A sápadt asszony
A sápadt asszony
Fertőyné arca csak egyre haloványabb.
Neki bezzeg nincs szüksége liliomkenőcsre, hercegnők vizére; neki van egy tündére, aki éjszaka mindig eljön, s egyre fehérebbé festi orcáját; olyan már, mint a liliom.
Volozov herceg nem tehet arról.
Ő igazán önfeláldozó imádó; ő csak dicsvágyból hódít. Tetszik neki az, hogy a világ azt beszéli, miszerint a legszebb, legelmésebb asszony az ő kedvese.
Csak egy hibája van a legszebb, a legelmésebb asszonynak; az, hogy mért nem pirosabb. Volozov herceg országokat adna érte, tele muszka parasztokkal, ha Fertőyné arca pirosabb volna.
Az gyűlöletes dolog, ha az embernek a kedvese blazírt. A felesége lehet az; de a másik, a vidámabb társ, az legyen életkedvű.
Volozov herceg nem bánta volna, ha Szerafin akármi áron deríti fel kedélyét.
Hogy mi az az akármi ár? Azt csak a férfiak tudják.
Azt nagyon jól tudta, hogy férjét teljes szívéből gyűlöli ez asszony; hiszen éppen azért választotta férjéül.
Az pedig lehetetlen, hogy egy nő, aki férjét gyűlöli, akármilyen halavány is, valakit ne szeressen a világon.
A herceg tudta azt nagyon jól, hogy ezen valaki nem ő. Tehát más.
A szép nő elfogadja udvarlásait, karján sétál, vele táncol, páholyában ül, keresztnevén szólítja, ha egyedül van; tud mulatni vele; elpanaszolja, ha valamije fáj; hanem hogy valaki más van lelke rejtekében, aki őt elfoglalva tartja, azt mindennap jobban kezdte tudni.
Ezt a mást fel kelle találnia.
Miért? Talán hogy megölje? Talán, hogy féltése dühével üldözze? Éppen nem; ezt a valakit fel kelle találnia azért, hogy Szerafin hadd legyen egyszer boldog; a halavány arc hadd legyen egyszer piros.
Bálokban, fürdőkön, divaturacsok rajongák körül a nőt, de a herceg egyikben sem találta azt fel, akinek láttára a fehér arc egyszer elpirul.
Egyszer a színházban voltak; Szerafin páholyában ülve, szokása szerint nem nézte az előadást, hanem a közönséget; a herceg szemközt ült vele, s egy pillanatban úgy tetszék neki, mintha az a hajnalpír, mely oly idegen vendége a liliomarcnak, elborítaná azt, s Szerafin egészen titkolózva üdvözölne ott alant a földszinten valakit. Máskor föltűnőleg szokott köszöntgetni új ismerősöket, ezt csak rejtegetve.
A herceg követte Szerafin szemjárását, s észrevette azt, akinek az üdvözlés szólt. Nem kérdezősködött felőle Szerafintől, hanem amint új látogató jött a páholyba, búcsút vett tőle, s lement a kaszinóerkélyre, helyet foglalva Dombay Elemér mellett, aki semmiről egyébről nem nevezetes, mint hogy minden embert, asszonyt, leányt, férfit kivétel nélkül ismer, akit csak a színházban látni szokás; még tán a karzaton ülőket is.
– Te Elemér, mondd meg nekem, ki az a fiatalember ott a földszinten, aki a negyedik páholy alatt áll, a pálcájára támaszkodva.
– Az ott, abban a manchester paletotban? Az egyik színésznőnek az ura.
– De patvart! Az túlnan rajta. Abban a chamois kabátban.
– Úgy? Az is egy színésznőnek az ura.
– De hogy híják?
– Lávay Béla.
– Miféle mesterember?
– Boldogabb időkben publicista; – ilyenkor ügyvéd.
– Te? De ki ne nevess azzal, amit mondok. Ez az én rejtélyes kertészem.
– Hogyan? Akiről azt mesélted, hogy egyszer Fertőyt az üvegházadban belelökte az akváriumba, s azzal megugrott?
– Ugyanaz, tökéletesen ráismerek, s most már értem az egész rejtélyt. Fertőy arról beszélt az akvárium előtt, hogy az a lótusz bizonyosan Lávayné nevét viseli, s erre kapta azt a furcsa felköszöntést.
– No ez derék! Holnap mindjárt megkérdezem ezt Bélától.
– Te ismered?
– Nagyon jól. Igen furcsa gyerek az.
– Hát tudod mit? Ne hozd neki elő ezt a dolgot. Más szándékom van vele. Tegyünk úgy, mintha semmit se tudnánk az azonosságról. Mi szükség nekem egy mai gentlemanben egy hajdani cselédemre ismerni, ki politikai okokból öltött livrét? Én szeretném őt jogigazgatómnak választani.
– Azt jól teszed. Rendes ember, és nem csal meg. Egyébiránt én kitalálom, hogy miért jöttél e percben erre az ötletre.
A herceg kétkedve tekinte szomszédjára.
– Nem azt.
– Fogadjunk.
– Jól van. Ezer rubelbe.
– Eredj, ne légy bolond. Nem vagy most otthon.
– Hát fogadjunk egy fertálybankóba.
– Áll. Teneked ez a bizarr ötleted jött most: az én Fertőy barátom, azon rendületlen barátságnál fogva, mely engemet az ő házához köt, nagyon sokszor megtisztel azzal, hogy pénzügyi viszonyainak mibenlétét velem bizalmasan megismerteti; olyankor én őt mindig a fiskálisomhoz szoktam utasítani, s az megért mind a kettőnket. De milyen mulatságos fordulat lesz az, ha Lávay Bélát nevezem ki jogigazgatómnak, s jövőre Fertőy barátomat a legártatlanabb orcával küldözöm őhozzá, hogy értekezzék vele, ha tetszik.
A herceg kacagott a vége felé. Az ötlet mulatságos volt, de nem az ő agyában szülemlett. Kacagott, de a fejét rázta; az igazi indok nem volt eltalálva. Hanem – ez a magyarázat nagyon jó volt arra, hogy a valódit eltakarja mindenki szeme elől. A világ azt fogja hinni, hogy szatírát lát, és nem veszi észre mögötte az idillt.
