XVI. Alku egy veszendő lélekre
XVI. Alku egy veszendő lélekre
Régi mese, s csaknem minden vallás hitregéiben előfordul, hogy egy-egy veszendő lelket kiszemel magának az a furcsa szellem, mely a gonosz elvet képviseli a világban, nevezzék azt sátánnak, démonnak, Asmódinak vagy Mephistophelesnek; sokféle neve levén e minden országban kurrentált, de soha el nem fogott föld alatti iparlovagnak, amely veszendő lelket azután, hogy gonoszul ne járjon, egy másik ideális szellem, kit egyszerűen csak angyalnak szoktak nevezni, vesz pártfogása alá, s küszködik azzal a fáradságos munkával, hogy egy nyomorult párát megőrizzen attól a balesettől, hogy saját jókedvéből beleverje az orrát a pocsolyába, ami bizonyára csakis angyaloknak való időtöltés, emberi türelem régen sorsára bízná az ilyen ostoba fickót, s engedné, hogy vigye hát vagy őtet az ördög, vagy ő az ördögöt, ahogy megalkudtak egymással, s nem törődnék velök többet.
Ilyen nem emberi idegeknek való feladathoz fogott a mi ügyvéd barátunk, amidőn felment Pozsonyba, hogy Abellinót lelki eszközökkel az igazság és értelem soha nem ismert útjára térítse.
Néhány hónap letelte alatt sikerült neki védence számára a kívánt engedélyt megszerezni. Nagyon kevés akadállyal kellett megküzdenie; a pártküzdelmek erős befolyása mellett oly egyéniséget, mint Zoltán, örömest látott mindenki önállóvá téve, annyival inkább, hogy még maga a gondnok, Tarnaváry is helyeslé Zoltán felszabadíttatását a gyámsága alól; hihetőleg örült, hogy megszabadult e nyakára nőtt fiúróli felelősségtől.
Amely nap megkapta Zoltán az engedélyt, a másikon már Pozsonyban volt Kovács, s megtudva, hogy Abellino hol lakik, sietett őt felkeresni.
Mint tudjuk, Maszlaczky is éppen odafenn volt akkor.
Az a kis epizód az orvossal gátolá, hogy Abellinót értesíthesse arról, amit erősen gyanított, miszerint Zoltán csak azért folyamodott nagykorúsági engedélyért, hogy a per fölött önakaratúlag rendelkezhessék. Könnyű volt ezt kitalálnia, miután tudta, hogy az ifjú a per tartalmát megismeré, s rögtön azután folyamodott az engedélyért.
Az ügyvédnek pszichológnak kell lenni!
Másnap karöltve tért vissza az orvos úrral a fekvő szerencsétlenhez, ki nagyon csodálkozott azt látva, hogy még nem lőtték egymást keresztül. Arra mindkettő nagyon okos ember volt. Ügyvédek és orvosok nemigen szoktak párbajt víni. Az elsők igen jól tudják, hogy ez törvényen kívül eső aktus, az utóbbiak pedig ismerik az innen származható fizikai következéseket; azután egy hivatása szellemétől áthatott ügyész azt mindig tartozik szem előtt tartani, hogy ő éppen a támadott viszálykodások törvényszerű eligazítására van rendeltetve; egy józanul gondolkozó orvos viszont könnyen elképzelheti, miszerint nem azért kapta a diplomáját, hogy sebeket csináljon, hanem inkább, hogy azokat begyógyítsa; azért a párbajnak e két fakultásnál helye nincsen. Maradjon az elégtételvevés módja könnyelmű grófoknak, báróknak és más olyan embereknek, akik fegyverek kezelésére vannak rendeltetve.
– Kedves nagyságod, hogy érzi magát tegnap óta? Sokkal jobban néz ki; a kedves doktor valóban csodát követ el, valóban remekel.
Ezt Maszlaczky úr mondta.
Doktor úr sietett a bókot visszaadni.
– Két héttel hamarább elhagyandja az ágyát méltóságod, ha azon jó újságokat megtudja, amikkel barátom uram szolgálni fog. Maszlaczky úr remek ember. Alig várom, hogy valami perem legyen, hogy rábízhassam.
– Én alig várom, hogy beteg legyek, hogy magamat doktor úrral újjáalkottassam.
