Az ördög hegyei
Az ördög hegyei
– Lesz még irtózatosabb is – vigasztalá őt a kísérő. – Most következnek az ördög hegyei. Ha azokon keresztülhatolhatsz velem, akkor aztán elmondhatod, hogy megjártad az ördög legmagasabb országát. Ez már nem a mélységben van, hanem a magasságban.
Az a hegylánc, amit a keresztesek „az ördög hegyei” címmel megtiszteltek, az a kietlen sziklatömeg, ami a Taurusnak Coxon és Marash közötti szakadványát képezi.
A keresztes hadak krónikásai adták neki azt a nevet.
Mikor a teve a puszták láthatárán meglátja ezt a sziklatömeget, elkezd bőgni, kísérteties rémüléssel, s lefekszik a földre, mintha a számumot látná közelíteni. A lélektelen állat megérzi azt, hogy neki azokba a szakadékokba bemenni: halál. A tevéket nem lehet használni többé. Az egyetlen patak mentét követve, rábukkannak egy sátorozó nomád telepre: ott kicserélik a tevéket szamarakkal. Kapnak egy hófehér vemhét meg egy fekete szamárcsődört. Egyedül a szamár sem megy fel az ördögök hegyére, csak ha a párját követheti. Az egyikre a Máriát ülteti fel a dái áldoát, a másikra az élelmezőiszákot, vizescsobolyót és a gyógyszeres tömlőt rakja fel, ő maga elöl megy, a vemhét vezetve, amerre az utat megmutatják nekik a pásztorok.
Itt ebben az útban vesztek el ezrével a legvitézebb hősök, akiknek bátorságuk volt ellenség dárdaerdején keresztülrontani; és akik kétségbeestek – a „semmi” elleni harcban. Az ördög hegytömege a semmi országa. A hallgatás elviselhetetlenebb a mennydörgésnél. Az egyformaság rémvilága megőrjíti. Azok az erős férfiak, akik itt a sziklákat mászva, elvesztek, előbb megtébolyodtak, elszórták páncélaikat, fegyvereiket, s levetették magukat a sziklaörvényekbe, hogy ne nyomja a fejüket ez a kősemmiség.
Az ember úgy érzi, mintha azt az egész hegyet emelné a vállán, amelyre felmászik. Vakító, szemégető vörös sziklatömeg az mindenfelé. A megrekedt forró levegőt egy szellő nem enyhíti: reggeltől napestig süti a lángoló nap a sziklaoldalakat, a hegyszakadékok úgy fújják ki a forróságot magukból.
Sehol semmi növény! A zuzmónak, a mohának sincs itten hazája.
Semmi élő állat! Egy dongó légy, egy éneklő szúnyog is kedves volna az utazónak. Itt minden állat idegen. A lángoló égen hasztalan keres a szem egy kóválygó saskeselyűt, annak sincs itten hazája.
Egész nap hegynek föl, völgynek alá tekerg a veszélyes út; a sziklatömkeleg nem enged tájékoztatást; csak amidőn egy magas hegygerincre felkapaszkodtak, akkor tudják meg, hogy előrehaladtak-e, és nem visszafelé. – Az ösvényen, mely a hegyoldalakat körültekergi, nincs szélesebb nyom, mint ahová egy szamár a lábát leteheti. Az állatok legokosabbika minden veszélyesen ingó kőnél megpróbálja előbb a lábával, hogy oda léphet-e, nem gördül-e ki alóla?
Mikor aztán a nap lebukik a sziklák mögé, akkor egyszerre hideg lesz; éles, metsző hideg, mint a havasokon. S ekkor a semmi elkezd beszélni, az átfűlt sziklák eleinte csendes zizergést adnak ki; ami egyre hangosabb pendülésekbe megy át, amint a hőfok alább száll; valami óriás keze játszik reszkető hárfahúrokon, egyre hangosabb kondulások váltakoznak, hosszabb időközökre elmaradozva; az ember azt hiszi, a sziklák össze akarnak omlani! Pedig csak egymással beszélgetnek.
És a hideg éjszakát kinn kell tölteni a szabad ég alatt. Aki egy kínálkozó barlang vendégszeretetéhez folyamodik, ott bizonyosan megkapja a sziklai lázt, s akkor aztán ott kell elvesznie: beteg ember innen ki nem szabadulhat.
