XV. Egy férfiszó
XV. Egy férfiszó
Még akkor is jókor reggel volt, midőn Zoltán andalgásából hazatért; pitvarnokát elküldé ügyvédeért, kéretve Kovácsot, hogy mihelyt érkezése lesz, jöjjön hozzá.
Annyira tele volt a feje a messze jövendő iránti gondolatokkal, hogy midőn előteremén végighaladt, s ott a nagy, földig érő tükörben megpillantá magát, csodálkozva állt meg, kedve lett volna azt kérdezni magától: „Ki ama fiatalember?”. Ha egy meglett, koros férfit látott volna abba a tükörbe tekintve, az legkevésbé sem lepte volna meg. A lélek olyan könnyen vénül! Szinte nehéz volt magával elhitetni, hogy a tegnap este óta csak tizenkét óra múlt el; neki úgy tetszett, hogy az tizenkét esztendő.
Kovács nem sokáig váratott magára, Zoltán még mindig gondolataiban elmélyedve járt alá s fel szobájában, midőn meghallotta barátja ismerős szavát, ki az előteremben tudakozódott felőle. Hirtelen rendbe kellett szednie magát, hogy az előtt zavartnak ne mutatkozzék.
Mosolyognia kellett előtte, nehogy szíve fenekéig engedje látni.
Nyájas kézszorítással fogadta, s kényszeríté, hogy üljön le. Ő maga állva maradt, hogy járkálhasson; e pillanatban nem lett volna képes egy helyben ülni.
– Kedves barátom – szólt vidámságot szenvelgve –, nekem egy sajátságos önző gondolatom támadt, hanem hiszen az önzés emberi dolog, ugyebár?
Kovács csak a fejével bólintott, nem tudva, hogy mit akar ezzel mondani.
– Lássa, én megvallom gyöngeségemet – kezdé újból Zoltán, egy felkapott tollal mindenféle elképzelhető forgatásokat elkövetve –, hogy én magamat valami különös derék embernek képzelem. Ez bohóság, de ön előtt megvallom.
Az ügyvéd ráhagyta, s várta, hogy mi lesz belőle.
– Például – monda Zoltán, s a kezébe vett tollat egészen gömbölyűre hajtotta össze –, én azt hiszem magamról, hogy nekem már van annyi eszem, amennyinél több ezután sem lesz, tíz esztendő múlva sem.
Kovács összefonta a karjait, úgy hallgatá.
– Ne ítéljen el, kedves jó Kovács – monda Zoltán, s most már a toll orrát kétfelé hasította –, én egy kissé nagyravágyó vagyok, engem nem elégít ki az, hogy az én jövedelmeimet mások kezelik, s mások határozzák meg, hogy hova tegyem.
Kovács még mindig nem mutatta, hogy ért valamit.
– Teszem föl, nekem annyi új eszmém van, amit szeretnék kivitelbe hozni – folytatá Zoltán, s ezzel már leült Kováccsal szemben, a megkínzott toll egyik orrát begörbítve úgy, hogy tökéletes csáklyaformát adott neki, mintha legelébb is egy hajóhadat akarna megkezdeni –, és nekem arra mind oly kevés eszközöm van, pedig, mint mondják, atyám roppant gazdagságot hagyott rám, s nekem még sokáig kell várnom, amíg arról önállóan rendelkezhetem. Meddig is kell várnom?
– Jól tudja ön – viszonza Kovács szárazon –, még hét esztendeig!
– Az sok, az nagyon sok! – szólt Zoltán felugorva, s lecsapta a széthasgatott tollat. – Addig irtóztató volna várakozni!
– Nagyságod azt akarja megtudni – monda Kovács, okos szemeit az ifjú arcára szegezve –, hogy lehető volna-e nagyságod számára nagykorúsági engedélyt eszközölni?
– Igen, igen, azt akarom. Meg akarom előzni az időt, mely nem enged oly sebesen haladnom, mint ahogy én akarnám. Nagyszerű vállalatok, nagyszerű nemzeti mozgás támad mindenfelé, és én nem vehetek azokban részt, mert még éveim hiányzanak, pedig tudom, érzem, hogy sokat, igen sokat tudnék használni azzal az erővel, mely fiatalságom miatt így meddőn hever.
Kovács úgy szánta e beszéd alatt fiatal védencét, mert a lelkébe látott annak, s elgondolá, minő kínba kerülhet neki ez eszméken végigjártatni lelkét, mikor az egészen más gondolat alatt szenved.
– Értem. Értem. Ön nagykorú szeretne lenni – azért, hogy megismerhesse végzetteljes perét…
E szóknál vége volt Zoltán erőltetett szerepének; lerogyott a székre, titka ki volt találva.
