A verembe esett vadász
A verembe esett vadász
A tisztes öreg asszonyság, midőn holtnak hitt fiát azon ajtón kilépni látta, melyen át családja vélt meggyalázójára akart törni, visszarettent; ahelyett, hogy fiához rohant volna, átölelni, kebléhez szorítani, szemére hányni, hogy miért hagyta őt ily soká vigasztalanul, hirtelen megfordult, s a kétségbeesés erőszakával ragadta meg Fertőy kezét, ki a háta mögött állt.
– Uram! Kedves öcsémuram! Ne lásson, ne halljon semmit. Az isten irgalmára kérem önt; ne árulja be senkinek, hogy itt látott valamit! Ugye, ön hiszi az istent? Ugye, ön becsületes ember? Adja ön becsületszavát, hogy titokban fogja tartani ezt! Adja-e?
Fertőy kárörvendő mosollyal nézett Judit arcára, ki férjét az ajtóban még mindig félénken visszatartóztatá.
Az öregasszony sírt, zokogva szorongatá Fertőy kezét.
– Hiszen uram, ön volt az oka, hogy én idejöttem; óh, miért jöttem én ide? Mi hozott engem ide? Megmondták nekem ezt még otthon; megmondták, hogy megver az isten a saját kezemmel. Minek mondta ön nekem, hogy Judit menyem becstelen? Minek szerzett nekem útlevelet? Ez kelepce volt!
– Ejh, bocsásson engem, asszonyom! – kiálta Fertőy türelmetlenül.
– Dehogy bocsátom önt el, míg hallgatását meg nem vásároltam. Én látom, hogy ön rossz ember. A rossz embernek pénz kell. Adok azt is. Íme odaajándékozom önnek azt, amit Juditnak akartam adni. Ne adja fel fiamat. Nézze, a porban könyörgök ön előtt: ne árulja el Bélámat; ne tegyen kétségbeesetté.
A szegény agg nő Fertőy térdeihez csuklott le, s azokat ölelte át, az pedig diadalmas mosolygással tekinte Juditra.
Judit lelkének minden rugékonyságát vissza érzé térni ez ingerlő mosolygástól.
– Béla! – szólt szilárd hangon. – Eredj. Emeld fel anyádat amaz ember lábaitól, és csókold meg. Ő becsületedet védelmezte, s azt nagyon jól tevé.
Azzal Fertőyhez fordult.
– Ön pedig, tisztelt uram, ha olyan nagyon érdekli magát családunk ügyeiért, tudja meg, hogy Béla nagyon jól ki van mentve minden személyes veszedelem alól; ő a komáromi vár kapitulációjakor jelen volt, íme itt van tárcámban a védlevele, amit akkor kapott. Tehát ne tessék többé férjem miatt aggódni.
Mikor Judit a védlevelet előmutatá, három különböző indulatkifejezésű arc tekinte egyszerre rá.
Fertőy el volt sápadva, a düh kővé változtatta arcát.
Hogy jöhetett ez az asszony ily védlevél birtokába?
Béla szeme azon vékony sebhelyen akadt meg, melyet Judit homlokán látott, s melynek okát annyiszor hasztalan kérdezé tőle. E sebhely egy pillanat alatt egy hosszú regét mondott el neki. Egy olyan pillanat volt az, mint mikor egy percre elaluszunk, s azalatt egy egész nap eseményeit végigálmodjuk.
Az öreg Lávayné pedig odacsúszott térden, s megfogva két kezével a mutatott írás széleit, melyet Judit kezében tartott, annak betűit iparkodott sorra szedni könnyes szemeivel; s mikor fia nevét megtalálta rajta, akkor egyszerre két kezével megkapta a fiatal nő kezét, s ő, az agg nő, ő, az anya, leányának kezét ajkához szorítá, és megcsókolta.
Judit nem akarta azt engedni; de az öregasszonynak vas erő volt azokban a mindennap dolgozó kezeiben.
– Megmondta ezt nekem egy öregember otthon – rebegé Lávayné –, hogy én egykor a menyem előtt így fogok térdepelni, s így fogom neki a kezét megcsókolni. Csak a jövendölés teljesedik bé. És az nagyon jól van.
Judit fölemelé gyöngéden napát.
– Jöjjön velem anyám a mellékszobába. A többit ezen úrral majd elvégzi Béla.
Az öregasszony Bélára tekinte, mintha kérdené, hogy nincs-e szüksége segélyére. Ő össze tudná tépni azt az embert, mint egy nőoroszlán.
Fiának nyugodt, emelt alakja megnyugtatá, hogy annak semmi férfi ellenében nincs szüksége védelmezőre.