Pitymallatkor, amidőn ismét hirtelen felbukkanik a hegyhát mögül a haragos nap, s tűzözönét szétlövi a sziklasivatagon, ismét újrakezdődnek azok a titokszerű kondulások, sziklazengések szerteszéjjel, egyre sebesebb, magasabb oktávákba emelkedő zizergéssé alakulva, hogy ez a hang összenyomja az embernek a halántékait: azt hiszi, hogy megőrül bele.
És Mária minden rémségek közepette csak azon fohászkodott: „Óh, én szegény jó uram; mennyit kell teneked szenvedned!” – A saját szenvedéseit ezzel csillapítá el.
Három nap utaztak már az ördög hegyein keresztül. A nagy földindulás összerongálta az anélkül is veszedelmes utakat. Reggeltől estig alig bírtak elvergődni oly távolba, ami sík rónán egy óra járás volna.
Ezalatt az élelmiszereik is elfogytak, akárhogy takarékoskodtak is velük. A hamupogácsát, amit a nomádoktól kaptak, bablisztből készítve, meg kellett osztani a szamaraikkal, hogy kibírják az utat. A vízből nappal nem lehetett inni, olyan forró volt.
A harmadik nap estéjén amint éppen egy meredek szikla örvénypárkányán haladának végig, a teherhordó vemhe lába alól kigördült egy ingatag szikla, s az állat minden poggyászával együtt a mélységbe esett; a szamárcsődört, amelyen Mária ült, szerencsére megragadá orra cimpájánál fogva a dái áldoát, hogy utána ne ugorjék a nőstényének.
Mária kétségbeesetten sikolta fel.
– Jézus, Máriám! A csodaír tömlője is elveszett!
– Azt nem hagyjuk ott – mondá a dái áldoát. – Anélkül az egész utunk hiábavaló volna! Csak ki ne repedt légyen a tömlő esés közben.
– Hogy lehet ebbe a mélységbe leszállni?
– Ne aggódjál rajta – szólt a dái áldoát, s azzal turbánjáról letekerte a huszonegy rőf patyolatot, amit a próféta híve azért hord a fején, hogy mikor meghal, abba takargassák. – Ezt összecsavarjuk kötélnek: a végét egy szikla alá szorítjuk, s én leereszkedem rajta.
– Nem úgy! – szólt Mária. – Te nehéz vagy: alattad elszakadhat ez a lengeség; engem jobban megbír, s ha te tartod idefenn, biztosabb kézben van, mintha én fogom.
– S volna bátorságod hozzá, asszonyok asszonya?
– Óh, én uram! Édes jó uram! Meddig szenvedsz még egyedül?
Csak ezzel a szóval erősíté meg a szívét.
Olyan volt ez neki, mint a Mohamed-hívőnek a „mash Allah!”
A dái áldoát nem szólt többet: összefacsarta kötélnek a patyolatot, csomókat kötözött reá, s aztán az egyik végét átkötötte Máriának a derekán. Akkor azután lebocsátá őt a kötélen a szédületes mélységbe. Mária fennhangon imádkozá: „Mi atyánk, ki vagy a mennyekben!” szemeit behunyva: úgy függött egy ember kezében, mint egy pók a fonalán a sziklaörvény felett. Mikor harmadszor is odajutott, hogy „szabadíts meg a gonosztól”, a lábai szilárd talajt értek. Ott volt a mély szakadékban a lezuhant teherhordó állat hullája mellett.
– Nem szakadt-e szét a tömlő? – kiálta utána a férfi a magasból.
– Ez megmaradt; hanem a csobolyó az ivóvízzel darabokra törött.
– Csakhogy a csodaszer megvan!
Mária leszedte a hulláról, ami rá volt rakva, s a saját vállára vette.
– Nem jó lesz úgy! – kiáltá le a férfi. – A kettős terhet meg nem bírja ez a kötél. Előbb a málhákat csomózd rá.
Mária leoldá a derekáról a kötelet, a málhákat köté vele keresztül, gondosan beburkolta a gyógyíres tömlőt a pokrócba, hogy a sziklaélek meg ne sértsék, s aztán felhagyta húzni a kötelet.
