Hogy fogták el Lebée Lászlót
Hogy fogták el Lebée Lászlót
Erre a szóra Anna elkezdett keservesen zokogni; a haját szétzilálta, s ökleivel a fejét csapdosta, hangosan kiáltozva: „Óh, Brüniszkáld! Szerelmes Brüniszkáldom! Hová lettél? Hová azok a te szép kék szemeid? Az a te gyönyörű aranyhajad? Az a te pálmatermeted! Jaj, jaj, jaj nekem! Óh, gyászos özvegység! De korán megismerlek. Nincs többé Brüniszkáldom!” S még jobban rákezdte a zokogást. Aztán meg odarohant holt férje paripájához, annak a nyakát ölelte át, annak a fejét halmozta el nyájaskodásával, s majd meg keserves szemrehányásokkal. „Mért hagytad ott az uradat? Mért nem hoztad őt haza magaddal! Hogy nem tudtad megszabadítani?” A paripa csak nagyokat rázkódott; mintha ő borzadozna legjobban azoktól, amik történtek.
A szép Anna a földön hurcolta meg szép bársonyruháját. Nem kár érte: most már majd sokáig gyászruha lesz a viseletje.
Hanem Mária nem sírt. Csak úgy bámult maga elé, kezeit egymásba téve, mintha a világ végét keresnék a szemei; s ajka egy jajszóra nem fakadt; dacára az öccse buzdító példájának.
– Milyen különös, hogy én most nem tudok sírni – monda az öreg csatlósnak.
– Nem ám – felelt az –, mert a te könnyeid befelé folynak. Ez itt vígan sírhat már; mert neki halottja van; de te azon gondolkozol, hogyan szabadítsd meg a fogoly férjedet?
Mária megragadta hevesen a vén szolga kérges kezét, s ugyan megszorongatá forró két kezével: szó nem tudott volna jobb választ adni ennél.
– S ha gondolod, akkor tudom, meg is teszed – folytatá a csatlós. – Pedig bizony mondom neked, hogy minden poklokon keresztül kell törnöd, hogy őt megszabadítsd. Mert hét pokol van a török vallás szerint. (Hogy lakja meg mindannyit az a sok hitetlen!) De ők magukat csak a másvilágon biztatják azokkal; itt ezen a földön pedig valamennyi pokol az olyan jó angyal számára van nyitva, aki az elfogott férjet indul kiszabadítani.
– Keresztültörök valamennyin!
– Tudom én azt. Nem is azért hoztam haza öreg csontjaimat, hogy itthon nagyot nyúljak ki velük; hanem hogy még egyszer megtegyem azt az elátkozott utat, amit már megtettem: téged vezetgélve.
– Jól van. Most eredj: kösd be a paripákat az aklaikba, vess nekik jó almot, adj nekik abrakot; hadd jöjjenek erőhöz. Magad is egyél, igyál, aludjál egyet. Majd hogy fölébredsz, csak gyere föl hozzám, a belső szobámba; én ébren leszek mindig: ha éjjel, ha nappal. Aztán majd beszélj el nekem mindent, mindent, mindent.
Az öreg nem soká váratott magára: jó alvó is volt, rossz alvó is volt. Jól tudott aludni a nyeregben ülve, éjjeli hosszas bandukolás alatt sivatag pusztákban; rosszul tudott aludni a vetett ágyon. Amíg nagy volt a lárma, a jajveszékelés az egész kastélyban, asszonynép, szolgahad sírt, jajgatott, csörtetett: abban ő tudott aludni; mikor elcsendesült minden: arra ő fölébredt. Aztán felcihelődött, s felment az úrnőjéhez.
Mária egyedül várta: az öccsét elküldé aludni. Az már agyonsírta magát: kell neki a pihenés. De ő még csak a munkája előtt áll! Héj, ha ezt is egy permeteg könnyzáporral úgy el lehetne verni!
– Ülj le, édes öreg szolgám, ide a kandalló elé. Itt a kancsó, ha kiszárad a torkod, láss hozzá.
– Óh, édes asszonyom, azon az úton, amelyen én jártam, nem kancsóból isznak ott bort; hanem ökörnyomból posványvizet. Ne szoktass te engem máshoz, mert vissza kell nekem azon az úton mennem.
