – szólt odamutatva Dabronira. – Fogjátok meg, kötözzétek meg!

– Uram – szólt e szóra egészen dühbe hozva Dabroni –, ez alávalóság, ez illetlenség! Ön lovagiatlan ember.

– Én az ország törvényeire felügyelő hivatalnok vagyok, akinek kötelessége önt elfogatni mint ország- s világszerte hírhedett veszekedőt, ki a nyilván- és magánéletben keresve keresi az okot a dulakodásra, s gyilkos módra leöldösi a legbecsületesebb embereket, kiknek nem az volt a dolguk, hogy egész életökben a kardot tanulják forgatni; igen jó helyre jött az úr hozzám, én majd elveszem a kedvét az ilyen lovagias haramiáskodástól. Kísérjétek a vármegyeházára! Ha nem megy szépszerével, meg kell kötözni!

Dabroni egyszerre fenyegető állást vett, s egy veszett állat hangján ordíta:

– Aki hozzám mer nyúlni, halál fia!

– Dehogy halál fia! – monda rá egy hajdú, ki hajdan pandúr volt, s azzal rárohant Dabronira. Kapott ugyan egy olyat a fejére, hogy holmi gyönge koponya szerteszakadt volna tőle, de már az övé megszokta, s dacára Dabroni ütlegeinek, pofozásainak, átnyalábolta őt, s lerántotta magával a földre, ott azután a többi béresek, cselédek elnyomták; a nagy küzdésben betörték az orrát, s gonoszul megtiporva, összevissza kötözték egy hosszú ruhaszárító kötéllel, hogy mozdulni nem volt képes; úgy tették fel egy gyalogtargoncára, s azon szállíták a megyeházáig, átadva ott a várnagynak.

Tarnaváry nagy lármát ütött, törvényes vizsgálatot, bűnvádi eljárást követelt, s Kőcserepynek minden befolyását elő kelle venni a ispánnál, hogy Dabronit kiszabadíthassa a börtönből, s a további következéseket elsimítsa.

A derék gladiátornak azonban el kellett tisztulnia a székvárosból, s Pozsonyig meg sem állani, ahol aztán elegendő ideje maradt végigeszmélni azon furcsa prózai expediensen, amilyennel ez az alföldi táblabíró a párbajkihívást viszonozta. Az ilyesmi a spanyol romantika előtt merőben ismeretlen eset.

Az előleges vitatkozó gyűlések után három hétre volt kitűzve az országgyűlési követek megválasztásának határideje.

A viták terén tökéletes kudarcot vallott Kőcserepy pártja.

Azonban még három hetök volt e veszteséget más úton helyrehozhatni.

Az ő követjelölt társa volt Korondy, jelenleg a megye első alispánja, a főispán kegyence, ennélfogva nagy befolyású férfi a megyében; valamennyi ügyvéd és ügyes-bajos fél, akinek pere van nála, kénytelen tőle remegni, s szükségből pártjára állani.

A tömegek előtt nekik meglehetős állásuk van, mindkettő köznemes ember, ámbár odahaza büszkébb és hozzáférhetetlenebb és követelőbb bármelyik hercegnél; mindazonáltal nekik előnyük azt mondhani a bocskoros választók előtt: „Lássátok, mi éppen olyan közönséges nemesemberek vagyunk, miként ti; veletek egy rangban állunk, jobban ismerjük, hol fáj, mije fáj a szegény nemesembernek; jobban meg tudjuk védeni igazait, mint ezek a mágnási jelöltek, Szentirmay és Kárpáthy, az egyik gróf, a másik báró. Hogy bíznátok ezekre ügyeiteket, hogy várnátok, hogy majd mikor a mágnási osztály el akarja nyomni az alsóbb nemességet, akkor ők emeljenek szót érdekeitekért, hogy saját magok ellen képviseljenek benneteket!…”

Másik előnye a Kőcserepy-pártnak az volt, hogy a Szentirmay-Kárpáthy-párt legutóbbi értekezletén szilárdul elhatározá, miszerint ügye szentségét vesztegetésekkel nem fogja befertőztetni.

A praktikusabb hazafiak ugyan ily módon lehetetlennek tarták a győzelmet, s maga Tarnaváry, azt gyanítva, hogy a többség gazdálkodási szempontból egyez az indítványba, felajánlá, hogy ő egymaga kész az összes költségek viselésére; hanem azután addig könyörögtek neki, míg megígérte, hogy nem, egy pohár bort sem fog adni senkinek.

Mennyivel jobban értették ezt a másik párton; míg ezek bölcs beszédekkel jártak faluról falura, az emberek lelkeit hódítva, azalatt Kőcserepyék a sokkal könnyebben hozzájárulható úton kísérték meg a tömeget: az ínyen és a torkon keresztül, melyek, mint tudva van, sokkal értelmesebb orgánumok a szívnél.

Kárpátfalván is nagy konferencia volt. Előtte való napon a tanácsos úr három uzsorásnak eladta jövő évi gabona- és gyapjútermését kétszázhúszezer pengőért, melyért rendes idejében még egyszer annyit kaphatott volna, s ennyi pénz levén szekrényében, könnyen beszélhetett.

Fel voltak rendelve a járások, falvak legszájasabb emberei, az előcsahosok, kik tudnak részeg fővel részeg emberek közt beszélni, a kolomposok, kik után a tömeg megindul, vidéki celebritások, kik, bár annyira még nem vitték, hogy a zöld asztalnál tudnának beszélni, de a falu házánál, hordó tetején meg lakomákon pompásan el tudják azt ismételni, amit másoktól hallottak.

Mindenkinek kiosztották szerepeit: ki melyik járásba megy, hol fognak tanyázni, a falukon rendelet adatott a korcsmárosoknak, hogy ételről, italról gondoskodjanak, s amíg a nemes pártfelekre szükség lesz, ingyen legyen számukra minden, s ha tányért, poharat összetörnek jókedvökben, vagy valamelyiknek az érdemes atyafiak közől megtetszik a kés, villa, amellyel ebédelt, s azt tévedésből a csizmája szárába találja eltenni, ne üssenek érte lármát, engedjenek mindent történni; a tekintetes urak mindent kifizetnek.

Minden egyes szavazatképes férfiúnak két pengő forint ígértetett napidíjul az egész követválasztás folyamára, ingyen dínomdánom egész odáig, tollas bokréta a kalapja mellé, s forsponton szállítás a megye székvárosáig.

A kortesvezéreknek nyílt büdzsé adatott. Ki-ki határozza meg, mennyi pénzre van szüksége, költse, amire jónak látja, s adjon számot tetszése szerint; semmi áldozat nem kíméltetik.

Magok a fő-fő tekintetes urak is el fogják járni sorba a falukat sallangos parasztszekéren; pitykés dolmányokban, pörge kalapban, úgy, ahogy a többi nemes atyafiak járnak; ott leszállnak a tanyázó testvérek közé, együtt isznak velök, összecsókolóznak a részegebbekkel, meghordoztatják magokat vállaikon, s tartanak olyan beszédeket, hogy a szegény kortes rekedtté ordítja magát az éljenzésben.

Cigányokról is gondoskodva lesz; a nemes törvényhozók nehéz jogaik gyakorlatában meg ne unják magokat, húzzák nekik kedvenc nótáikat.