Amint ez megtörtént, a dái áldoát a málhát a kezébe vette; s egyszerre csak azt hallja Mária, hogy elkezd futni visszafelé a szamárral együtt, sebesen, azon az úton, amelyen idáig jöttek. A futó alakokat nem láthatá, csak a léptek robaját hallá odafenn a sziklák között, amik mind távolabb haladtak, utoljára egészen elvesztek.
Mély csendesség volt körülötte. Körös-körül sziklák meg sziklák, egy óriási sírbolt!
– Úr Isten! Mi lesz itt velem? Magamra hagyott volna amaz ember itten? Itt kell-e elvesznem? Az ördög pitvarában?
Reszketett egész teste ettől a gondolattól. Pedig a reszketést el kell űzni ezen a helyen: az hasonlatos a lázhoz! Nem szabad itt félni! Aki itt megijed a haláltól, az meghal.
Elaltatá a lelkét a még nagyobb fájdalommal: „Hát az én szegény uram nem sokkal rosszabb helyen van-e, mint én? Nem nagyobbak-e az ő szorongattatásai, mint az enyéim?”
És ezzel elcsendesíté a lelkét, visszavezette Istenhez. Imádkozni kezdett, s mire végigpergette az ujjai alatt az olvasó szemeit, úgy rémlett, mintha a sziklák tömegében új dobogást hallana. Mind jobban kivehető lett a hang. Léptek dobaja az. Egyre közelebb jő. Mostan megáll éppen az ő feje fölött.
Bizony, ha a felhők közül letekintett volna hozzá egy dicsőült szent, nem okozott volna a szívének olyan megenyhülést, mint mikor a dái áldoát sötétbarna arcát látta aláhajolni onnan a sziklapárkányról.
– Megijedtél ugye, hogy itt hagytalak áruló módra! – kiálta alá a férfi. – A hím szamár visszafordult, s elfutott; azt kellett utolérnem; mert a nyergére van akasztva a legdrágább gyógyszer, a vakság balzsama, a hólyagos kulacsban.
– Elfogtad-e? – kérdezé Mária rémülten. – Eszébe jutott, hogy azért a csodaszerért hányszor kockáztatta ő testét, lelkét, amíg Isten nevével felfegyverkezve az ördög csészéjéből kanállal kiszedegette. Ha az most elveszett volna!
– Utolértem a dögöt, de ugyan megfuttatott! Most itt a kötél, kösd a derekadra ismét.
Mária körülövezte a kötelet, s most már égre emelt arccal, nyitott szemmel nézte, hogy száll az ember elevenen fel az égbe. Feljutott a sziklapárkányra baj nélkül.
Ott térdre borult, Istennek hálát adni.
A dái áldoát végigvárta, míg imádkozik.
– Ament mondtál már? Mert akkor én kezdem rá, de az átkozódást. Ez az Isten lova nem akar tovább menni, mintha lelket látna. Pőre te!
A szamárcsődör kivetette mind a négy lábát a sziklának, s nem engedte magát tovább húzni attól a helytől, ahonnan a vemhéje alázuhant.
Mert a szamár igen okos állat, mindaddig, amíg meg nem tudja, hogy ő szamár. De amint egyszer ehhez az önismerethez eljutott, akkor aztán nincs nálánál makacsabb, fékezhetetlenebb fenevad a világon.
– Ne átkozd, ne ütlegeld! – kérlelé Mária a kísérőjét. – Menjünk tovább gyalog. Nem messze lehet már az útnak a vége. Csak kijutunk ebből a sziklaországból valaha.
De nem lehetett egyebet tenni. Mert a megbokrosodott szamárra nem bízhatja az ember az életét. Páter Horus csak azon káromkodott latinul, hogy most már a szamárnak a tisztjét is neki kell viselni, mert abba semmiképpen bele nem egyezett, hogy a batyut megossza Máriával. Elég szélesek az ő vállai, hogy azt mind elbírják.
Gyalog folytatták az utat, ami egyre vadabb, szakadékosabb lett: látszottak rajta a legújabb földrengés rombolásai. A félredűlt kőkoloncok, a tángorgó csompók mindenütt úgy fenyegették őket, mintha rájuk akarnának szakadni.
És sehol egy élőlény a földön, sehol egy madár, egy felhő az égen. Ez itt a pokol magas birodalma!
