A rettentő viszontlátás a férj és a nő között
A rettentő viszontlátás a férj és a nő között
Hogy ismerhetett rá? A hajdani délceg daliás alakra, ebben a csontvázzá aszott kísértetben? Minő rémületes kifejezés ez eltorzult vonásokban az állati elbutulásnak! Minő őrjöngő tekintet e kőmerev és mégis tűztől égő szemekben! És az a vigyorgó fájdalom az ajkakon. Mindenki elfutott volna tőle, ha az útfélen találja, mind azok az asszonyok; akik valaha hízelgő szavaira mosolygással feleltek: csak Mária ölelte, csókolta, és beszélt hozzá biztató szavakat: „Én édesem; én szerelmes uram!” – Nem is felelt az rá, talán nem hallotta? Talán nem értette? Talán elfeledett beszélni?
Ki innen, ebből a kínok hazájából! – ott volt a szultán kincstára szemben, tárva-nyitva az ajtó; annyi kincs az övé belőle; amennyit két ember elbír. De ő csak egy kincset bírt magával vinni: azt a másik embert. Felvette ölébe, úgy vitte magával végig az egész hosszú folyosón, odáig, ahol annak a bejáratát egy vas rácsajtó elzárja. Ott letette a kincsét a földre, s elővette a negyedik kulcsot, hogy a rácsajtót kinyissa.
Akkor egy új rémület dermeszté meg idegeit. A kulcs zörgésére a zárt udvarból egy hatalmas hím oroszlán jött elő. Ez volt a börtönök őre.
A megvesztegethetetlen; a lerimánkodhatatlan. Fenyegető mormogással közeledett a vasrács felé, rettentő orcáját a halálra rémült nő felé emelve. Minden idege elzsibbadt a nőnek erre a látványra. A fenevadak szultánja iszonyút csapott a vasajtóra, s kegyetlen ordításával végigdörgé a sziklafolyosót.
Erre az ordításra a nyomorult vázalak felriadt, s sírni kezdett, mint egy gyáva gyermek.
Óh, minő rémkép! Azt a daliát, aki a harcokban elöl járt, a halállal játszva küzdött, így látni, a földön összekuporodva, s a felesége köntösébe rejtőzködve! E látásra Máriának az idegein valami rettentő indulat hevült át; mintha a férfi ereiből elfutott bátorság az ő vércseppjeit szállta volna meg. A düh, az elkeseredés váltá fel szívében a mártírok szenvedő nyugalmát. Az volt az eszében, hogy visszarohan a szultánhoz, akinek ő a szeme világát adta vissza, s aki jutalmul ily csalárd utat enged a szabadulásra. „Menj uraddal együtt, ha az oroszlán elbocsát!” Egy késdöfést ő is megérdemel! – Készen volt már asszonyi alakban a dái áldoát, akinek Horus szánta őt. A hegyek urának bölcse előre tudta azt, kiszámította, mint a mérgezők a halálméreg hatását, hogy amikor az asszony így fogja megtalálni a keresett férjét, akkor ilyen düh fogja szívében a vért felforralni, akkor a legelső késsel, amit kezébe kaphat, megöli a szultánt.
Bizony meg is tette volna. – Hanem az a földön fetrengő nyomorult alak nem ereszté. Az átkarolta a térdeit, és nem engedte őt továbbmenni. Az érthetetlen szavakat makogott, amikből egyszer ez a szó vált ki érthetően: „Isten!”
Ez a szó eszére téríté Máriát. Nehéz szorongattatásában elkezdé énekelni a zsoltárt: „Óh, uram, én segedelmemre állj elő! Ellenségeimet kergesd el!”
A fenevad az énekszóra elhallgatott.
Mária tovább zengé a zsoltárt: „Mondjad azt az én lelkemnek: tégedet én megsegítlek!”
Ekkor úgy tetszék neki, mintha a zsoltár végszavait onnan kívülről egy mély zúgó férfihang visszhangként ismételné: „Tégedet én megsegítelek!”
Az oroszlán erre a hangra rögtön felkapta a fejét, s odafordítá, ahonnan a férfihang jött. A következő percben aztán nagyot ordítva szökött fel a magasba, s aztán lecsapta magát a földre, a pofáját a sziklához dörzsölve, s oroszlánhoz nem illő sírással hentergett alá, s fel az udvaron, míg Mária előtt a rácson kívül a dái áldoát alakja jelent meg.
– Isten küldött tégedet e pillanatban, atyám – rebegé Mária.
– Ő is küldött, de magam is jöttem. Nyisd fel gyorsan az ajtót, míg az oroszlán szeme közé fútt porommal vesződik.
Mária felnyitá a rácsajtót, s a lábainál görnyedő nyomorult alakra mutatott.
– Nézd! Mi lett belőle? Ez az én drágám!
Horus hirtelen vállára kapta Mária férjét, s aztán sietve kirohant vele az udvar kapuján, mely a sziklalépcsőzetre nyílt.
Mária, amint a kapun kívül volt, ahol senki és semmi nem üldözte többé, térdre esett.
– Most ne imádkozz! – dörmögé a dái áldoát. – A másik kapun még eléd kerülhetnek. Siessünk a csónakhoz jutni!
Azzal futottak le a szédítő meredeken.
Mikor a tengeröbölhöz értek, ott Mária legelőbb is az elnyomorodott férjét akarta a Kidron édes vizében megmosdatni.
– Siessünk! Siessünk! – szorgalmazá őt a dái áldoát, odadobva válláról a tehetetlen emberalakot a csónak fenekébe. – Húzd fel a vitorlát! – kiáltá a csónakban ülő fedáira. – Szelünk van. Repüljünk.
S Máriát is siettetve erőltető be a csónakba.
– Itt a szél! Repüljünk.
Nem szél volt az, ami ott jött, hanem vihar. A Libanon hegyei közül alárohanó fergeteg, amilyenben Istennel járó lélek tengerre nem bízza magát.
Mária bámulattal és rettegéssel nézett reá.
– Hiszen te elvégezted, amiért idehoztalak – mondá neki Horus.
– Valóban el. A férjemet kiszabadítottam.
– És Malek Adel szultánt megölted.
Mária még jobban elbámult, s a fejét rázta értetlenül.
– Szót se róla. Akárhogy ölted meg, tied a dicsőség. Első dái áldoát lettél azok közül, akik asszonynak születtek. Nézz vissza a várra. Látod a toronyormán azt a sárga zászlót? Ez azt hirdeti, hogy Malek Adel szultán meghalt. Meghalt abban az órában, amelyben egy szerelmes asszony az ő agyonkínzott férjét a szultán börtönében megtalálta. A többit, hogyan történt, csak az Isten tudja. Meg volt jósolva Malek Adelnak, hogy őt egy galamb fogja megölni. Repülj, galamb, repülj!