A legügyesebb népszónokok megbízattak, hogy járják el rendre azon helységeket, ahol a Szentirmay-párt többségben van, térítsék józanabb gondolatokra az embereket; ígérjenek öt-hat pengőt egy szavazatért, mely tőle elpártol, s Kőcserepy számára eladó; terjesszék az elégületlenséget közöttük; mondják el nekik, hogy az illetlen szegény emberektől oly áldozatot kívánni, miszerint nyári munka idején saját költségükön menjenek alkotmányos jogaikat gyakorolni, holott Kőcserepy mindenkiről busásan gondoskodik, ami rendén is van, mert azt kívánni falusi embertől, hogy olyan nagy uraknak ingyen szolgáljon, csúnyaság. Áztassák el erősen Szentirmayt és Zoltánt, hogy azok mind a ketten el akarják árulni a nemzetet; hogy azt akarják, miként a nemesember is paraszt legyen ezután; amazok pártvezetőit biztassák, hogy ha megtérnek, a Kőcserepy-Korondy-párt nem lesz irántok háladatlan, e jövő tisztújításon megválasztják őket szolgabíráknak, esküdteknek s több efféle.

Ilyen előkészületek folytak Kőcserepynél éppen, midőn egy ismerős emberünk beállít hozzá a nagy tevékenység közepett.

Ez fráter Bogozy.

Nagyon alázatos képpel jött az atyafi, bátorkodik reményleni, hogy emlékezik rá valahogy a méltóságos úr.

– Hogyne, fiatal barátom, ön Maszlaczkynál praktizált, nemde?

Bátorkodik a kérdésre igent mondani; de most már nincsen nála, mert Maszlaczky úr gonoszban töri a fejét, mintha pert akarna indítani őméltósága ellen. Ő ilyen embert nem kíván szolgálni; inkább a méltóságos úrnak ajánlja fel tehetségeit.

A méltóságos úr előtt nagyon jó ajánlólevél a Maszlaczky rágalmazása. Bogozy úr majd lesz bátor igen sok anekdotát mondani róla.

Most pedig igen boldognak érzené magát, ha a méltóságos úr megtisztelné magas bizalma egy sugárával. Az alázatosan folyamodó maga is ebből a vármegyéből való, mégpedig a híres Kokánfalvából, ahonnan a legjobb markú, legjobb torkú kortesek szoktak kikerülni. Ő már gyakorlott az efféle eljárásokban. Sok alkalma volt rá. Országgyűléseken szerepelt, tudja, hogy kell az emberek nyelvén beszélni; ha a méltóságos úr rá merné bízni, valójában senki olyan hatalmas fel nem lovalná a kokánfalviakat, mint ő.

– Igen örülök ön szép tehetségeinek tért nyithatni, kedves barátom. Miben sem gyönyörködöm annyira, mint midőn fiatal embereket sikerül a józan elvek számára megnyerhetnem. Önt megbízzuk ezennel a kokánfalvi nemesség vezényletével. Ne kíméljen ön semmi áldozatot, melyet az ügyre nézve szükségesnek talál. Vegye magához most ezt a kétezer pengőt; ne engedje, hogy nemes barátaink szükséget szenvedjenek; ne mondja, hogy sok lesz, önnek magának is úri módon kell előttük föllépni, hogy respektálják. Mi az ügy érdekében semmi áldozatot sem sokallunk, és ha sikerül önnek az ottani nemességet ügyünk számára megnyerni, számolhat ön hálánkra. Egy-két ezer pengőről biztosíthatom önt. Aztán közel van a tisztújítás, a főispán úr hallgat szavunkra, s egy aljegyzői hivatal üres.

A megtisztelt folyamodó bátorkodik megjegyezni, hogy egy actuarius esküdt minősége még inkább betöltené óhajtásai netovábbját. Ez még biztosabb kilátásba helyeztetik reá nézve.

Fráter Bogozy ezenfelül még teljesen equipíroztatott; kapott egy egész új atilladolmányt ezüstgombokkal, nagy hatágú pörge kalapot sallangos szalaggal, melynek cafrangjait, mint mondák, maga a nagyságos asszony hímezte. A filozófnő igazi spártai részvéttel osztá meg a férfiak küzdelmeit, egész nap harmadmagával kalapcsokrokat hímezve a közös ügy bajnokai számára.

A lovaggá ütött vén jurátus (bocsánat! fiatal ügyvéd) a jelen volt celebritások által összecsókolt arccal s megszorongatott kézzel távozék el Kárpátfalváról, zsebében hordván a pátenst, mely számára a felhasználandó forspontok tetszés szerinti mennyiségét elrendelé.

„Ez jó fogás volt – mondák magok közt a Kőcserepy-pártiak –, a kokánfalvi nemesség igen sokat nyom a latban, mert hírhedett veszekedők mind; azok szoktak legtöbb széket, ajtót összetörni tisztújításon, s legtöbb beütött fej nekik köszönheti eredetét. Eddigelé inkább látszottak hajlani Szentirmay pártjára, mert Kiss Miska, a Kárpáthy-család régi jó cimborája, tartotta őket pórázon, csak egy ilyen körmönfont fickó, mint Bogozy, lehet képes őket jobb útra téríteni, aminthogy bizonyosan megcselekszik, az semmi kétséget sem szenved; az ember oly alázatos, oly földig lekötelezett úri pártfogói előtt, mint amilyen megátalkodott és impertinens kortesei élén.”

Arra, hogy egy ilyen kézcsókoló simplex ember olyan előkelő nagy urakat, kik őt asztalukhoz ülteték, s kik vele kezet szorítani leereszkedének, meg találjon csalni, ugyan ki gondolt volna? Hogy lehetne ezt Bogozyról feltenni? Ez minden logikai, minden pszichológiai valószínűségen kívül esik.

Néhány nappal a követválasztás határideje előtt sorba vették a követjelöltek a falvakat, személyes megjelenésökkel megerősítendők párthíveik bizalmát, mely alkalommal, amint Szentirmayék részéről nem hiányzottak a válogatott dikciók, még inkább gondoskodva volt Kőcserepyék által válogatott jó borokról, s mindkettő megtette a maga hatását.

Kokánfalván is megjelent Kőcserepy, s nagy megelégedésére szolgált az egész faluban egyetlenegy józan embert sem találhatni; mindnyájan édes kedves testvéröknek nézték, sorba csókolták, óhajtották, hogy igyék a borukból; veszteni való rossz volt! Csakugyan nagy hatással kell lenni ennek a Bogozynak a vad tömegekre, hogy rávegye őket, miszerint ettől a bortól leigyák magokat. A fráter impromptu tartott is egy dikciót ott Kőcserepy hallatára, melynek hiányzott ugyan eleje-veleje, de a sok éljenzés és közbekiabálás miatt úgysem lehetett kivenni, hogy vajon a töltött káposzta fölött tart-e apológiát, vagy az alagutakról értekezik.

Kőcserepy teljesen megnyugodva hagyá el Kokánfalvát. Bogozy valamennyi „fűzfán fütyülő”, „jégen kopogó”, „kifordított subájú” s más efféle népszerű epithetonokkal emlegetett szentekre esküvék, hogy az egész falu a miénk! Kiss Miska mutatni sem merte magát Kokánfalván azóta, hogy ő otthon van; azt jól is tette, mert szíjat hasítottak volna a hátából.

Eljött végre a nagy alkotmányos ünnepély napja, melyre oly szent lelkesüléssel egyfelől, mint borfogyasztással másrészről készülének hetek óta.

Minthogy a megyeház teremei nem voltak képesek befogadni a választók nagy tömegét, künn a megyeház kővel kerített udvara rendeztetett el számukra. Az erkély alá nagy faállvány emelteték, melyen a főispán s az ünnepély előkelői helyet foglaljanak, tarka függönyökkel s háromszínű lobogókkal felékesítve.