– Már ismerem azt – rebegé, nyitott fiókjában a leírt másolatra mutatva, s azután tenyerébe hajtá fejét, és sírt keservesen, ahogy gyermekek tudnak sírni.
Az ügyvéd szomorúan tekinte rá, azután odalépett hozzá, és megölelte.
– Óh, mennyit szenvedtem! – nyögé az ifjú alig hallgató panasszal.
– Elhiszem.
Zoltán letörlé könnyeit, s nagyot sóhajtva, reszkető lélegzettel szólt:
– Megbocsát ön, hogy ily gyöngén viselem magamat, midőn éppen azt kellene bebizonyítanom, hogy erős vagyok; de e könnyekkel tartoztam annak, ki értem még keserűbb könnyeket hullatott, s akinek még sok mással tartozom, amit még mind le fogok neki fizetni.
– Ez volt, amitől féltem – sóhajta fel az ügyvéd, valódi megilletődés hangján.
– Mitől? – kérdé tőle Zoltán csodálkozva.
– Attól, hogy el fogom veszteni ezt a pert, mihelyt ön ennek létezéséről tudomást kap.
– Bár úgy elveszne az, hogy soha nyoma se maradna.
– Tudom, hogy ön ezt óhajtja, kedves Zoltán; megbocsát, hogy így nevezem most is, a címmel ráérek, majd ha önt teljeskorúnak elismerendik.
– Akkor még kevésbé lesz arra szükség, mert akkor szegény, szegény ember fogok lenni.
– Talán nem egészen.
– Mit mond ön? Akkor ön engemet nem ért. Én ezt a pert meg akarom semmisítve látni.
– Azt tudom. Az ellenfélt nagy áldozatokkal reá fogjuk bírni, hogy lemondjon folytatásáról.
– Nem áldozatokkal. Egészen nekik engedem a vitatott tárgyat; lemondok minden jogomról atyám birtokaihoz, címemről, születés adta rangomról, s leszek egyszerű polgár, mint más.
– Hová gondol ön?
– Most csak egy gondolatom van, hogy bármi árt szabjanak ellenfeleim a kárhozatos pör megsemmisítésének, én nem alkuszom velök, beléegyezem. Az, hogy azoktól, akiket szívemből gyűlölök, akiknek azt a fájdalmas éjszakát, amit átéreztem, meg nem bocsáthatom soha, miután jogos birtokomról lemondtam, alamizsnát elfogadni nem fogok, mint bizonyos áll előttem. Hogy azután mi történik velem, az a jó isten dolga. Elég fiatal vagyok még pályát kezdhetni magamnak; ott fogom azt kezdeni, ahol más szegény ember; midőn gazdag voltam, jóakaróim sok hízelgő tulajdont ruháztak reám, meg akarom látni, bírok-e azokkal mint szegény ember is. Valami azt súgja bennem, hogy jobb fogok lenni így, mint ha gazdag maradtam volna, de ha bizonyos volnék felőle, hogy az utcák szemetjén halok meg mint hasznavehetlen tagja a világnak, aki csak addig ért valamit, amíg pénze volt, mégis azt tenném, amit elhatároztam magamban. Önnek ki kell eszközölnie, hogy nagykorúsági engedélyt kapjak. Ha e szándékomat vagy ön, vagy Szentirmay rosszul felfogott gondoskodásból megakadályozzák, akkor nem tudom, mi fog történni! Én csak azt tudom, hogy ha ez undok per a világ elé kerül, és énnekem meg kell várnom azt, amíg hét esztendeig végigkínzanak vele, én ez alatt a hét esztendő alatt elvesztem az eszemet, de izmaim megerősödnek, s hogy akkor nem ölöm-e meg azt, akit utamban találok – azt csak a Mindenható tudja!
– Ön teljes diadalt szerez ellenségeinek.
– Nagyobbat szerzek magamnak, ha be tudom bizonyítani, hogy gazdagság nélkül is meg tudok állni a világban. Én minden munkára kész vagyok. Tudok nélkülözni, tanultam dolgozni. Szomorú dolog volna, ha Magyarországon egy pár munkás kéz el nem tudná tartani gazdáját. És hát végre, ha minden kötél szakad, ha kitűnik utoljára is, hogy nem érek semmit, s ha ezen a téjjel-mézzel folyó földön, mely minden ember számára megtermi kenyerét, csupán számomra nem virulna zöld ág, akkor elmegyek a tengerre, és senkinek sem fogok terhére esni, sem barátaimnak, sem ellenségeimnek.
– Kedves Zoltán! Most hagyjuk el egy kis időre ezt a patetikus tért, s beszéljünk mint filozófok ez ügyről. Azt előre is kimondom, hogy lebeszélni önt azon szándékáról, miszerint a Kárpáthy-pert megsemmisítse, nincs gondolatomban.