– De mennyivel szörnyűbb hely az a szűk odú, ahol az én szegény uram szenved! – biztatá a lelkét Mária ez őrülésre vivő kietlen útban – van ott élő állat is elég: kígyók és skorpiók! Milyen szép tiszta itten!
Az igaz, hogy az ördög felesége szépen kiseperve tartja az urának a pitvarát.
Ezen az egész napon már nem volt nekik se inni-, se ennivalójuk. Az eltikkadás erőt vett Márián.
Kísérője többször megállt, kérdezni: „Nem pihensz-e meg?”
– Nem, nem! Menjünk, amíg világos van! Ki kell már innen jutnunk.
Délutánra egy hosszú sziklavágányba jutottak, melynek a menetelesebb oldalán volt egy haránt végigvonuló ösvény, aminek a falán már meglátszott, hogy ott valaha emberek jártak, arról a kopásról, amit a hozzá dörgölőzött öszvérek csiszoltak rajta. Az út folyvást lefelé haladt már.
De ami még nagyobb vigasztalás volt, a nyugati láthatáron feltűnt egy – felhő.
A Taurus sziklatengerében utazóknak az a láthatáron felemelkedő felhő, ami az óceán vándorának a szárazföld előfoka. Ott kezdődik már ismét a világ: ahol az emberek, élő állatok laknak. Legyen az ellenség, legyen az dúvad, de mégis e világbeli lény: vigasztaló látás e rettenetes semmiség országainak rémei után.
– Ott már lakott föld van – szólt a dái áldoát, a felhőre mutatva.
– Bárcsak idejönne! – sóhajtá Mária.
Az pedig jött: nem kellett hívni. Kergette valaki! Zivatarfelhő volt az, amit egy óra alatt az Araráttól a Taurusig és a Libanonig korbácsol a szélvész.
Előbb elborít eget, földet szürke porfelleggel, amit három pusztáról kavart össze: nem látni az utat többé, menekülni kell valami sziklacsompó mögé, hogy a szél le ne dobja a mélységbe az embert. Most már nem hallgatnak a sziklák. Ordít, fütyöl, süvölt minden orom, minden hasadék: odafenn pedig egy folytonos kitartó mormogás hangzik. A felhők beszélnek egymással.
– Ne meneküljünk oda le a barlangba? – szól Mária, elrémülve az apokaliptikus zivatartól.
– Nem jó lenne – mondá Horus. – Csak itt kell nekünk maradnunk a magasabb helyen, ha kellemetlenebb is, de biztosabb.
Egyre sötétebb lesz a világ, csak a cikázó villámok szaggatják azt meg, de még mindig csak por és kavics esik: az is oly forró, hogy a bőrt égeti.
Egyszer aztán, mintha végigrepedt volna az ég, egy villámtűzoszlop cikázik le és vissza, s arra megnyílnak az egek csatornái, s elkezdik ontani a jeget. Előbb csak diónyi nagyságúakat, majd gerezdes buzogányfejeket; utoljára egész conglomerált tömegeket, amiknek paskolásától zengenek a porfírsziklák, a nagy bazalthárfa ott fenn a hegygerincen!
– Jaj! El kell itt vesznünk! – sikolt a nő kétségbeesetten.
– Ne félj, maradj veszteg!
– Fussunk le oda, a barlangba.
– Mondom, hogy nem jó ott! Itt maradj!
Hortus kibontotta a pokrócot, s annak az egyik szélét egy nehéz sziklával lenyomtatva, a másik szélét megfogta két hatalmas kezével, és a hátát nekifeszítve a szél tépte pokrócnak, úgy védte Máriát a saját testével.
Hah! Ez volt a küzdelem egy ember és egy Isten között. A sűrű jégdarabok ütötték, vágták minden tagját a dacoló embernek, de az ki nem ereszté a kezéből a széttárt pokrócot: nem hagyta a védencét megütni a mennyei parittyázónak.
És néhány pillanat múlva megtudta Mária, hogy miért volt jobb idefenn maradni a hegyoldal párkányzatán, mint a barlangba leszállni. Az a roppant tömeg jég, amint a forró sziklákra leomlott, mintha kemence párkányára esett volna, egyszerre elolvadt, a sziklák hasadékai, a völgyvágányok elkezdték okádni mocskos patakjaikat minden oldalról, s bérctetőkről zuhatagok omlottak alá, s félóra múlva az a mély sziklavölgy ott a lábaik alatt egy medréből kirohanó tengerré változott át, mely száguldása közben elefánt nagyságú köveket hajigál a magasba, s a menedéknek látszó barlangot perc alatt betölti. A fej elszédül, a szem elkáprázik, mikor ez őrült gyorsasággal vágtató hullámba letekint.