A megelőző estvén már tarka látványoknak volt tanúja a székváros; minden oldalról jöttek hosszú szekérsorral a választók tömegei; elül lóhátas legény vitte a lobogót, melyre a választottak neve fel volt írva, melyről a két párt feleit meg lehete ismerni, amire egyébiránt még erősebb különböztető jel volt az, hogy Szentirmay hívei csendesen, szép rendben vonultak be minden utcán, pompásan öltözött, mentés, délceg lovagoktól vezetve; a szekerek mellett kardos ifjak nyargaltak a rendre ügyelve, s az egész menetet előre kitűzött tanyáikra vezették; míg Kőcserepy korteseit messziről meg lehete sejteni a nagy ordításról, mellyel közeledtek; legelső volt a cigánybanda, mely az insurrectionalis marsot húzta, utána mindenik szekéren dalolta összevissza ki-ki a maga nótáját, s valahányszor egy-egy jótorkú embernek eszébe jutott emelt iccés üveggel felállni a szekérben, s elordítani magát: „Megállj!”, meg kellett állítani a lovait mindenik parasztnak, hadd mondhassa el őkelme a mondókáját.

– A mi nagyságos és tekintetes követjelölteinket, Kőcserepy és Korondy urakat az Úristen éltesse!

– Ééljen! – ezer torokból.

S ez így ment minden utcaszegleten. Estefelé már oly muzsikálás és kurjongatás vette fel a várost, mintha minden ember férjhez ment és megházasodott volna benne. Tíz óra felé már egy kicsinyt verekedni is kezdtek, valami tanyát el akartak a tarka tollasok foglalni az egyszín tollasoktól, szerencsére az utóbbiak vezérei közbeveték magokat, és lecsillapíták a vitát, s ilyenformán az egész éjszaka minden nevezetesebb baleset nélkül folyt le, csupán a kortesvezetőknek kellett résen lenni mind a két felekezetnél, hogy valamiképp a farkas be ne lopózzék juhaik közé, s rá ne beszéljen egyet és mást, hogy reggel átálljon az ellenpárthoz.

Az volt a szerencse, hogy a kokánfalviakat nem hozták be a városba. Már az hagyományos dolog volt, hogy őket az eldöntő nap előtti éjszakán a városon kívül eső „Térjkineki” csárdában szokták hagyni, mert ha éjszakára behozzák, nem marad beveretlen ablak s megveretlen ember a városban. Nekik csak éppen a múlhatatlan órában kellett a hely színén megjelenni.

A Szentirmay-párt hívei rendszeres tömegekben levén felosztva, miket értelmes és nagyhatú férfiak vezettek, sokkal könnyebb volt őket rendben tartani, kormányozni, mint Kőcserepy rakoncátlan hadát, melynek nagy részét a túlságos bővölködés úgy eláztatta, hogy semmi szót be nem vett.

Ennek köszönhető, hogy mindjárt a legelső taktikai előnyt az elsőbbeknek sikerült megnyerni.

A nap kimenetele nagy részben az előnyös álláspont választásától függ, ezt tudja minden hadvezér, aki valaha csatatéren volt; vagy ha nem tudta, a legelső alkalommal bizonyosan megtanították rá. A választási harcmezőn kétségtelenül kedvezőbb helyzete volt annak a seregnek, mely a főispán s egyéb fő-fő urak állványához közelebb férkőzhetett; mert először is az ő kiabálását jobban lehetett hallani, mint ellenfeleiét, kik a túlsó oldalra szorultak, másodszor sokkal könnyebb volt onnan fenyegetőzni, hogy ha a főispán kiáltásaikat nem akarja meghallani, az egész faalkotványt szétszedik alóla.

Az volt tehát a legelső feladat, hogy korán reggel négy órakor, midőn a megyeház kapui megnyittatnak, melyik párt foglalja el hamarább a megyeház udvarát.

Szentirmay választói pontban három órakor hajnalban már mind talpon voltak, s végezve a rövid, de szükséges szíverősítő reggelizést, szép rendben, egymás sorjában megindulának tanyáikról a megyeház felé, s midőn annak kapui megnyittattak, helyzetükhöz illő méltósággal vonultak be a tágas udvarra, s körülfogták a főispáni tribünt, anélkül, hogy ebben valaki által akadályozva lennének.

Kőcserepy embereibe pedig még hat órakor sem lehetett lelket verni. Hasztalan volt biztatás, kiabálás, a mulató tömeggel nem bírt senki, a vezetők rekedtté ordították magokat a nagy buzgóságban, s még utoljára csak azzal bírták őket kimozdítani tanyáikról, hogy az ivóedényeket mind összetörték, amikor azután néhány fanatikus bacchánson kívül, aki kalapkarimából is megissza a bort, a többi ráadta a fejét, hogy meginduljon a vármegyeház felé. De ez is oly zavarral ment véghez, minden lépten-nyomon megállottak az utcán, felemeltek valakit a vállukra magok közől, s annak beszédet kellett tartani, ami némelynek nehezére is esett; egy helyen eszökbe jutott, hogy a követjelölt uraknak fáklyászenét kellene adni, s nagy erőfeszítéssel sikerült a vezéreknek elhitetni velök, hogy korán reggel nem dívik a fáklyászene. Még felgyújtanák a várost.

Ilyenformán túl volt hat órán az idő, midőn a legelső csapat Kőcserepy választói közől a megyeház udvarára nagy énekszóval bevonult, s elbámulva tapasztalá, hogy már akkor az udvar jobbik felét egész tömött rendben elfoglalva tartá az ellenpárt.

Kőcserepynél korán reggel volt még nyolc órakor, midőn a kortesvezérek megjelentek nála. A nagyságos úr diadala előérzetében kissé sokáig talált aludni. A derék pártkolomposok boldogoknak érezték magokat, ha egy dolmányt vagy egy mentét fölsegíthettek az öltözködő főúrra. Esküdtségek és szolgabíróságok néznek ki azon mente és dolmány ujjaiból.

Minden jól megy, legkisebb aggodalomra sem lehet ok, a pozíciók megvíhatatlanok, a hadsereg a legjobb borszesztől van lelkesülve, az ellenség száma kevés. Ki merne valaha egy hadvezérnek ellenkezőt mondani? Ki merné őt arra figyelmeztetni, hogy hátha megveretik?

A szolgálatkész kolomposok egészen bizonyossá tevék a tanácsos urat, hogy diadala minden kétségen kívül van, s ő előre biztosítá őket hálás lekötelezettségéről.

A tanácsos úr számára a főispán a megyeházban rendeltetett szállást, s annak hátulsó szobáin keresztül jól lehete már hallani a légbolygató „éljent”, mely Kőcserepy és Korondy nevei után riadozott. Szentirmay emberei nem kiabáltak; a hivatalos állványon még akkor senki sem volt jelen néhány kíváncsi patvaristánál egyéb, aki keresztülment rajta, s annak kedvéért biz ők nemigen erőtették meg hangműszereiket, hanem engedték az ellenpártnak ezt a mulatságot, kiknél kész volt az éljenzés, mihelyt valaki egy ablakon kidugta a fejét.

Kőcserepy tehát egész gyönyörrel hallhatá szobáiba saját nevének kizárólagos hangzását, s ragyogó arcával kérdezé nejétől, kihez órákkal díszített harcias köntösében belépett:

– Hallja-e ezt az égzengést odakünn?

A tanácsosnő kezét nyújtva harcba induló bajnokának, igazi filozófi felfogással monda:

– A népszerűség sohasem szerencse; az az érdemek méltó jutalma.