– Ezt köszönöm önnek – szólt az ifjú, melegen szorítva meg ügyvédje kezét.
– Hogy ön ezt tenni foga, arról bizonyos voltam, azt tudtam előre, mihelyt meg fogja ismerni e per tartalmát.
– Örülök e jó véleménynek.
– Fájdalom, hogy én nem annyira örülök rajta. A pernek ily kimenetele előre látható volt. Nyerni, sikert aratni azon az alapon, melyre keresetüket alapíták ön ellenfelei, nem lehetett. Dacára azon igen gyanús pártolásnak, mellyel egy nagy befolyású ember az igazság mérlegét lenyomni törekedett, sokkal több lelkiismeretesség van bíráinkban, hogysem ily gyenge okoskodásokat oly súlyos vád bizonyítékául elfogadhatnának.
– Ki lehet azon nagy befolyású férfi?
– S ön nem gyanította volna? Nem látta ön még Kőcserepy tanácsost mosolyogni?
– Valahányszor találkoztam vele.
– Tehát tudnia kell önnek, hogy akire ő mosolyog, annak legnagyobb ellensége.
– Én nem vétettem neki soha.
– Sőt egyetlen leányát megszabadította ön. Nem is haragból ellensége önnek, hanem amiatt, hogy Kárpáthy Béla cessziót adott neki a Kárpáthy-uradalmakra.
– Hogy lehetne az?
– Maszlaczky, a tanácsos jó barátja, rábeszélte ezt a gyönge fejű embert, hogy huszonnégyezer forint évi díjért adja át örökre a tanácsosnak a jószág iránti jogait.
– Midőn még a per meg sem volt nyerve.
– Midőn még meg sem volt kezdve. Óh, ezeknek az uraknak bizonyos játékuk volt. Azt tudták, hogy a per ily tartalommal sohasem fog ítélet alá kerülni; de volt gondjuk rá, hogy önt majd annak idejében megismertessék vele.
– Megbocsásson. Mentenem kell őket. Én magam jártam utána, hogy e pert megismerjem. Maszlaczky itthon sem volt akkor.
– Maszlaczky sohasem dolgozik saját ujjaival, neki sok kéz áll rendelkezésére. Én meg fogom azt tudni elébb-utóbb.
– Kérem, ezt ne tegye! Olyan ártatlan ember szenvedne tán emiatt, aki egészen az én kedvemért, az én kértemre fáradott, aki nem is tudta, hogy mit cselekszik, aki azt hitte, hogy nekem jó szolgálatot tesz ezáltal.
– Jól van. Maszlaczky gondoskodott róla, hogy valaha szeme közé ne vághassák, miszerint a titoktartására bízott ügyet éppen ő segített elárulni, de mégis úgy van. Ez gyalázatos dolog volt tőle, hanem én hát magamra vállalom.
– Hogyan?
– Azt bizonyosan meg fogják kérdezni, hogy kettőnk közől melyikünk ismertette meg önnel a pert. Legyek én az. Tőlem ifjúi könnyelműségnek fogják azt venni, de Maszlaczkyt álnoksággal vádolnák miatta. Ne tartozzék ez a kérdés a dologra! Én egyszer mint ügyvéd, másszor mint jó barát állok itt önnel szemben; fogadja, amit mondok úgy, ahogy e két minőség mondatja velem.
Zoltán az ügyvéd karjába ölté kezét, s figyelmesen hallgatott annak szavaira, míg a teremben alá s fel sétáltak egymással.
– Az egész pert megóvja az, hogy Abellino biztosított évdíjat kapott ígéretül Kőcserepytől. Ez ugyan mély titok volna, ha Abellino saját maga száz zaklató hitelező vigasztalására szigorú hallgatás feltétele alatt tudomásra nem juttatja a dolgot. Így jutottam én is hozzá. Rudolf grófnak nem is szóltam efelől, mert amilyen heves ember ő, s amilyen kényes ügy az egész, ha megtudná, hogy Kőcserepy minő szerepet játszik e perben, képes volna vele rendkívüli dolgokat elkövetni; ami, meggondolva azt, hogy a tanácsos állásánál fogva egykönnyen meg nem sérthető, Rudolf politikai ellenfeleire nézve nagyon kedvező ürügyöt adna őt működése hatályos teréről leszorítani.
– S következhetnék ily eset is gyámatyámra nézve?