Volozov engedte diadalmaskodni szomszédját; mosolygó malíciával vett elő tárcájából egy újdonatúj egyforintost, azt négyrét hajtotta, nyelvével a hajtás széleit megnyálazá; s figyelmesen leszakított belőle egy negyedet. Ez is egyik politikai divat volt.
– Megnyerted – szólt Dombay elé téve a nyereményt.
Az anekdota még az előadás alatt megtette a körutat a kaszinóban.
Mindenki igen zseniálisnak találta a módszert, mellyel egy szerencsés udvarló egy terhére válni kezdő férjnek megnehezíti a szekrényéhez vezető utat.
Volozov pedig kiegészíté magában a történetnek azon részleteit, amiket a világ nem ismert.
Midőn ő a vélt gonosztevő kertész után akart lőni, Szerafin megfogta a kezét, és visszatartóztatá a lövést.
Szerafin egyedül volt akkor az állítólagos kertésszel a téli kertben, s gyakran eltűnt máskor is, hogy őt fölkeresse.
Szerafin egyszer elmondá előtte, hogy Lávayné egykor közeli ismerősnője volt, egy városban laktak, ablakaik átellenben; a város azt is hitte, hogy vetélytársnők.
Most már emlékezett arra is, hogy Szerafin nagyot sóhajtott, mikor azzal végzé leánykoruk regéjét: „Most Judit boldog.” Volozov azt hitte, hogy érti az egészet, s azt gondolá: „Jobb lenne, ha Szerafin lenne boldog, és Judit egy kicsit boldogtalan.”
Mert hiszen utoljára is az egész asszony-boldogság csak emberi tréfa és sorsszeszély.
Szerafin majd vígabb lesz, ha élni kezd, a művésznő pedig annál művésziebben fog játszani, ha egy kis szenvedés éri.
Másnap Dombay Elemér meglátogatta Bélát.
Az az igen becsülendő gyöngeség megvan az embereknél, hogy ha valami jó hírt tudnak meg előbb, mint akit az közvetlen érdekel, sietnek elsők lenni, akik azt tudassák vele, s olyanforma genezist adni a történetnek, mintha annak megindításában nagy részük lett volna. Márpedig egy tekintélyes urodalom jogigazgatóságát csak úgy egy álom alatt elnyerni egy fiatal ügyvédnek, csakugyan a szerencsés esetek közé számítható.
– Barátom, jó újságot hozok; tegnap Volozov herceg előhozta, hogy a tagosztályi ügyek nagyon megnehezültek a jószágain, s a bécsi doktor, ki eddig minden peres ügyét vitte, annyit ért a tagosztály, úrbér, majorsági földek, regálék és remanenciák kérdéseihez, mint a tyúk az ábécéhez; kénytelen magyar ügyvédet választani jogigazgatónak; kit ajánlanék neki? Én, tudva azt, hogy az urbariális ügyek neked különös tanulmányaid, téged neveztelek meg neki, s ő mindjárt kezet adott. Nos, barátom?
Béla pedig nem adott olyan hamar kezet.
– Hát mi a patvar!? Gondolkozol tán rajta, hogy elfogadd-e? Barátom, ha én ügyvéd volnék, két kézzel kapnék az ilyen alkalom után. Mit gondolsz? Egy ilyen állás szerencsédet alapítja meg. Mai világban már nem élhet az ügyvéd másképp, mintha vagy a váltók után szaladgál, vagy az urodalmi ügyek vezetésének nyugalmas pozíciójába teszi le magát.
– Tudod – szólt Béla kitérőleg –, van valami kellemetlen az ajánlott helyzetben, amit én neked meg nem mondhatok.
– De amit én neked elejétől végig elmondhatok. Te, mint politikai bujdosó, a sok álarc között egyszer felvetted a kertészlivrét is; szolgáltál Volozov kastélyában; nem is igen szépen váltál meg, mert búcsú fejében a hercegnek egyik úri vendégét, minthogy nődet rágalmazta, úgy beledobtad az akváriumba, hogy most is benne volna, ha ki nem húzták volna. Ezt tudja minden ember, pedig te nem mondtad senkinek. A herceg azonban nem fog rád ismerni, ha ismét találkozol vele. Más arcod is van most, és őnála soha nem fogod észrevenni, hogy emlékezik rá, miszerint már valaha találkozott veled; egyébiránt őt akár esztendőszámra ne lássad, kivéve mikor a helyszínén kell megjelenned, hogy a parasztjaival kiegyeztesd.
– Jól van; majd gondolkodni fogok rajta.
– Ami annyit tesz nálad, hogy majd közlöm elébb a feleségemmel. Jól teszed barátom; ő okos asszony; több esze van, mint neked, meg nekem, meg az egész famíliádnak, in ascendenti et descendenti; boldog ember vagy. Két fejed van; amit az egyikkel ki nem találtál, megkérdezed a másiktól. Úgy is illik. Nőd bizonyosan azt fogja mondani, hogy fogadd el.
– Azt nem tudom.
– No hát tudd meg minél elébb, és aztán közöld velem.
Amint Dombay eltávozott, Béla rögtön sietett át Judithoz.
– Kedvesem. Volozov herceg uradalma jogigazgatásával kínáltatott meg; mit szólsz hozzá.
Judit gondolatokba merült.
Azután hirtelen megfogta Béla kezét, és így szólt:
– Most fogadd el. Végezd be legfontosabb ügyeit, amily rövid idő alatt lehet. És akkor mondj le.
Béla megköszönte a jó tanácsot.
Hiába, a nők tapintata legfinomabb.
Egy kis világi mendemonda, egy kis látszat, egy kis féltékenység, s a sok apróságból oly általános tömkeleg támad, amiből az ember jó híre ki nem igazodik. Pedig vannak emberek, akiknek a jó hírük drágább a mindennapi falatnál. Ha Béla elutasít ily fényes ajánlatot, mindenféle bántó találgatások raját támasztja fel maga és neje ellen. Egy ügyvédférj, aki nem fogadja el a főurat kliensének, ki koszorúkat szokott hajigálni a színésznőnek, aki az ügyvédnek neje. Óh, ebből olyan szép láncos szillogizmusokat tudnának szőni, fonni.
Ha pedig ott maradna az állomáson végig: mi lenne abból újra? Egy ügyvédférj, aki meggazdagodik egy főúri kliens mellett, aki koszorúkat szokott hajigálni a színésznőnek, amely színésznő az ügyvéd neje.
