A kelepce
A kelepce
Vannak az embernek ismerősei, akiket minden három esztendőben lát egyszer; akkor nagyon örülnek egymásnak, hogy szerencséjök volt találkozhatni, s mikor elválnak, a meglátogatott azon töri a fejét, vajon mi oka lehetett ennek a másiknak arra, hogy engemet fölkeressen. Hogy jutottam éppen ma eszébe? Mi történhetett vele, hogy bebotlott hozzám?
Ilyen ismerőse volt az öreg Lávaynénak a kis Perflexné.
Néha bizony egyik esős esztendőtől a másikig nem látták egymást, ami nagy időköz; akkor aztán elkérdezősködtek egymás állapotjáról, Blumné Lávaynénak fiacskájáról, aki már azóta prókátor is volt, és Lávayné Blumnénak három kisasszonyáról, akik már azóta voltak heten.
Negyvenkilencben többször látták egymást, mert Blumné gyakran ellátogatott Szerafinhez, s a vásári bódékban újra feléledt az ismeretség, hogy azután idők fordultával ismét elaludjék.
Találkozásaik legfeljebb is arra szorítkoztak azontúl, hogy mikor az öreg asszonyság a város szigetén levő gyümölcsöskertéből estefelé hazajött, a Blumnéék kertje előtt kellett elhaladnia, s olyankor a rácson keresztül jó estét kívántak egymásnak. Az öreg asszonyságnak nem volt kedve bővebb szóba állni; odabenn piperés társaság volt rendesen, mely közé ő nem illett volna szürke kartonruhájával, kötött kesztyűjével; – és más egyébben is különbözött tőlük. De fáradt is volt olyankor rendesen, mert egész nap dolgozott, mint egy buzgó napszámos, akit a gazdája néz.
Egy szép nyári napon a kis Perflexné ellátogatott az öreg asszonyság kertjébe. Egy idős hivatalnok kíséretében jött, ki nem tudott magyarul; Lávayné pedig nem tudott németül.
– Nem állhattam meg, kedves asszonynéném, hogy be ne jöjjek, oly kínálgatólag tekingetnek ki az útra szép gyümölcsfái; én nem tudom, nálam nem teremnek, pedig a kertészem mindent elkövet.
– Az én kertészem pedig azt teszi, hogy kijövök kora tavasszal, s késő őszig nem kímélem a kezemtől a munkát.
– Már az igaz, hogy pompás reine Claude-ok; nem hiszem, hogy Versailles-ben szebbek legyenek. Nicht wahr, Herr Gruber?
– Jawohl – mondá Herr Gruber, nem tudván különben, hogy miről foly a beszéd.
Lávayné egy kosárkában érettebb szilvákkal kínálta meg látogatóját, ne bántsák a fán azt, ami éretlen.
– Hanem a dinnyéim szebbek, kedves asszonynéném – dicsekedék Blumné, midőn a dinnyeágyak felé sétáltak –, nálam már érett dinnyék is vannak, s különösen a versailles-i, az olyan, mint a cukor. Nicht wahr, Herr Gruber?
Herr Gruber a kis menyecske szájának cuppantásáról s két összefogott ujja lejtéséről annyit megértett, hogy valami nagyon jó ennivalóról van szó, s ezúttal egész lelki határozottsággal mondta rá, hogy „jawohl”.
– No igen – szólt az öreg asszonyság –, kegyeteknél melegágyban keltik ki a dinnyét, üvegharang alá takarják, hát azért elébbre van, mint nálam, ahol bizony csak a gyepszínbe szoktuk azt vetni; hanem itt annyival nagyobbra megnő, s mikor ideje van, annál jobb ízű.
– Óh, amilyen az enyim, arról fogalma sincs asszonynénémnek. Van egy ananászdinnyém, annak olyan illatja van, hogy még másnap is megérzik a szobában; azután egy turkesztáni faj, melynek tiszta fehér a húsa, és tenyérnyi széles és csupa lé az egész s édes, mint a méz. Nicht wahr, Herr Gruber?
Ez a tárgy volt az öreg asszonyság gyenge oldala.