– Mi lesz az uramból, ha én itt elveszek! – nyög a szegény asszony halálos félelmében.
– Ne félj! Eljutsz hozzá! – dörmögi a férfi, aki egy szisszenéssel sem árulja el, ha a fejét találja egy jégdarab.
Aztán elvonul a zivatar.
– Élsz még? – kérdi Mária Horustól, ki a nagy küzdelemben odaroskadt már a lábaihoz, de még térdein emelkedve is őt védte a testével. És az ember győzött a harcban. Kékre, vörösre volt verve az egész teste: kiállta.
Mária bámulva húzta meg magát a lábainál.
– Óh, atyám! Mivel fogom ezt neked meghálálhatni?
– Azzal, ami az utad célja: szabadítsd ki az uradat.
Mária nem bírta azt felfogni, hogy mi öröme legyen abban a dái áldoátnak, ha az ő urát kiszabadítja, akit ez nem is ismer.
A zivatar olyan sebesen, ahogy jött, tovarohant, minden felhőt elvitt magával. Azt, hogy itt járt, csak a tomboló folyam ott a völgyben s a jégtől fehérlő sziklahasadékok mutatták.
– Áldjuk az Istent, hogy e veszedelemből kiszabadított! – rebegé Mária.
– Egyébért is áldhatjuk – monda Horus.
– Igen! A szomjunkat elolthatjuk most.
Ott volt a jég körülöttük halomban.
– Még az éhségünket is.
– Az éhségünket? – kérdezé bámulva Mária.
– A vihar az Ararát felől jött. Ez azzal a porral együtt, amit kavarogva szórt szét, az Ararát sziklán termő „mannát” is elhinti. Ez az a mennyei eledel, amivel Mózes a pusztában vándorló népét táplálta. Ilyenkor, a vihar elvonulása után, a nép nekiáll seprűvel, kosárral összegyűjteni az ég küldte kenyeret, amivel terítve marad a föld. A nép úgy hívja, hogy földi kenyér. Mindjárt meglátod azt, amint a jég elolvad itt a sziklazugban.
Nem soká kellett várni, az izzó sziklákon rohamosan olvadt el a jégtömeg, s akkor a zugokban látható lett a vihar által odasepert „mennyei manna”. Hasonlít a búzaszemhez: éppen olyan lisztes, mint az; nedves korában nyersen is marokkal ehető: az íze, mint a gesztenyéé. Ezzel táplálta Mózes a népét a pusztában.
A nomádok legendái szerint egy gonosz tündér, aki a zivatart hozza, kőzáporral veri el a vetéseket, de ugyanekkor annak a felesége, a jó tündér, kenyérrel hinti be nyomában a letarolt földet, hogy a nép éhen ne vesszen. A tudósok azonban már kitanulták, hogy az a manna nem mennyei termény, hanem egy zuzmófaj, a „lecanora esculenta”, ami nagy területekben fedi a kopár sziklasivatagokat, az Altajban, Anedaliban, a damaszkuszi nagy pusztán, ahonnan azt az erőszakos vihar feltépi, elsöpri, a fellegek közé ragadja, s távol emberlakta pusztákon ismét elszórja; az arabok kenyeret sütnek belőle.
Mária égi csodának fogadta azt, s mikor éhségét elcsillapítá vele, azzal együtt kétségei is eltűntek. Hite még erősebb lett, hogy az az Isten, aki őt idáig elhozta, egész célja végéig is oltalmazni fogja.
Azon a napon továbbhaladniuk nem lehetett; minden völgy tele volt zuhatagokkal: egy kiálló sziklapadmaly alatt töltötték el az éjszakát.
Másnap reggel megint nem mozdulhattak tovább a helyükből. A tegnapi zivatartól ideontott víztömegből olyan köd támadt, mely az egész völgyet betölté előttük, úgy, hogy nem tájékozhatták magukat. Vesztegelni kellett, míg a ködöt felszívja a nap.