„Végezd el ügyét, amiért hívatott, s azután hagyd ott.”
Mikor Fertőy megtudta, hogy a herceg Lávay Bélával micsoda új ismeretséget kötött, így gondolkozott magában:
„A herceg szeszélyes ember; olyanok szoktak lenni a nagy urak. Judit szép asszony, művészi hírben áll; és ami több, abban a hírben, hogy férjéhez hű; ez csábító körülmény. Szerafin pedig napról napra hervad, s szeszélyei inkább untatók már, mint bámulatra méltók. A herceg megtudhatta könnyen, hogy Béla valamikor udvarolt Szerafinnek, s Szerafin sem volt iránta közönyös. Nem gondolhatott-e egy kettős cserére? A régi tüzet könnyű föléleszteni.”
Ez a kombináció nem elégíté ki Fertőyt.
Föltette magában, hogy mindkét nő erényét védeni fogja; Szerafinét Béla ellen, Juditét pedig a herceg ellen.
Lám tehát mégis vannak esetek, amikor az erényt is becsülik valamire!
Fertőy nagyon meg volt elégedve magával, mikor e védelmi hadjárat részleteit kifőzte.
A helyzet igen bonyolódott lehetett.
Fertőynek szép neje volt és szép unokahúga.
Szép nejének volt gazdag imádója, s ugyanaz szép unokahúgának távoltartott tisztelője.
Viszont szép unokahúgának szegény férje és ugyanaz szép nejének távol tartózkodó tisztelője.
Az gonosz escamotage volna, mely egyszerre elcserélné a fehér galamb és a fekete galamb fejeit.
Kiben lehet itt bízni? Egyes-egyedül Juditban. Az ő jelleme legerősebb valamennyié között.
Fertőy gondolt ki valamit, ami által Juditot a cselszövény gyúpontjába lehetne helyezni, s általa az egészet megsemmisíteni.
Hogy mi volt ez expediens? Azt nemsokára megtudjuk.
Annyiról tisztában lehetünk, hogy amikor Fertőy unokahúgára és annak családjára gondolt, mindig a tenger legmélységesebb fenekére kívánta annak öregét, apraját; és senkit sem gyűlölt olyan nagyon közte, mint magát ezt az asszonyt.
Sejtette talán, hogy ennél az asszonynál van az a lelki kapitális, mely fölér az ő gyűlöletével, hogy éppen oly engesztelhetlen szívet talál magával szemközt e nőben, mint amilyen engesztelhetlen ő maga?
Egy szép szüreti nap volt, midőn Béla a herceg kastélyába megérkezett. Jól ismerte a járást még korábbi időkből; a cselédeket is, akik ott voltak, de azok nem ismertek őrá; nagyon megváltozott. Csak a vén vizslakopó az előszobában nyihogott elé, mintha emlékeznék még valamire a jövevény múltjából.
A herceg után kérdezősködve, a vén komornyik a kertbe utasítá; oda mentek le ozsonnázni az egész társasággal. Sokan vannak itt a környékből; ma végezték éppen a szüretet.
Béla sietett a herceget fölkeresni a kertben.
Tudta, hogy annak kedvenc mulatóhelye egy vasból és üvegből alkotott kínai mulatólak, melynek oszlopaihoz még az ő idejében ültették a szőlővesszőket. Azok már terebély lugassá nőttek fel azóta, s befutották a pagoda tetejét, s úgy csüggtek le világoszöld indáikkal. E kéjlak hátulsó ajtaja egy kertlabirintra nyílt, mely mint tudjuk, azzal szokta érdemelni ez elnevezést, hogy fákat és bokrokat csigatekervény sorjába ültetnek, mely először befelé csavarodik, azután a górt elérve, onnan megint kifelé csavarog vissza.
A herceg olyankor, mikor jól akart mulatni, leszedette a kéjlak első három ajtajáról a kilincseket, lebocsáttatá a festett kínai függönyöket, úgy hogy annak, aki be akart a kéjlakba jutni, elébb az egész kacskaringós csigautat végig kellett vándorolnia, hogy a hátulsó ajtóig eljusson, úgy hogy azon időtől, amidőn az ablak alatt elment, addig, amíg az ajtóhoz eljutott, valami ezer lépésnyi utat kellett tennie. Ez jó találmány rögtöni meglepetések ellen.
Béla ismerte már ez utat; maga nyeste eleget a labirint bokrait; nem tartozott azon vad vendégek közé, akik elébb minden szárnyablakot sorba próbálgatnak, hogy nem lenne-e belőle ajtó, amíg rászánják magukat, hogy az eleven sövényútnak nekiinduljanak.
A pagodában nagy férfizaj volt, pohárcsengés és hahota, egy-egy vidám női hanggal is élénkítve. A herceg unokahúgai azok valószínűleg.
Béla egykori kertészeti működése színhelyére érve, érzé, hogy önkéntelenül feltámadt szívében valami emlék: mit csinálnak a régi ismerősök, az általa ültetett fák?
Ah, az valódi szenvedély, amit a kertész fái iránt érez; szenvedély, melyben van szerelem, bánat, féltés, kéjérzet és sötét búskomorság; melynek van vágya a távollétében, öröme a viszontlátásban, keserve az elmúlás fölött.
Vajon megnőtt-e, vajon virágzik-e gazdagon az a tulipánfa, amit ő e tömkeleg közepébe ültetett? Ezóta egész terebélyfa lett már.
Béla kíváncsibb volt e percben a tulipánfára, mint az egész úri társaságra.
A tulipánfa azóta megnőtt, lombos lett és virágzott; a rotonda körül ültetett hibikfák összeborultak már, s a vadszőlő elszabadult indái boltozatként fonódtak össze a pompás virágfa gallyaival, mintegy élő barlangot képezve, melynek hogy driásza se hiányozzék, egy halavány hölgy támaszkodott a fának, egyik kezével annak kinyúló ágába kapaszkodva, másik kezét lehajtott feje fölé emelve, melynek selyemfürtei közé a vadszőlő éretlen zöld böngjei voltak virág helyett tűzve. Amint a nap keresztülsütött az átlátszó szőlőleveleken, a halványzöldes fény még bágyadtabb színt adott az élveteg arcnak, melynek piros ajkai, égető szemei úgy követelték még az életet.