– Ugyan mit csinálnak önök? – nyafogott Abellino panaszos, kényes hangon a két egymásnak hízelgő diplomatára.
– Hát mit csinálunk?
– Ne komplimentozzanak annyit az én jelenlétemben – hozzátevé azonban, nehogy megbántsa a két urat –, egy beteg ember jelenlétében.
Vagy úgy?
– Az nem igaz, hogy én jobban vagyok. Inkább egészen odavagyok – nyögé Abellino, alig bírva a száját összeragasztani.
– Az önök csúnya veszekedése miatt az egész éjjel lázban feküdtem.
Abellino oly nyögve, szótagolva beszélt, mintha most tanulná a silabizálást ábécéből. A két diplomata engedte magát leckéztetni.
– Csúnya dolog az, egy beteg ember előtt úgy összeveszni. Tudhatják, milyen idegzetes ember vagyok. Három héttel visszaestem a gyógyulásban.
Maszlaczky macskai hunyászkodással szólt közbe:
– Hat héttel előbbre fogja vinni a jó hír kedves nagyságodat, amit ma hozok.
Máskor oly hetvenkedő, most oly tejcukorédes volt. Megvolt annak a saját oka.
– Hát mi az, mondja el – erőködék Abellino. Kín volt hallgatni, ahogy beszél.
Mind a két férfi közelebb lépett az ágyhoz, mosolyogva.
– Zoltán ügyvédje Pozsonyba érkezett, s meg fogja látogatni kedves nagyságodat.
– Hát azután? – kérdé a beteg, kinél egészséges korában is nehezen mozogtak az értelem kerekei.
– Hihetőleg egyezkedést kíván ajánlani.
– Minek fárasztja vele magát? Engemet úgyis elvisz már az ördög idestova. Nem várhat addig? Azután majd senki sem háborgatja.
– Az istenért! Hogy beszélhet így méltóságod? – szólalt meg ekkor az orvos. – Méltóságod éppen most van abban a stádiumban, hogy életműszere újjáalakuljon, még kétheti kúra, azután egy kis friss kirándulás a marienbadi fürdőbe, azután a nyarat Ischlben tölteni, s úgy fog méltóságod hazatérni, mint egy Antinous. Nézzen meg engemet méltóságod, ne mást; én saját magam kiálltam ezt a kúrát, olyan vékonnyá száradtam, mint egy keszeg; és milyen vagyok most? Tessék rám nézni! Beteges, nyomorék voltam, végrendeletet tettem, fiatal feleségem volt, azt hitte, majd kedve szerint férjhez mehet másodszor; csalatkozott, azért is én éltem túl őt, s én házasodtam meg másodszor.
Abellino elmosolyodott. Arra a gondolatra-e, hogy milyen jó tréfa volt az orvostól túlélni a fiatal feleségét, aki még utána férjhez akart menni, vagy tán arra, hogy még hasonló remény benne is támadhat.
– Semmi organikus baja sincs méltóságodnak, s egészen magához fog térni, mihelyt az élet aggodalmával nem lesz terhelve, mihelyt ismét úri kedvtöltéseit feltalálhatja, utazhatik, mulathat, vadászhat, kényelmesen élhet s több efféle; s e tekintetben tisztelettel kell átengednem a helyet fiskális barátomnak, mint aki gyógyrendszerem e hátralevő részét egyedül képes kiegészíteni.
E képzeletingerlő biztatásokra elevenülni kezdett Abellino csontvázarca; nagy küzdéssel felemelkedett könyökére, s nem vette észre, hogy alig bírja a fejét tartani.
– Igazán? Igazán úgy lesz az, doktor úr? Ha az csakugyan igaz, akkor én kiviszem a diétán, hogy az urat kinevezzék nemesembernek! Én magam teszem le az indigenátusi díjt.
A doktor úr igen hízelgőnek találta ezt a biztatást; mondhatnékja volt pedig, hogy inkább tegye az ő kezébe azt az indigenátusi nem tudom mennyit, s neveztesse ki őt parasztembernek. Kopogtak az ajtón.
– Lehet! Szabad! – kiáltottak mind a hárman.
Jól sejtették. Zoltán ügyvéde volt az érkező.
