Több, mint vétek; mert hiba
Több, mint vétek; mert hiba
Fertőy felhagyott azzal a tervével, hogy egy gazdag házibarátot üldözzön.
Mióta megtudta, ki van neje hálószobájában elrejtve, mikor az mindenki elől elzárkózik: azóta nem volt kedve vetélytársakat fürkészni.
Pedig az élet prózája fantomokkal ki nem elégíthető.
Fertőynek minden áron pénz kellett, számadásokat követeltek tőle.
Még ugyan tekintélye és hitele nagy volt, de tudjuk jól, hogy csak egy akkora hógomolynak kell megindulni, mint egy lejárt váltó, hogy az az egész lavina aláhömpölyögjön, aminek neve „bukás”.
Még e szomorú felfedezés reggelén elküldött Bárzsing úrért Fertőy.
A hű tanítvány, ki most már maga kezére működött, s doktornak nevezteté magát, peres felek nagy félelmére, amint a „Tagsatzung”-ok sora engedé, sietett megjelenni nagy befolyású principálisánál, ki őt ezúttal a szokottnál is nyájasabban fogadta.
– Kedves barátom! Úgy találom, hogy jó volna, ha a Hargitay-ügy befejezéséhez komolyan hozzáfognánk. Tessék leülni kérem.
– Óh, köszönöm. Nagyon örülök rajta, hogy óhajtásaink ekként találkoznak. Magam is nagyon sürgetősnek találom az időt.
– Hiszen még a határidő messze van. Nem tetszik egy szivar?
– Igen, de az előkészületek heteket vesznek igénybe. Ugyan esedezem, egy kis tüzet.
– Tehát csakugyan azt hiszi ön, hogy végrendeletünk elégett?
– Hamuvá lett biz az, a megyeház elpusztulásakor.
– Bizonyosságot szerzett ön magának afelől, hogy az többé elő nem kerülhet?
– Kétségtelenül tudom.
– Mert erről biztosítva kell lennünk, azon esetre, ha…
Fertőy nem talált kifejezést a tény megnevezésére.
– Ha az elégett okiratot hamvaiból ismét fel akarjuk támasztani – szólt Bárzsing olyan hidegvérrel ütve le szivarja hamvát a csészébe, mintha semmi egyébről nem volna szó, mint abból ismét szivart állítani elő.
Fertőy némán bólinta rá, de szavát nem adta, hogy helyeselné.
Bárzsingúr azonban ki akarta belőle ezt a szót kapni mindenáron.
– Az egész csupán „pia fraus”.
– Igazán „pia”?
– Kétségtelenül. Ha egy soha nem létezett okmány létrehozásáról volna szó, arra egy Bárzsing nem adná tanácsát, azt egy Bárzsing legmélyebb indignációval utasítná vissza magától; azt egy Bárzsing nem késlekednék csalásnak nevezni, de itt egy megvolt, egy létezett okirat reprodukálása forog csupán fenn; mely a mienk volt, mely valóságos jogos igényeket adott kezeinkbe, nem csaltuk ki, nem erőszakoltuk az illetőtől, önként hívott meg bennünket, hogy fogadjuk el; az sem a mi hibánk, hogy a gyászos forradalom pusztításai közben az okirat elégett. A gyászos forradalom rendkívüli helyzeteket idézett elő, amik rendkívüli körülményekbe sodorták az embereket, amikben rendkívüli tényeket volt kénytelen elkövetni. Így például, hány ember jött abba a helyzetbe, hogy hamis kötelezvények mellett álhitelezők által csőd alá vétesse a vagyonát, mely konfiskáció alá volt kerülendő? Hát ez nem volt-e pia fraus? S vetette-e a világ szemükre, ha ezt tették?
– A világról ne beszéljünk, kedves barátom, annak megvannak a saját nézetei, kivált ha a kérdés a kormányközegek ellen van intézve. Itt a bíró, akit meg kell nyugtatni.
Fertőy a „bíró” szónál véletlen pátoszból mellére találta tenni kezét, ami Bárzsingot arra a téveszmére vezette, mintha barátja ura a „belső bíró” felől volna nagy aggodalomban.
– Ah! ah! kedves barátom. Az én lelkiismeretem meg van efelől nyugtatva. Nem az a néhány ezer forint, ami számomra legáltatott, óh, nem. De a holtak végakarata előttem szent. E tény végrehajtásával mi egy megboldogultnak tartozunk, ki azt, mit ember holta után végre nem hajthat, legszilárdabb barátaira vélte bízni. Alhatnám-e én nyugodtan, ha Hargitay végakaratát nem teljesíteném? Minő arccal találkoznám vele egykor a túlvilágon?
Fertőy nem állhatta meg nevetés nélkül. Arra Bárzsing még jobban belejött az emfaticus hangulatba.
– Jól tudja ön, tisztelt barátom, hogy azon végrendelet nem csupán bennünket érdekel, hanem közhasznú intézvényeket is, iskolákat, templomokat, kórházakat és szegényeket. Én e tényben erkölcsi magasságot találok.