– Cserhajú?
– Nem az, olyan sima, mint a tök, tolvaj el nem vinné, ha ráakadna, olyan igénytelen külsejű. Asszonynénémnek még ilyen nincs.
– Nincs ám – szólt Lávayné félig elszomorodva, félig szégyenkedve.
– No azt meg kell kóstoltatnom kedves asszonynénémmel; legyen szerencsém holnap a kertemben.
– Igen megköszönöm, én pedig majd viszek egy kosár ringlótát.
Nem akart adós maradni valahogy.
Blumné asszonyság nem tartotta fölöslegesnek megjegyezni, hogy nem lesz ám senki ottan, csak éppen ő maga, meg Gruber úr; afelől pedig beszélhetnek akármiről.
Annyit azonban megértett Gruber úr, hogy a kezébe adott szilvás kosarat mindenestül el kell vinni búcsúvétel után.
Mikor az öreg asszonyság vendégeinek végre minden fát megmutogatott, s minden érett gyümölcséből mutatványt adott, s azután kikísérte őket az útig, s ismét visszatért csendes hallgató fái alá, elővette a tépelődés: „Vajon miért akar ez engem holnap dinnyével megvendégelni? Vajon miért látogatott ez most meg engem? Vajon hogy jutottam ma eszébe? Nekem nincs kiadó pénzem, amivel uzsoráskodnám, nekem nincsenek előkelő összeköttetéseim, nekem még csak fiam sincs, akiért valaki kedvemet keresse.”
Ennél az utolsó gondolatnál aztán elmaradt. Ez volt midig az utolsó.
Ezen azután eltépelődött; ha ez történt volna, ha amaz nem történt volna, ha Bélát mérnöknek nevelte volna, ahogy először akarta és nem ügyvédnek; ha ő keresett volna számára feleséget; ha nem jöttek volna ebbe a városba lakni; ha falusi gazdák lettek volna; ha Béla nem ment volna a háborúba, ha abban a várban lett volna helyőrségnél; ha anyjához menekült volna; ha olyan felesége lett volna, akit tudott volna a kegyelem után járni; – akkor most ő nem állna ilyen egyedül, akkor most más élet volna itten.
Az a szerencséje még, hogy senki társaságát sem keresi, senkitől sem hallja, minő híre van fia özvegyének a világ előtt. Az almák, körték szépen pirulnak, de nem az ő szégyene miatt.
Másnap mégis ünnepi köntöst vett magára, ami abban különbözött a hétköznapitól, hogy ezen fekete babok voltak szürke alapon, amazon pedig szürke babok fekete alapon, s meglátogatta a Perflexné kertjét.
A kis vidám asszonyság igen szívesen fogadta Lávaynét, s csakugyan nem volt rajta és társalkodónéján meg Gruber úron kívül senki a kerti nyaralóban. Blumné igen jól mulattatá vendégét, nemcsak friss dinnyével és kávéval, hanem friss pletykákkal is elhalmozta a vendégséget, amit minden időskorú asszonyságok, ha nem keresnek is, de örömest hallgatnak.
Hogy X. kisasszonynak a vőlegénye hogy szökött meg a menyegzőnap előtt, megtudva, hogy apósa bukófélben van. – Hogy Y. úr hogy tébolyodott meg, s futott végig az utcán ruha nélkül be egy ismerőséhez. – Hogy egy új pár esküvője alkalmával hogy fakadt sírva – nem a menyasszony, hanem a vőlegény. – Hogy Q. úr hogy esküdtette meg a feleségét, hogy nem volt hozzá soha hűtelen. – Hogy ez, s ez nevezetes úri embert hogy páholta el egy emberséges szekeresgazda, ki ottkapta a tilosban. – Hogy az előkelő kisasszonyok mostanában azt kapták fel, hogy a katonai uszodában úszni tanulnak, s nagy próbatétet is fognak majd letenni. – Hogy egy előkelő úr elvette a szakácsnéját, s most senki sem akarja látogatásaikat elfogadni. – Hogy egy gazdag agglegény hogy kért nőül egy özvegy asszonyságot, s hogy az visszautasította; megkérte a leányát, az pedig hozzáment! – És száz ilyenfélét, ami asszonyokat ártatlanul mulattat.