Eveline őszinte bámulója volt férje érdemeinek, s magában tökéletesen meg volt afelől győződve, hogy a haza és az emberiség eléggé soha le nem róható hálával tartozik Kőcserepy úrnak.

A tanácsos megcsókolá Eveline homlokát, megölelte leányát, s elvárta mind a kettőtől, hogy őt nézni fogják ablakaikból. Vilma arca olyan hideg volt, mint a hó, a diadalmas csók alatt, az ő szívét nem hatotta meg semmi gondolatja a családi örömnek; titkon szívében, midőn atyjára s anyjára nézett, s látta őket büszke, elbízott reménnyel egymást biztatni, az a keserű gondolat támadt: „Hátha megszégyenülnének?”.

A tanácsosnő figyelemmel vizsgálta gyermeke halavány arcát, mely e diadalban sem bírt kipirulni, s magában ezt következteté: „Ez a gyermek valakit szeret”. Nagy gyanúja volt, hogy ez a valaki Emánuel barátunk lesz.

Ez éppen illenék hozzá. Emánuel a legszeretetreméltóbb fiatalember minden ismerősök között, tanulmányait fényesen végezte, családja gazdag és nagy befolyású, Vilma örömest látja őt, örömest hallgatja, mint beszél előtte apró rágalmakat a család gyűlöltje, Kárpáthy Zoltán felől, s ha kifogyott belőlök, még ő biztatja rá: „Nem tud több rosszat felőle?”.

Azt a filozófnő nem is gyanítja, hogy Emánuel barátunkat kora kicsapongásai azzá tevék, amit a Biblia „festett koporsónak” nevez, s hogy Vilma senkit a világon úgy nem gyűlöl, úgy nem utál, mint őt, s amidőn biztatja, hogy rágalmazza előtte Zoltánt, ugyanakkor gyönyörrel gondol a rágalmazottra, s édes eszmének találja őt szerető szívébe eltakarhatni. Mentül jobban szidják, mentül jobban üldözik, annál erősebben öleli ő magához annak eszményképét, mintha azt hinné, hogy az ő édes hivatása elleneitől megvédni őt.

A tanácsos úr magával voná hízelgő kíséretét. Ő maga is kíváncsi volt a harcmezőt, seregeik fölállítását megtekinteni; evégett egy hátulsó terem ablakán kegyeskedett kitekinteni.

Ez a pillantás nagyon elrontotta belső jókedvét.

Egyetlen tekintettel keresztülláthatá, hogy kolomposai vagy magokat, vagy őt csalták meg, amidőn a diadalt minden kétségen kívülinek állíták. Sőt inkább nagyon is világosan látható, hogy az ő párthíveinek tömege kevesebb, mint Szentirmayé; más szemei ugyan csalódhatnak, a tarka tollasok tömegei a tágas udvar minden terén szétoszolva, százakra menő lobogóikkal kétannyit látszanak mutatni, mint Szentirmay tömött rendben álló falanxa; de Kőcserepy egy tekintetre meg bírja becsülni a két sereg számértékét, néhány százzal aligha többen nincsenek ellenfelei. És azonfelül a legkedvezőbb állást ők foglalták el. Itt csak ésszel lehet segíteni.

A kolomposok észrevették a nagyságos úr örök mosolyán keresztül a kellemetlen benyomást, s igyekeztek elsimítani azon új reményt adó biztatással, hogy a kokánfalvi nemesség még nem érkezett meg, miután az a városon kívül tanyázott, s ha az berukkol, bőségesen túlnyomja az ellenfél létszámát.

Kőcserepy mindamellett úgy kezdé érezni, mintha sokkal sebesebben vernének azok az órák ott a keblén; vagy talán a szíve volt az, midőn kolomposait visszabocsátá híveihez, s maga a főispán látogatására ment.

Valami futó gondolat háborította meg lelkét, hogy ezek az emberek puszta szóval több eredményt bírtak kívívni, mint ő pazarlással; hogy többet érnek azok puszta kézzel, mint ő minden kincseivel együtt. Óh, mennyivel jobban gyűlölné őket, ha az a gondolat megérnék szívében, miszerint azok magasan – magasan állanak őfölötte.

A megye előkelő rendei már ott voltak a főispán udvarlásán, mind a két párt fő-fő vezetői, kik kölcsönösen iparkodtak egymásnak alkalmatlanok lenni, s mind a ketten a főispánnak.

Amint Kőcserepy úr sorba mosolygá ismerőit, Korondy fülébe súgta halkan:

– A kokánfalvi nemességért jó volna előreküldeni, mert az ellenpárt rögtön szavazatot fog követelni.

Kőcserepyt ez a tudósítás nagyon megrettenté. Szavazás alkalmával a kapuk bezáratnak, s minden szavazó egyenkint bocsáttatik ki a megyeudvarról az őrálló huszárok kis ajtaján keresztül. Ennélfogva természetesen, aki már a szavazás kezdetekor a zárt kapukon kívül rekedt, az többé nem jöhet be.

Rögtön felszólítá a tanácsos Emánuelt, hogy üljön lóra, s nyargaljon lóhalálában a „Térjkineki” csárdához, beszéljen Bogozyval, hogy rakja szekerekre embereit, úgy, ahogy vannak, és siessenek megjelenni a színhelyen, különben az ígért diurnumot vesztik.

Emánuel sietve fogadott szót, s veszedelmes buzgalommal vágtatott végig a városon, nemkülönben, mint aki egy ostromlott vár sorsát viszi magával, a felmentő seregért iramodván.

Azalatt a főispán és alispán és a tanácsos összesúgtak; a legjavasolhatóbb terv az volt, hogy a választás megnyitását mindenféle ürügy alatt el kell diplomatizálni addig, míg a várt segédsereg megérkezik.

Evégett a főispánnak hirtelen fontos levelet kellett kapnia valahonnan, azt hirtelen keresztülolvasni, bocsánatot kérni, hogy kénytelen egy pillanatra elhagyni a rendeket, s szobáiba vonulni. Azalatt a jegyzőknek nagy sietséggel kelle futkosniok a termeken keresztül, mintha rettenetes, elmúlhatatlan dolgokkal bízattak volna meg a főispán úr által, ki koronként megjelenik ajtajában, s bocsánatot kér a zúgó rendektől, hogy csak még egy pillanatig kénytelen távol maradni.

E diplomatikus jegyzékváltások ideje alatt a künn levő választó közönség türelmetlen kezdett lenni; már tíz óra is elmúlt, ami falusi emberek előtt csak két óra járásnyira van az ebéd idejétől, amiből hihetőleg vacsora lesz, ha a méltóságos urak még sokáig késnek. A nemesség eleinte csak zúgni, később hangosan kiabálni kezdett, mind a két párt elkezdte jelöltjeit éltetni, amiből oly gonosz lármatámadt, hogy a gyűlésterem ablakai remegtek bele.

Végre Tarnaváry, ki mindenütt tüskéken látszott ülni, felugrott, nekigyürkőzött, s jobbra-balra taszigálva a főispán ajtajában álló hajdúkat, beront hozzá erőszakosan.

Kőcserepy és Korondy ott álltak az ablakban, türelmetlen várakozással; egy csomó fiatalember ott ácsorgott a főispán körül, iszonyú dologtalanság kifejezésével arcaikon; maga a főispán pedig pamlagán ült, s valami hosszúkásan összehajtott papirosból látszott olvasni nagy figyelmesen. Akkor kapta fel azt, midőn Tarnaváry belépett a szobába.

– Méltóságos uram – szólt, egyet csavarintva izzadt üstökén Tarnaváry –, megbocsásson, hogy így berontok, de kénytelen vagyok méltóságodat figyelmeztetni, hogy az idő telik, s az egybegyűlt nemesség odakinn türelmetlen kezd lenni.

