Segítség érkezik az éhezőknek és a szomjúhozóknak, melyben azonban kevés köszönet vagyon
Segítség érkezik az éhezőknek és a szomjúhozóknak, melyben azonban kevés köszönet vagyon
Íme tehát ismét megtaláltatott a szent dárda, amellyel a keresztes vitézek annyiszor visszaadták a pogányoknak a kegyetlen öklelést, amit Pilátus katonája Üdvezítőnk testén elkövetett, s ezúttal magyar kézbe került a dárda. – Mármost azután semmi sem hiányzott a diadalmas hadjárathoz egyéb, mint az eleség és ellenség.
Az is megérkezett. De nem azon az úton, amelyen hajdan Mózes élelmezte a népét, égből hulló manna képében (ez a rosszabb; de az olcsóbb metódus), hanem velencei kereskedő hajók alakjában, akik bőséggel szállítanak mindent, ami szájat és torkot gyönyörködtet (ez a jobb; de a drágább módszer). Óh, a velencések nagyon bölcs emberek voltak: az egész keresztes hadjáratból ők nyerték meg a legtöbb krisztust (azt tudniillik, amit minálunk „pénz”-nek hívnak), s ha mások harcoltak az „igazi keresztnek” a fájáért, ők harcoltak az igazi keresztes tallérokért.
Tehát a velencei kereskedő hajóraj megérkezte után lett enni-inni a keresztes táborban, amennyi csak kell, s amint ennek híre futamodott, rögtön itt termett az ellenség is.
De nem az az ellenség, aki jön lóháton, puskával, tegezzel; hanem az a sokkal rosszabb, aki jár mankóval, rongyokban: a koldusok rettentő tábora.
Ezek voltak az igazi Sisera hadai, akik a keresztes vitézek táborát minden oldalról ostromolták, pogányabbak a pogánynál. Azt írják róluk, hogy mikor egyszer a keresztes hadak egy várost ostrommal bevettek, ahol a védő sereg már minden élelmiszert elfogyasztott: a berohanó koldusok sokasága egyebet nem találván, megette magát a lemészárolt ellenséget! – Igen bölcs gondolat volt a keresztes hadak fejedelmeitől, hogy ezeknek is adtak egy vezért, akinek „koldusok királya” volt a neve. Ennek a hivatala volt a koldus országot adminisztrálni, koldus nemzetet jó rendben tartani; büntetéseket kiosztani; aki nem odavaló, azt elcsapni. Mert akadnak olyan hitehagyott koldusok is, akik elszegődtek a nemes urakhoz lovat tisztítani, s ezért bért kaptak, sőt még a sáncásásban is részt vettek, fizetésért; az ilyenek nem érdemlik a koldus nevet, mert az igazi koldus nem dolgozik: hanem csak énekel és sántít.
Tehát ilyen akadt százezer Ptolomais város alatt, amint neszét vették, hogy ott nagy a dínomdánom az uraságok közt. Volt ott minden nemzetbeli koldus, férfi, leány, gyermek és banya. Itt vannak ezek már Húsleves Gottfried* óta. A koldus nemzet nem fogy el soha.
Talán Bouillon!
Az volt aztán a nagy tudomány a fővezérek részéről, megnyerni tyúkkal, kaláccsal a kolduskirályt, hogy ne az ő táborára hozza a maga ármádiáját, hanem vigye a szomszéd vezérére: annak énekeljenek.
Azonban még ez sem volt az ellenségek legrosszabbika. Hanem egyszer csak megtelt a város, s onnan valamennyi tábor minden oldalról összesereglő asszonyi szépségekkel. Egész gályateherszámra vitorláztak oda távoli szigetekről azok a vállalkozó tündérek, akiket az előbbeni keresztes vitézek a hitetlenek földjén összeszedtek, de visszatértükben magukkal haza Európába nem vihettek; mert az ottani kegyetlen törvények szerint a házasságon kívüli szeretőket máglyára vetették. Most azután újra nekik állt a világ! Ázsiában minden szabad. Egy az Isten, és négy az asszony! Ez a Mohamed vallása. De különben az ott lakó görög szépségeket sem kellett nagyon oktatni az eleusi misztériumokra; emlékeztek ők azokra még Aphrodite asszonyság idejéből. – Lett ott tivornyázás, de olyan, hogy Sardanapál látta mását.
És még akkor a rózsának nem volt tövise: amit csak két századdal később adott ajándékba az Újvilág az ónak.
Hogy Lebée László nem tagadta meg magától a világi örömöket, amiket a kedvező alkalom kínált, azt legjobban tudta a jó Brüniszkáld, akinek a süve minden diadalával el szokott dicsekedni, amiket meghódított szépségek szívein nyert; ez pedig csak szörnyülködni tudott rajta.
– Bizony istentelen ember vagy te, édes süvem, László.
– Hát hiszen Oroszlánszívű Richárd király is csak így tett. Ha annak szabad volt.
– Mikor teneked olyan szép, derék, hűséges feleséged van otthon.
– Hiszen éppen az, hogy „otthon” van.
– Hátha az is úgy tenne teveled, ahogy te ővele, hogy mindennap megcsalna?
– De nem teszi ám. Mert az asszonynak hűségesnek kell lenni.
– Hát a férfinak nem?
– Azt látod. Bizony te is bölcsebben cselekednél, ha ahelyett, hogy itt duzzogsz a sátorodban, s korbácsolod a hátadat, eljönnél velem az eleven virágok kertjébe, s szakítanál magadnak belőle.
– De már azt nem teszem. Mert én az én szerelmes galambomat, az én árván hagyott kis feleségemet el nem felejthetem. Mikor idegen asszonyszemélyt látok, mindig csak az jut eszembe, hol búsul most nagy magányosságban az én drága Anikóm? Hogy tölti napjait? Hogy ő is gondol rám, onnan tudom, mert minden éjjel megjelen álmomban. – S aztán, mikor ébren akarom őt látni, előveszem azt az imádságoskönyvet, amit őtőle kaptam ajándékba, mikor még jegyesek voltunk; ebben van egy szentkép gyönyörű festéssel; mikor ennek az arcát nézem, mindig azt hiszem, hogy az övét látom.
– Bizony nagy bolond vagy te, jó Brüniszkáld!
