Isten csodái a föld alatti világokban
Isten csodái a föld alatti világokban
Nem veszett oda ebben az istenkísértéssel terhes munkában.
És jó volt, hogy sietett vele. Mert a rá következő időkben jött az a rettenetes földrengés, amihez hasonlót a krónikák nem jegyeztek fel; mert az egyszerre három világrészt rázott meg. A föld úgy hullámzott, mint ahogy a repülő madár lebegteti a szárnyát, a tenger kidobálta a gályákat a szárazföldre, s a cápákat és hidrákat, s a mélységek emberevő szörnyeit odahányta a piacok közepére, a paloták romjai közé; s míg a Vörös-tenger feneke egyszerre ezer lábbal felemelkedett, másfelől Hollandiában mind lesüllyedtek a hatalmas vízgátak, egész városok tűntek el a tenger alá, s százezernyi nép lakta tartományból lett egy nagy tó.
Ez a földrengés azokat az üregeket is betemette, amikben nemrég Mária járt a csodatevő szereket keresni. A kénbarlang is összeomlott felében, a Gyilkos barlang egészen.
Hanem egy jó következése volt az istenkéz e rettenetes fenyítésének. A közös rémület hatása alatt keresztyének és szaracénok elfeledték a háborúskodást. A haragvó földisten egyformán sujtolá mind a két félt. Ledőltek a büszke, kerített városok víhatlan falai; minden bástya, torony ott feküdt a földön. Romba dűlt Baálbek, Hamah, Barin. Damaszkuszban egész paloták süllyedtek alá a földbe, s a Thábor hegyen nem kellett már ostromolni Illés próféta várát, leszórta a hegy magáról! De a keresztyének városai is rommá lettek, Tyrusban nem maradt egy ép ház, Ptolomais, Tripolis ismerhetetlen kőhalmazzá vált, s a vitatott szent városból, Jeruzsálemből, keresztyének és Mohamed-hívők összekeveredve futottak ki a Libanon hegyére, ki az egyedül biztos menedék: a földbe gyökerezett élőfák alá, s ott borultak arccal a földre, imádva azt az ismeretlen lényt, aki fölötte áll valamennyi isteneknek, a névvel megnevezett, oltárokkal megtisztelt, népekben válogató isteneknek: aki az isteneknek az ura!
Úgy jött ez a világfélemlítő csoda, mint egy intés a népek kibékülésére, s az is volt annak a legelső hatása.
A szultánok és a keresztyén fejedelmek kölcsönösen megegyeztek, hogy egymást ez ínség közepette fegyverrel ne háborgassák.
Török szultán, keresztyén császár, egymásnak ajándékokat küldözött: saját lándzsáját, fegyverzetét az egyik, szép énekes, táncos bajadéreket, felcifrázott elefántokat a másik, s ahelyett, hogy a csatatéren vívták volna vitézi tornáikat, azzal mérkőztek össze, hogy egyik a másiknak geometriai problémákat adott fel a megoldásra; annyira ment a kibékülésük, hogy a török szultán önként odaengedte ajándékba a keresztyén császárnak a szent Jeruzsálemet, csak azt kérve, hogy a mohamedánok is hadd imádják ott a maguk prófétáját.
Máriára nézve az a kedvező helyzet támadt ebből, hogy az útja kezdeténél nem kellett egymással irtó háborút viselő népek között bolyongnia. A népek szívéből a félelem kitörülte a haragot.
Bátran nekiindulhatott a Havasalföldnek, egyedül az öreg Bálint kíséretében, aki nemrég tette meg ezt az utat, és így legjobb kalauz lehetett.
Amint a Dunán átkeltek Thráciába, ott azt mondák nekik, hogy várják be azt a karavánt, mely hajókon jön alá Belgrádból. Ennek a zarándokseregnek a neve volt „a mezítlábos szentek”.