Kovács szelíd, csendes természetű ember volt, hanem ezt a tulajdonságát nem hordozta az arcán. Kissé túl a rendén is barna volt, alacsony homlokkal, sűrű, szénfekete hajjal, vastag szemöldei elöl csaknem összeértek, úgyhogy aki közelebbről nem ismerte, könnyen azt gondolhatta magában, hogy ezzel az emberrel nem jó volna valami félreeső helyen egyedül találkozni. Meglehet, hogy ez alkalommal még a szokottnál is kevesebb gondja volt arra, hogy nyájasnak lássék.
Elmondta röviden, hogy ő ki és mi, és hogy néhány percnyi beszélgetést óhajtana a nagyságos úrral a tudvalevő perben; emellett néhány oldalpillantást vete a jelen levő két úrra, mely elég világosan látszott kifejezni, miszerint nem bánná, ha ebben az órában műutazáson volnának. Rosszabbat nem kívánt nekik.
Maszlaczky úr észrevette e tekintetet, és sietett azt bevágni. – Mi bizalmas emberei vagyunk a nagyságos báró úrnak; én ügyvédje vagyok, ki jogaira őrködni tartozik.
– Én pedig házi és családi orvosa, ki becses egészségére felügyel.
– Mi egy percig sem távozhatunk el tőle.
– Úgy van – erősíté Abellino együgyű túlzással –, ezek az urak itt laknak nálam, itt is hálnak mindig.
Kár volt Kovácsnak meg nem kérdezni, hogy az ágy alatt-e vagy a faliszekrényben.
– Jobb szerettem volna, ha négyszemközt beszélhetünk, de így is el kell azt fogadnom.
– Tessék leülni, kedves kolléga úr! – kínálkozék Maszlaczky úr nagy készséggel, s leültetett minden embert Abellino ágya körül, ez utóbbi nagy bosszúságára, ki azt szerette volna, hogy mind a hárman tiszteletteljesen állva maradjanak.
– Egyenesen a tárgyhoz szólok. Nagyságodat sem akarom hosszasan terhelni. Nagyságodnak egy pere van védencem ellen, s én fel vagyok általa hatalmazva, e pert nagyságoddal lehetőleg kiegyenlíteni.
– Miután Kárpáthy Zoltán úr őnagysága nagykorúsági engedélyt kapott, ezt előre kellett volna önnek bocsátania – jegyzé meg Maszlaczky úr. – No, csak azért mondtam, kedves kolléga úr, hogy az információknál mindig szükséges megtartani a logikai rendet. Egy ügyvédnek logikával is kell bírni.
Kovács meg sem köszönte a szíves oktatást, hanem igen lapidáris stílusban folytatá:
– Védencem nevében bátor vagyok nagyságodnak egyezkedési ajánlatot tenni. A Kárpáthy család birtoka két egyenlő uradalomból áll, egyik a kárpátfalvi, másik a madarasi. Jelenleg mindkettő igen jó karban áll, s célszerű kezelés mellett kétháromszázezer forint évi jövedelmet ad. Védencem rokoni osztályt ajánl nagyságodnak. Bármelyiket tetszik választani az uradalmak közől, azt engedi által, a kérdéses per megszüntetését tűzvén ki feltételül.
Abellinónak a lélegzete elállt ez ajánlatra; már a kezét nyújtotta felé, midőn Maszlaczky úr felpattant helyéről, s hevesen közbevágott.
– Semmi alku! Vagy mindent, vagy semmit, kedves kolléga úr. Egy Kárpáthy Abellino ily ajánlatot nem enged magának tenni, midőn pere végeztéhöz közelít. Miért nem tették önök az ajánlatot, midőn a per kezdődött, és miért teszik most, midőn ítélet alá készül? Mert látják, hogy el fognak mindent veszteni.
Kovácsnak sok felelnivalója lehetett volna e kérdésekre, de egy negyedik jelenlétében el kellett hallgatnia védence titkát. Maszlaczky nagyon jól tudta, hogy Kovács ezt nem mondhatja ki, de nem sejtheté, hogy egészen más titkot fog kibeszélhetni.
– Uram. Ön az elébb engemet egy becses dologra tanított, hogy az ügyvédnek logikájának kell lenni. Van szerencsém viszont egy másik tanulsággal szolgálhatni. Az ügyvédnek hűségének kell lenni védence iránt. Én nem állítom, hogy ez önnek nincs, hanem annyit bizonyosan tudok, miszerint ön védencétől cessziót csikart ki egy harmadik ember részére a Kárpáthy-uradalmak felől, s neki csak holmi koldusalamizsnát biztosított a másnak elszerzett roppant jövedelemből. És most, midőn én az önök által ígért huszonnégyezer helyett kétszázezret ígérek őnagyságának, ön közbelép, hogy ezt meggátolja, mert jól tudja, hogy ha mi kiegyezünk, az adott cesszió minden alapját elveszti, olyan körülmények mellett levén az kibocsátva, melyek be nem következtek, s akkor ön ama harmadik számára vesztette el ez ügyet, melyből védencét magát ki akarta játszani. Ez, uram, olyan tény, amiért önnek védence, ha kedve tartja, önnek holta napjáig tartó hallgatást (szilencium) szerezhet, amiért ön elvesztheti ügyvédi oklevelét. Én bátor vagyok nagyságos Kárpáthy Béla urat egyszerűen felhívni, vajon többnek tartja-e az általunk ajánlott kétszázezer forintnyi jogos és becsületes évi jövedelmet a saját ügyvédje által rátukmált huszonnégyezer forintnyi gúnyos alamizsnánál?
Abellino e szókra kiugrott az ágyból. Mint egy sírból feltámasztott csontváz. Fogai összeverődtek, s a két keze reszketett.
– William! William! – rikácsolá. – Gyere be! Öltöztess fel! Megyek. Azonnal megyek. Szörnyűség ez, gyalázat, amit velem tesznek. A kaputomat, a csizmámat, William!
Maszlaczky közel volt az elájuláshoz. A doktorhoz fordult asszisztenciáért, de az is majd megette.
– Ügyvéd úr! Annak a másik ügyvéd úrnak tökéletes igaza van! Én szilenciumot adatnék az úrnak! Ilyet még nem hallottam. Hozzám ne jöjjön kend! Én félek az úrtól. Ez crimen stellionatus!
Maszlaczky úr érzé, hogy még így sohasem volt megakadva életében. Abellino csakugyan az öltözéshez fogott, ámbár minden csontja csak az ágy felé húzta vissza.
– Jól van, nagyon jól van! – dohogott magában a fiskális úr, s ő is elkezdte felső kaputját magára venni. – Csak tessék méltóságodnak azt tenni, amit ellenségei tanácsolnak! Tessék engemet kidoboltatni mint országos csalót, tessék ellenem szilenciumot kéretni, tessék azokat a nagy befolyású urakat, kiknek ügye kedvező állását köszönheti, kompromittálni! Ezt én megérdemlettem, amiért tizenhat esztendeig fáradtam nagyságod ügyében, minden díj nélkül, most legalább egyszerre nemesemberhez illő módon megjutalmaztatom. Óh, csak tessék!
Maszlaczky úr e beszéd alatt egész torkig begombolta felsőkabátját, s most meg azon volt, hogy egy irgalmatlan nagy sált a nyaka körül tekergessen, mialatt Abellino William segélyével sem bírt annyira menni, hogy csizmáit felhúzza. Nem volt jártányi ereje. Kénytelennek érzé magát cipőit vétetni elé. Azok meg nem voltak hetek óta kitisztítva, s szépen kizöldültek azalatt. Óh, milyen rendetlen ember vagy te, William!
Maszlaczky úr már a kesztyűit is húzta.