– Legelébb is, mondd meg, hol fogták el a férjemet és kicsoda? – Elfogták őt még a Szentföldön, Tyrus és Szidon között; mikor a király seregei elkezdték a hazatérő utat. Az én uram, Lebée László bizony jobbadán a maga hibájából esett fogságba. Ő a maga csapatjával a nagy köves pusztaság felőli szárnyán volt a hadseregnek; melynek mindennap küszködni kellett a szaracénokkal. Soha, még éjjel sem szállhattunk le a nyeregből; mert nem tudhattuk, hogy honnan támad hirtelen egy forgószél. S mikor a forgószél odaér, akkor egyszerre átváltozik pogány hadsereggé: a fekete ördögök üvöltve rontanak ránk.
Egy forró, rekkenő napon, amikor a szél csak úgy hordta a homokot a szemünkbe, mintha valami égő kazal pernyéje volna, estefelé egy mocsárhoz értünk: nagy messze terülő nádas volt előttünk. Itt azt hittük, hogy meg lehet pihennünk. A mocsáron keresztül csak nem támadnak meg. Nem is volt semmi nesz. Csak a tapsifüles rókák nyívása, s az aranyfarkasok röhögése hallatszott az egész berekben. Itten tábort üténk. De azért ki volt adva a parancsolat, hogy mindenki fegyveren öltözve maradjon, s a lovát le ne nyergelje, míg legelteti. Meg is tartotta mindenki a parancsolatot; csak maga a vezér uram nem; meg az ő hadnagyai. Azok, amint a szép holdvilág feljött, nagy magabíztukban, nekivetkőződének, s ahol egy szép tisztást találtak a nádasban, leszálltak bele fürödni. Ekkor egyszerre megzendült a berek, amiből eddig csak farkasüvöltözés, kácsahápogás hangzott; s minden bozótból csak úgy rajzott elő a szaracén sereg. Ott volt az már lesben, mielőtt mi megérkeztünk volna, s csak arra várt, hogy az éjszaka leszálljon. A mi táborunkban egyszerre riadót fúvattak; de mire a hadi népség lóra kapott, már akkorra a szaracénok körülfogták Lebée László uramat és a hadnagyait. Azoknál pedig nem volt semmi fegyver, s nem hogy páncél, de semmi gúnya rajtuk; ellent sem állhattak. Mire mi összeszedkőztünk, már a cudar martalócok megkötözve vitték őket befelé a bozótba, oda pedig éjjel holdvilágba, ismeretlen nádrengeteg közé nem volt kedve menni a mi hadainknak. Én szegény nyavalyás, elkeseredésemben, néhányad magammal sokáig ütöttem a nyomukat; egyszer annyira is utolértem őket, hogy egy fekete bőrűvel összeakaszkodhattam. Nagyot sújték feléje a buzogányommal, s a térde kalácsát találtam, úgyhogy lefordult a lóról; azt ott elnyomtuk s foglyul kihoztuk a mocsárból; a többi úgy eltűnt előlünk, mintha a föld nyelte volna el. Ettől az elfogott hitetlentől aztán megtudók, hogy akik ránk ütöttek, azok a damaszkuszi szultán, Koradin csapatjai voltak. És így bizonyára Lebée László uramat is ott kell keresni Damaszkuszban, Koradin szultánnál, s ez a sok rossz között még a kisebbik rossz. Mert még Koradintól van reménység kiválthatni a te uradat; de ha az öreg szultán, a Malek Adel kezébe került volna: onnan azt még te se vehetnéd ki.
– Miért, Bálint szolgám?
– Azért, mert Koradin szultán fiatal, azt mondják nemes szívű. Ha ő meglátja a te könyörgő arcodat, a te angyalokat az égből lecsalogató szemeidet, lehetetlen, hogy meg ne induljon a szíve rajta.
– Hát Malek Adel szultán kegyetlenebb szívű volna?
– Nem hogy a szíve volna keményebb: hanem Malek Adel szultán nem látja meg a te esedező orcádat; mert ő világtalan vak.
– Világtalan az öreg szultán?
– Az bizony. Hályog szállt a szemeire, azért is osztotta fel az országát a fiai között. Ezt mind az elfogott szaracéntól tudám meg.