A főispán vállat vonított, s tovább is figyelmesen nézett abba az összehajtott papirosba.

Tarnaváry föltette magában, hogy most igen higgadt kedéllyel fog szólani.

– Kérem méltóságodat, vegye tekintetbe, minő rossz származhatik abból, ha méltóságod még sokáig késlekedik. Az egybegyűlt nemesség odakünn hajnal óta készen várakozik, egy része ugyan jól felpálinkázva, de a nagyobb rész étlen-szomjan. Az emberek zúgnak, zajongnak, máris kezdenek egymással feleselni, ha méltóságod meg nem jelenik előttük, én nem tudom, mi fog történni. A leggyalázatosabb verekedés üt ki közöttük, mely szégyent hoz mindnyájunkra.

A főispán úr erre sem felelt semmit, szép nyugodtan olvasván abból a fontos okiratból, melyet kezében tartott; hanem helyette nagyságos Kőcserepy úr mutatta némajátékkal, hogy őméltósága nagyon el van foglalva most.

– Dolga van őméltóságának? – kérdé Tarnaváry.

– Fontos, sürgetős, mulaszthatlan! – súgá Kőcserepy lassan, nehogy megzavarja őt fontos elmélkedéseiben.

De annál hangosabban beszélt Tarnaváry.

– Semmi sem fontosabb a jelen ügynél! Semmi sem elébb való kötelesség ennél, és én komolyan figyelmeztetem méltóságodat szent kötelességére.

Valami szerencsétlen titkárja a főispánnak arra a gondolatra talált jönni, hogy valahonnan a kuckóból előszólaljon:

– Bátorkodom emlékeztetni uraságodat, hogy itt a főispán úr szobáiban vagyunk.

Tarnaváry felöklelte a megszólamlót tekintetével.

– Tessék visszaülni az úrnak oda, ahonnan felkelt! Ez nem a főispán háza, ez a megye háza! S a főispán csak olyan szolgája az országnak, mint az úr a főispánnak.

A főispán megint csak olvasott, s a vállát vonogatta.

Tarnaváry föltette magában, hogy olyan szelíd lesz, mint a bárány.

– Méltóságos uram. Én elismerem méltóságod hazafiúi érdemeit…

A főispán egy új lapot fordított olvasmányában, s oda sem hallgatott.

E megvető közönyösség oly dühbe hozta egyszerre a bárány Tarnaváryt, hogy sem látott, sem hallott többé; az erőszakosan elnyomott vér mind a fejének rohant; egy perc alatt, mielőtt valaki csak sejthette volna, kikapta a főispán kezéből azt az írást, s úgy vágta a földhöz, hogy minden levele szétrepült.

– Ah, ez erőszak! Violencia! Crimen laesae! Actus majoris potentiae! – kiáltának a szobában levők, s ugrottak a földhöz csapott iratokat felkapkodni.

Késő volt már; Tarnaváry megleste, hogy mik voltak azok. A fontos, sürgetős okirat nem volt egyéb egy csomó képes Charivarinál, mely éppen akkor érkezett a postán, s melyben nagy gyönyörűségét szokta találni a főispán úr üres óráiban.

Tarnavárynak sikerült egy számot megragadhatni belőle.

– Ah! Tehát ezek azon sürgetős dépèche-ek! Ez azon fontos ügy! Ez azon elhalaszthatatlan olvasmány, mely miatt az összes nemességnek várakozni kell, mely a közügyeket háttérbe szorítja. Jó napot, uraim! Jó napot! Ez ugyan derék dolog.

Utolsó szavait már a gyűlésteremben mondá el Tarnaváry, mint valami elfoglalt zászlót rázva kezében az elrabolt Charivarit.

– Íme, tekintetes karok és rendek, itt van a mindennél fontosabb diplomáciai jegyzék, amitől országok sorsa függ, amiért úgy kellett szaladni a megye jegyzőinek, majd nyakukat törték. Ez ám ama sürgetős staféta, amit lóhalálában hoztak a főispán úrnak. Tessék! Olvassák önök is, hogy szólhassanak hozzá. Tessék uraim, a fontos dépèche-ek!

Míg a gyűlésteremben levő előkelők egy része szörnyűködött, más kacagott a bárány Tarnaváry dühös ragadományán, azalatt odakünn a köznemesség békétlenkedése a végső fokot érte el. A tarka tollasok belefáradtak már a kiabálásba, a vezetők a csillapításba, s a Szentirmay-párt emberei egyhangúlag kezdék sürgetni a szavazatot.

Bizonyosnak lehete tartani, hogy szavazat útján ők fognak győzni. Az egyszerű felkiáltássali választás ezúttal a Kőcserepy-pártnak szinte nem használt, mert ellenfeleik álltak az erkélyhez közelebb.

E rossz helyzet régóta bosszantá az érdemes atyafiakat, s több ízben megkísérlék már egyes csapatokkal amazok közé nyomulhatni, de itt oly szigorú rend uralkodott, hogy a zárt tömegen sehol sem lehetett keresztülhatolniok, s mindannyiszor kényszerítve voltak visszahúzódni a túlsó oldalra.

Az alkalom végre a leggonoszabb tanácsadó; a megyeház udvarának egyik szögletében nagy rakás tégla volt felhalmozva, jövendőbeli építkezés végett; egy ideig csak arra használták a téglahalmazokat a tisztelt választók, hogy felálltak azokra, s onnan lármáztak; később azonban, midőn az ellenpárt a szavazást kezdé sürgetni, mulatságosnak találták amazokat olyanformán bírni más gondolatokra, hogy egynehányat azon téglák közül az előttük állókra hajigáltak.

Ez igen jó gondolat volt. Amazok oly sűrű tömegbe vették magokat, hogy minden elhajított kőnek emberére kellett találni közöttük.

A rossz példánál semmi sem gyümölcsözőbb; az ingerelt, mámoros sereg egyszerre rohant az alkalomnak, s mintha ez így volna legjobban, elkezdé ostromolni téglabombáival az ellenfél választóit. Ebből pokolbeli lárma támadt; a Szentirmay-párt emberei nem akarták magokat engedni, s ki botot, ki csákányt ragadva, elkezdék visszaverni támadóikat, egypár zászlót már el is vettek tőlök, s azoknak a nyeleit odaverék a zászlótartók hátaihoz, amiből ott a szűk, megszorult helyen a leggonoszabb öldöklés támadt volna, ha hirtelen maga Szentirmay és Kárpáthy meg nem jelennek párthíveik között; amidőn Zoltán a választók vállaira emelkedve, a mérges zsivajon keresztülható szózattal hívá fel választóit, hogy rögtön hagyják el a megyeház udvarát, és protestáljanak ez alkotmánytörő erőszak ellen.

Józan választói igen helyesnek találták e felszólítást, s azonnal kezdtek a főkapun keresztül kifelé nyomulni.

Az ellenfél azáltal még vérszemet kapott, s a távozóknak rohant egész dühvel; vége volt a rend, a fegyelem utolsó színének is; „Üsd, vágd!” hangzott minden oldalról, a bőszült ittas sereg űzte az előle menekvőket, kiknek hátul maradozói csak úgy bírtak a világos agyonveréstől megszabadulni, hogy elhajigálták megismertető tollaikat, s üldözőik közé vegyülve, ők is kiáltozák: „Üsd, vágd!” míg amazok mind ki voltak az utcára terelve. – Ekkor valaki elkiáltja magát:

– Ki kell őket verni a városból!

A merész gondolat rögtön pártolásra talál.