A jó öreg asszonyság végtére is azt kezdte hinni, hogy a tegnapi látogatás s a mai ozsonna egyedül csak szomszédi és kertészi viszony következtében támad, s semmi egyéb cél nincs vele, mint hogy jó kedélyű emberek egymást mulattassák.
Amint legjobban benne vannak az érdekesnél érdekesebb kalandok közrebocsátásában, egy úri cséza áll meg a kertajtó előtt, s leugrik belőle egy férfi, ki a szőlőlugason keresztül mindaddig felismerhetlenül közelít, míg annak kijáratánál a társaság elé nem toppan. Akkor aztán mindenki ráismer!
– Ah, Fertőy úr!
– Hát ezt mi szél hozta most ide? – suttogá Blumné bosszúsan Lávaynéhoz, s azután nagy örvendő hangon kiálta az érkező elé: – Ah, Herr von Fertőy, ezer esztendeje, hogy láttuk! Hozta isten; éppen jókor érkezett. Nálunk ma dinnyeszüret van.
– Alázatos szolgájuk, úrnőim, csókolom kezét, szép nagysád; ezen volt utam, s régi barátaimat nem szoktam ilyenkor elkerülni. Nagyon örülök, hogy kedves asszonynénémet is itt láthatom.
Fertőy látszott észrevenni az öreg asszonyság arcán, hogy annak kissé szokatlanul hangzik az ő szájából az „asszonynéném” címzés.
– Hiszen tetszik tudni, mi rokonok volnánk – magyarázá azután, helyet foglalva az asztalnál az öreg asszonysággal szemközt.
– Óh, igen, emlékezem rá, öcsémuram. A szomszédasszonynak igazán pompás dinnyéi termettek; azt meg kell adni.
Fertőy elfogadta a kínált dinnyét, de azért nem ejtette el a fölvett tárgyat.
– Ámbár ez a mi szerencsétlen rokonságunk erősen bomladozni kezd már.
– Nem gondolnám – felelt Lávayné hidegen –, azért, hogy szegény fiam meghalt, Judit menyem maradt, és nevét viseli. Kegyed cukrot eszik a dinnyéhez? Kóstolja inkább sóval, úgy jobb.
– Köszönöm a sót. Bizony nem tudom, hogy meddig viselheti.
– Ameddig neki tetszik, amíg férjhez nem megy.
– Kedves asszonynéném, úgy látszik, hogy régen hallott valamit Judit húgom felől.
– De az újságokat olvasom, s azok dicsérik.
– Remélem, hogy nem a magánéletét.
Az öreg asszonyság ismerte a viszonyt Judit és Fertőy között, mely őket az apai örökség miatt ellentétbe állítá, s nem lepte meg, hogy ez most rosszat akar beszélni menyéről. Föltette magában, hogy védelmezni foga Juditot.
– Tudja, édes uramöcsém, színésznőkről sokat beszélnek, ami nem igaz. Sokszor egészen másképpen látszik, mint ahogy van. Más asszony ki-kitérhet jobbra-balra, azt senki észre sem veszi, egy színésznő pedig, mihelyt hozzászól is valakihez, azt az egész világ űzi-fűzi. Kedves uramöcsémnek ha olyan nagy kedve volna söpörgetni, tudom, találna söpörnivalót a maga háza előtt is eleget. Nicht wahr, Herr Gruber?
A kis Perflexné majd eldőlt nevettében, s Herr Gruberre fogta az okot, amiért az elég gyorsan nem mondhatván „jawohlt” a nem értett témára, a szájába dugott cantalouptól, abban a kínban majd megfulladt.
Fertőy úgy volt, mint mikor a pápaszemes kígyót ingerlik, annál kékebb lett a taréja.
– Igaz, asszonynéném, hogy sokat ráfognak a szegény színésznőkre, akik rendesen ártatlanok mindabban, amit róluk pletykáznak, hanem már én mégis bajosan hinném el, hogy Judit húgom kedvéért Juno olimpuszi meséje Mars fiával ismétlődhetett volna.