– Akkor majd ez ellen is ad nekem az isten valami erőt! – sóhajta fel jövendőbe látó lélekkel Mária.
Bálint gazda (így hívták, mivelhogy legöregebb szolga volt a háznál) folytatá a beszédét.
– Kétféle úton jöhetsz el a Szentföldre, asszonyom. Az egyiken odamentünk, a másikon visszajöttünk: mind a kettőt jól ismerem. Az egyik rossz, a másik rosszabb. Kerülő mind a kettő. Akárcsak a világ végét keresné az ember. Ennek a most betöltnek még jobban a szájamban van az íze. Pihenőről pihenőre elmondhatnám, mi történt velünk. Ha ugyan pihenőnek lehet nevezni azt, amikor az ember fáradtságtól összeroskad, s lakomát csap a kidűlt lovából. Most mindazok a népek, akiken keresztüljöttünk, fel vannak bőszülve minden keresztyén ellen: a városaik, falvaik, amiket a velünk járt gyülevész fölégetett, ott feketülnek romba dűlve szerteszéjjel, a kizavart nép, mint a fészkéből kifüstölt darázsraj, úgy bolyong a pusztán. Ahol pedig a keresztyének laknak, azok még jobban gyűlölnek bennünket, római katolikusokat, mint maguk a pogányok. Ariánusok azok meg patarénok. Nincs ott vendégszeretet, nincs nyitott kapu, aki a vándorlót szívesen hívogassa, de még a gyermekek is meghajigálják, mikor a házaik előtt elmegy az idegen, s aranyért sem adnak még csak egy ital vizet sem. De hova is rejtenők az aranyat, a kincset, amit magunkkal viszünk. Minden lesben rablóbandák kezébe esünk, akik kifosztanak, s jó, ha az életünknek megkegyelmeznek. Ha pedig valamely nagyobb számú karavánhoz csatlakozunk, s aztán vidékről vidékre megváltjuk magunkat, szokás szerint, a kóbor törzsök fejedelmeitől, hogy oltalmazzanak, ne engedjenek megtámadni: akkor meg még nagyobb veszedelem vár ránk. Azok a minden országból összecsődülő zarándokok magukkal hozzák azokat a csapásokat, amiket a világ bűneiért szabadított ránk az Úr. Nyavalyákat, amiknek a számára nincs orvosság: csak a hideg föld. Egyik nép a másiknak adja azokat. Hurcolják magukkal, mint a hátukon nyargaló ördögöt. – A kerített városokba sehol sem bocsátják be a karavánokat, hanem kívül a mezőn kerítenek el számukra karókkal egy cserényt, mint a bitang marháknak, s kell nekik vesztegelni, egymásra utalva. Egy ilyen karaván hozta ki Egyiptomból azt a csapást, amit hajdanában Mózes elfelejtett a Fáraónak kiadni: a rettenetes szemgyulladást. Arról az elterjedt a keresztes hadakra és a szaracénokra egyaránt. Ebben vakult meg a vén Malek Adel szultán is. Olyan kín az, amelyet a benne szenvedők nem bírnak emberi szavakban elmondani: pokolbeli nyögés, vadállati üvöltés éjjelük, nappaluk: az álom rettenetesebb náluk, mint az ébrenléte). Keresik a sötétséget, a búvóhelyet, hová világosság be nem hat, mert az áldott napvilág, amit mink úgy óhajtunk, rájuk nézve gyötrelem, s a hajnal hasadása rettegtető kínszenvedés. És ezt a ragályt hurcoltuk mi magunkkal végig Kis-Ázsia tartományain mindenütt, otthagyva annak a kiszéjét magunk után, mint az átkot. Vannak azok között népek, akik a napot, a tüzet imádják: ezeknek most átkozniuk kell a maguk isteneit. Hát még minket! Ezeket kell nekünk végigjárnunk. A nyelvüket sem ismerjük. Vannak közöttük olyanok, akiknek a vallásuk parancsolja, hogy az idegeneket bálványisteneiknek megáldozzák. Más helyen meg az elfogott vándorokat mély verembe vetik, amik tele vannak kulláncsokkal, úgy kínozzák halálra. Egy másik népnek megint az a divatja, hogy minden embernek, asszonynak az orcája, homloka tele van írva cifra kacskaringókkal, napokkal, holdakkal, amiket apró tűszúrásokkal böködnek oda, s azt bedörzsölik kék meg vörös porral, hogy letörölhetetlen maradjon. Ezek a közéjük vetődő idegenekkel is mind hasonlóul bánnak; senkit meg nem szívelnek maguk közt, akinek a képe ilyen fertelmesül fel nincsen cifrázva. De még gonoszabbak ezeknél a török satrafák, mert ezek meg, ami szép asszony a kezük közé kerül, azt elragadják, s a háremükbe zárják, ahonnan még a hírmondás se jöhet ki többé. Ha pedig az éjszaka oltalmát választjuk, ha rejtett utakon kerüljük meg a veszedelmet, akkor rábukkanunk az istentagadók barlangjaira: akik ott az ördögnek áldoznak, éjszakai fajtalankodással. Minden ember ellenség, minden ember ördög, akit csak előtalálunk. Jó nincs.