– Ki velök a városból! Hazáig kell őket verni!

Amazok sem veszik tréfára a dolgot, hanem látva, hogy ez már csakugyan nem mulatság, futnak, ki merre lát; ellenfeleik mindenütt nyomukban, egész a város végeig, s hogy a szavuknak álljanak, még az országútra is ki! Ők hazakergetik ellenfeleiket.

Egy csapat a legittasabb vérengzők közől ezalatt felrohant a lépcsőkön a furkósbotokkal, s az ajtóban álló hajdúkat földre verve, elfoglalá az előtermet, felugrált a székekre, asztalokra, s onnan ordítá torkaszakadtából:

– Le a mágnásokkal!

Néhányan a gyűlésterem ajtajának estek, s azt zárva találván, nekiveték vállaikat, hogy befeszítsék.

Az ajtó egyszerre felnyílt, s a dühödt vakmerők előtt állt Tarnaváry.

– Megálljatok! – ordíta rájok mennydörgő szóval, hogy azok ijedten hallgattak el egyszerre.

– Nem tudjátok-e, hogy ez a hely szent? Ez a hely az ország terme! Ki innen, istentelenek! Takarodjatok ki rögtön, vagy aki e küszöbre merészli tenni lábát, azt én ezzel a kardommal hasítom ketté!

Az ugyan problematikus dolog volt, hogy vajon az a kard kihúzható állapotban van-e. De a fenyegetés oly határozott modorban volt téve, hogy a kortes urak jónak látták azt komolynak venni, s szépen leszálltak a zöld asztalról, s anélkül, hogy újabb ostromot kísérlenének meg a gyűlésterem ellen, szép csendesen kimentek az előteremből, csak az ajtóban állt még meg valami korifeus, s rekedt hangon onnan kezdett el dikciózni holmit; de azt is úgy túlkiabálta Tarnaváry, hogy maga nem hallotta, mit beszél. Csak elment azután ő is, amerre a többi.

Tarnaváry dühtől reszketve fordult vissza a gyűlésterembe. Éppen akkor lépett ki a főispán szobájából a nála volt urakkal, kik az egész botrányjelenet alatt nem is mutatták magokat. Most jött elő, s a főispán oly diplomatice mosolygott, mintha nem történt volna semmi.

– Méltóságos uram! – ordított rá Tarnaváry. – Én protestálok ez alkotmányszegés ellen, s óvást teszek minden lehető eredmény ellen, melyet nyers erőszak szült.

– Protestálunk! – kiálták minden oldalról Szentirmay pártfelei, amit a méltóságos elnök úr éppen annyiba vett, mintha Bécsben az olasz operában hallaná, mint kiáltanak bravót a jól kivitt ensemble-nek. Szép csendesen kilépett az erkélyre, s ott a számára rendelt helyet elfoglalá.

Az egész udvaron alig volt egyéb ember, mint nehány maraudeur Kőcserepy táborából, holmi vén fogatlan kortesek, akik féltették irháikat, s néhány okosabb honorácior, aki nem tartotta rangjához illőnek az utcákon végig verekedni.

– Méltóságos uram – szólt Szentirmay a legcsendesebb vérrel a főispánhoz –, hiszi-e méltóságod, hogy mai napon végre lehet hajtani ez alkotmányos lépést?

Az elnök Szentirmay irányában legalább volt annyi tekintettel, hogy kérdését feleletre méltatá.

– Praesentes concludunt. (A jelenlevők határoznak.)

Rudolf egy szarkasztikus tekintetet vetett az udvaron lézengő néhány választóra, s visszahúzta magát. A vele tartók mindnyájan elhatározák, hogy együtt el fogják hagyni a megyeházat.

E pillanatban jött Bogozy a maga kokánfalvi híveivel. Mintegy háromszázan lehettek mindössze; a hátulsó kapun vonultak be az udvarra, s mindaz, ami az első kapun túl történt, tudomásukon kívül esett.

Szép rendben történt bejövetelök; elöl lóháton Emánuel barátunk, ki e pillanatban a legfontosabb embernek képzelhette magát, s büszkén köszöntgetett fel kardjával az ablakokból alátekintgető hölgyekre, különösen a szép Vilmára; milyen diadalt hozott ő most magával.

Utána Bogozy jön, hosszú tenyérnyi szalaga hátáig lobog kalapjáról, kezében rézbuzogányos botot visel, a sallangos dohányzacskó szíja mellé dugva.

A többi atyafiak is mind sallangos, kackiás vitézek, egyik kezében a rézcsákány, másikban a kotyogós kulacs; gyönyörűség rájok nézni!

Üdvözlik is őket mindenünnen, erkélyekből, ablakokból; a hölgyek kendőiket lobogtatják feléjök. Kőcserepy kalpagjával köszönt rájok. Milyen pompás, derék fiúk! A főispán rögtön kiíratja nagy betűkkel a fekete táblára e végzetes szót: „Vox”!

A menet szép toborzó lépésben járul a főispáni erkély elé, ott Bogozy felállítja őket katonás rendbe, s mikor sorban állnak, egyet int nagy menkű botjával, s megriad egyszerre háromszáz torokból:

– Éljen Szentirmay és Kárpáthy!

Mi volt ez? Hogyan volt ez? Álom-e ez? A nyelvek beszélnek-e rosszul? Vagy a fülek nem hallanak jól? Az erkélyen állók elsápadnak, elszörnyednek, a főispán felugrik helyéről, mintha alatta sütötték volna el a bombát, s két kezével int, hogy hallgassanak el, ami által még rettenetesebbé teszi a veszedelmes éljenordítást.

Bogozy felemeli buzogányos botját, és egyszerre elhallgat az egész tömeg, egy intésére.

Odamutat botja bunkójával a fekete táblára: „Vox!, s azzal egyet int a kapuk felé:

– Be kell zárni a kapukat!

– Nem szabad! Nem szabad! Nem kell megengedni! – kiáltoznak alá az erkélyről, mire Bogozy stentorhangon felordít: – Praesentes determinant! (A jelenlevők határoznak!)

E szóra lehetetlen Tarnavárynak megállani, hogy hangosan fel ne kacagjon a teremben.

– Méltóztatott kimondani! – szól, odalépve az elnök széke mellé, s egyik kezével annak támláját ragadva meg, másikkal az előtte álló papírra mutat, hova az alispán untából tollpróbaképpen tízszer, tizenkétszer leírta ezt a mondást: „Praesentes concludunt”.

– Ne engedjétek a kapukat bezárni! – kiálta az őrt álló megyehajdúknak Korondy, az alispán.

Egypár sujtásos vitéz szót akart fogadni, amivel azt nyerte, hogy kilökték a kapun, s azután bezárták annak mindkét szárnyát, elébb megkérdezve, hogy akar-e még valaki kimenni. A felszólításnak rögtön engedett is néhány jámborabb fél, aki félt ott maradni a küzdtéren.

Csak Emánuel ficánkolt még ott egymagában. Bízott nagyon bársonydolmányában, prémes mentéjében, azt hitte, ahhoz nem mernek nyúlni, s lovát hánykódtatva, váltig iparkodott beszédet tartani az áruló tömeghez, de sohasem vitte tovább a megszólításnál: „Barátim, kedves barátim”. Senki sem hallgatott rá. Olyan szép tarka szalag volt kalpagjára tűzve, maga a tanácsosné kötötte azt csokorba, s azt mondá neki, midőn mentésen, kardosan meglátta:

– Az én hősöm!

