Politikai divatok
Politikai divatok
Hja bizony, jámbor barátim, a politikai divatok is csak olyanok, mint más divat; míg fényes, míg új, az egész publikum hordja, mikor kopik, leveti, zsibvásárra jut; egy-két elkésett ember hordja még, azt meg is bámulják érte nagyon, aztán az is csak leteszi, mikor látja, hogy magában maradt.
Láttam én már excellenciás urakat olyan calabriai tollas kalappal a fejükön, hogy szebbet se lehetett kívánni, s megint telivér flamingókat éppen semmi kalappal sem a fejükön.
Természetesen arra sem emlékezik már nagyon sok ember, hogy miért hítták egy időben flamingóknak, akik veres tollakat viseltek.
No, ez elmúlt. Jött más. Divat csak divat. Egyszer az a divat, hogy a honleányok tépést csinálnak, másszor meg az a divat, hogy egyik táncvigalomból ki, a másikba be. Egyszer az a divat, hogy hősök, nagy szónokok arcképeit hordják melltűkben, inggombokon, karpereceken, pálcafogantyúkon; másik évben aztán jön egy táncosnő, egy énekesnő, egy lovarművésznő, s annak az arcképe kerül a melltűkre, az inggombokra. Vannak túlfogékony kedélyek, kik az elsőbb eseteknél hízelgő diatribákkal kenik a lelkes publikumot, s az utóbbiaknál szatírákkal ostorozzák; a józan filozóf azonban úgy veszi a dolgot, hogy a divat csak divat: elkopik, elszakad; majd ez, amelyik most nem tetszik, szintén elkopik, elszakad; jön helyette – talán furcsább, talán nem is olyan, amilyet kívánunk, de mindenesetre új.
Nemcsak a kabátnak, a salüpnek, a krinolinnak van divatja, jámbor barátim – mi is együtt figurálunk abban, hányt-vetett emberek.
Ma azt kiáltják, hogy „éljen!”, s egy év múlva azt kérdik, hogy „mégis élsz?”
Ma beverik valakinek az ablakát, s egy év múlva alázatosan kocogtatnak az előszobája ajtaján.
Nem estem poétai túlságba, nem mondtam: „ma” ez van, „holnap” az lesz: egy évet engedtem. Az pedig szép idő.
Vannak azonban szerencsés kedélyű emberek, akik mindig tudnak gondoskodni róla, hogy divatban maradjanak. Óh, ez nagy előnyük az embereknek a ruhák felett.
Vannak bölcs, józan belátású emberek, akik sohasem kerülnek a zsibvásárba, vagy ha nagy tisztelet akarja őket érni, a múzeumba, hol a tisztes régiségeket őrzik.
Bárzsing úr például olyan jó flamingó volt annak az idejében, amilyen csak tucatszámra szedte a honleányoktól a nemzetiszínű szalagcsillagokat, s ha egy-egy csatadalát elolvasná valaki, amit akkor írt, aligha ki nem lelné tőle a hideg e békeszerető időben, hogy nagyobb dolgokat ne is emlegessünk. De hát ugyan, ki vetné neki ezt szemére! Ha akkor az volt a divat.
Most pedig olyan tökéletes doctor juris utriusque, amilyen csak valaha a váltó-első-bírósági-törvényszék kapuja alatt elfogdosta a klienseket.
Igen nagy ismeretköre van.
Jeles és kitűnő férfiú amellett. Az utcán fennhangon beszél, tíz ember közül kilencet üdvözöl, címét is hozzá kiáltva; hattal okvetlen kezet szorít, s négynek csak úgy int a kezével, kalapját sem billentve meg. Színházban ő adja a tónust; akit akar, ő hívatja ki, s ha kedve ellenére tapsol a profanus nép, magas szemöldökkel körültekint, s a lenézett vidéki tapsoló elszégyenli magát, és elsompolyodik.
Per tu van minden újabbkori celebritással; bejáratos a legelőkelőbb hivatalos uraságokhoz; azokhoz ebédre is el szokott járni.
Fiatalabbkori ismerőseit valódi protektori minákkal szokta fogadni. A poétákat a Pilvaxból csak úgy köszönti, hogy „szervusz”. Tudva van előtte, hogy sok ember van, aki ki nem állhatja; azokkal, ha találkozik az utcán, azon veszik észre magukat, hogy kezet szorított velük, s hogylétükről tudakozódik. S nem akad ember, aki azt mondaná: „S mi köze az úrnak az én hogylétemhez?”