De azalatt ismét gondoskodott róluk az Úr. A zsidók mannája után következtek Mózes fürjei. Egész serege a szárnyasoknak hullott oda a lábaik elé, kifáradtan, ugyanazon puszták lakói, ahol a kenyérzuzmó terem. Talán utánakerekedtek a tápszernek, amit a vihar elsöpört előlük? Kézzel lehetett őket összefogni. S az erőt adó táplálék a bujdosónak. Horus megtanítá Máriát, hogy hogyan kell tűz nélkül megporhanyítani a nyers húst. Odatette azt két lapos kő közé, s aztán egy nagyobb kővel addig ütötte a felső lapot, míg az átmelegült: így több napig eláll az, és ehetővé lesz.
A rohanó vizek már lezúgtak, hanem a köd folyvást tartott. Mária türelmetlen kezdett lenni. Azt kívánta, hogy az ösvényen haladjanak előre. Horus teljesíté kívánságát, s összegyűjtve a mannából és fürjből, amennyit csak elbírt, megindult előre az ösvényt keresni. Az nemsokára lefelé kezdett csapinósan kanyarodni, s amint alább szálltak, a köd felszakadt előttük, s fennmaradt a fejük felett felhőnek. Borult ég volt fölöttük. Ritka tünemény ezen a vidéken, egy évtizedben egyszer. Az utazást ez nagyon megkönnyíti: a kínzó hőség elmarad, árnyékban kétszer annyi utat tehet az ember. Amíg alant a völgyben jártak, még pihenni sem maradtak meg sehol. Hanem aztán amint az út ismét lefelé kígyózott a túlsó hegyoldalba, újra szemközt jött rájuk a tetőkön barangoló felhő, s körülburkolta őket sűrű homállyal. Csak tapogatózva haladhattak tovább. Utoljára oly sűrűvé lett körülöttük a köd, hogy nem mehettek előre; meg kellett állniuk.
A távolból valami különös méla hang kezdett zengeni, hasonló az orgona búgásához, a mélység változatai: alant és még alább zúgók.
– Mi ez? – kérdezé Mária.
– Én már ismerem! – mondá Horus. – Az erős északi szél közelít, ami a viharra szokott következni rendesen. Keressünk valahol biztos menedéket.
Két egymásra dűlt sziklacsompó kínálkozott vele: palota az ilyenkor! Abban elhelyezkedék a két vándor, pokróccal elzárva a menedék nyílását.
A dái áldoát jól jövendölt; amint a nap leszállt: beköszöntött az északi szél, ez a minden szelek cárja! Jaj lett volna nekik, ha ott kapja őket a sziklagerincen bandukolva! Ez nem ismer irgalmat, ez előtt nincsen erős ember. Ez mikor megkapja a kirgiz sivatagon a vad ménest, elkergeti hetedhétországra. Hej, hogy megtanulnak a sziklák beszélni, mikor rájuk paskol, az egyik búg, a másik fütyül, az odúk huhognak: a magas kőszálak vontatott hangokon énekelnek: azok a kőalakok, akik kiadják magukat örök halottaknak, nagyokat sivítanak, elárulva, hogy ők is élnek; közbehangzik a morajló dörgés, a sziklakonc moraja, mit a szél lefújt a hegyoromról. Jó volt a vándoroknak elzárni a pokróctakaróval menedékük nyílását: a szél körülkerülgeti a sziklákat; a kereplés, amit hallanak, a kavicscsoport hangja, amit a kegyetlen rém a sziklára szór, égből jövő nagy hahotát kiáltva le hozzá.
Ez volt a legrettenetesebb éjszakája Máriának.
Csak reggel felé tudott elszunnyadni, a kemény kősziklára nyugtatva fejét.
Reggel aztán, mikor a dái áldoát félrehúzta a pokrócot az odú elől, Mária fölébredt a betörő világosságtól.
– Nézz oda alá! – monda neki Horus.
Erre a nő csak térdre rogyott, két kezét keblén összetéve, s arcát az égnek emelve, Istenhez beszélt.
Az a látvány volt a pokol után a paradicsom.
Az éjjeli szél elverte a hegyekről a ködöt, s arról a tetőről, ahol az utazók álltak, a damaszkuszi rónát lehetett végiglátni, száz városával, édeni ligeteivel!