– Tudja, uramöcsém, hogy én nem tanultam a diák meséket, nem tudom, hogyan járt Juno.
– Hát úgy járt, hogy egy virágot megszagolt, s attól született a fia, Mars.
Az öreg asszony letette kezéből a kis üvegkést, melyet az uzsonnához használt.
– Mit beszél az úr?
– Tehát nem tudná még asszonynéném, hogy Juditnak a napokban fia született?
– Nem, nem! nem lehet! – kiálta az asztalt ütve indulatosan tenyerével Lávayné. – Az nem lehet!
– Bizony pedig úgy van. És még csak annyira sem törekedik titkolni a dolgot, hogy a házon kívül tartaná a gyermekét; ott van nála, megláthatja, akinek tetszik.
– De hisz az rettenetes, ha ez igaz – rebegé elsápadtan az öreg asszony. – Béla fiam tizennégy hónapja hogy meghalt.
– Bizony annak tizennégy hónapja. S a törvény csak tizenegy hónapig hitelez.
– Ha az való? (Még mindig nem akarta hinni.)
– Arról legjobban meg fogunk győződhetni, ha odamegyünk.
– Igen, igen, oda fogok menni. Ma rögtön útlevélért megyek. De az úr is el fog velem jönni oda.
– Minden bizonnyal. És ha igaz lesz, amit mondtam?
– Akkor nem tudom még, hogy mit teszek. Talán megbolondulok bele, s talán letépem öléből kölykét, és megfojtom a szeme előtt; talán megölöm őtet magát és magamat is.
– Ah ilyen bolondságot nem fog asszonynéném tenni, hanem arra fogja kényszeríteni, hogy letegye azt a nevet, melyet meggyalázott.
– Igaza van. Nekem csak a névhez van már közöm, a személyhez semmi. Hidegvérrel fogok vele beszélni; írásban veszem tőle, hogy Béla nevét nem fogja viselni többé, s azzal le fogom nézni, s otthagyom. De nem, nem! Embereket fogadok pénzért, s mikor a színpadra lép, hagymakoszorút hajíttatok neki, és kifütyültetem.
– No, csak maradjunk annál, asszonynéném, hogy kegyed a saját nevét, én pedig a Hargitay-családét veszem el tőle, s együtt fogjuk őt elő. Kezet rá.
Lávayné megszorította azt a kezet, amely legnagyobb ellenségéé volt, s ígéretet adott neki, hogy segítségére lesz abban az ádáz munkában, mely azok ellen készül, akiket legjobban szeretett. A harag, a szégyen úrrá lett egész lelkén.
Nem maradhatott tovább ebben a társaságban. Készülődött.
Blumné asszony még marasztalta, hogy most jön a fagylalt.
– Eléggé át vagyok én már lelkemig fagylalva.
A házinő szemrehányásokat tett Fertőynek.
– Lássa, kár volt ezt most itt előhozni. Nekünk az egész mulatságunkat elrontotta vele. Olyan jól voltunk, míg ön ide nem jött, ön rossz ember.
– Sőt ez az egy igaz emberem van; ez az egy igaz barátom – szólt kezét Fertőy vállára téve Lávayné. – A többi mind hazudott, mind titkolódzott előttem, míg egyszer a fejem tetejéig nőtt a sár; ez az egy becsületes ember volt, aki kihúzott belőle. Köszönöm uram, nagyon köszönöm. Sohasem szerettem önt, mindig kerültem, de mátul fogva tisztelni fogom, mint egyedüli jóakarómat.
Azzal nyakába keríté nagykendőjét, és menni készült.
Blumné úgy marasztalta még, úgy sajnálta, hogy ez így történt, nem adná ezért a szigetért, ha asszonynénjét ma ide nem hívta volna, de minek is vetődött ő be tegnap a kertjébe. Óh, milyen szerencsétlenség!
– Én pedig nagyon köszönöm, hogy elhítt. Nagyon örülök rajta. Sohasem fogom elfelejteni, és mindig nagy szívességnek számítom. Azt mondom, hogy az isten áldja meg érte. A dinnye igen jó volt, hanem a magjából nem fogok kérni.