Ezt a hős nevet meg kell érdemelni! A szép hölgyek mind őreá néznek. Egyedül ő mentheti még meg a Kőcserepy-ügyet. Kirántá kardját, s a kapuhoz nyargalva, elkezde kiáltozni:

– Nyissátok ki a kaput! Aki hozzám mer nyúlni, halál fia!

Eleinte nem hallgattak reá, később azután könyörült rajta Bogozy.

– Adjátok ki az úrfit a kapun, ha úgy kérezkedik!

Egy pillanat alatt lekapták lováról az én hősömet, elvették a kardját, hattyúprémes mentéjét letépték nyakából, s kivetették a kapu tetején át, mint egy macskát. Senki sem kérdezősködött utána többet.

Ezalatt, hogy a szertartás megkezdéseig ne teljék hiába az idő, az érdemes választók seregéből koronként előállt egy-egy hangosabb hazafi, s fokoskíséret mellett épületes verseket mondott a gyülekezet felvidítására.

Legelébb egy görbedt nyakú, ősz bajuszú kortes emelte fel szavát, minden sor után diadalmasan tekintve végig minden jelen levő emberen.

Kőcserepy gavallér.
Van zsebében sok tallér,
Nem kell nekünk inggallér,
Lehetsz Pesten ácspallér!

Az öreg megtörülte utána a száját, s a tömeg iszonyatos éljent kiáltott az ostoba versre.

Hetyke korteslegény ugrott ki utána, s dacosan csóválgatta nyakát, míg a verset mondta.

Kőcserepy és Korondy!
Minket tovább ne bolondíjj!
Ha megittuk a borodat
Mégis megüljük torodat.

A kokánfalviak híres költők ebben a zsánerban.

Jött utána a harmadik; ez már valami nótáriusféle ember volt:

Szentirmay, Kárpáthy,
Hazánk igaz baráti.
Korondy, Kőcserepy,
Honunkat nem szereti.

Valaki oda hátul mindjárt rögtönzött reá:

Kőcserepy uram csak olyan tanácsos,
Akitől még soha nem kérdtek tanácsot!

Képzelhetni, hogy ezt a felvonást már nem nézték az ablakokból, a tanácsosnő elájult, a főispánné rosszul lett; milyen szégyen, milyen bosszúság!

– Ily részeg, ittas csapattal alkotmányos ügyeket kezelni nem lehet – monda Kőcserepy odafenn elhalaványult ajakkal.

Óh, a kedves, délceg, szeretetreméltó fiúk! Az elébb pompás, derék fiúk, most már részeg, ittas csapat. Pedig bizonyára azóta egy csepp bort sem ittak. Azelőtt sem itták Szentirmay borát; ha részegek, nem ő itatta le. Az irigység sem mondhatja, hogy Szentirmay vesztegette meg őket, Kőcserepy borát itták. Háladatlan hitszegők! Ez a név illik rájok legjobban. Öt forintot kaptak fejenkint, s mégsem adták el a lelkeiket.

Az urak odafenn végtelen zavarban voltak. A tarka tollas tábor mind künn szaladgált az utcán, Szentirmay vert táborát kergetve ki a városból, s mire hírt vettek a veszedelemről, a kapuk be voltak zárva; a fekete táblán kiírva a szavazat visszavonhatlanul. Mit lehet itt még tenni?

– A kokánfalviak érdemes vezére jöjjön fel egy szóra a terembe! – hangzott alá az erkélyről.

A nemes urak, gonoszat sejtve, nem akarták engedni, hogy Bogozy felmenjen.

– Hátha tüzes sárkánnyal volna tele mind az egész ház, vajh nem mennék-e fel? – monda büszke önbizalommal a szittya vezér, s távolléte alatt alhadnagyaira bízva a fővezérséget, megindult ad audiendum verbum, maga előtt bocsátva hosszú bunkós botját.

Kőcserepy eléje futott, még az ajtóban elfogta.

– Mit cselekedett ön, szerencsétlen ember! – támadt rá fogcsikorgatva.

– Ha tudni kívánja nagyságod, megmondom, hogy mit cselekedtem; nagyságod és cinkostársa, Maszlaczky, az én tíz körmömet használták fel Kárpáthy Zoltán megrontására, mert ha én le nem írom neki azt az átkozott pert, nagyságod most nem ül Kárpátfalván; azért én most helyrehozom, amit vétettem azon derék hazafi ellen, akit az Úristen éltessen sokáig. Ezt cselekedtem, nagyságos uram.

– Ön gyalázatosan, undokul megcsalt engem; ön egy… egy…

– Mérsékelje magát, méltóságos uram! Tessék meggondolni, hogy én Kokánfalváról jövök, s kokánfalvi nemesembert még a pap se leckézzen meg a templomon kívül.

Azzal rá sem nézett többet, hanem ment egyenesen a főispánhoz. Illendően meghajtotta magát előtte, ahogy tudta, s szépen megállt ott, két keze a botja végén. A Kőcserepy-párt emberei úgy körülállták, hogy Tarnaváry minden törekvése mellett sem férhetett hozzá.

Az elnök sokat beszélt az előtte álló vad szittyához, de részint oly halkan beszélt, részint oly rossz akcentussal, kissé hebegve is, hogy aki nem volt szokva hozzá, ki nem találhatta, melyik idiómáját gyakorolja az indogermán szólásnak.

Bogozy csak hallgatta türelemmel; végtül végig várta az egész beszédet, hellyel-közzel igen megelégedve látszott vele lenni, általában legkevesebb kételkedést, ellenvetést avagy tiszteletlen felindulást sem engedett arckifjezései közé vegyülni az egész beszéd alatt, mely kedvéért tartatott, hanem áhítattal állt ott az utolsó szóig, amidőn az elnök úr őméltósága ismét mentéjébe takargatta magát, azon hittel, hogy ezt az embert most az igaz útra térítette.

Bogozy ekkor a legnagyobb kegyelettel és deferenciával tevé töredelmes hangon ezt a végre tartogatott alázatos vallomást:

– Méltóságos uram, egy szót sem értettem ezen gyönyörű beszédből, mivel nagyothallok.

Nem ismerem azt a géniuszt, aki ebben a pillanatban megőrizte Bogozyt attól, hogy Kőcserepyék rögtön nyakon nem ragadták, és le nem vetették az erkélyről nyakra-főre. Annyi bizonyos, hogy egyszerre öten-hatan kezdtek el hozzá beszélni, s ez a beszéd aligha volt valami magyarázat. Bogozy úgy tett, mintha semmit sem értene, pedig olyan közel jártak az orrához ököllel, mint egy paraszthajszál.

Túldörgé valamennyi beszédét Tarnaváry harsány szava:

– Ne hallgasson senkire, Bogozy! Ezek az urak csak időt akarnak nyerni. Az ő embereik megtámadták a mieinket, s gyilkos verekedéssel kiűzték őket az utcára; a nagyságos urak engedték megtörténni a verekedést, s most meg akarják azt újítani, ki akarják nyittatni a kapukat, hogy bőszült hadaikat önökre bocsássák.

Bogozy e szóra felcsatolta eggyel magasabbra rezes fringiáját, s mutatá tenyérrel, hogy mármost ő is beszélni akar.