E szónál felpattant a karszékből Bárzsing, hogy erkölcsi magassága annyival emelkedettebb legyen.
De mármost Fertőy nagyon is nevetett.
– Nem a lelkiismeretről beszélek én, kedves barátom; az a papok dolga, hanem a világi hatóságokról. Az ilyen tréfának, ha kiderül, nagy az ára.
– Lehetetlen neki kiderülni, ha minden óvatossági rendszabályt meg fogunk tartani. Először is a végrendelet szövegét én fogalmaztam, nálam az eredeti impúrumban megvan. Az egész az én kezem írása, tehát a különbség a múlt és jövendő között semmi.
– De hát az aláírások? Hát a pecsétek?
– Kettőről azt hiszem, hogy biztosítva vagyunk.
– Talán. Nem mondom. De hát a másik három?
– Azok is életben vannak.
– De csak nem akarja ön azokat is beavatni a tervbe?
– Óh, nem. Adhatnak az emberek tudtukon kívül is aláírást és pecsétet.
– Hogyan?
– Megmondom mindjárt. Tisztelt barátom uram felszólítja egy levélben a három távollévő tanút a végrendelet ügyében; körülbelül azt a kérdést intézve hozzájuk, vajon nincs-e tudomásuk róla, hogy az illető okirat annak idejében letétetett-e Bárzsing által, kire bízva volt, a megye levéltárába, nem vétetett-e ki általa onnét ismét ama zivataros időben, mert önnek alapos gyanúja van, hogy Bárzsing ez okirat hollétéről tud, s titkát csak minél drágábban akarja felárvereztetni a hagyományosok és a természetes örökösök által.
Fertőy mosolygott azon, hogy Bárzsing ilyen szépen tud tanácsot adni valakinek, hogy mivel rágalmazza őt saját magát.
– Azok felelni fognak önnek vissza, hogy nem tudnak az egész tárgyról egy szót sem. Azután van itt egy ügyes kéziratmásoló, aki az aláírásokat igen híven le tudja tenni tetszés szerinti üres papírra.
Fertőy elég jól tudta, hogy az az ügyes ember senki más, mint Bárzsing maga; azért mégis elég gonosz volt abbeli aggodalmát kifejezni, hogy vajon nem fél-e, hogy az a bizonyos elárulhatja.
– Óh, afelől egész biztos vagyok! – állítá Bárzsing. (Tudta azt Fertőy jól.) – Azután ami a szükséges pecséteket illeti, ugyanazok szinte rajta lesznek a leveleken. Evégett azokat a borítékon nem szükség összetörni, hanem ollóval szépen felmetszeni. Akkor egy vizes szivaccsal könnyen letörölhetni a pecséthez ragadt papirost, s magát a pecsétet akárhová lehet ismét ragasztani.
– Tökéletes hamisítás biz ez; hanem hát engedjen ön nekem két hetet mindezeknek a meggondolására; akkor majd bővebben beszélünk felőle. Addig én talán kevésbé kockáztatott megoldásra fogok juthatni – amicaliter.
– Hogyan? Remél ön az ifjasszonnyal kiegyezhetni?
– Bizonyos vagyok felőle. Hallotta ön már, hogy Judit húgomnak fiacskája született?
– Ah, hogyne? – kiálta kárörvendő arccal Bárzsing, s vígságában leharapott nagy fogaival egy csomót szivarja végéből, s azt köpködte mindenfelé. – Gyönyörű skandalum! Tele van vele a város. Szép skandalum!
– Micsoda skandalum?
– Hát– egy özvegy asszony! Tizennégy hónapja, hogy Lávay Béla meghalt.
– Vagy úgy?
– Vajon ki lehet a szép kis magzatkának az apja?
– Én jól ismerem.
– Ugyan ki lehet?
– Mindhogy ön is beavatott saját titkába, én is közlöm önnel az enyémet, hanem éppen úgy kérem azt titokban tartani, mint én fogom az önét.
– Óh, az természetes. De hát ki legyen Judit nagysám fiacskájának a papája?
– Hát senki sem más, mint Judit férje, Lávay Béla.
– Ah! Tizennégy hónap óta…
– Igen, tizennégy hónap óta rejtve tartogatja őt lakásán Judit, s játssza a világ előtt az özvegyet és a kurtizánt.
– Ah! Az lehetetlen! Az nem lehet, hogy egy nő eltűrje azt a gúnyt, azt a csúfságot, ami minden oldalról száll reá, ha azt meg nem érdemelte, csupán azért…
– Csupán azért, hogy a férje hollétét eltakarja vele.
Bárzsing úr most már a derekán harapta ketté a szivarját, s zúgolódott, hogy patkányszőrt tesznek a dohánylevelek közé.
– Ezt én régen jól tudom – folytatá Fertőy –, de csak vártam azt, amit előre láttam.
– És nem állt ön bosszút Lávayn?