Ellenkezőleg, mindig akad elég nagy kísérete a hangadó egyéniségnek, egy csoport fiatalember, aki fiatalsága öntudatában megnyugszik abban, hogy ő még ráér karaktert kifejteni; mindig kész mulatók, kik azt tartják, hogy csak fidélis cimbora legyen valaki, aztán a nyilvános jellemével ne sokat törődjék az ember; korán-vén töpörödött zsenik, akik fiatalságuk ábrándjait botlásoknak beismerve, most már felcsaptak hidegvérű kozmopolitáknak; és végre egy sereg léha ember, aki sohasem szokott a maga fejével gondolkozni, hanem felveszi a divatot, úgy, ahogy készen kapja a boltban.
Azért természetesen vannak még emberek, akik az utcán kapós divatot nem hordják; akik megmaradtak amellett, amit egyszer szépnek, jónak hittek; csakhogy azok félrevonultak odúikba, otthon ülnek, nagyon válogatják a magukhoz hasonlókat, s nemigen adnak életjelt azokon kívül.
Ezek persze a baglyok.
Akik nem akarják átlátni, hogy a világ változik, mert annak szükségképpen változnia kell; hogy az embernek új ruhát felvenni nem aposztázia, hanem csak mutare consilium in melius, hogy ami tegnapelőtt okos volt, az ma már bolond, s ami ma képtelenség, az holnap egészen helyes lesz. – Ilyen bagoly volt Lávay Béla is.
Mint ügyvéd, eljárt hivatalos teendőiben, beszélt mindazokkal, akikkel kénytelen volt beszélni, hanem éppen csak annyi szót, amennyit múlhatatlan szükséges volt elmondani, s csak akkor kezdett el valóban élni, mikor hazajutott szűk családi körébe, melyet anyja, neje és gyermeke alkotott, s melyet néha Melchior szaporított jelenlétével.
Itthon viselte aztán mindenki a régi embert.
A jó öreg asszonyság kifogyhatatlan volt a múlt évek viszontagságainak elbeszélésében, ő ugyan még most is viselte azt a barna felöltönyt, melyet egy röppentyűszikra két helyen kiégetett.
Azután meg Bélát iparkodott beszédbe hozni. Hol járt, miket állt ki? Minő viszályokon ment keresztül bujdosása közben?
Béla nem örömest beszélt efelől; azt sem hozta volna elő, hogy ment vissza tetszhalott nejéhez, ha Melchior el nem árulta volna a Judit homlokán levő sebhely titkát. Ekkor értette meg az öreg asszonyság, mire példálózott annyiszor a mogorva hadastyán, ki Juditra férje ruhájában ráismert.
– Hát azután sokat éheztél, fáztál, bujdokoltál? – tudakozá tovább fiától.
Béla gyöngédebb volt, hogysem nőket szenvedései leírásával szomorgasson.
– Nem volt semmi bajom. Kertész voltam egy úri háznál, jó dolgom volt. Mikor minden tudományom elhagyott, a kertészség, mire jó apám tanított mulatságból, kenyeret és menhelyet szerzett számomra.
És azzal bölcsőben ringó kisfiához fordult, s keserű gyöngédséggel susogott a szendergőhöz:
– Úgy, úgy, lelkem kisfiam, ha te megnősz, én kézművest nevelek belőled; ne félj, nem fogsz te tudós lenni, mint apád, sem színész, mint anyád, hanem kézműves, aki boldog.
Judit a bölcső mellett dolgozva színpadi öltözékén, hallgatta ezt a beszédet, s Bélára veté nagy sötét szemeit.
– Ha mi is le akarunk feküdni, ki marad akkor állva? Éppen azért, mert a tudomány szenvedés, a művészet nyomor; éppen azért, mert te és én éreztük mind a kettőt, nekünk kell azt mondanunk: itt maradj, hű maradj, szenvedj, küzdj azért az eszméért, amiért apád és anyád küzdött, szenvedett; folytasd, amit mi be nem végezheténk, légy művész, légy költő, légy tudós.
Béla fölkelt, és megcsókolta neje homlokát.
– Óh, asszony, nagy a te hited.
– Volnék csak férfi.
– Jobb férfi volnál, mint én. Igaz. De nem volnál ehhez a világhoz való. Te éppen az volnál férfinak, aki Pusztafi volt. Mit gondolsz, ha ő most élne, járhatna-e az emberek között? Első nap megölne valakit vagy őtet valaki.
– Nincs itt emberhalálról szó, de van szó arról, hogy „Ha férfi vagy, légy férfi!” Nem lehet azt elégszer elmondani tinektek. Rosszabbak vagytok az asszonyoknál, mert akárki udvarol, meghallgatjátok.
– Életmódunk kényszerít, hogy a világgal érintkezzünk.
– De nem, hogy barátkozzunk.
– Teszem-e én azt?
