A gyermek, aki anyját nem találja
A gyermek, aki anyját nem találja
Egy alacsony, színaranyból vert ajtón át a szeráj háremosztályába vezeté Máriát; fénytől csillogó, illattól elárasztott termekbe, miknek boltozata lazúrkővel volt kirakva, pilléreik malachitból, élő virág, virágnak szőtt selyem, s valamennyi között a föld legszebb virága, az asszony. Egy egész kert. Nem! Egész erdő bűbájos szépségekből, a föld minden nemzeteinek leányai együtt, a jaspisfekete négertől az alabástrom arcú, aranyhajú kelta szépségekig.
A kalifa nem időzött a mulatságok termeiben, amik táncra, énekre, fürdésre voltak berendezve, amiknek falai körös-körül tükrökből álltak, amiknek szökőkútjai rózsavizet fecskendeztek, amiknek márványmedencéibe aranyoroszlánok okádták a kristálytiszta vizet, aminek bezárt pálmaligeteiben tarka madársereg repkedett – hanem elvezette Máriát egy kis damasztfüggönyökkel elzárt benyílóba, mely felülről kapott sötétkék üveglapon keresztül világot. Ottan feküdt prémekkel kibélelt aranynyoszolyában egy kis fiúcska, talán hároméves, alig több, szép, mint egy kis Ámor, piros teli arcú; s éppen úgy bekötött szemű, ahogy azt a kis istenfiút festik.
A hatalmas úr, a győzhetetlen kalifa nem bírt megszólalni; csak a szemeiben megjelenő könny mondta Máriának, hogy ki az a gyermek ottan.
A szultánnak nem volt több fiúgyermeke annál az egynél.
És azt meglepte az egyiptomi csoma. A nagyapja csókjától lepte meg, aki szintén abban szenved.
Mikor Mária odahajolt a gyermek fölé, hogy a köteléket levegye a szeméről, az örömrepesve szólalt meg:
– Hát visszajöttél, anyám?
Ennél a szónál a kalifa a két öklét a homlokára szorítva, szótlanul rohant ki a benyílóból, s nem tért vissza a hárembe, csak estefelé. Akkor ismét felkereste a gyermek fekhelyét. Az már aludt. Mária ott ült az ágya mellett.
– Meg fog-e gyógyulni? – kérdezé az apa.
– Isten segélyével minden bizonnyal. Már nyugodtan alszik. Ez az első jele a javulásnak. Amíg a szemgyulladás kínozza a kórt, addig nem tud öt percig szunnyadni anélkül, hogy felriadjon a szúró fájdalomtól. Most már egy órája, hogy alszik.
– Megengeded, hogy én is itt lessem, meddig tart a nyugodt álma? – kérdé a kalifa szelíden. – Most te vagy az urak úrnője! Hogy tudtad őt elaltatni?
– Meséket mondtam neki. Azt kívánta tőlem. A szép mesét a „zengő almákról”, amiket az anyjától hallott. Elmondtam neki, ahogy én tudtam. „Máskor ezt másként mondtad! De így is szép” – jegyzé meg rá.