– Azt hiszi ön, hogy ha Szentirmay csak egy távoli reményével bírna annak, hogy ez utálatos perben férfira akad, aki legalább megállhat előtte, nem régen karddal vágta volna ketté a csomót? S ez még rosszabb lenne reá nézve, sokkal rosszabb. Üdvösebb, hogy ő Kőcserepyről egyelőre ne tudjon semmit. Abellinót férfias találkozásra nem is hívhatja, mert az nyomorék, vak, tehetetlen, kimerült; Maszlaczky pedig egy helóta, aki gyávaságával szokott kérkedni; s az igen jó, hogy Szentirmaynak ilyen ellenfelei vagynak. Valamivel különb emberek régen földönfutóvá tették volna.
– És mindezt énmiattam! Nem maradok adós, nem maradok adós annyi szenvedésért! – sóhajta Zoltán, halavány arcát megtörülve kendőjével.
– Minekünk, illetőleg nekem mint ügyvédnek az a kötelességem: Kőcserepy érdekét elválasztani Abellinóétól, s egyedül az utóbbit vonni a kérdésbe.
Zoltán kezdett nem figyelni arra, amit az ügyvéd beszélt; Kovács az éjszakai virrasztás- s a háborító indulatviharnak, amit kiállott, tulajdonítá az ifjú védenc szórakozottságát, s félbeszakítá beszédét:
– Talán jobb lesz, ha délután beszélünk erről tovább, s most lefekszik ön, és kinyugodja magát.
Zoltán feltekintett rá, nagy, könnyben úszó szemeivel, s indulattól remegő hangon viszonzá:
– Nekem mindegy, akármit fog cselekedni, én átengedem a vitatott birtokot akárkinek; mindegy rám nézve, ki fog beleülni. Nekem nem kell belőle semmi. Csak egy követelésem van. A kárpátfalvi kastélyban van egy befalazott folyosó, a helység mellett van egy bekerített tér; az a folyosó anyám szobáihoz vezet, ez a kerek tér az ő sírját rejti. E kettőhöz ne legyen joga senkinek…
Az ifjú nem bírta befejezni beszédét. Elfordult, lerogyott térdre egy szék előtt, s arcát karjaiba rejté némán; nem lehete tudni, hogy sír-e, vagy meghalt.
Kovács részvétteljesen nézte, és nem zavarta meg az ifjú tiszteletre méltó fájdalmát, míg az magától ismét föl nem emelkedék.
– Óh, anyám, kedves jó anyám!
Karjait az ég felé terjeszté, mintha magához akarná őt onnan ölelni.
– Mennyire meg van gyalázva édes, édes arcod! – susogá magában beszélgetve. – Az a jóságos arc, amely engem mindenüve kísért; jó nemtőm, jó angyalom.
Azután Kovács karjára tette kezét.
– Tegye ön helyettem, amit jónak talál! Nekem ne legyen benne szavam! Az isten őrizze azokat, akik velem ezt cselekedték, hogy valaha találkozzunk egymással! Végezze ön úgy, hogy én össze ne jöjjek velök soha. Mindenre felhatalmazom önt. De végét vesse a pernek minden áron, minden áron! Oly keserű vagyok, csak most kezdem érezni, képes volnék megölni valakit, talán magamat. Siettesse az ügyet; ha ennek sokáig vége nem szakad, belőlem igen rossz ember fog lenni. Félek magamtól.
– Legyen nyugodt! Én tudom, hogy a szív nemessége a legnagyobb kincs, ha a többit el fogja is ön veszteni, ezt nem hagyom elrabolni öntől soha. A világ ki fog nevetni mint ügyvédet, ön becsülni fog mint barátját.
A két ifjú megölelte egymást. Kovács tanácslá Zoltánnak, hogy túlságosan ne evődjék a gondolattal, iparkodjék szórakozást keresni, mások előtt ne mutassa búját, és most feküdjék le, és pihenje ki magát.
Zoltán csak mindenre a fejét csóválta; megígérte, hogy le fog fekünni. Szüksége is volt rá, mert egész teste olyan volt, mint a tűz.
Midőn Kovács elhagyta, az előszobában meghagyá a pitvarnoknak, hogy délig senki se háborgassa Zoltánt, mert lefeküdt.
– Talán beteg? – kérdé ijedten a hű cseléd.
– Nem nagy baj, csak hogy sokáig fenn volt az éjjel.
A jó ember kétkedő arccal tekinte rá, mintha még többet akarna megtudni.
– Szegény jó fiú, te – monda elmentében az ügyvéd.
– Már megint „szegény fiú!” – gondolá magában a szolga.
– Mit sajnálkoznak ezek őrajta? Elébb az úr, most meg az ügyvéd.
Azt sajnálták, „szegény fiú”, hogy ilyen jó, hű szolgának hogy kell majd más gazdát uralni; mert Zoltán nem lesz többé gazdag; a jó isten tudja, ki fog majd őróla is gondoskodni.