Mária nyugodtan hallgatta a vén szolga beszédét.
Az öreg Bálint okos, értelmes ember volt, amit mondott, azt el lehetett hinni.
– De még maga az ember nem a legnagyobb ellenség ebben a szörnyűséges útban – folytatá Bálint. – A legirgalmatlanabb ellenség maga a puszta. A szélesen elterülő nagy sivatagok, amiken pitymallattól napleáldozásig keresztül kell vándorolni. A napsugár éget, a kőszikla süt, a szél forró homokot fúj szembe. Sehol egy folyam, sehol egy kút, egy forrás: egy élőfa, sehol! Éjjel pedig hideg van, az ember tagja dermedt; sovány teveganéjból rakott tűz mellett hallgatjuk a sívó oroszlán ordítását, az aranyfarkasok vonítását, a hiénák röhögését körös-körül, amik éjjeli tanyánkat körülszáguldozzák, lovaink, tevéink nyerítenek, bőgnek félelmükben. Magunk is csak félszemmel bírunk elaludni; mert ki mélyen elszunnyad, a nyakára száll a repkedő tündelevény, s kiszívja a vérét.
Megpihent az elbeszélő szolga. Nézte, nem kékül, zöldül-e az arca az úrasszonyának ennyi ijesztő szóra?
– És, látod asszonyom, mégis inkább ezen az úton kell neked, az én tanácsomra a Szentföldre vándorolnod, mint azon a másik úton, amelyen elmentünk: a tengereken át. Megismertem mind a kettőt: a pusztát is, a tengert is. Csoda mind a kettő! De a tenger rettenetesebb. Óh, az a sivatag, ha kegyetlen anyánk is, de mégis csak édesanyánk: a tenger mindig mostohánk. A vihar a pusztán rémület; de a tengeren kétségbeesés. A pusztában, ha szenved is az embernek a teste, de a lelke megvigasztalja; a tengeren a nagyobik kínszenvedés az, hogy az ember szívében a pokolbeli kárhozatok minden félelmeit érzi, mikor az Úr haragja felháborítja a vizeket. S aztán a szomjúságtól epedőnek ahogy a sivatag homokja nem ad egy ital vizet enyhíteni: úgy nem ad a tenger végtelen pusztája, pedig csupádon csupa víz az egész. Nem beszélek neked a tenger szörnyetegeiről: a nagy cethalakról, mik a csónakot felfordítják, a kalapácsfejű halakról, amik egy embert el tudnak nyelni, a vízi egyszarvúról, aki a legvastagabb gálya falát átlikasztja a döfésével, akiket magam láttam; még kevésbé akarlak ijesztgetni azokkal, amiket mások meséltek: a halfarkú víziemberekről, akik a hajósokat énekeikkel a vízbe csalogatják, a nyolckarú hidráról, aki az egész gályát átfonja egy karjával, s lehúzza a víz fenekére; sem a mágneshegyről, ami a hajókat magához ragadja; vagy a nagy szörnyeteg Krákról, amelynek a háta zöldellő sziget, de ha a hajósok rászállnak örvendve, hogy íme megpihennek most, együtt leszáll a tenger fenekére, s ott megeszi őket. Ezek mind lehetnek; de megvéd ellenük az Isten. Imádsággal, a szentek segítségül hívásával le lehet őket győzni. Nem ezekért nem tanácsolom én teneked a tengeren át utazást a Szentföldre. Hanem egyébért.