– Óh, kérlek. Mikor karodba fogózva megyek veled az utcán, hányszor kell kezedet megrántanom, hogy ne fogadd el ennek vagy amannak a köszönését. Én nem szoktam elfogadni azét, akit nem szeretek.
– Ez csak külső illem. A kalapemelés nem kötelez még semmire.
– Kötelez. Ma kalapot emelsz valaki előtt, holnap megszólít, s szóba állsz vele, másnap meglátogat s elfogadod, harmadnap igen kedves embernek fogod találni, s egyszer csak barátja vagy.
„Első nap találkozol vele, második nap kezet adsz neki, harmadik nap meglátogat, és negyedik nap barátod lett.”
Amit ez az asszony mondott, olyan kimerítő kritikája az egész politikai divatunknak. Lágy emberek vagyunk. Nagyon jó emberek vagyunk. Szeretjük a verekedést, de a gyűlölködést a tusa után nem folytatjuk. Nálunk nincs „fehér és piros rózsa”, nálunk nincsenek guelfek és ghibellinok, akik ivadékról ivadékra folytatják apák és nagyapák küzdelmét; nálunk már csak pecsovicsok és kubinszkiak sincsenek; mi annyira szeretjük egymást, hogy még a kritikusra is haragszunk, aki egy rossz versírót leránt, hisz az is a mi vérünkből való vér, annak a keserve is rontja azt a tudatot, hogy mi igen jó emberek vagyunk. S ki tudja, talán erényünk ez!
Béla összeharapta ajkait, s duzzogott nejére e szavak miatt.
– Te most haragszol? – szólt hozzá Judit, gyöngéden vállára hajolva.
– Óh nem – viszonza Béla keserűen –, te nagyon jól ismersz, én az az ember vagyok, aki nagyon könnyen barátkozom.
– Azt nem mondtam; de nagyon könnyen megbocsátasz.
– Hozzátehetted volna még: és ötödik nap te mégy oda hozzá, és hatodik nap te hordod az ő divatját. Az éntőlem mind kitelik.
Az öreg asszonyság nem akarta engedni, hogy ilyen tiszta eget, mint gyermekeié, felhő homályosítson el. Közbeszólt, de természetesen ő is Bélának fogta pártját.
– De iszen Béla nem olyan könnyen ingadozó ember. Kicsi gyermek korától ismerem én, mert anyja vagyok. Ő is ilyen csendes kisfiú volt gyermeknek, mint ez itt a pólában, és olyan szelíd férfi most, mint az atyja. De azért, hogy pattogni, gorombáskodni szegény atyja sem tudott soha, ahol helyt kellett állni, helyben maradt. Boldogult atyjának is volt olyan ellensége, mint neki Bárzsing; nekem is olyan rosszul esett, mint neked Judit, mikor azt láttam, hogy köszönését elfogadja, de ő azt mondta, hogy a sors elégtételt fog adni, minek venne maga. És igaza is volt.
– Óh, kedves anyám – szólt Judit, és arca egészen ki volt pirulva –, ha „csak” Bélának volna ellensége az az ember, és azt kellene elfelejteni, ha semmi más választó örvény nem volna kettőjök között, nem kérdeném, számolt-e vele; kiegyenlítette-e tartozásait; de gondoljon arra, hogy ez az ember sárba tiporta azoknak a neveit, kik tettek mindent, és vesztettek mindent, s azután ismét felülkerült, s most neveti őket, mint ábrándos bolondokat. Akkor az olyan emberek, mint ő, voltak a dicsők, s az olyanok, mint Béla, az árulók, és most ők az okos emberek, és az olyanok, mint Béla, a bolondok. Ez a mérhetlen mélység miköztünk!
Erre már az öreg asszonyság is hevülni kezdett.
– Hiszen én nem is hiszem azt, hogy Béla valaha szót válthasson azzal az emberrel. Mással akárkivel, de azzal nem.
– Pedig még sok szót fogok vele váltani – szólt Béla felkelve helyéről.
A két asszony reá bámult.
– Ti azt sokáig nem fogjátok érteni, de egyszer majd megértitek, addig majd csak elviselem megvetéstek súlyát. Addig higgyétek felőlem azt, hogy prókátor vagyok, s nem kényeskedem.
Cseléd jött be az ajtón jelentve, hogy egy úr van itt, látogatójegyét küldi.
Béla megnézte a látogatójegyet, s letette neje asztalára. Judit félvállról egy pillantást vetett belé, az volt ráírva: „Bárzsing”. Aztán egy másik pillantást vetett férjére. De erre Béla jónak látta elvenni a látogatójegyet az asztalról s zsebébe dugni.
– Mindjárt megyek; vezesd ez urat dolgozószobámba.
És azzal fölkelt, s nem nézett sem nejére, sem anyjára, hanem kiment.
E perctől fogva valami hallgató feszültség volt a család körében, mint mikor hosszú száraz nyáron telve a lég gőzzel, ki sem tud tisztulni, be sem tud borulni; az ember úgy óhajtozik egy kis zivatar után.
Mert az életben úgy van az: a legjobb asszonyok szerelme a legjobb papucskormány.
A nő föláldozott érted mindent, világi szerencsét, vagyoni állást, kényelmet, rangot, elfelejthetnéd-e, milyen adósa vagy. A nő járt utánad, mikor bujdostál, veszélyeken, háborúk borzalmain keresztül keresé nyomodat; el tudnád-e őt hagyni most, víg cimborák kedvéért. A nő átvette a férfi szerepét, csoda módon kezébe vette sorsod kormányát, s a hajótörésből parthoz vezetett; most elbocsátanád-e kezét. A nő éjeket virrasztott, midőn rejtve voltál, midőn beteg voltál, most megzavarnád-e álmát egy éjszakai ajtóbecsapással, víg mulatságból hazatérve. A nő elzárta magát a világ előtt, midőn előled el volt zárva a világ; most, midőn nyitva van előtted, elhagynád-e az egész világért őt. Egy egész paradicsom mosolygása helyrehozna-e egy elborult tekintetet az ő arcán?
Óh, valóban egy szerető asszony, egy szenvedő asszony nagy úr a földön.
Béla a csodával határos vállalatra adta fejét, midőn e nagy úrral dacolni merészelt.
Nem fogja azt senki észrevenni, hogy ez Juditnak fáj; vannak hamis hangok, amiket csak igen zeneszokott fül vesz észre, de Béla tudni fogja azt jól.
Ki tudja, mi lesz még ennek a vége?
Mikor Béla szobájába nyitott, már akkor Bárzsing ott ült a pamlagon, az egyik lábát maga alá téve, mint valami muzulmán. Legalább nem kellett Bélának kínálni, hogy üljön le.
Béla sietett hamarább szólni.
– Miben lehetek szolgálatjára, uram?
Azért sietett elébb az „uram”-on kezdeni, nehogy látogatója a „tegezésen” kezdhesse.
– Ah! Jó napot Béla – úr, alászolgája. Mi ugyan valaha tegeztük egymást, hanem ha uraságodnak így tetszik, én nem tolakodom; nem akarok alkalmatlankodni régi viszonyokra való hivatkozással. Vessünk fátyolt a múltakra.
– Mivel szolgálhatok?
– Különben magam sem bánom, ha félbehagyunk minden szentimentalizmust – szólt Bárzsing úr a másodszori száraz interpellációra. – Mint a minapi találkozásunkkor említém, az ügy, melyben önnel beszélni óhajték, csupán üzleti természetű. Másvalami sarlatán ugyan azt mondaná, hogy neme a barátságos szolgálattételnek, de én nem szépítem a dolgot; én ördöngösen őszinte fickó vagyok, ördöngösen; nem szeretem a színdarabokat, a poétázást, hahaha! Nem vagyok teátrumíró.
Bélának eszébe jutott, hogy egy időben mennyi rossz drámával kínozta Pusztafit a jeles férfiú, ki most már igen nevetséges embereknek tartja azokat, akik komédiákat írnak. Azonban nem volt természetében, hogy ezt neki előhozza.
– Halljuk az ügyletet, uram; mindkettőnk ideje drága.
– Az igaz – szólt Bárzsing nagy schweici óráját kihúzva, s elébb megnézve, hány rajta az óra; azután füléhez tartva, hogy vajon ugyanannyit üt-e. – Pedig tizenegy órakor őnagyságához, a Vorstandhoz kell mennem. Tehát szabad, kérem, egy szivarra gyújtanom?
– Nem szabad. Nőmnek árt a dohányfüst.
– Ah, tehát őnagysága az ön dolgozószobájában is rendelkezik.
– Igen. – Mondja ön uram szaporán, mit akar velem.
– Ama bizonyos végrendeletről akarok önnel beszélni.
– Tudok már mindent, Fertőy itt volt, elmondta; a végrendelet megkerült, de nincs az ő kezében; aki magánál tartogatja, csak a szubsztrátum feléért akarta neki átadni; – Fertőy egyharmadában akart velem kiegyezni; én elutasítottam.
E rövid mondatok mindegyikére biccentett a fejével Bárzsing, mint aki azt mind igen helybenhagyja.
– Így van, igenis. Mind jól tudom. Fertőy gondolta magában, hogy kétharmad rész több, mint kétnegyed rész, s önnek ajánlatot tett, mielőtt azzal a másikkal alkudoznék. Neki nem sikerült. Jól van. Most az a bizonyos másik küld engemet önhöz, tudja: az a bizonyos, aki per avia et devia a végrendelet eredetijének birtokába jutott; s ugyanazon ajánlatot téteti önnek, amit tett Fertőynek.
– Micsoda ajánlatot?
– Nos: szegődött bér, osztott konc. Felét feléért.
– Nem értem.
– Pedig igen világos. Amíg Fertőy tétovázik, hogy átvegye a végrendeletet, mely az ön apósa hagyományát birtokába adja feleérték díjáért, addig ön megelőzheti őt, s kezébe kaphatja a veszélyes okmányt szinte azért az árért.
– S ön azt hiszi, hogy én, ha a véletlen kezembe játszaná azt az okmányt, eldugnám azt, vagy megsemmisíteném?
Bárzsing zavarba jött. Erre a kérdésre nem terjedt már ki eszmeköre. Hisz itt egy olyan bolond emberrel van dolga, aki csupa becsületérzetből képes volna egy saját maga ellen szóló okmányt a bíró kezébe adni, ahelyett, hogy elsikkasztaná, mikor teheti.
– Azaz, hogy – hebegé zavarodva – azt tehetné talán más; maga az a bizonyos, akinél most van, juttathatná önnek a kezébe oly roncsolt állapotban, amikor már a szavakat olvasni nem lehetne rajta.
– S ön azt hiszi, hogy én oly semmirekellő gazember tudnék lenni, hogy ilyen bűntény részesévé avatnám magamat?
Bárzsingnak olyan szerencsés arca volt, hogy nem pirulhatott el jobban, mint amennyire már veresnek termett; mert biz ez nem volt egyéb, mint valakit in optima forma szemtül szemben legazemberezni.
– De tisztelt uram, ön még mindig nagyon költőileg fogja fel ezt a kérdést. Vegyük a dolgot egészen prókátorosan. A pör abban a stádiumban van, hogy ha a végrendelet nem kerül elő a kitűzött határidőig, az egész vagyon az ön tisztelt nejének fog ítéltetni. Szép vagyon! Megérdemli a pörlekedést. Őnagysága nem volna kénytelen azon a komisz színpadon rontani magát.
– Micsoda komisz színpad?
– No, no, ne pattanjon fel; azt értettem, hogy szegény a színház, rongyosak már a színfalai, csak úgy csügg róluk a ponyva. Biz az keserves kenyér; kegyed jól tudhatja. Ha nekem nőm volna, a fél világért meg nem engedném, hogy színésznő legyen.
– Ne beszéljen erről, kérem.
– Csak azért mondtam, hogy önt figyelmeztessem arra, mennyivel nagyobb boldogság volna, ha őnagysága saját úri jószága jövedelméből élhetne. Nos azonban, ha a végrendelet előkerül, akkor ennek bizony vége; Fertőy lesz az általános örökös; őnagyságának nem hagyatott más, mint a komáromi ház, amely porig égett, az eső mossa most is a romjait.
– Tehát a vége a dolognak az, hogy segítsem a végrendeletet elsikkasztani, ugye.
– A vége nem az; beszéljünk prókátorosan, legyünk okos emberek. Kegyed és tisztelt neje énnekem adnak egy kötelezvényt arról, hogy azon esetben, ha az örökösödési per az önök részére döntetik el véglegesen, e birtoknak felét elhasíttatják, s az énáltalam képviselt ügyfélnek átengedik, ön nem tud többről semmit. A végrendelet a határidőig nem kerül elő, azon túl pedig még kevésbé. Ön nem tud hovalettéről semmit; ön nem részese annak, ami azzal történhetett; az ön híre, neve mocsoktalan marad isten és ember előtt.
– Csak a saját szemem előtt és az ön szeme előtt nem.
– Ah, ez ismét poétai fellengzés! Beszéljünk uram prókátorosan.
– Jól van. Tehát én is mondok önnek egy prókátoros észrevételt. Én nem hiszem, hogy az a végrendelet megvolna.
Bárzsing úr nevetve csapott térdeire. Nagy hosszú fogai egész sorral kilátszottak jókedvében.
– No, ezt vártam öntől; valóban nagyon csalatkoztam volna önnek éles elméjében, mert azt el kell ismernem, ha föl nem tettem volna önről, hogy egyszer csak azt fogja mondani: „Kedves Bárzsing, mesebeszéd az mind, amit hol te, hol Fertőy a fülembe danoltok, arról a bizonyos emberről, arról a rejtélyesen megkerült okiratról; ha megvolna, felém se jönnétek; összebeszéltetek, szeretnétek a szememet kitörülni közakarattal.” Én ezt előre tudtam. És evégett előre elláttam magamat annak bizonyítékaival, hogy amiért ide jöttem, az nem valami rossz tréfa. Már uram azzal a tisztelettel tartozik ön saját magának, hogy senkiről se tegye föl, miszerint az önnek az együgyűségére számít. A végrendelet nálam van. Az a bizonyos valaki rám bízta, és fölhatalmazott, hogy ha ön látni kívánja, mutassam meg.
Azzal elővonta oldalzsebéből az okiratot, s odanyújtá Bélának. És azután, hogy tanújelét adja, mennyire nem tart attól, hogy Béla, ha egyszer tíz ujja közé kaphatta az írást, azt hirtelen összetépi, elnyeli vagy tűzbe hányja, fölállt helyéről, elsétált az ablakig, magára hagyva Bélát az asztal mellett, ki a végrendeletet figyelmesen vizsgálta keresztül.
Annyit azonban minden határtalan bizalmassága mellett is megtett, hogy a szemközt álló fali tükörből szüntelen figyelemmel tartotta Bélát; tán egyrészt azért, hogy titokban a hatást tanulmányozza, amit az olvasmány az ifjú arcvonásaira gyakorol.
Béla igen nagy flegmával nézte végig az okmányt, megvizsgálta a pecséteket rajta, s nem tett semmi észrevételt rá. Egyszer azonban észrevevé Bárzsing a tükörből, hogy Béla a kiterjesztett okiratot a világosság felé fordítja.
– Nincs benne semmi vakarás! – sietett féltréfásan rendre igazítani a vizsgálót.
– Igaz, nincs – szólt Béla összehajtogatva az iratot.
Pedig nem azt nézte az okiraton, hanem a merített papír gyári vízjegyét.
– Nos, mit tegyünk tehát? – kérdezé diadalmas mosollyal Bárzsing.
– Tegye ön, amit hasonló esetben becsületes emberek szoktak tenni.
Ez furcsa utasítás.
– Nem értek én ebből semmit.
– Remélem, hogy meg tudja ön magának magyarázni, mit tesz hasonló esetben a becsületes ember.
Bárzsing nagyon vonogatta a vállát.
– Az a becsületesség igen relatív fogalom.
– Tehát fordítsunk rajta. Tegye ön azt, amit hasonló esetben egy ügyes üzér szokott tenni. Adja ön el az okiratot annak, aki többet ád érte.
– Fertőy egyharmadot ígért. És ön?
– Semmit.
Bárzsing szédelgett a nem várt válasz után. Béla odaveté eléje az asztalra az okiratot, s nem látszott azt újra fölvenni akarni. Oly megvető arccal dobta azt le, mint egy pókot vagy egy hernyót, mely véletlenül a kezére szállt, s melytől undorodik.
Az alkusz átlátta, hogy itt nincsen vásár.
– Ez önnek az ultimátuma?
– Kibeszéltem magamat.
– Még én nem. Én apellálom az ügyet.
– Ugyan kihez?
– Ahhoz, aki legilletékesebb: önnek védencéhez.
– Nőmhöz? Ugyan tegye azt.
– Ne tessék mosolyogni. Azt én is előre tudom csekély eszemmel, hogy ha én őnagyságánál személyes értekezés végett bejelenttetem magamat, azt fogja kiizenni, hogy a feje fáj, vagy szerepet tanul; ha pedig levelet írok neki, és megismeri a borítékon az írásomat, visszaküldi; hanem – tessék arról meggyőződve lenni, hogy mikor egy vadász elindul vadászni, nemcsak azt a töltést viszi magával, amit a puskacsőbe tömött.
– No hát – sok szerencsét a vadászathoz.
Azzal hátat fordított neki.
Bárzsing visszadugta zsebébe az okiratot, s eltávozott.
Mikor betette maga után az ajtót, Béla örömtől szikrázó szemekkel csapott tenyerébe, mintha valami nagy, eldöntő sikernek tapsolna most, azután felöltözött, s menni készült.
Valahányszor elment hazulról, mindig meg szokta mondani nejének, hova megy, és mikorra jön haza. Nem tudom, ki adta a nőknek ezt a jogot; annyi bizonyos, hogy gyakorlatában vannak.
Amint Judithoz belépett, szobájában találta Melchiort. A kis doktor sűrűen használta az alkalmat, melyet a háziorvos minősége nyújt, hogy régi barátjait meglátogassa, s olyankor a végtelenig mulattatá őket statisztikai és kémiai tanulmányokkal, amiket senki sem hallgatott olyan nagy kegyelettel, mint az öreg asszonyság, aki végtelenül szívére tudta venni, hogy a rafinált cukorban hány százalék kutyacsont van; s hogy a keményített alsószoknyák hány millió embernek a kenyerét eszik meg évenként.