– Óh, nem. Nekem az nagyon tetszik, hogy ők ennyire szeretik egymást. Annálfogva önt nagyon kérem, hogy titkomat el ne árulja. Mi ne zavarjuk meg az ő boldogságukat. Ne bolygassuk a fülemilefészket.
– Csudálom, hogy ön egyszerre olyan jóakarójuk lett.
– Magam is. Hanem hát lássa ön, vannak nemes érzések, amiket ápolni, pártfogolni kell. Ilyen nemes érzelem Judit szerelme férje iránt. Ő feláldozta világ előtti állását, feláldozta jó hírét férjéért; vajon nem könnyebben feláldozna-e egy pert olyan vagyon miatt, melynek még birtokában nem volt, s melyből apja valóban kitagadta.
Bárzsing úr most kezdett már valamit érteni Fertőy nagylelkűségéből.
– Nekem nem bosszúállásra van szükségem, kedves barátom, hanem pénzre. Ha én Béla rejtekhelyét elárulnám, mit nyernék vele? Meglehet, hogy előbb menekülne, mint elfoghatnák, s végre is egy kiterjedt amnesztia őt is ki fogná szabadítani. Hanem arra kell őt kényszerítenem, hogy előttem megjelenjen. Erre megvan a jó tervem. Én tudni fogom őket kényszeríteni, hogy bevallják előttem: „együtt vagyunk!” És akkor aztán kezemben tartom őket. Akkor azt fogom mondani Juditnak „Lássa húgom, jobb velem jó barátságban, mint ellenségeskedésben élni. Én most önöket végveszélybe dönthetném, de nem teszem. Csináljunk egyességet. Az én barátságomnak az ára, s az önökre nézve sokat ér, az örökösödési per felőli kiegyezés az eltűnt végrendelet értelmében.” És Judit rá fog arra állani. Bárzsing nagyon csóválta a fejét.
– Higgye el ön nekem – monda Fertőy –, hogy amennyire gyűlölöm én ezt az asszonyt, ezt a férfit, olyan bizonyos, hogy ők egymásért minden nagylelkű bolondságra képesek. Azzal, hogy én őket feldicsérem, nem szűntem meg rájuk haragudni.
Bárzsing úr a szivarjának utolsó csutakját is megette már; annálfogva fölkelt, és menni készült. Tagsatzungok vártak rá.
– Az ön tervéről tehát két hét múlva; addig az én titkom marad négy fal között.
A két érdemes férfi kezet szorított, s kölcsönös hallgatást fogadott elváláskor.
Mi történt azután a válságos két hét alatt a négy fal között, azt Bárzsing úr nem tudhatta meg, hanem egy szép reggelen kapott egy gondosan lepecsételt csomagot Fertőy által küldve. A csomagban három levelet talált, a negyedik volt Fertőyé. Fertőy azt írta, hogy ő az ajánlott oklevél-reprodukcióba semmi szín alatt bele nem egyezik. Lássa Bárzsing úr az idemellékelt három levélből, hogy a felkérdezett tanúk semmit sem tudnak a végrendelet további fázisai felől. Egyébiránt a minap tervezett egyezkedés Judittal, bizonyos okok miatt, végképp dugába dűlt. Hanem azért ő Bárzsing úr tervébe semmiképpen nem egyezik.
Bárzsing úr látta, hányadán van. Fertőy minden ellenkezése dacára volt annyi figyelemmel, hogy a három válaszadó levél borítékjain a pecséteket nem törte fel, hanem felmetszette szépen ollóval. Saját kézvonását illetőleg pedig úri szokása ellenére úgy intézte, hogy a neve tökéletesen olvasható legyen.
Ez is ismerte a maga emberét.
Tudta jól, hogy ha ő Bárzsing kezébe szolgáltatja az eszközöket, az majd az ő tiltakozása dacára is fel fogja azokat használni a kitűzött célra, mert hiszen, ha a számára testált néhány ezer forint nem is, de a szegény közintézetek, iskolák, kórházak sorsa bizonyosan erősen nyomhatja a lelkét, s kényszerítendi a kellő erkölcsi felmagasulásra.
Nem is csalatkozott emberismeretében.
Néhány nap múlva értesült az illető helyekről, hogy a kívánt végrendelet ügyvédje által eredetiben bemutattatott.
Most csak egy dologtól aggódott Fertőy. S azt nem is késett barátjával első találkozásuk alkalmával tudatni.
– Vajon „merített” papirosra van-e az a végrendelet írva? (No, mert ha történetesen az újabb időben legalizált géppapírt használt hozzá a másoló, akkor beleütött a száraz mennykő, a tanúk rögtön felismerik a különbséget.)
Bárzsing ravaszul hunyorított félszemével, s ujjaival füttyöt vetett.
– Ilyen apróságokon nem szokott megbukni egy Bárzsing!
Bizony merített papirosra volt az írva, s éppen olyan kék színűre; éppen olyan nagy kétfejű sas volt a papír közepén kiformálva vízjeggyel, mint amilyenre az első végrendeletnél mondták a tanúk: „ejnye, de nagy sas!”