– Jöjjön, anyám – erőlteté őt gyöngéden Judit a másik szobába át. – Hiszen itt a másik.
Az a másik!
Ez a szó magával ragadta az öregasszonyt. – Mikor az öreganyák úgy szeretik azokat a kicsi unokákat.
Az a másik.
Egy perc múlva kis bölcsője előtt térdelt annak a néma teremtésnek, aki még legközelebb van az angyalhoz, s legtávolabb az embertől; annak az ártatlan lénynek, akit tegnap a falhoz ígért paskolni, s akit most csókjaival, hízelgő gyügyögtetésével halmozott el.
Odakinn komoly férfiak váltottak egymással nehéz szavakat, idebenn boldog nők kacagtak örömükben, föld feletti szerelmükben. A néma ember ott a bölcsőben olyan komolyan nézett maga elé a világba, mintha ő tartana mindezen dolgok felett most mindjárt ítéletet.
Fertőy egyedül maradt Bélával.
Béla köszönte magában jó szellemének, hogy Judit előtt mindeddig elhallgatta azt, ami közte és Fertőy közt Volozov herceg orangériájában történt; mert ha Juditnak erről tudomása van, akkor nem hagyja őket mégis egyedül.
– Uram – szólt Béla oly közel lépve ellenfeléhez, hogy halkan beszélhessen vele –, ön úgy látszik, hogy engemet mindenáron maga elé akart állítatni; íme itt vagyok.
Fertőy az első meglepetés után, mely egyúttal egy egész tervhalmazát változtatta hasznavehetlen makulatúrává, iparkodott visszanyerni szokott önuralmát, s egész udvariassággal viszonza:
– Valóban, nagyon óhajtottam önnel találkozni.
– Azt igen természetesnek találom. Vannak sértések, amiket ha rajtam valaki elkövet, én azt fölkeresem, ha zárdába bújt is előlem; elrántom gyermeke bölcsőjétől, felesége ölelésétől, el az oltár elől, ha imádkozik; megvívok vele életre-halálra; ha megsebesít s felgyógyulok, újra megvívok vele; üldözöm, harapom, ahol érem; s nem végzem be másutt, mint ahol egyikünk meghalt.
– De én, remélem, nem sértettem meg önt ennyire? – sietett Fertőy cukrozott fanyarsággal közbeszólni.
– Nem ön engemet, hanem én önt. S a sérelem teszi előttem egészen igazolttá önnek azon törekvését, hogy megsértőjét mindenáron kényszerítse helyt állani elégtétel végett, még felesége jó hírének árán is.
– Nem értem önt, édes rokon; ön sértett volna meg engemet?
Béla elámult. Ily feledékenységre csakugyan nem számított a nap alatt.
Ő indulathevében egy embert, ki nejét rágalmazza, arcul üt, s a legelső, legközelebbi találkozásnál ez az ember azt mondja, hogy nem tud semmit fennforgó sérelemről. Igazán kétsége volna a személy azonossága felől? Megkísérté segítségére jőni.
– Nem emlékezik ön azon jelenetre, midőn Volozov herceg kertésze mutogatta önnek az orangéria virágait?
– De – igen, úgy rémlik előttem. Azóta sok történt, ami kiverhette fejemből.
– Nézzen ön meg jól. Nem emlékezik azon kertészre többé?
– De igen. Tanult, okos, német fiú volt. Vonásaival nemigen törődtem.
– Pedig az nagyon közel érintkezett önnel egyszer.
– Velem? Nemigen jut eszembe.
– Ott a lótusz medencéje mellett.
– Ah igen. Szegénynek egy kis hóbortja volt, ami akkor kitört rajta, a virágok közé taszított, s azután elszaladt; később elfogták, s a herceg sokáig gyógyíttatta, de szegény fiú e bajba csakugyan belehalt. Úgy tudom.
– Rosszul tudja ön; az a kertész én vagyok.
Fertőy gúnyosan mosolygott.
– Be tudja ön azt bizonyítani?
Bélának nagyon sokszor kellett arra gondolnia, hogy saját lakában van. Ennyi merészség egészen zavarba hozta.
– Én, a sértő fél, bizonyítsam be azt, hogy önt megsértettem?
– Természetesen. Én nem tudok felőle semmit. A világ nem tud felőle semmit. Önnek állítását csak egy tanú bizonyíthatná be, aki az összefüggést érti, de az hallgatni fog; mert az a feleségem.
– Tehát mégis tudja ön, miről van szó? – kérdé villogó szemekkel Béla.