– Megértem a szép szót, méltóságos uram. Tehát az a szándék, hogy kinyitván a kapukat, birokra eresszenek bennünket a künn dörömböző ellencsapatokkal. Már hiszen ismerik méltóságos és tekintetes uraim a kokánfalvi nemesség híres krónikáját, aki nem ismeri, annak, ím, elmondom. Amióta Árpád e helyen megszállott, Kokánfalva nemes legényei mindig híres-neves verekedők voltak. Ők pogány vallásuk gyakorlása miatt még II. András király alatt is beverték egynémely úr fejét, s ők magok hadat izentek egész Bihar vármegyének, mely határaik fölött igazságtalanul ítélt. IV. Béla király alatt csak Kokánfalva mocsárai közé nem jött be a tatár, s ha bement, ott maradt. Dózsa paraszthadát ezernyi ezerrel verte meg Dobzse László alatt egymaga e helység, s mióta Mohács alatt siralmasan elesett nemzetünk, hány különböző úr foglalta el már ezt a vidéket, de nem fizetett Kokánfalva egynek is harácsot soha, egy harapás kenyeret sem, sem pedig uraskodni oda még be nem jött senki apja fia, akit ki nem vertek; még csak szolgabíró sem járt a tájékon, mióta ember él. Az utolsó győri inszurrekciónál hátát vetette a többi nemesség a francia seregnek, a kokánfalviak ott is szembeálltak, s megfokosozták a nehéz vasasokat, úgy mentek azok panaszra Napóleon császárjokhoz, mondván: „Nem tudjuk, mi az a görbe, de nagyon rossz!” Azok a görbék, íme, most is kézben vannak, azok a kezek most is oly izmosak, mint ősapáinké, és semmivel sem kisebb bennünk a tudomány fejek beverésére, mint volt nyolcszáz esztendő leforgása alatt. Azért, ha azt kívánják a méltóságos és tekintetes urak, hogy most szavazatot adjunk rendes úton-módon, mi megtesszük azt is rendben, becsülettel; de ha jobban tetszik ökölre bocsátani a határozatot, mi annak is állunk, kinyitjuk a kaput, s fogadom a Jeremiás keserűségeire, hogy úgy elkergetjük innen a tarka tollasokat, mintha soha itt sem lettek volna.

Ez a szép szónoklat mind lehallatszott az udvarra; a kokánfalviak ősi dicsőségük emlegetésére irtóztató ordításhoz kezdtek, amelyből annyi volt leginkább kivehető, hogy bizonyára kedvök volna egy új hősi tettel megszaporítani apáik hírnevét.

A pártok mindegyike végtelen zavarban volt. Szentirmay odafutott a főispánhoz.

– Méltóságos uram, az emberiség nevében könyörgök, vessen véget e természettelen tusának, napolja el a választást, oszlassa el a választókat, különben a legirtózatosabb dolgok fognak ma itt történni.

– Történjék, ami akar! – kiáltott közbe dacosan Tarnaváry.

– Akik verekedve elhagyták az udvart, azok nem jöhetnek vissza többé! Méltóságod azt mondta, a jelenlevők határoznak; íme, tessék a jelenlevők határozatát meghallgatni!

Odalenn egyhangúlag kiálták: – Éljen Szentirmay, Kárpáthy!

Egy hang sem éltette Kőcserepyt.

– Méltóztatik hallani a jelenlevők kiáltását? – szólt Tarnaváry erőszakos hévvel ostromolva a főispánt.

A főispán hidegvérrel mutatott a fekete táblán kiírt szóra: „Vox!”

– Mi szükség itt szavazatra bocsátani a dolgot, midőn senki sem szól az ellenfél mellett?

A főispán ismét csak a táblára mutatott.

– Méltóságos uram – szólt Rudolf egészen magánkívül –, az lehetetlen, hogy méltóságod most szavazatot nyisson, hiszen amint ezek az emberek egyenkint kibocsáttatnak az utcára, a felbőszült ellenfél rögtön agyonveri őket.

A főispán vállat vonított rá, s hideg nyugalommal nevezte ki a szavazatszedő bizottmány tagjait.

Künn az utcákon már hallható volt a künnrekedt fél vad ordítozása, mely az üldözésből visszatérve a kapukat zárva találta, s a menekültek által értesítve lőn a kokánfalviak árulása felől, kik most egyedül bitorolják a választási tért.

– Be kell taszítani szekerekkel a kapukat – ordíták odakünn, s rögtön hallható volt, mint rohannak nehéz társzekerekkel a zárt kapuknak, fejszékkel döngetve annak hevedereit, s kövekkel hajigálva a megyeház ablakaira, honnan minden nézősereg ijedve eltisztult.

– Tessék szavazatra menni! – inte a főispán.

– Tessék szavazni! – mondák utána Kőcserepy és hívei, gonosz kárörömmel fordulva Bogozyhoz, kit Rudolf és Zoltán meg akartak gátolni e merényletben, készebbnek nyilatkozva a lemondásra, mint ily jelenet előidézését megengedni.

– Önöket mind meggyilkolják odakünn! – szólt Zoltán, átölelve Bogozyt, s remegve miatta és társai miatt.

Ez nem volt azon ok, mellyel Bogozyt meg lehetett győzni.

– Csak tessék azt reánk bízni! – szólt hetykén, s ő maga indult meg legelébb a szavazat asztalához, mely lenn a nyílt folyosón volt felállítva.

Ez asztal előtt kellett mindenkinek szavazatát adni, s azután kimenni a megyeház kis ajtaján, melyet kívülről egyre döngettek fejszével és ólmos bottal.

Bogozy odalenn összesúgott embereivel, s kiválasztva azt az ötvenet, akik legelébb járuljanak a szavazáshoz, a kis ajtónál szépen bevárta őket, míg mind elvégzék a szavazást, s akkor megnyálazva tenyerét, markába szorítá buzogányát, s kinyittatta az ajtót.

– Üssétek agyon! – ez volt a legelső kiáltás, mely minden oldalról fogadta, amint kilépett.

– De ki üt hát agyon? – kérdezé Bogozy, megforgatva maga körül buzogányát, s kirohant ötven emberével a sokaság közé, jobbra-balra ütve, s véres fejeket osztva mindenfelé.

– Ti jöttök a kokánfalvi nemesség ellen? – ordíta a maroknyi csapat, mint a sárkány dúlva ellenfelei közt. – Ti akartok mivelünk kikötni? Nektek kell háború? Nesze háború! Nesze vitézség.

A kokánfalviak percről percre többen jöttek elő a megyeházból, a verekedés egyre dühösebb lett, az emberek a földre gázolták egymást, letépték ruháit, beverték orrát, fejét, lehasogatták füleit, leharapdálták egymás képét, kitépték üstökét, egy-egy ember felugrott a többiek fejére, onnan csépelte az alatta levőket, míg őt is le nem tiporták; nem hallgatott már odabenn senki a szavazásra, a főispán s hivatalnokok felugrottak az erkélyről, bezárkóztak szobáikba, a még hátra volt kokánfalvi atyafiság kinyitá az utcai kaput, s egyszerre kirohant a csatatérre. Ez a roham dönté el a diadalt; a Kőcserepy-párt emberei megsokallták az ütleget, s látva, hogy egy új tömeg jön ellenük, hirtelen visszafordultak, odahagyták a megyeházat, s azon az úton, melyen néhány óra előtt ők kergették el Szentirmay négyezer emberét, most ők magok futottak el a kokánfalvi atyafiak elől, kik megűzték őket a város végeig, elszedték zászlóikat, fegyvereiket, s úgy tértek vissza a megyeházához, nagy diadalmasan végig énekelve az utcán:

Kinyílott a piros rózsa,
Szentirmay szakajts róla.
Még pirosabb a mi vérünk,
Azért ontjuk, kiért élünk!

A Kőcserepy-családnál valaki nagy beteg lehet; cselédek, írnokok szaladgálnak orvosok után, a szállás ajtai be vannak zárva idegenek előtt, az ablakredőnyök lecsukvák. Mégis keresztülhallatszik:

„Kinyílott a piros rózsa!”

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem