Csodák, amelyek történnek a pusztában
Csodák, amelyek történnek a pusztában
Pénzért sem lehetett kapni eleséget. A nyájak is mind fel voltak hajtva a hegyek közé a porrá aszott mezőkről, az ottmaradtaknak csak a csontja volt meg a bőre.
– Hát ez az a tejjel-mézzel folyó Kanahán? – zúgolódának a magyarok. (Az európai katona nincs szokva a koplaláshoz, mint az ázsiai, s ez nagy bizonyíték nem ázsiai eredetünk felől, mert a magyar katona legkevésbé szereti a koplalást.)
Hiszen tudtak volna ők magukon segíteni; tele volt a vidék gazdag kolostorokkal, s ha az egész világ éhen hal is: ezekben soha sincs ínség; hanem az a nagy veszedelmük volt a magyaroknak, hogy magukkal hozták a bajorokat. Ahogy Richard de Saint-Germain bizonyítja, a bajorok voltak azok, akik legjobban kitüntették magukat a kolostorok kirablásában, úgyhogy az utánuk jövő magyaroknak már nem maradt mit elvenni. Mikor egy kolostorajtóhoz érve, azt hallották a gvárdiántól, hogy „itt már a bajorok jártak”: akkor csak bátran visszafordulhattak, és odább mehettek.
Utoljára a ptolomaisi pátriárka arra fakadt, hogy „adtál uram keresztes hadat; de nincs köszönet benne”!
S annál nagyobb baj volt, hogy ellenség nem akarta magát mutatni sehol.
A zúgolódásban a legkifogyhatatlanabb volt a jó Brüniszkáld lovag.
– Mért nem hagytatok engem otthon? Az egész úton majd a lelkemet adtam ki a tengeri nehéz nyavalyában. Semmi étel nem maradt meg a gyomromban. Most meg már amikor megmaradna, nincsen, ami belemenjen. Héj, te csodatevő Zenobius! Most mutatnád meg, hogy mit tudsz! Itt van a Mózes próféta pusztája! Itt van az éhező Izrael. Keresnéd meg a pusztában azokat a fürjeket, amikkel Mózes táplálta a maga népét; vagy nem bánnám én, ha manna lenne is; mert én már csak úgy zörgök a páncélomban, mint a mogyoró a hajában, a nagy elsoványodástól.
S valóban ez volt a véleménye a többi szász vitézeknek is. S talán ez volt az utolsó eset, hogy a magyarok a szászokkal tökéletesen egy véleményen voltak.
Azt mondá erre Zenobius, hogy „no, hát jól van, elmegyek a pusztába, és bizonyára találok a számotokra valamit, ami csodálatos lesz”.
El is ment, oda volt három napig a Cison folyam vízesései között, akkor visszatért – egy dárdával a kezében.
– Íme itt van: rátaláltam.
– Ugyan mi az, amit találtál? – mondta Brüniszkáld.
– Megtaláltam a szent dárdát, amivel a keresztfára feszített üdvözítő oldalát megöklelte a római lictor.
– De hát honnan tudod, hogy ez éppen az a dárda?
– Hát először is rá van vésve Longinusnak a neve a dárda nyelére; másodszor a vasa egész odáig, ameddig az Úr szent testébe behatolt, most is meg van aranyozódva az isteni vértől; és harmadszor: bármely kés hozzáér a dárda vasához, rögtön hozzátapad, és rajtamarad függve.
Hát ilyet még Brüniszkáld sohasem látott. Az bizony igaz volt!
Mindjárt vitték nagy processióval Endre királyhoz a feltalált ereklyét, annak ajándékozta Zenobius. A magyar király már ekkor sok mindenféle drágaságot összeszedett, a többek között (Tamás érsek feljegyzései szerint) Szent Péternek a koponyáját, Tamás apostol jobb kezét, s egyet a hét rézkancsó közül, amikben Jézus a kánai menyegző alkalmával a vizet borrá változtatta. De a szent lándzsa mindezeknél nevezetesebb ereklye volt.
A király ezt a lándzsát, különös kitüntetésképpen, a vitéz székely vezérre, Lebée Lászlóra bízta, hogy ő vigye azt elöl majd a csatában, a hitetlenek ellen.
Ismerjük azonban a szászoknak az örökös versengését a székelyekkel. Hát már ez nekik csavarta az orrukat, hogy mért bízta a király éppen Lebée Lászlóra a szent dárdát, mért nem inkább Brüniszkáldra.
Elkezdték alattomban a szász grófot ösztökélni.
– Hallod-e süvem, László – azt mondá Brüniszkáld a székely vezérnek –, én beszéltem itten több zarándokkal, akik már régóta letelepedtek a Szentföldön.
– Kedves egészségedre kívánom.
– Hát azok nem olyan ostobák ám, mint mi ketten.
– Talán bizony olyan ostobák, mint mi tízezren?
– Azok tudják mindazt, ami már eddigelé a keresztes hadjáratok alatt történt.
– Akkor bizony sokat tudnak.
– Hát azt is tudják, hogy ezt a szent lándzsát már régen megtalálták más keresztes vitézek, akik Bouillon Gottfrieddal itt jártak, meg is tette ez a maga csodáit az antiorchiai ütközetben, amikor Kerboga szultán marhasokaságú szerecsen táborát tönkreverték. Már akkor kezükben volt a szent lándzsa.
– Hát bizonyosan megint elvesztették.
– De nem vesztették el; mert ugyanazzal a szent lándzsával indultak a harcba a burgundok, aztán meg az olaszok, majd meg a németek Cappadociában meg Korazánban!
– Ejnye! Ha szabad volt németeknek, franciáknak, olasznak megtalálni a szent lándzsát, hát nekünk magyaroknak ne legyen szabad tán? Azért is ez az igazi szent lándzsa! A többi lehetett hamis.
– De bizony az volt az igazi, amit Barthélemi Szent Péter megtalált, mert az annak a valódiságát csodatétel által is bebizonyította.
– Ha csak csoda kell! Itt a tenyerem, fogadjunk, hogy a mi Zenobius atyánk minden csodát megtesz, amit a francia szent el tudott követni! Majd bizony: egy magyar szent egy francia szent elől hátul fog maradni!
– No, hát tegye meg azt, amit Barthélemi megtett: a tűzpróbát a két máglya között.
– Négy máglya között, ha úgy kívánod!
– De az egész hadsereg szeme láttára.
– Megcselekszi!
Azzal mind a ketten felmenének a patvarkodó felek a királyhoz, követelni, hogy a szent lándzsa hitelességének megpecsételése végett parancsolja el a két máglya közötti tűzpróbát Zenobiussal; amit a király, neki nem kerülvén semmibe, azonnal el is rendelt.
Kinn a szabad síkon állították fel a két nagy farakást, egymástól csak éppen akkora távolban, hogy egy ember átmehetett a szoros közén.
Jelen voltak a csodatevő istenítéleten a magyar királyon és az ő zászlós urain kívül sok más potentátok, Európa minden országaiból, akik egymás nyelvét meg sem értették, s mind azok sátoraik alól nézték ezt a szívemelő látványt.
Lehet bizony, hogy Brüniszkáldot még mindig bántotta a belső féreg, hogy Zenobius által így elhagyta magát ragadtatni a szerető felesége öléből, a jó káposztás hús mellől ide ebbe az éhhalál országába, a dögvész birodalmába, s azért szerezte a számára ezt a dicsőséget, ami elől Zenobiusnak éppen nem lehetett kitérni. Brüniszkáld mindenütt a sarkában volt az egész utolsó pillanatig: nehogy a jámbor lélek még Illés próféta szekerét is megtalálja valahogy, s elillanjon rajta a messzeségbe. Elkísérte őt egész a két máglyáig, ami az aljától a tetejéig meggyújtva, egész lángban égett. Ezen két tűz közötti szoroson kelle átsétálni a jó Zenobiusnak ép testtel és csuhával, kezében a szent dárdát emelve magasra; s még csak a szakállának sem volt szabad megperzselődni, hogy a csodatétel tökéletes legyen.
Brüniszkáld csak nem hitte, hogy a tüzes folyosó túlsó oldalán Zenobius élő testben jöjjön elő.
És mégis úgy történt. A próféta a szent dárdával épkézláb jött ki a két tűzrakás közül.
„Mirákulum! Mirákulum!” – rivallá az egész fegyverhordó népség, amint ezt a csodát meglátta; a főurak és potentátok, akik ennek szemmellátó tanúi voltak: követelték a pátriárkától, hogy Zenobius atyát rögtön „szentnek” nyilvánítsa; ami menten meg is történt. Az új szentet a harci nép vállaira kapván, úgy hordozá körül a táborban: Íme ez már egy valóságos eleven szent! Igazi csodatevő, akiben nem lehet kételkedni; mert saját szemeivel látta őt mindenki! Ennek az ereklyéi használnak minden bizonnyal! Csak kapni lehetne belőle! De hogy ne lehetne, mikor itt van? Eleinte csak az olvasóját rántották ki az övéből, azon osztoztak meg szemenként, majd az oldalára kötött kordájára került a sor, ezt is szétvagdalták, boldogok, akiknek jutott belőle! Aztán elkezdték a bocskorait leszedni a lábairól, majd a csuhájának estek; egyik is hasított belőle egy darabot, a másik is; míg utoljára úgy leszedtek róla minden rajta levőt emlékezetnek okáért, hogy nem maradt rajta semmi sem. – Ellenben még egy tizedrésze a tábornak sem kapott belőle ereklyét, s az egész nép odatolakodott hozzá, hogy valamit nyerhessen tőle. Hátha a szakállán megosztozni lenne a legkegyesebb tisztelet? Nosza nekiestek; azt is szálanként kitépték, de még így sem jutott belőle mindenkinek. Pedig ha ez a barbár nép egyszer belekerül a buzgóságba, ez aztán meg nem tér belőle. Egyik tisztelőjének az jutott eszébe, hogy egy fül nem a világ: s már akkor a kezében volt. A példa meg gyújtott: – amint egy kikezdte, a többi folytatta az új szent szétdarabolását; széttépték ízekre, minden csontocskáját szörnyen megbecsülték; a fejét megtartották a király számára – nagyobb megdicsőülés halandó embert soha nem érhetett, mint Zenobius atyát a hű magyar, szász és bajor keresztyének között.