– Én, kedves nagyságos úr, örökre eltávozom. Lesz idő, midőn kedves nagyságod örömest kérdezősködnék utánam, én távol leszek. Menjen nagyságod, ahova hívják! Térjen kedves unokaöccséhez vissza, csókoljon neki kezet, akár az orcáját is! Nagyon hasonlít az édesanyjához. Sőt az édesatyjához is. Igen kedves emlékezet leend nagyságodra nézve ővele találkozhatni. Szentirmay gróf is igen jó ember, derék férfiú. Szívesen fogja nagyságodat látni. Kár volt addig is háborúságban élni vele. No, de mindezt el fogják nagyságtok egymásnak feledni. Kibékülnek, megosztoznak, összeölelkeznek. Énnekem mindezekre semmi gondom többé! Nagyságodnak senki sem vethet karaktertelenséget szemére! Miért vetne? Nagyságod jó keresztény, aki tizenhat évi szenvedést örömest megbocsát halálos ellenségének egynehány ezer forintért. Én megvallom, hogy nem vagyok oly jámbor szamaritánus. Engem nem bántottak nagyságod ellenségei, nekem nem rabolta el az orrom elől szeretőmet Kárpáthy János úr, engem nem csúfolt, nem szégyenített meg, engem nem járattak tizenhat esztendeig koldulni őseim házába a mindennapi falat kenyérért, engem nem tettek világ csúfjává, de ha énnekem nyújtanák kezeiket, és ajánlanának egy egész világot… Én szegény ember vagyok, fejemmel keresem kenyeremet – de én visszautasítanám, s meghalnék inkább az utcasárban, de büszkén. Én, Maszlaczky Gábor, aki nem vagyok sem gróf, sem báró, sem gentleman; de azért kezemet nem szorítaná meg az a tenyér, amelyik egyszer avval ütött.
Maszlaczky úr e beszéd alatt ismét letekergette a sált nyakáról, pedig senki sem kérte rá.
A szerencsétlen báró a beszéd alatt kínosan összegörnyedt ágyában, nehéz fejét tenyereibe süllyeszté, sovány könyökeit pedig sovány térdeire szegezte, lábszárait vigasztalanul lógatva alá ágya széléről, melyen ült.
William elhozta a cipőit kitisztítva, a báró azokat a fejéhez vágta neki, hiszen két felemás!
Azután ismét hanyatt dűlt ágyába, magára rántva takaróját, s kősárga szemével merően nézett fel a plafonra.
Kovács összefont karokkal nézett a dühöngő ügyvédre, kinek gúnyos kitöréseit a tehetlenség ömlengéseinek tulajdonítá, s egy szóval sem szakítá félbe.
Maszlaczky úr lassanként kigombolta újra felsőkabátját, anélkül hogy felszólíttatnék rá.
– Hadd menjenek az együgyű emberek önkényt a kelepcébe. Ha valakinek kedve tartja a szerencséjét kihajítani az ablakon, ki gátolhatja meg abban? Én nem. Ilyen dolgokkal nem fárasztom magamat. Elég sok ideig voltam ennek az ügynek bolondja. Nem nagyságod kedveért, koránse tessék hinni. Ha egy angyal nem kényszerített volna rá, tettem volna tán egy lépést az ügyben? Soha! Igen, egy angyal, aki azt mondta: itt e szegény, sorsüldözte ember, mennyivel boldogabb életre volna méltó, segítsük őt felemelni, szerezzük vissza elrablott örökségét, tegyük őt boldoggá, tegyük üdvözültté. Igen: üdvözültté! Tudja ön, mit vesztett ez órában? Egy tiszta, ártatlan lélek szeretetét, kinek keze önt ősei javadalmainak teljes birtokába vezette volna be, s ki önt nemcsak gazdaggá, de a legboldogabbá tette volna ez ég alatt. Áldom a Mindenhatót, hogy azt nagyságodnak elébb meg nem mondtam. Legalább így egy ártatlan gyermek kigyógyul abból a képzelgésből, hogy önt boldoggá tehesse.
A derék pszichológ férfiú képes volt saját eljegyzett mátkája kezével kecsegtetni védencét, hogy őt megnyerhesse magának. Gondolá, hogy úgysem fog ez addig élni.
– Ah, de mit érdekli ez nagyságodat? Mit gondol nagyságod családi örömökkel? Csendes otthon, bájos fiatal nő, vidám, csevegő család, derék utódok! Mit gondol nagyságod azokkal?
Óh, pedig Abellino szívének ezek voltak legkedvencebb eszméi, mint minden megvénült bűnösnél szokott lenni.
– Mi szükség nagyságodnak családról gondoskodni? – folytatá éles, metsző gúnnyal Maszlaczky úr. – Hiszen kibékülhet Szentirmay gróffal, s akkor nem szükség családi boldogságról aggódni…
– Uram – kiálta fel Kovács, felpattanva helyéből –, e tárgyról megtiltom önnek beszélni!
A tiltakozás oly hangon s oly mozdulattal volt téve, hogy a jelen levő három férfi mind némává ijedt, s a jámbor orvos ijedtében akkorát kezdett csuklani, hogy félteni lehetett, miszerint saját magán keresztülesik.