– Hagyjuk ezt abba, édes rokon. Ön fiatal ember, s úgy veszi fel a dolgot, ahogy ön szokta. Ön azt akarja nekem elmondani, hogy megsértett, és most elégtételt akar nekem adni; ha kívánom, öt lépésről lőhetünk; küldjem a szekundánsaimat; határozzanak időt és helyet; hanem ez rám nézve mind kevés reális alappal bíró indítvány. Egy paraszt, egy alárendelt szolga ütése egy gavalléron nem sérelem, hanem sajnálatos gonosztett; azért a finom világ elégtétel-adást-vevést nem követel. Azt pedig, hogy ama paraszt, azon félőrültnek híresztelt cseléd ön volt, csupán egy asszony tudja, aki éppen olyan jól ért a hallgatáshoz, mint a mesemondáshoz, s ez az asszony nem foga azt senkinek elmondani; amire két oka van: az egyik én vagyok – a másik ön.
– Én?
– Sokkal többet is tudok én e tárgyról, édes rokon, mint amennyit ön nálam gyanít. Higgye el ön, hogy a rododendronok levelei nem olyan sűrűek, hogy azokon keresztül ne lehessen látni. Nem tudom, emlékezik-e még ez a kertészlegény arra a kettős lövésre, mely ott az orangériában egy szép asszonyt kebléről felriasztott?
– Uram!
– S amire a szép asszony aztán ezt mondta férje előtt: „Úgy megijedtem, hogy ha lett volna itt más ember, mint a kertész, keblére rogytam volna.”
– De uram!
– Kérem, ne kiáltsunk olyan nagyokat, gondolja meg, hogy a felesége a szomszéd szobában van, s ilyen fizikai állapotban a nők fogékonysága nagyon egészségrontó.
A felülkerült vad kezdte észrevenni, hogy a vadász ismét fegyvert vont elő.
– Ön nejét akarja velem gyanúsítani? – suttogá elfojtott hangon.
– Ugye? Jobb lesz, hogy ha halkabban beszélünk?
Béla vállat vonított.
– Nem tudom, hova célozhat ön?
– No, ezt a szót tőlem tanulta. Most önön a sor azt mondani: „Nem értem, miről lehet szó?” Óh, én nagyon jól tudom, minő viszony volt nőm és ön között, mielőtt én lettem volna szerencsés nevemet neki adhatni. Az sem volt előttem titok, mi vonzza az asszonyt oly gyakran és erősen a Volozov mezei kastélyába. Az asszony szeretett a társaságtól elmaradozni; legjobban érezte a kertben magát.
Béla erre csakugyan nem tudott mit felelni.
– Az asszony levelezett az ön érdekében barátnéival; ki akarta önt külföldre szöktetni, ugyanakkor ő maga is fürdőkre készült – külföldre. Ezt én mind igen jól tudtam.
Béla úgy vette észre, hogy ebben az egész mesében a látszat ellenfele pártján van.
– Kedves rokon, amit én akkor tettem, az bizony semmi sem volt egyéb, mint egy fenyegetett férj védelme saját érdekében. Mindenki védi magát, ahogy tudja. Lássa, én azt nagyon jól tudom, hogy vannak esetek, mikor az embert úgy kiszorítják a világ szeme elé, hogy nem menekülhet másként, mint egy ugrással a háta mögött álló síron keresztül, vagy abba bele: ez a párbaj. Örömest bizony senki sem keresi azt. Olyan ostoba ember pedig kevés van, aki titokért verekedjék, s zajt csináljon abból, amit szégyenl. Mit tehettem én ön ellen? – Azt tehettem, hogy fölkeltettem önben a féltést saját neje iránt. A mendemonda, amit ön előtt az orangériában elhullattam, tökéletesen sikerült. Azt a lökést, amivel ön engem a tengeri növények közé taszított, a hatás sikerének számítom be; – hanem azután ön egyenesen hazajött, szépen megtért a feleségéhez. S én nem is akartam egyebet; de ennyit akarnom a saját feleségem miatt elég jogom volt.
Béla összecsapta kezeit. Talán tapsolt az ügyesen improvizált komédiának.
– Én aznap megtudtam, amely nap ön hazaérkezett, hogy itt van már. Nem szóltam senkinek; hagytam a bujdosót játszani. Amire különben semmi oka sem volt. Ki elől bujdosott ön? Volt az ön neve a hadi törvényszékek elé idézettek sorában? Sohasem! Ön előjöhetett, amikor akart, mint annyian, akik önnél jobban terhelve voltak, s járnak-kelnek a világ szeme előtt; fel is adják őket százszor, hanem a hatóságok nem törődnek már a feladásokkal. Én azt nagyon jól tudtam, hogy ön ok nélkül rejtegeti magát, de megvallom őszintén, hogy az nekem igen kedves elégtétel volt, hogy ön hónapokig házi börtönt ad magának, s nem mozdul meg neje mellől. Ez rám mint férjre nézve, nagyon megnyugtató volt.