Azzal ment egyenesen be a városba.
Forrt lelkében minden keserű gondolat, azt sem vette észre, ha valaki köszönté az utcán, kisgyermekek, keresztfiacskái kezet csókoltak neki mentében, azokhoz sem szólt, csak ment és évődött, míg a piacra ért. Itt aztán körültekintett, hogy merre van az a hivatal, ahol őneki útlevelet kellene kapni.
Nem akart kérdezősködni senkitől. Magától pedig nem talált rá. Más idők, más emberek voltak a város felett, nem azok, akiket ő megszokott, még csak beszélni sem tudott velök.
Amint így határozatlanul tépelődnék, meglátja öreg ismerősét, a vén csontot, Kolbayt, szemközt jőni az angolkert felől.
Eléje sietett.
– Ugyan örülök, hogy jó uramat előtalálom. Mintha csak kívánságra érkezett volna.
– Igazán? – kérdezé az öregúr, nagyon felindulva azon a gondolaton, hogy lehet a világon élő teremtés, aki örül annak, ha őt szemközt jőni látja, s még eléje siet. – Ugyan miben lehetnék, jó asszonyom, szolgálatjára?
– Majd elmondom, de nem akarom itt az utcán mondani. Nagy szívességre akarnám kérni, jöjjön be a házamhoz, majd ottan elbeszélem.
– Ezer örömmel, jó asszonyom. Sohasem hittem volna, hogy valakinek szívességet tehessek még ebben az életben. Siessünk, ahogy lehet ezen átkozott rossz kövezeten. Az én házam különben még közelebb van, itt a kert felől bemehetnénk, s ott is elmondhatná, amit parancsol.
– Jó lesz.
Az angolkert felől közelebb lehete érni Kolbay házát, melynek kerti oldala az útra feküdt; az öreg kinyitá a rozzant deszkakerítés ajtaját, s maga előtt ereszté Lávaynét.
Szomorú kert volt biz ez, éppen olyan vén fák, mint a gazdájuk, éppen úgy összevissza szabdalva, fűrészelve, egyik sem terem már, koronáját nem győzi újra alakítani, csak az oldalain teng minden tavasszal kihajtó víz-sarj, mely őszre lesárgul. A fű sem akar már benne nőni, s a virágok nem akarnak bimbóba indulni; csak egy óriási repkény fut körös-körül buja zöld szőnyeggel falon, kerítésen és száraz körtefákon; ez is tán abból a repkény-füzérből eredt, amit egykor a vitéz bajnok homlokára fűztek, s mely úgy nőtt, zöldült tovább évről évre, mint ahogy a bajnok érdemeinek emléke az emberek előtt elporlott.
Ott volt egy félig elszáradt jerikói rózsalugas, abban egy korhadt pad és asztal; oda leültette Lávaynét a hadastyán.
– Tudom, hogy szeret kertben lenni, asszonyom.
(Talán azért sem akarta bevezetni, mert szobái rendetlenek.)
– Köszönöm, óhajtok is leülni, pedig nem vagyok elfáradva, de lábaim oly nehezek, mint az ólom.
– Tehát miben lehetek szolgálatjára?
– Nagy dolog az. Én holnap Pestre akarok indulni, útlevél kellene, de átallok odamenni a hivatalba, hogy engem ott jobbra-balra taszigáljanak, kikérdezzenek; németül se tudok. Nevessenek rajtam. Valaki még gorombáskodnék velem, s én jól összeszidnám.
– Tehát az kellene, hogy útlevelet szereznék a számára, anélkül, hogy maga odamenne? Hisz az nagyon könnyű.
– Megteszi, édes jó uram? Az isten áldja meg érte.
– Hogyne tenném; jó ismerős vagyok azokkal az urakkal, csak egy szavamba kerül az egész. Tehát Pestre akar utazni?
– Igenis, csak egy napra.
– Tehát mégis meg fogja látogatni egyszer azt a kedves derék, jó menyét.