Kovács szemei úgy szikráztak, ajkai úgy remegtek, hogy méltán lehetett attól tartani, miszerint valaki csak a Szent Mihály-kapu melletti házban lakik, azt azon az egy ablakon mind kihajigálja.
Abellino az orráig rántotta magára takaróját, s Maszlaczky úr két lépést hátrált visszafelé. Csak azután jutott eszébe, hogy nem szükség félnie, sőt inkább volna rá nézve óhajtandó, hogy bár megütné ellenfele; ezáltal crimen majoris potentiaet követne el, mégpedig két tanú jelenlétében – s ismét közelebb lépett.
– Mit tilthat ön meg énnekem? – szólt, kétfelé vágva kabátja elejét mellén. – Azt, hogy védencemet ellenfelei által rászedetni ne engedjem? Azt, hogy beleszóljak egy ügybe, ami engem is érdekel? Vagy mit?
– Azt, hogy Szentirmay grófról tiszteletlen hangon beszéljen! – szólt Kovács határozott egyenességgel.
– Azt én világért sem teszem. Tettem-e valaha? Kivéve, amit kötelességem parancsolt. De bizonyára azt nem engedem Szentirmay grófnak, vagy önnek, vagy Kárpáthy Zoltán bárónak, hogy az általam összeállított per végén védencemet részökre hódítsák. Ha önök felét ígérik a Kárpáthy-uradalmaknak, azt én is biztosítom; ha önök ígérik kétharmadát, én ígérem háromnegyedét; ha önök odaígérik egészen, én meg ráadásul egy bájos angyal kezét ígérem hozzá. No, tessék árverezni!
E szókkal Maszlaczky úr kihívólag ült le Abellino ágya elé.
– Tessék árverezni!
– Tessék! – akará mondani az orvos is, ki ismét Maszlaczky pártjára állt, de a csuklás ismét szó közt kapta, s majd a feje tetején lökte ki a hangot.
Kovács hallgatva tekintett Abellinóra, kinek arcán kínos feszültségben látszott kifejezve lenni az a gondolat, hogy könnyű már őneki százezreket, milliókat, földi angyalokat ígérni – mikor a sír szélén fekszik!…
Kovács mély szánalom- és megvetéssel tekinte a tehetetlen, nyomorú emberre, kit minden új szó új gondolatra térített, s ki most annyi visszás befolyás között nem bírt testének, lelkének megállapodást találni.
– Hagyjanak az urak énnekem békét! – nyavalygott, türelmetlenül rugdalva nyoszolyája végét. – Mit háborgatnak az urak egy szegény beteg embert? Menjenek innen; végezzék el egymással, ahogy akarják, csak éntőlem ne kérdezzenek semmit; én nem írok alá semmit, én nem felelek semmire.
Azzal befordult a fal felé, s elkezdett sírni, hogy milyen istentelenség az, hogy őt nem engedik meggyógyulni.
Kovács átlátta, hogy pere el van veszve; annak a nyomorult embernek egy óráig sincs saját akaratja.
– Holnap reggelig írásban fogom önnel közleni véghatározatainkat – mondta Maszlaczkyhoz fordulva, s azzal vette a kalapját, és eltávozott.
Abellinót annyiba sem tekinté, mintha egy darab fa fekünnék ott előtte, paplannal betakarva. Valóban úgy feküdt ott, mint egy darab fa.
Maszlaczky úr kezeit dörzsölé, s ágaskodott örömében; kedve lett volna nyelvével is csettenteni, s felállni a szék tetejére, onnan örülni.
A darab fa megmozdult az ágyban. Meglátta az ott maradt két férfit.
– Hát önök miért nem mentek el? Menjenek! Az istenre kérem, hagyjanak magamra! Ne jöjjön hozzám senki, nem akarok látni senkit!
Maszlaczky úr vidáman tekergeté nyaka körül nagykendőjét, s odahajolva a beteg feje fölé, édes gyöngédséggel suttogá fülébe:
– Kedves, édes kedves nagyságom. Nemsokára célnál leszünk!