– Éppen hozzád akartam indulni – szólt Béla, midőn barátját meglátta, ki éppen akkor szándékozott az asszonyok előtt bebizonyítani, hogy a szőnyegek a szobában mennyire előmozdítják a gümőkórt.
– Tehát menjünk! – szólt Melchior felkelve a székről, melyet elfoglalt.
– Itt nem végezhetik el önök, ami ügyük van? – kérdezé Judit, visszaültetve Melchiort a székre.
– Miért ne? – felelt Béla kalapját letéve. – Csupán egy szó az egész. Egy helységnek a neve, amit rég kerestünk. Én most ráakadtam. E név „Neuburg”.
Melchior egy ideig felnézett a plafonra, mintha oda volnának felírva mindazok a nevek, számok és kombinációk, amik emlékezete nagy szótárában felhalmoztattak; azután felszökött helyéről, mintha titkos rugók lökték volna fel onnan, s mint aki sánta lábáról megfeledkezett, táncolva ugrált barátjáig, annak megszorítá a kezét, s kacagva mondá:
– Hisz ez nagyon jó, ez nagyon pompás. Ha „Neuburg”, akkor meg sem kell mozdulnunk a helyünkből. Hiszen az (itt súgva mondá a szót), hiszen az „1851”-ik.
– Derék – mondá rá Béla, és mosolygott.
– Mi az a Neuburg és az az 1851? – kérdé az öreg asszonyság legyőzhetlen kíváncsisággal.
– Az tökéletes diadal! – kiálta Melchior, s már készült az egészet elbeszélni, vagy legalább sejttetni, miről van szó; de Béla megrántotta kabátját, s korán eszére téríté.
– Egy fogadás az – szólt azután tökéletesen sikerült hipokrízissel Béla –, egy fogadás többek ellenében, melyet megnyerünk.
– No és mit nyertetek? – kérdé az öreg asszonyság, ki mindent elhitt, amit fia mondott, s azt szerette volna megtudni, mekkora pénzben szokott Béla fogadni, nem kockáztatott-e sokat.
– Óh, igen sokat! Majd annak idejében megtartjuk annak az áldomását. Hanem addig senkinek se efelől egy szót sem, Melchior.
– Hallgatni fogok, mint egy orvos.
Pár nap múlva, midőn éppen asztalnál ült a család, hozta a leveleket a postakihordó.
A kis termetű férfiú régi szolgája volt már a közönségnek, nemcsak a lakosokat ismerte, akiknek leveleket hordott, hanem még azoknak a kézírását is, akik ezeknek írni szoktak, s ha tudta, hogy valami nagyon várt kedves levél van a tarsolyában, hármat-hármat ugrott a lépcsőkön, úgy törte fel magát az emeleten, lélegzete is elállt, mikor bebukott a levéllel; bele is halt korán szegény a nagy serénységbe.
– Alázatos szolgája, jó étvágyat kívánok, jaj be csúnya idő van odakinn. Itt van a tekintetes úrnak három levele, az egyikért fizetni kell tizenhárom krajcárt. Csak úgy szakad az eső, fúj a szél. A tensasszony számára is van ám levelem. Külön van téve, mégpedig kedves levél, Komáromból jön, az édes papa írja.
– Az atyám? – kérdé Judit elbámulva.
– Óh, nagyon jól ismerem a tekintetes úr írását, sok levelet hordtam tőle a tekintetes úrnak, mikor még jurátus volt. Akkor mindig kérdezte a tekintetes úr, ha meglátott: nincsen-e levél Hargitay úrtól Komáromból? Óh, ez írást nagyon jól ismerem.
A serény postakihordó azt persze nem tartozott tudni, hogy az, akinek a leveleit oly kedvesen várták egykor, régen megátkozta gyermekeit, és meghalt.
Ő sebtén átadta a leveleket, a tizenhárom krajcárért majd eljön máskor, mert azt a bámuló család elfelejtette átadni, s azzal futott egy házzal odább.
A Judit kezébe adott levél borítékán valóban a legtökéletesebben felismerhető volt a megboldogult Hargitay kézírása. Ugyanazok az egymást öklelő betűk, oppozicionális szarvaikkal, a szabadelvűen elszalasztott betűszárak, a nyakát protestánsi keménységgel hátravető kezdőbetű s a végsorok vastag alákanyarítása, mely rendesen egy írótollnak az életébe került; mindezekről akárki is, aki egyszer látta Hargitay írását, rögtön ráismerhetett a posztumusz levélre.
Judit egészen elhalványult; maga Béla is meg volt lepetve. A csalódás tökéletes volt.
