Alamut vára a hegyek közt
Alamut vára a hegyek közt
Ez idő szerint, amidőn a „Hegyek urának” a neve rettegésben tartá az uralkodókat és minden embert, akit hőstette vagy bölcsessége a néptömeg közül kiemelt, még azt sem tudták bizonyosan, hogy hol van valósággal az a tartomány, ahol a hegyek vénje uralkodik, kinek hívják azt a népet, amely neki vakon és híven engedelmeskedik, hol van az a vár, melyben székét tartja? Ott: a nagy hegyeken túl! Ennyit tudott minden ember. A híveit mindenütt meg lehetett találni, őt magát sehol. Róla mindenki beszélt, vele senki. Szultánokat gyilkoltak le testőreik közepette, főpapokat a mecsetek közepén, hős lovagokat kerített városaikban a legnagyobb vakmerőséggel: a gyilkosokat elfogták, kínpadra vonták, de semmi tüzes vas és forró olaj azokból soha egy szót ki nem bírt csikarni; meghaltak kacagva a pokolkínok közepette. Évekig elólálkodtak a kipécézett áldozat körül, kit a Hegyek ura halálnak avatott: mindenféle alakban, mint bölcs tanácsadók, mint hű szolgák, mint csodavitézségű testőrök, mint tudós orvosok, míg az alkalom kapóra jött, hogy az ítéletet végrehajtsák rajta. Annyit megtudtak tőlük, hogy ez a Hegyek urának az ítélete volt: többet semmit. Voltak adószedőik, akik sorba járták a szultánokat (Malek Adelnek tizenkét fia volt, s az mind szultán volt apjuk nagy birodalmának egyes darabjaiban), megkérték az évi harácsot, amit a Hegyek ura kivetett rájuk. A szultánok fizettek készséggel: nagy pénzt fizettek. Ez volt az ő életbiztosításuk. Aki nem fizetett, az a sírja fölött járt egy szál kötélen. A Hegyek urának sok pénz kellett. Ő is mesésen fizetett. Ismerték az ő pénzét Bizáncban is, az európai udvaroknál, még a szent városban, Rómában is voltak bérencei, s nem egy bíbornokkal történt meg az, hogy a szentelt ostyában kapta meg a rögtön ölő mérget, amit a Hegyek ura küldött neki.
Csak egy század múlva, mikor már a Hegyek ura a minden hatalmak fölött álló hatalomnak lett elismerve és rettegve: adott annak a hollétéről, kilétéről felvilágosításokat a tudós Mirkhand, perzsa történetíró, amiknek a nyomán azután két francia lovaghős ráadta a fejét, hogy a Hegyek ura országát és fészkét fölkeresse, s e rejtélyes lénynek szemébe nézzen. Az egyik volt Guillaume de Tyr, a másik Jacques de Vitry.
A Hegyek urának a birodalma Rudbard perzsa tartományban volt, hozzájárulhatatlan hegycsoportok között, amiket még félelmesebbé tett húsz sziklavár, azok között legnagyobb Masziát vára. S e vár-tömkeleg közepette voltak azok a völgyek, amikben a földművelő nép lakott, szántóvető, baromtenyésztő, kertészkedő békés jobbágyság, aki csendes völgyeit el nem hagyta soha. A kis tartomány közepén pedig, magas sziklatömbre szédületesen felemelkedő várpalota uralkodott. Ez volt Alamut vára. Ebben lakott a Hegyek ura. Maga a saját népe sem látta az arcát. Egész harminchét évi uralkodása alatt csak kétszer jelent meg a vára lonkáján Hassán.
Ez volt a neve az első „Hegyek urának”; ki az izmaelitákat maga körül gyűjté.
Az izmaeliták egy vallásos szektát képeztek, melynek tana az volt, hogy lehet vallás pap nélkül is: nem kell se templom, se mosché, se imám, se dervis; minden ember forduljon maga az Istenhez. A mohamedán filozófok szektája volt ez; s annak a prófétája Hassán. Hogy ezeket egyik ország szélitől a másikig üldözték: az igen természetes. Tagadhatja valaki az istent, de nem tagadhatja a papot: azért kikap.
Egy emberlaktalan sziklasivatag volt a Rudbardi hegyek közt, körül kopár bércek; azok közt meg mocsarak, miktől dögleletes ragályok és pusztító, öldöklő sáska, szúnyog, bűzterjesztő repülő csimazsereg árasztotta el a körülfekvő tartományt. Ezt az elátkozott helyet bírta örökségül Alinak egy unokája, Méhdi. A filozófok prófétája, Hassán azt az ajánlatot tette a pusztaság urának, hogy adjon neki el örök áron háromezer dínárért e hegyek közt egy akkora darabot, amekkorát egy ökörbőr körülkerít. Méhdi ráállt az alkura, s akkor Hassán ismétlé azt a tréfát, amit Karthágó alapítója talált ki, hogy a nyers ökörbőrt olyan vékony szironyokra hasogattatá el, hogy azoknak az összetoldásával körülkeríthetett egy egész hegyet, arra felépítette Alamut várát.
Azután csatornákat vágatott a sziklák közt, lecsapolta a völgyekből a mocsárvizeket, a hegyi patakokat medreik közé, tavak medencéibe szorítá; az őstermékenységű földet művelés alá vette, Egyiptomból elhozott búzával, termő magokkal bevetteté, az egész lakatlan pusztának más alakot adott. Paradicsomkert lett abból, melyben hatvanezernyi szorgalmas nép talált otthont.
S többet aztán nem kérdezték az izmaelitákat, hogy adja Méhdi a szikláit, hanem elfoglalták szép szerével, s tíz új várat építettek a hegyeken szerteszét, amik e kis hegyi vármegyét elkeríték, s elzárták a világtól. Úgyhogy egyszer Melik sah azt vette észre, hogy nem ő uralkodik Perzsiában, hanem a „Hegyek ura”. A sah el akart bánni a hívatlan uralkodótárssal, s összegyűjté ellene hadait; hanem amint a serege élén meg akart indulni: egyszerre csak lefordult a nyergéből halottan. A Hegyek ura el tudja találni az ellenség szívét fegyver nélkül is.
Ekkor aztán a hirtelen kimúlt sah fiai összevesztek a trón felett, s amíg azok civakodtak, ezalatt Hassán még tíz új várat épített hegyországa megvédelmezésére.
Utoljára Szindzsár szultán került fel a trónra, s ennek is az volt az első gondja, hogy a „Hegyek vénjét” a sziklaországból kipusztítsa.