– Kedves? Derék? Jó? És az én menyem? – kiálta fel gúnyos keservvel Lávayné. – Mért nem mondja kegyed még: „Azt a derék, becsületes asszonyt”?
– No? Mi az? – kérdé szörnyen elbámulva a hadastyán.
– Igenis, azt akarom meglátogatni, azt a némbert. De azt a látogatást nem fogja felírni az ünnepnapjai közé.
– Nono, asszonyom, ne tüzeskedjék…
– Nem tűz: – méreg van bennem idáig! Minden hajam szálának a hegyéig. Igenis, őhozzá készülök, de ítéletet tartani, rettenetes ítéletet!
– Jó asszonyom. Én nem tudom, mi haragja van kegyednek menye ellen, de azt tudom, hogy igazságtalan haragja van. Kevés asszony van, aki előtt kalapot emelek, ha vele találkozom, de ez előtt leveszem, ha csak a neve eszembe jut is. Én nem tudom, mivel rágalmazhatták őt kegyed előtt, de azt mondom, hogy ha azt, mint megfogható igazságot a kezembe tennék is, én azt mondanám rá: az hazugság, én nem hiszem, bár látom is.
– Uram. Én semmiségeken meg nem indulok; én a mende-mondák után nem járok; de az oly eltakarhatatlan gyalázat, amit e némber ősz fejemre, fiam sírjára hozott, hogy Bélámmal nem találkozhatnám a másvilágon, ha ezt meg nem büntetném.
– Nem kérdezem, nem is akarom hallani, mit mesélhetett önnek valaki; én csak azt a képet látom magam előtt, ahogy őt utoljára láttam. Az a nő, aki képes volt arra a gondolatra jőni, amit akkor keresztül is vitt, az nem fogja férje sírját meggyalázni. Önt megcsalták, asszonyom.
– Nem lehet. Nagyon bizonyos az.
– Emlékezik-e még rá, asszonyom, mikor egyszer kegyedtől egy kéve zsúpot kértem ülésnek szekérderékba valót, kegyed akkor azt mondta nekem: „Nem adok; máskor sáfrányt, de most egy szál szalmát sem; mert kegyed embervadászatra indul. Óvom, hogy ne menjen, mert az isten nem ad szerencsét annak, aki embertársát megy üldözni”; és csakugyan nem adott kegyed szalmát. És csakugyan úgy történt, ahogy kegyed mondá. Az isten megvert azért a gondolatért, hogy egy embert üldözni akartam. Én magam estem a kelepcébe; leszidtak, lepiszkoltak, kigúnyoltak, mint egy gyereket, mint egy dezertor katonát, és nekem vén fejemmel meg kellett érnem azt, hogy piruljak. Ha kezem, lábam törött volna, nem zokulnám annyira, mint ezt a pirulást. – Most, asszonyom, visszaadom a kölcsönt; most én tanácsolom, ne menjen embervadászatra, mert más vadat talál elejteni, mint akit űzőbe vett; fogadja meg egy vén ember tanácsát, akinek már semmi oka sincs senkinek jó tanácsot adni; ne utazzék el Pestre; maradjon itthon. Most én nem adok – szalmát, én nem szerzek útlevelet.
– Jó, hát majd tudok szerezni magam! – szólt haragosan felpattanva Lávayné, s félvállról „isten megáldjá”-t dörmögve a hadastyánnak, indult a kertből kifelé.
Kolbay még utána is kiáltott.
– Vigyázzon, asszonyom! Emlékezzék az én embervadászatomra! „Aki az őzet megkergeti, szemközt találja az oroszlányt”, azt mondja az írás. Nagy bajt fog a családjára hozni!
De az öreg asszonyság nem hallgatott rá, bevágta maga után az ajtót, s sietett legelébb is haza.
Amint kapuján belépett, cselédje egy levéllel várta, melyet az imént hozott egy libériás inas.
Lávayné fölbontá a levelet. Egy szabályszerűen kiállított útlevél volt abban számára, egész évre szóló.
Fertőy úr előzékenyebb volt a hadastyánnál, s míg az elutasítá az útlevél után járást, ő régen el is küldeté azt a jó asszonyság házához.