Két esztendő, amit én a keresztes hadak közt töltöttem, annyi tudományra megtanított engem, mintha a hét pecséttel lezárt könyvből olvastam volna: úgyhogy prédikálni tudnék belőle. Hanem ezért a prédikációmért engem aligha máglyára nem vetnének. „Teneked” (tudod? Teneked!) sokkal kevesebb veszedelem az ellenség tizenhárom országán keresztülvergődnöd, szidalmazva, éhezve, megkínozva: mint a keresztyének táborán, muzsikaszóval és üdvözölve. Nem az igazi Szodoma süllyedt el Zsidóországban! Az ott van most is Tolomás városában: ahol a mi seregeink laknak. A pogány ellenségen keresztül még eljuthatsz épségben a te foglyul esett uradhoz, de a keresztes táboron keresztül nem. Oda, ha te belépsz, minden oldalról egyszerre körül lész fogva, nem az ellenségektől, akik fenyegetnek, hanem deli lovagoktól, akik hízelkednek, s egymásra ajánlgatják hű szolgálataikat. De akármelyikét fogadod el, afelől bizonyos lehetsz, hogy nem fog arra az útra vezetni, amelyen a fogoly uradat megtalálod, hogy kiváltsad, hanem tégedet magadat ejt olyan fogságba, ahonnan ki nem vált senki. Nagyobb veszedelem ez a ragálynál, a hiénánál, a pogányok haragjánál. Meg nem véd ellene se apácaköntös, se özvegyi fátyol, se a gyászoló tekintet, se a könnyező szem. Szép vagy, nagyon szép! Az oroszlán azt mondja: megeszlek! Rettegj az oroszlántól, akinek szép lovag a neve! Százan meg ezren vesztek ott el, akik odajöttek, mint szentek, az üdvöt keresték, s beleestek a kárhozatba.
A vén szolgának nagyon élénken volt az emlékében Clarinda hercegnő története.
– Gondold meg hát, hogy melyik utat válaszd. Az egyik rossz, a másik rosszabb. A rossz út, – sokat szenvedve – odavezet talán a fogoly férjedhez; a rosszabb, – sokat gyönyörködve – bizonyosan elvezet tőle örökre.
– Már választottam – monda Mária. – „Minden poklokon keresztül!”
– Áment mondok reája – monda Bálint. – Éspedig még azután, mikor minden poklokon keresztül eljutottál a magad céljához, akkor vár reád még egy pokol: a legkínosabb, a legkárhozatosabb. De már azt az én szám ne mondja el neked. Ha egyszer azt is megtudod: a te nagy lelked még azt is legyőzi. Előre nem rémítelek vele…
A maga eszétől pedig azt Mária ki nem találta. Mint ahogy ki nem találhatja ember, hogy mi lakik a holdban. Mi van túl az utolsó csillagon?
Az ő lelke előtt a férjének alakja úgy állt, mint egy legendabeli szent lovag képe: kívül acél, belül arany, a feje körül glória. Aki a Szentföldön nem keres mást, mint az ereklyéket, s nem is találhat mást, mint szenteket, szűz alakokat, remetéket és hitetlen ellenségeket. Amazokkal imádkozik; ezekkel harcol. – Héj, ha azt a sok éjszakai dáridót mind megtudta volna; amikben a lovag urak éneklik bizony a Szent Dávidné zsoltárait, s táncolnak ugyan a hét bolond szüzekkel, nem a Jehova, hanem a Baál oltárai körül: hát az lett volna ránézve az igazi pokol!