– Bontsd fel és olvasd! – biztatá maga Béla nejét.
Judit felszakítá a levél borítékát. Benne ugyanazzal a vastag fénylő tintával írva, ugyanolyan kézirat, mint meghalt atyjáé és ez a tartalom.
Semmi megszólítás.
„Hargitay Juditot az a csapás érte, hogy atyja Lávay Béla miatt megátkozta és kitagadá. A halál meggátlá az apát, hogy átkát visszavonja. Azonban az apák láthatlan keze a sírból is kiér, hogy gyermekeiket védjék vagy sújtsák. E láthatatlan kéz eltünteté nyomtalanul az apa haragjának bizonyítékát, a végrendeletet. De a gyermekeket nem törte meg sem az élet, sem az átok, az ő szívük kemény és büszke maradt. Az a láthatlan kéz fölfedezte ismét az eltűnt végrendeletet, az atyai átok tanúbizonyságát. Egy régi barátja a családnak megmutatta azt a férjnek, s tudatá vele, hogy most már az átok fele van csak elengedve, de egészen a fejök fölött függ az, s ha szívük kemény marad, egész haragjában le fog sújtani. A férj büszkén utasítá vissza az engesztelő jobbot, s kihívást intézett balsorsa ellen. A nő gondolja meg, hogy saját és gyermeke szerencséjéről van szó. Még módjában van megakadályozni, hogy atyja átka a maga teljességében kitöltessék mindnyájok fejére. Gondolja meg ezt, és határozzon.”
Judit arca elsápadt; atyja kéziratára ismert minden betűben. Annak a sírkövét pedig már régen befutotta a folyondár repkény!
Némán nyújtá át a férjének a levelet, mintha kérné, hogy fejtse meg ezt a talányt.
Amint Béla végigfutotta a levelet, neje elsápadt arcára tekinte vissza. Lehetetlen volt észre nem vennie, hogy e levél Juditot meghatotta.
– Úgy látszik, hogy engemet denunciálnak előtted.
– De ki? – szólt Judit elábrándozó tekintettel.
– Babonás vagy-e?
– Nem. De az írás mégis oly hasonlatos.
Judit szemei megteltek könnyel.
– Azzal vádol e levél, hogy vagyonodat kockáztatom. Súlyos vád. Hogy nem egyezem ki pörlekedő rokonaiddal. Majd megtudod egyszer, hogy ki írta ezt a levelet. Addig is kérlek, tartsd meg ereklyéid között, és ne pusztítsd el; mert még szükség lehet rá valaha.
Béla nagyon jól tudta e rejtély alapját; ismerte jól azt a kezet, mely oly híven tud idegen aláírásokat utánozni; de még nem volt szabad azt kimondania. Vadász volt, aki lesben áll veszélyes és óvatos vadakra; nyomukra talált már, megtalálta a hullát, amit elhurcoltak, tudja, hogy vissza fognak térni rá, hogy meg fognak előtte jelenni, és visszatartja lélegzetét, mozdulatlanul ül; engedi arcát maró bogaraktól csípetni, nem hajtja el őket, nem tekint félre, vár csendesen a pillanatra, amikor lőközelébe érnek; ha észrevennék elébb, visszafutnának, megkerülnék, talán össze is tépnék.
Ezért titkot kellett tartania saját neje előtt is. E titoktartás sok szenvedésébe került azután mind a kettőnek; de én Bélának adok igazat, s kockáztatom azt, hogy az asszonyok el fognak ítélni, amiért egy titkot olyan sokáig hagyok előttük rejtegetni.
Az ebéd csendben folyt le, senki sem szólt a másikhoz egy szót sem. Ebéd után Béla fölkelt, s rögtön dolgozószobájába távozott. Fél óra múlva neje utána ment. Már akkor nem volt oly halavány.
– Azt mondtad, hogy tegyem el irataim közé e levelet, mert még szükség lehet rá. Nekem semmi szükségem rá; neked adom, őrizd te, ha akarod.
– S nem bánod, akárki az, aki előtted elvádol?
– Bántam-e valaha? Először teszik-e most?
– Bízol-e bennem?
– Élnék-e anélkül?
– Hiszed-e, hogy még emlékszem a világosi rossz napra?
– Én én emlékezem arra a „jó éjszakára” a koporsóban.
– Nem lehet minket olyan könnyen elválasztani élő embernek.
– Még a halottnak sem.
Férj és feleség ölelve tarták egymást. Olyan egy pár ember volt az, aki mindennap elismételte azt az esküt, amit egyszer az oltár előtt elmondott.
Az ember azt hinné, hogy mesét hall, mikor ezt hallja.