Szerafin állt ott egyedül.
Béla is éppen úgy meg volt lepve, mint Szerafin, midőn a véletlen így egymással szembeállítá őket. A csigaút úgy hozta, hogy éppen csak akkor vették észre egymást, midőn már szemtől szemben álltak.
Szerafin, mint aki nagy mély merengésből idült fel, sokáig nézett merően a közeledőre, csak azután tért meg arcára az ismerős mosoly, midőn Béla üdvözlé.
– Ah, ön az Lávay? Ah!
És azzal pajzán nevetést erőltetett.
– Én valóban nem látszhatom másnak, mint aki vagyok – szólt Béla hasonló kedély hangján –, de kegyedet bátran nézhettem volna e liget hamadriádjának, ily egyedül és a falevelek beszédét hallgatva.
– Tudja, amit a falevelek beszélnek, az ennél a háznál a legokosabb beszéd. De mit keres ön itt? Tán eszébe jutott, hogy egy alvó szemet, amit kertész korában kötve felejtett, kibontson?
– Az is meglehet. Egyébiránt a herceg hívatott magához, igen prózai, de azért mégis igen magasztos ügyekben. A parasztjaival akar kiegyezni, s rám bízta érdekeit.
– Ah, az igen szép. Akkor sokszor fogjuk egymást látni. Fertőy két hetet szándékozik itt tölteni.
Ezt elég érthető gúnnyal mondá Szerafin, tudva, hogy Fertőy neve nem igen fogja Béla örömeit szaporítani. Béla elértette azt.
– Sajnálom a szép alkalmat, melytől a pörös ügyek halmaza megfoszt. Nekem gyorsan kell itt végeznem; otthon is kötelességeim vannak.
– Ön igen ízetlen ember, Lávay; ahelyett, hogy azt mondaná: azaz, hogy ne mondana semmit. Mi szükség önnek mindenre felelni, amit én mondok? És abból a hangból felelni, amin én kezdtem. Az nekem jól jön, önnek rosszul. Ne beszéljen semmit. Én legjobban szeretem önt akkor látni, mikor hallgat; olyankor találgatom, hogy miről gondolkozik. – Mikor beszél, akkor nehezebben tudom kitalálni.
Béla nevetett.
– Tehát én mindig mást gondolok, mint amit beszélek?
Szerafin vállat vonított.
– Ön kiállhatatlan! Én önt sérteni akarom, s ön nevet fölötte. Csak azt tudnám, hogy mivel lehetne önt megsérteni?
– Kegyednek semmivel sem.
– Nono; vigyázzon magára. Én önt szeretném egyszer megharagítani; szeretném rám haragítani, hogy dühbe jönne, felcsapná előttem a kalapját, és veszekednék velem.
– No hisz akkor meg éppen nem hihetné azt, amit mondok; – gondolja meg: ügyvéd vagyok; annyiszor civakodom egy nap, ahányszor ügyfeleim óhajtják, pedig nem haragszom az ellenfeleimre.
– Jól van tehát ügyvéd úr, nekem is van egy perem. Szabad önt megkérnem, hogy vállalja el?
– Az a kérdés, hogy nem védencem ellen van-e. Kétnyelvű nem lehet az ügyvéd, mert nyelvzárt kap.
– Óh, ne törődjék ön most védencével, ha a herceget érti alatta. Azzal ön nem fog ma egy okos szót válthatni. Összeakasztott Fertőyvel, hogy ki issza le a másikat – fogadásból. Ahogy mind a kettőt ismerem, a vitézi torna nem fog „ma” elvégződni. Én eltűntem a csata színhelyéről; maradt még ott nő elég, aki a győztes homlokára a kivívott babért feltűzze. Van önnek kedve odamenni és besorozni magát a nemes küzdők rangsorába, vagy inkább itt maradni velem? Ugye keserű dilemma?
– Sőt igen kellemes a választás – szólt Béla, helyet foglalva Szerafin mellett, ki egy leszakított szőlőkacsot rágcsált fogai közt, a legfanyarabb növényt egy édességektől túlterhelt lakoma után. – Tehát lássuk az ügyet, amit rám akar kegyed bízni. Ki ellen van?
– Az egész világ ellen – szólt a nő, egy csomó éretlen szőlőt hajítva fel a levegőbe.
– Ah, az igen nagy úr! És micsoda jogalapon?
– Osztályújítás. Osztályt kérek abból a boldogságból, abból a becsültetésből, abból a nyugalomból, ami a világon mindenkinek kijár: cselédnek, parasztnak, bolondnak; mindenkinek, csak nekem nem; mindenkinek, aki utána nyúl.
– Kedves Szerafin. Ezek, az igaz, olyan jogok, amik mindenkit megilletnek.
– Jaj, kérem, ne akarjon okos színt adni annak, amit én bolondul beszélek. Miért nem nevet most, éppen most a szemem közé, még rám ragad a nevetése. Ön sohasem veszi észre, mikor tréfálok.
– Hát, lássa kegyed, én nem tréfálok. Hogy én kegyed sorsán igen sokat töprengtem, azt egy szavamból meg fogja ítélhetni. Én a múlt hetekben azon határozatot érleltem meg magamban, miszerint nekem múlhatatlan kötelességem kegyedet felszólítani egy nagy elszánásra. Nekem rá kell arra beszélnem kegyedet, hogy váljék el Fertőytől.
Szerafin arca egy pillanatra még halványabb lett, mint eddig volt, azután pedig elkezde kigyulladni, hogy szinte lángolt. Bámulva és remegve nézett Lávayra.
– Miért? – kérdezé.
– Azt most meg nem mondhatom, mert az az én titkom. De kegyednek el kell hinnie, hogy nem ok nélkül, nem semmiskedésből mondtam ezt. El voltam szánva kegyedet fölkeresni vagy levélben fölszólítani, ha a véletlen össze nem hoz. A múltak mindig kegyelt emléke, a jóindulat, melyet kegyed balsorsomon tanúsított irántam, kötelességemmé tették, hogy sürgessem kegyedet egy olyan lépésre, melyet tennie kell, ha ki akar térni egy olyan balsors elől, mely magával söpörné, ha szavamra nem figyelmez. Kegyed jövőjének tartoztam e szóval, Szerafin. Én kegyedet el akarom férjétől választva látni, és csak azután mondhatom meg, hogy miért.