Bálint gazdának pedig mindezekben nagy volt a tudománya, mert a szolgája előtt senkinek sem lehet titka. Sokszor kellett neki a gazdáját hazavinni a ptolomaisi tivornyákból Istennek nem tetsző állapotban. Arról a Clarinda hercegasszonnyal való kalandjáról is jobban volt értesülve a szükségesnél. Ővele vásároltatta a bűbájos tarenta-karperecet is Lebée László; őrá bízta az ál De Blois lovag és a minstrel elpusztítását, mikor felsült a terve. De még annál többet is tudott Bálint gazda. Amint Brüniszkáld lovagot eltemették, Lebée lovag egyebet sem danolt a timbora mellett, mikor a bortól felhevülve a sátorában heverészett, mint azt, hogy „van nekem egy szép kis ángyom otthon!” – s gyakran hallhatta a szolga, aki ott feküdt a sátor mellett, amint éjjeli álmában felsóhajtott a lovag szerelmesen: „Édes Annám, drága Annám! Szeretsz-e még kedves Annám?” – Sohasem szólt az Máriáról. Ami pedig legjobban elárulta, az egy arckép volt. Egy szent hölgynek a képe Brüniszkáld imakönyvéből, amit Bálint gazda gyakran látott Brüniszkáld lovag kezében, mikor urának üzenetet vitt hozzá a sátorába, s az csak a kezével intett neki, hogy várjon, míg az „amen”-hez ér. Egyszer azt is mondta neki Brüniszkáld lovag: „Nézzed öreg; ugyebár, mennyire hasonlít ez a festett kép az én jó Annámhoz?” No, hát ezt a képet ott találta, aranytokba foglalva Bálint az ura köntösei között, amiket az levetett magáról, mikor azt a keserves fürdőt vitte, ahol elfogták a szaracénok. El is hozta magával Bálint az aranymedált a képpel, de itthon azzal a kegyes hazugsággal élt, hogy ezt a Brüniszkáld nyakából vette le, s az ő özvegyének hozta haza.
Mária mindennek gyanúperével sem élt: mert hogyha megálmodja mindezt, akkor talán nagyobb tusakodásába kerül elhatároznia magát erre a rettenetes útra – de azért akkor is megteszi azt.
– Isten adott nekem egy világosságot mostan – monda Bálintnak. – Az olyan éppen, mint a balzsam írja a vérző sebnek. Te azt mondád: egy átkozott csomát hoztatok el magatokkal a Szentföldről, ahová azt megint az egyiptomiak vitték be: a szemgyulladást. Pedig mi drágább az embernek a két szeme világánál? Más nyavalyától igazi halottá lesz az ember: ettől eleven halottá. A szeme nem látja az Isten szép világát; de látja a pokol kínzó parázstüzét. Kisleány koromban, emlékezem reá, nekem is volt ez a bajom: akkoriban igen el volt az a mi vidékünkön származva. A nép közt az a hit volt elterjedve, hogy ezt egy Daborka nevű vén vajákos asszony támasztja, akinek elég a szemébe nézni, hogy rögtön megkapja az ember a szemgyulladást. Azt beszélték, hogy a vénasszony azért járja végig a helységeket ezzel a csomával, hogy mikor az már jól el van terjedve, akkor megint kerül-fordul, visszatérőben valami vajákos szerrel megbabonázza a fájó szemű betegeket, úgyhogy azok rögtön ép szeműekké lesznek, s így gyűjti magának a sok pénzt rakásra boszorkányi módon.
A vénasszonyt utoljára megfogták, megkötözték, odahozták az apám udvarába, aki ottan királybíró volt. A bilokhus kimondta rá, hogy meg kell a boszorkányt égetni borsószalmán. Én hallottam udvarunkon a vénasszony sikongását, látni nem láttam, mert a szemeim be voltak kötve, elkezdtem sírni: az pedig még rosszabb a szemgyulladásnál. De az anyám nem tudta velem elhagyatni a sírást, csak úgy, ha megígérte, hogy azt a szegény öregasszonyt nem égetik meg. Az anyám akkor volt teherben második leányával. A mi törvényeink szerint pedig, ha egy viselős asszony egy halálra ítélt rabnak kegyelmet kér, a kívánságát teljesíteni kell. Hogy én ne sírjak, az anyám könyörgött, az apám megkegyelmezett, a Daborkát feloldozták a máglyáról. Akkor aztán a vén vajákos asszony odajött az anyámhoz, s megcsókolta a kezét, lábát. „Ne nekem köszönd, hogy épen maradtál; hanem kislányomnak, aki agyonsírta magát miattad; pedig a szemei fájnak.” „No, hát ne fájjanak” – mondja a vénasszony. – Elmondom neked a titkomat, ami meggyógyítja. Én többet nem teszem; mert megbüntetnek érte. De te megteheted. Van a Firtos hegye oldalában, a Küsmöd patakon túl, ott ahol nagy záporeső után az asszonyok a rézport kosárral szedik, három elhagyatott régi bánya. A középsőnek a fenekén van egy kis tó; annak a tónak a vize olyan sötétkék, mint a csillagos ég éjjel. Ennek a vizéből meríts egy kupával, az egy kupa vízhez tégy annyi nádmézet, amennyi csak felolvad benne, akkor amennyi a három ujjad hegyére ragad belőle, azt keverd egy éjjel tiszta forrásvízbe, minden veszedelem elmúlik a szemről, ha azzal megmosod. – Még mást is meggyónok. Ha valakinek a szeme már félig megvakult, hogy hályog van rajta, még az is meggyógyulhat. De már ahhoz az írhez, ami ezt elmulasztja, csak nagy veszedelemmel lehet hozzájutni. Mert az a torjai kénköves barlangban található.