„Nemsokára célnál leszünk” – súgá utána magában a darab fa, gondolván a minden célok céljára, a fekete sír fenekére. Maszlaczky úr majd felrúgott asztalt, széket a nagy búcsúvétel közben, s már az ajtó kilincsét tartá kezében, midőn a doktor, ki eddig az ablaknál állt és kinézett, visszafordult, fontos gyanakodó képpel mondva:
– Még nem láttam őt a kapun kimenni.
– Kit? – kérdé Maszlaczky úr megrettenve.
– Azt az elébb elment embert. Semmi jó sem néz ki a szeméből. Nem mernék vele találkozni este az utcán. Azt hiszem, stilétes pálca volt nála. Úgy nézett barátom uramra, mikor elment, mintha valami rosszra gondolna. És itt ezen a sötét lépcsőn úgy ütheti valaki az embert pofon, hogy azt sem tudja meg, ki volt.
– Doktor úr – szólt Maszlaczky –, menjünk együtt!
– Nem tehetem – szabódék amaz. – Nekem konzultálnom kell a pácienssel, az eltart soká, egy óráig, kettőig is.
– Uram – szólt Maszlaczky a rettegés vakmerő hangján –, ez öntől szívtelenség. Engemet így egyedül hagyni a veszély torkába menni! Ön képes volna elhallgatni, hogy valaki gyilkost kiált, és segítségére nem sietni.
– Én, uram? Én anélkül sem védelmezhetném meg önt, nekem nem az a foglalatosságom. Én békességes ember vagyok, én nem szolgálok senkinek salvus conductus gyanánt.
Maszlaczky urat az izzadság verte. Örömei már elővonták, hogy röpüljön Kőcserepy karjaiba diadalhírével, de azon tudat, hogy szárnyai nincsenek, ismét azon gondolatra hozta, hogy tán jobb volna itt maradni. Végre feltalálta magát. Ott künn az ajtó előtt ácsorgott William, azt körülfogta szépen.
– Lelkem, jó William, ráérsz most, ugyebár? Nesze egy tízes, kísérj el hazáig! Csak a bérkocsiállásig, onnan visszajöhetsz! Ugyebár megteszed?
William megtette egy tízesért, hogy elkísérte Maszlaczky urat, ki elöl hagyta őt menni a sötét lépcsőn, mint egy avantgarde-ot, a kapun kijutva pedig hátul hagyta fedezetnek.
A békeszerető orvos, meglátván az ablakból, hogy Maszlaczky viszi magával Williamot, nagyon természetesen saját becses élteért kezde remegni.
– Elviszi az egyetlenegy férfit a háztól! Az az ember vissza talál jönni, s mind rendre gyilkolhat bennünket. Az egész emeleten nem lakik más, mint egy vénasszony, szakácsnéjával. Nagyságos uram, én ajánlom magamat! Én senki kedveért el nem vágatom a gégémet. Alázatos szolgája!
Kapta a kalapját, elfutott; a botját itt feledte, ezért még egyszer visszajött. Bot nélkül nem tanácsos hazamenni, s míg a sötét lépcsőn le nem ért, szüntelen beszélt hátrafelé, mintha oda hátul öten-hatan állnának, akik őt kísérni szándékoznak, akik bevilágítanak utána. Protestált, hogy ne fárasszák magokat, s csak a kapun kívül mert lélegzetet venni, érezve, hogy itt már mégis a nyilvánosság és a törvények ótalma alatt van.
Az a darab fa pedig odafenn feküdt csendesen, mereven a maga kínlódási helyén. Hogy őneki e percben kinccsel tölt ládákat ígértek, hogy őt hosszú-hosszú élettel biztatták, hogy új meg új tarka örömmel, víg élettel, csendes élettel, szeretőkkel, feleséggel, kéjmámorral, családi nyugalommal játszottak szemei közé, hogy a régen óhajtott gazdagság s a vele együtt szomjazott bosszú ott függ megérve kezei előtt, és hogy éppen ez órában senki, egy lélek sincs, aki őreá gondoljon, hogy egymagára van hagyatva ebben a szegény szobában, ahol minden nyomorúságát hirdeti, hogy sehol, sehol az ég alatt nincsen nálánál nyomorultabb, elhagyottabb ember – mindezekről annyi tudása, annyi érzete sem volt, mint egy darab fának, mint egy elrothadt, elhajított, reves, szúőrlötte fának…