Szerafin elmélázva tekinte Béla szemeibe, és azt hitte, hogy olvas belőlük.
Mint csalatkozott!
Szerafin önkéntelenül bocsátkozék le a lugas mélyében levő fehér kerti padra, mintha szédelegne valamitől.
Nagyon is nő volt, hogy egy gondolat elől elzárhatta volna szívét. Gyermekkori játszótársa ajánlja azt, hogy váljék el férjétől. Egy férfi, akire sohasem gondolhatott szívdobogás nélkül, kívánja, hogy hárítson el egy akadályt, mely kettőjük között áll.
Összetette kezeit, fölnézett Bélára, s oly könyörögve, oly benső remegéssel kérdezé tőle:
– Béla! Komolyan beszél ön most velem?
Béla meg volt indulva a halavány nő esdő tekintetétől, s megfogta annak összekulcsolt kezeit.
– Szerafin! Az a csapása az égnek érjen engem, amit soha nem mérhet rám: az emberek megvetése, ha nem tisztán, őszintén szólok kegyedhez. Higgyen nekem. Én tudom, hogy merész szó volt, amit kiejtettem, de kegyed „becsültetésről” szólt előttem. Fölösleges volt. Én tudtam azt, hogy nő, mint kegyed, ki a tisztelet napsugarában fejlődött, kinek vonására büszkeséget lehelt a természet, arra, ami az életnél nagyobb jó, nem lehet közönyös. Nekem nagy okaim voltak kegyed útmutatójának lenni. Nézzen úgy kegyed, mintha nem volnék egyéb, mint egy hideg kő, mely az utat mutatja: „Erre menj!” Annak hinne kegyed, s nem kérdené, vajon igazat mond-e. Nem győzhetem meg kegyedet okaim felől, mert abban a Nemezis keze van, aminek be kell teljesülni; de annyit mondhatok kegyednek, hogy oly jóvátehetlen balsors fogja kegyedet ez összeköttetésben érni, amelyből azután nincs több út kifelé.
– Ön megdöbbent.
– Óhajtom, hogy megdöbbenjen. Egykor igen jól meg fog kegyed engemet érteni, és akkor tisztán belátandja, hogy nem volt tőlem sem hóbort, sem cselszövény, sem idétlen érzelgés, ami e tanácsot adatta velem, hanem egy igen természetes, egyenes számítás, s hogy én előre tudva dolgokat, amik történni fognak, mindazzal lelkemben, ami kegyedre emlékeztet, nem hallgathattam, és ha szóltam, ezt kellett mondanom.
– Engedjen ön találgatnom. Fertőyvel fog valami nagy dolog történni. Ön Nemezist emlegetett. Vagyonában fog-e megbukni?
– Arról nem tudok. Nem is szólnék felőle. Jól tudom, hogy kegyed akkor éppen mellette maradna. A szegénység szégyen ugyan a mások szemében, de legalább a magunkéban nem.
– Tán a politikai hangulat változik, s Fertőy pályája hanyatló meredélyre jut?
– Azt tudja kegyed, hogy a politikáról ebben az országban senki sem beszél ez idő szerint.
– Vagy tán irányomban van Fertőynek valami ármánya? Tehet-e velem még több rosszat, mint amit már tett? Nem volnék-e miatta rég a másé, akárkié, az egész világé, ha a magamé nem volnék?
– Kedves Szerafin! Ne áltassa magát, egy nő sohasem egészen a magáé.
– Tehát egy részben kinek a birtoka?
– Birtoka annak a névnek, melyet a magáé helyett fölvett. Az fölemelheti, az levonhatja magával a sárba, anélkül, hogy tehetett volna ellene.
– Tehát mégis Fertőyt fenyegeti valami veszély, olyan veszély, amely az ő nevét fogja megmérgezni?
– Meglehet.
– S nem tartaná ön azt lehetségesnek, hogy Fertőyné megtudva azt, hogy férjét valami gyalázat fenyegeti, elválás helyett fölfedezze előtte e titkot?
– Nem ütköznék meg rajta, s ha elhárítaná róla e szégyent, örülnék rajta. Ne felejtse el, amit mondtam; nekem lenne legnagyobb örömöm, ha Fertőyt baj nem érné. De ön nem fogja őt megmenteni.
– Miért hiszi ön?
– Mert ő erővel el akar veszni.
– Rejtélyes ember! Ön bosszúállása ez?
– Semmi, semmi. Egy ujjam nem mozdul, hogy őt űzze; egy szavam nem riasztja előre. Ő megy, megy, és nem látja maga előtt az örvényt, és bele fog hullani.
– Tudja ön, hogy én mit gondolok most?
– Tudom.
– Ön tudja? Nos, mit?
– Azt gondolja kegyed, Szerafin: ez az én gyermekkori játszótársam el akar engem választani a férjemtől, azért… azért… hogy elválaszthasson a hercegtől.
Szerafin, mint a villámvakított, takarta el egyszerre két kezével szemeit, és félrefordulva Bélától, leborult, és elkezde sírni.
Béla csak állt előtte, és nem szólt neki semmit.
Néhány perc múlva fölemelte könnyes arcát a sápadt asszony, s zokogó szemrehányással monda neki:
– Mi szükség volt önnek ezt kitalálni?
– Mert ez igen természetes volt. Minden asszony gondolná ezt magában.
– Azért mégsem kellett volna önnek ezt szemembe mondani. Hiszen mármost e szóval rabszolgájává tett; már most parancsolhat velem, amit akar. Le vagyok álarcozva; ön tudja, hogy én félek öntől; ön tudja, hogy egy intésével oda küldhet, ahova akar; ön tudja, hogy nem gondolhatok semmit ön ellen anélkül, hogy ön meg ne látná azt. Mit akar ön velem tenni?
– Azt, amit ön kívánt e percben, önnek perét megnyerni a világ ellen.
– Ön valóban saját szavaimmal fog meg. Én kértem önt, hogy védjen. Mint a gyermek a mesében, aki éppen attól kér segélyt, akitől retteg.
– Kegyed igaztalan hozzám, Szerafin; kegyed nem akarja hinni, hogy az az érzelem, melyet ön iránt megtartottam, a legőszintébb tisztelet.
– Nem hihetem, mert az nekem vagy nagyon kevés, vagy nagyon sok. Ön játszik velem, éppen úgy, mint gyermekkorunkban, mikor ön egy kavicsot, amit öntől el akartam venni, markába szorított, s nevetett rajta, hogy hasztalan erőlködtem kezét kinyitni: erősebb volt. Ön érzi, hogy erős, s tudja, hogy én gyönge vagyok. – Többet is tud; azt is tudja, hogy ha ön gyönge volna irányomban, akkor én lennék az erős. Ezt az ismeretét ön nagyon jól fel tudja használni. Itt van egy asszony, aki meg van bűvölve, aki lábainál hever, akit egy ujjával fölemelhetne; de akinek őrizkedik ujja hegyét nyújtani, mert ha őt fölemelné, akkor neki kellene az ő lábainál heverni.
A sápadt asszony arcán, mint két nyíló rózsa, égett az indulatos kitörés után a felgyúlt szenvedély.
– Ah, Szerafin, kegyed még mindig az élet költészetében él, s elfeledi, hogy annak prózája is van – szólt Béla leülve Szerafin mellé, s annak forró kezét kezébe véve. – A regényekben vannak hősök, akik ráérnek mindig egy tárgyról gondolkozni. A színpadon kezdődik a dráma ábrándozással, végződik csalatkozással, s a szereplők öt felvonáson keresztül mindig egy tárgyról beszélnek. De hát a felvonásközökben mit csinálnak? Ez ám az élet! Az entr’act. Ott reggeltől estig fut, fárad az ember, küzd idegen bajokkal, mestersége után lát; üzletét viszi, tanul, oktat, tapasztal, világi állásáért munkál, jövőjét építi, kötelességeit rója le, s öröme van benne, ha siker után békén megpihenhet. Ez a rettenetes próza az életben, kedves Szerafin! És ez nem önnek az ideálja, ugye?
– Fájdalom, hogy éppen ez az; és éppen azért, mert tőlem legtávolabb esik. Magam könnyelmű bolond vagyok, aki hozzám közel esik, az mind versenytársam a „vanity fair”-en, és én imádom az antipedeseimet.
A kínai lakból kitörő bacchanáli zaj megzavarta a beszélgetést.
Szerafin úgy borzongott utána.
– Menjünk e helyről – szólt Bélához.
– „E helyről”? – kérdé Béla célzatos hangnyomattal.
Szerafin elértette.
– Igen, erről az egész helyről.
– És visszatérjünk?
– Én tehetem, hogy sohase térjek vissza. De ön?
– Én tenni fogom. Ez ügyet, melyre most fölkért a herceg, bevégzem, és azontúl nem állok vele semmi viszonyban.
– Ön felmondaná a jogigazgatói állomást?
– Elhatározásom az.
Szerafin eszméiben mind mélyebb gyökeret kezdett verni egy hit. – Ez a gyermekkori álom.
Megszorította Béla kezét.
– Akkor elvállalja ön az én válóperemet?
– El. Biztosítom róla, hogy ha meg lesz kezdve, rövid időn be is lesz végezve.
– Most isten önnel. Menjen a kastélyba vissza. Ma nem lehet önnek Volozovval beszélni, mulatni pedig bizonyosan nem akar vele. Én megyek a parkba. Szükségem van az egyedüllétre. Ez óra életemnek egyik naptérítője, amikor azt mondják: vége van a nyárnak, kezdődik az ősz. És azután legyen ön rajta, hogy ne találkozzunk itt többet. Magamra nem bízhatom ezt. – Én az adomai furcsaságig őszinte vagyok önhöz, azt látja; – de hisz az önre nézve csak megtisztelő, hogy valaki eldobja magát ön előtt, és nem fél tőle, hogy reá tapos. Isten önnel Béla.
Most mind a két kezével megszorítá Béla kezét, s nehogy a csigaúton együtt legyen kénytelen Bélával kimenni, utat tört magának a bokrokon keresztül, toalettje világos feláldozásával.
Béla visszatért a kastélyba, s a kulcsárral szobájába vezetteté magát.
Jó, félreeső kis szoba volt az, mely a levéltárba nyílt; a szokott házi zajtól elzárva.
Béla azt hivé, hogy ez a napja igen csendesen fog végződni. Csalatkozott.
Alig esteledett, a szüretelők távoli danája kezdett felhangzani, s Béla szobájához közeledő lépteket hallott. Kocogtattak: Szabad-e? Lehet.
Volozov nyitott be hozzá.
A herceg természet rende szerint ittas volt, miután sokat ivott. Egyébiránt arról volt nevezetes, hogy olyankor mikor részeg, igen kedves ember. Sok asszony mondta már azt felőle, hogy olyankor szeretett bele, mikor részegnek látta. A herceg olyankor, mikor ittas volt, nyájas lett és lekötelező, barátságos, áldozatkész; vidámsága elragadó volt, és arcvonásai valódi csábító bűbájjal bírtak. Akkor költői ér nyílt meg lelkületében, ötletei elmésségtől szikráztak, akkor szabadelvű volt és demokrata.
Vannak ritka példányok, akikre ilyen jótékony hatása van a bornak.
– Üdvözlöm önt, kedves Lávay – szólt kezet szorítva vendégével. – Most hallom udvarnokomtól, hogy ön megérkezett. Ennek igen örülök. Siettem önt felkeresni. De nem azért, hogy pörös dolgokról beszéljünk; látja, az ma nem nekem való, ma az ingemet is odaadnám, ha kérnék, s nem tudnék senkivel civakodni; hanem azért jöttem, hogy önt is levigyem magammal társaságunkba, azért csak kérem, mondja el szaporán, hogy mi kifogásai vannak a jövetel ellen, s azután, ha másképpen nem lehet, hát majd a vállamon viszem le.
– Köszönöm, herceg – szólt Béla nevetve –, nem kívánom én ezt a nagy tisztességet: megyek a magam lábán, ahová akarja a herceg.
– De ugyan kérem, ne titulázzuk egymást, legyünk per tu. Van is mit válogatnunk a címekben mai világban. Egyforma kutyák vagyunk mindnyájan; azt mondják: mars! kusti! Elértjük: megyünk és hallgatunk. No hát nyújtsd a kezedet bruder! Ne tartsd ám azt, hogy most belőlem most a bor beszél, s majd holnap, ha kipárolgott, ismét megtekintetesurazlak. A bor énnálam nem autokrata, mi egészen konstitucionális viszonyban élünk egymással, én projektálok, és ő szankcionálja, de neki „nihil de me, sine me”.
– No hát tegezzük egymást – szólt Béla. – Voltam én már nagyobb urakkal is per tu, mint te vagy.
– Parbleu! Hiszen ez igaz. Ez a felelet nekem nagyon tetszik. Még ilyen jól nekem nem felelt senki. Bizony úgy van. Bizony úgy. Szegények, hová lettek? No majd ha egyszer egy tósztot mondok „nálunknál volt nagyobb urakra”, akkor koccints velem, s vágd fejéhez a poharat annak, akinek a szeme tele nem lesz könnyel.
A herceg vitte magával karonfogva Lávayt, s míg a folyosón és lépcsőkön lejutottak, elmesélte neki, miféle falusi mulatságok várnak reájuk odalenn. Két cigánybanda fog versenyezni. Az egyiknek vezére a hírhedett Pikó, a másiké a nyalka Dundi. Húzni fognak indulókat, amikért meglehet, hogy vasat kap az egész társaság, ami gyönyörűség lesz; a parasztlegények meg a parasztleányok táncolni fognak, s végezetül tűzijáték lesz, amiből fényes skandalum fog kisülni, mert Fertőy vállalta magára a rendezését, aki pedig oly részeg már, hogy mindent kettőnek lát; az imént, hogy a felesége közeledett a társasághoz, s mondák neki, hogy Szerafin akar vele szólni, azt kérdezte, hogy melyik. Ez bizonyosan fel fog gyújtani vagy egy pajtát a röppentyűkkel, amilyen állapotban van, s ha valami tűzkerékkel ki találná lőni az egyik szemét, az sokkal sajnálatraméltóbb volna, mintha mind a kettőt kilőné.
Béla mindezt egyik fülén beeresztette, a másikon ki.
A mulató társaság odalenn volt a földszinti erkélyen. A herceg nem vetette oda prédául az új vendéget a már „elkészült” seregnek. Nincs is kiismerhetlenebb helyzet, mint egy tökéletesen józan emberé egy félig-meddig jó fejjel lett társaság közepett. Néhány útba vetődő emberről megmondta neki, hogy ezt ennek meg annak híják; egy-egy nagyon vérben forgó szemű bús hazafi már szorongatni is kezdé Béla kezét, s beszélt volna valamit „híréből tisztelés s rég óhajtott szerencse” felől, de a herceg nem hagyott ilyesmit bevégezni, vitte odább.
– Ez itt az Olga húgom, amaz meg a Feodora húgom – szólt félig-meddig bemutatásformán, aztán félrevonta, s fülébe súgá:
– Ne beszélj velük, kérlek, ostoba mind a kettő, mint a gyöngytyúk; ha majd egy csárdást akarsz valamelyikkel táncolni, azzal le fogod kötelezni, aztán hagyd ott. Amott is van még egy szép asszony, az a halavány; igen jeles nő, hanem megint valami hava van, nem lehet hozzá közelíteni. Az imént a férjét hívatta, hogy szólni akar vele, aztán mikor odament hozzá, s kérdezte, hogy mi tetszik; nem szólt neki semmit, csak végignézte hidegen; megint kérdezte: mit akar neki mondani; akkor meg vállat vonított s elfordult. Jobb magára hagyni, mert ilyenkor megölni való szép!
Béla azt mondta rá, hogy innen-onnan ismeri.
Azzal aztán a cigányokhoz mentek.
Vannak órák, amikben a cigánynak elsőbbsége van minden szép asszony fölött.
Hiszen a szép asszonyok is tudnak zongorázni, néha még szépen is. Meg is csudáljuk – szép, gömbölyű vállaikat, s magasztaljuk, hogy milyen szépen zenéztek; el is vagyunk ragadtatva a szép fehér kezek által, melyek olyan művészien billegtették azokat az elefántcsontokat, csakhogy legyen miért megcsókolhatnunk azokat; hanem ha egyszer a cigány rákezdi odakinn, az már csak mégis egészen más. Akkor csókolom a szép fehér kezét mennyei nagysád, de a cigány fekete keze mégis csak más valami!
A herceg el volt ragadtatva cigányai által, s akarta, hogy Béla is az legyen.
– Nézzed ezt a fiatal kölyket, alig húszéves, aztán az egész banda feje. Nézzed, mikor a fejét hátraveti, nem törődik se emberrel, se angyallal, mintha csak magának játszanék az egész világon. A könyöke ki van szakadva, de az őt nem zsenírozza; ő azért tudja, hogy nagyobb művész Ole-Bullnál. Csak úgy félszemmel kacsint le ránk, de azért már kitalálta, hogy melyikünk szívéhez micsoda hang fog szólni; s ha akarja, megteszi, hogy én itt rikoltozni fogok, mint egy bolond, te pedig könnyezni fogsz, mint egy kisasszony. Nézzed, hogy vonaglik minden idege, mint akit az ótestamentomi szellem gyötör. Minden porcikája érzi azt, amit húz, s az egész társaságra egy villanyfolyam árad el róla. Ezt a fickót katonának akarták vinni; én kifizettem a markába a váltságot, ő azt beitta, s kitörte két ép fogát, hogy itthon maradhasson. Gyémánt egy kölyök! Hát azt a vén brugóst nézzed! Tegnap vályogot vetett, még most is sáros minden körme tőle. Nézzed, mily patriarkális arc, barna, mint a legszebb kordovány. Tüskés szakálla, szemöldöke, mintha gyapotból volna rárakva. Mily mélabús színezet minden vonása. Egy olyan életfilozófia, melynek alapelve, hogy mindenből az a jó, ami van, s az a szükséges, ami rossz. Csak a szemei körül van egy-egy humorisztikus hieroglif. Lelógó kondor haja egy sebhelyet takargat homlokán, melyet tán a csatában kapott, vagy tán a kocsmában. Szemei milyen nyugodt méltósággal pihennek rajtunk. Tudja jól, hogy bámuljuk, s gondolja magában: „Üssön meg a devla! Adnátok inkább egy pohár bort!”
A herceg ömledezéseit a cigányok jellemrajzai fölött félbeszakíta a nagy süstörékelés, amit a legelső elbocsátott röppentyű támasztott.
– Ah, Fertőy kezdi a mulatságot. No, ha ezt a napot túléli a kastélyom, anélkül, hogy fel legyen gyújtva, akkor fölösleges lesz továbbra is biztosíttatnom.
Azzal felugrott egy székre a herceg, s vezénylő hangon kiálta:
– Uraim és hölgyeim. Kezdődik az a mulatság, amely valószínűleg mindnyájuk levegőbe vettetésével fog végződni. Előre utasítok mindenkit, hogy amint látni fogja, hogy Fertőy úr az egész puskaporos készletet meggyújtja, csak vesse magát a földre. A hölgyek ne féljenek, velük van elég parachute, amivel a levegőbül megint leszállhatnak.
A szüreti élcet megkacagták. Csak egy rekedt hang tiltakozott ellene az udvarból, melyen Fertőy hangára nehezen lehetett ráismerni.
– Ne tessék félni! Mefisztó tud bánni a tűzzel.
Abban a pillanatban két tűzkerék és négy római fáklya kezdte el szórni színes sziporkáit, s a démoni világítás közepett ott állt Fertőy alakja félrecsapott kalappal, vigyorgó orcával, melyet egyik oldalról kékre, másikról vörösre festett a bengáli fény, s diadalmasan emelt ott poharat „minden szép asszony” egészségéért; a bor úgy villogott poharában, mintha az is csupa tűz volna.
Minden trombita és hegedű rivallása kísérte a tósztot; elmúlva a süvöltő tűzlövegek zajában.
– No ezt túléltük – szólt a herceg. – Mi volt az a pièce? – kérdé a rendezőtől, mikor ismét sötét lett az udvaron, csak a teraszon levő lámpák világítottak.
– Ez volt a „Höllenfahrt des Zauberkönigs” – hangzott fel a rekedt válasz a sötétből.
– Mi következik most?
– „L’eruption du Popocatepetl!” – felelt Fertőy hangja.
– No uraim és hölgyeim, aki ebből épkézláb a táncterembe visszajut, az nevezetes szerencsével fog dicsekedhetni.
Hanem azért a hölgyek nem mozdultak.
– Nézzed – szólt a herceg Bélához –, milyen átkozott szeszélyes ez az asszony. Az egész tűzijáték alatt háttal fordulva ül egy tujafás edény mellett, hogy semmit se lásson belőle.
Más tűzijáték volt annak a szívében akkor.
Valami villant, s megint egy röppentyű szállt a magasba.
– No barátom – ingerkedék a herceg –, ez volt az a Popocatepetl? Csak így tudnak kitörni a mexikói tűzokádók? Én már ilyen Vezuviust akárhány kovácsműhelyben láttam.
– Türelem! Ezek csak az entr’act betöltésére valók. Most jönnek elébb a lámparöppentyűk és a csillagrúgók.
– A csillagrúgó majd te magad fogsz lenni az éjjel.
Nagyon kacagtak rajta. Hogy a kacagás okát értsük, elébb tudnunk kell, hogy a herceg és Fertőy arra fogadtak, hogy amelyik ivás mellett tovább talpon marad, az előbb kidűlttel csillagot rúgat. Áll pedig a csillagrúgatás mulatsága abból, hogy az álomtól elnyomottnak mezítelen talpára papirost borítanak, s azt meggyújtják. Ezért a nagy nevetés.
Fertőy egy féltucat röppentyű egymás után eregetésével torkolta le a kacajt, mely valószínűleg az ő rovására mehetett; láthatólag nagyobb utat tévén azon cél megközelítéséig, ahol az ember a csillagrúgásra megérett, mint vetélytársa.
Egy röppentyű azonban nem sült el.
Fertőy odament megnézni, hogy mi történt vele. Látta, hogy a kanóc kialudt, nem jó volt.
Azzal mámoros fővel levette a karóról a röppentyűt, s ki akarta húzni a kanócát, hogy majd újat tesz bele.
A röppentyű abban a percben elsült a kezében.
Ő ijedten dobta el azt a földre, s azzal az egész röppentyű süvöltve ment neki a mulató társaságnak.
Kacaj, lárma, sikoltozás támadt; a hölgyek ugráltak fel a padokra.
El kell taposni! – kiabáltak a távolabb állók, míg végre sikerült a veranda alatt nyakon önteni a rebellis égi tüneményt, s meggátolni szétpukkanását.
Mikor mindennek vége volt már, egy szögletben sikoltás hallik, s az odatekintők rémülve látják, hogy Szerafin ruhája meggyulladt.
A felriadt nő, mint ilyenkor szokta minden, elkezde a szabadba futni: neki az udvarnak.
A futás által a veszély végzetessé válik; a légroham még szítja a tüzet. Két pillanat csak és a nő lángban fog állani tetőtől talpig az egész társaság előtt.
Ha nincs valaki, aki e két perc egyikét fölhasználja, hogy őt megmentse, a másikban már a legnyomorultabb halállal fog elveszni.
De volt.
Abban az első percben, amikor a rögtöni rémület mindenkinek elvette tanácsadó eszét, hogy elnémulva nézett a futó nő után, akkor Béla érchangon kiálta rá:
– Szerafin! Megálljon!
S a nő, mintha lebűvölték volna, megállt e szóra.
Abban a pillanatban ott termett Béla, s széles plédjével hirtelen körültakarta a nőt, s egy pillanat alatt elfojtotta égő köntösein a lángot.
Hogy ezt tehesse, át kellett karolnia a hölgy térdeit, s annak egész remegő testét erőszakosan sokáig magához szorítva tartani; életének megmentéséért tette ezt; égő ruháit össze kellett sajtolnia kezeivel, s megakadályozni, hogy a nő mozdulhasson.
És mikor a nő meg volt mentve, akkor ájultan rogyott megmentője vállára.
Hiszen nem volt csoda, oly halálos ijedelem után. És talán egyébért is?
Mikor minden ijedelem- és veszélyen túl voltak, Szerafint fölvitték szobáiba; s azután a nők, kik segíték őt ágyba fektetni, biztosíták az urakat, hogy semmi komoly baja nem történt. Néhány könnyű égésfolt és az ijedelem az egész. Volozov herceg örvendve monda magában:
– Pompásan kezdődik! A férj meglövi a nejét röppentyűvel, s az ideál ott terem, hogy megmentse az életét. Ezt jobban nem lehetett volna adni.