Annak is csak a mély kopotyúiban. Azokban gyűl össze valami nedvesség: a sziklák izzadságából, a kilobogó halálos levegő csapadékából. Azt kanállal kimerítheti valaki, akinek van erős szíve, sietve beszaladni a barlangba, orrát és száját bekötve ecetes kendővel, s addig ott maradni, amíg a lélegzetvételt vissza tudja tartani, és aztán kirohanni: mert egy lehelet odabenn a bizonyos halál. Hát akinek kedve van tízszer, hússzor befutni a pokol pitvarába, rips-raps összeszedni, ami imitt-amott csillámlik, kanállal, megint kiszaladni; akinek van kedve hármasfutóskát játszani az ördöggel: hát az olyan kincset hozhat ki onnan magával, ami többet ér a karbunkulusnál; mert a szemefénye drágább még a hatalmas potentátoknak is minden „macskaszem* fényénél”.
Gyémánt: karbunkulus.
Sokszor hallottam ezt az anyámtól. Ő a jó lélek, azonnal követte a vén vajákosnő tanácsát: maga elment a Firtos alatti elhagyott bányákhoz, hozott az ott talált kék vízből; elkészíté a szert: az én betegségem el is múlt attól ugyanaznap; később az anyám azután maga meggyógyítá a környék szemfájóit, őt nem nevezték azért varázslónak; de inkább egész processzióval jártak oda hozzá: úgyhogy rövid időn az egész csoma, mintha eltörülték volna, úgy eltűnt.
A csodaírre sohasem lett többé szükség. De még kevésbé került arra a sor, hogy a torjai kénbarlang csodakincsét elhozza valaki a pokol pitvarából. Szegény jó anyámnak az ő szelíd, félelmetes lelke nem is vitte volna őt arra rá, hogy ő hármasfutóskát játsszon az ördöggel azért a nagy kincsért, ami drágább a karbunkulusnál; mert azt adja vissza, ami a hatalmas potentátoknak is féltettebb drágasága koronáik gyémántjainál: a szemük világát. – Nohát énnekem lesz bátorságom hármasfutóskát játszani az ördöggel, s felvenni a kincset. Akkor aztán megindulunk együtt, kedves szolgám, azokhoz a népekhez, akik átkozzák a tündöklő napvilágot kínjukban; amíg eljutunk ahhoz a fejedelemhez, aki isten és ember ellen gyűlölettel van elmérgedve, s végezzük azt, amit a Daborka boszorkány félbehagyott, s vagy megégetnek érte, vagy visszaadják az én uramat érte.
Az öreg Bálint csak térdre esett e szóknál Mária előtt:
– Óh, asszony, nagy a te hited.
És Mária, amit megmondott, azt meg is tette. Felkereste azokat a rémséges helyeket, amiket a varázslónő előtte leírt, de amiket nemcsak az élő ember, de még az élő állat is messze elkerül: leszállt azoknak a félelemteljes üregeibe; megtöltött a kék színű folyadékból egy egész tömlőt, a kénbarlang csapadékaiból egy hólyagos kulacsot, olvasztott gyémántnak lehetett volna nevezni ezt a kincset, s rászánta magát, hogy nekiindul annak az útnak, amit jótetteivel fog maga előtt megnyitni. A kigyógyult nyomorultak lesznek a védői, a kísérői.