– Azért nevezte ön anyám előtt nőmet becstelennek?
– Semminek sem neveztem, édes rokon, amiért ön párbajra kihíhasson. Semmit sem mondtam a tisztelt nagyasszonynak, mint azt, hogy Juditnak fia született. Hihettem-e én azt, hogy ön, ki oly gyöngéd fiú volt, szegény öreg anyját évekig tudja kínozni azzal a hírrel, hogy meghalt? A világ előtt játszatni Judittal az özvegyet, ennek volt valami értelme, de elhallgatni a valót a tulajdon édesanyja előtt, azt engedni igazi gyászban járni: ezt én nem hihettem önről.
Bélának a szemrehányás fájt, annyival inkább, mert találó igazság volt egy hazug ajkáról.
– Uram. Hagyjon ön az én magánéletemnek békét. Amiket ön elmondott, mind alaptalan semmiségek. Nem azokért jött ön ide. Önnek oka volt engemet napfényre idézni. Mondja meg, miért hítt elé.
– Igaza van, rokon; én keresve kerestem önt, s akartam feltalálni. Én idéztem e kissé kellemetlen jelenetet elő egyenesen azért, hogy önnel beszélhessek, mert fontos szavam van önhöz, melyet önnek gondolóra venni éppen úgy érdekében áll, mint nekem.
– Meghallgatom.
– Nekünk egy pörünk folyik a bíróságok előtt.
– Eddig csak az ön pöre volt az; mi nem jártunk nagyon utána soha. Tehette ön azzal, amit akart. De amióta gyermekünk van, az ő sorsáért a pör a mienk is. Most már én magam fogom vezetni a pert, mert van kiért!
– Én önnek egyezkedést jöttem ajánlani.
– Nekem? Egyezkedést? – szólt Béla keserűen. – Oly rosszul állna önre nézve a per?
– Korántsem.
– Tehát csupa atyafiságos jóindulatból?
– Nem. Ámbár az irónia nem volt egészen helyén; de mégsem abból. Ez szárazan üzlet-dolog. Én bizonyosan meg fogom nyerni a pert.
– Ha a határnapig elő tudja mutatni az eredeti végrendeletet.
– Elő fogom mutatni.
– Ha tehetné ön, nem ajánlana nekem egyezkedést.
– Már pedig megkísértem. Legyünk azért csak haragosok. Ne tekintsük egymást rokonoknak. Higgyen ön felőlem minden rosszat, amit kósza hírekből összeszedett; hanem azért hallgassa meg ajánlatomat. Én egyezkedést kínálok önnek a per alatti vagyon egyharmadának átengedésével.
– Miért ön oly nagylelkű, hogy harmadát átengedje annak, amit egészen elfoglalhat? S miért tartaná meg kétharmadát, ha az egészet nem tarthatja meg?
– Ügyvédhez méltó kérdés; felelni fogok rá, és ön átlátandja, hogy amit beszélek, nem „Schwindel”, nem szédítés, hanem igen alapos üzlet. Nem engedné meg, hogy leüljek? Így mindig azt hiszem, hogy ajtót akar mutatni.
Béla igen olyanformán hitte maga is. De nagy baja volt, hogy olyan igen jó fiú volt; sokszor föltette magában, hogy fog goromba lenni, aztán sohasem talált hozzá való szavakat.
– Tessék.
Fertőy tehát leült, tenyerével végigsimítá homlokát, mintha gondolatát egyenlítené simára.
– Tehát, édes rokon, az ügy tulajdonképpen így áll. A végrendelet csakugyan megvan. Én magam láttam, meggyőződtem felőle, hogy ugyanaz, melyet én is aláírtam. Hanem – nincs az én kezem között. Az, aki e becses okmányt kézhez kerítette, igen élelmes ember. Mondhatom, nagyon ügyes ember. Ez most nem akarja nekem ez okiratot átadni más áron, mint az egész pörtárgy feléért. Mármost a kegyed lángesze könnyen kitalálhatja, hogy mi hajtja ide Fertőyt. Kegyed ügyvéd, kegyeddel lehet beszélni. Kegyed elébb végighallgatja az előadást, azután mond rá kritikát. Judit húgommal nem így áll. Ő feltöretlen küldi vissza a levelet; ő szóba sem áll; ő „nem”-et mond, mielőtt tudná, hogy mire kell felelni. Ezért volt nekem szükségem kegyedre. Most tehát a dolog így áll. Rám nézve ez az alternatíva vagy felét az illetőségnek átengedni annak, ki az okmányt bírja, vagy kegyeddel kiegyezni egyharmada átengedésével. Az aritmetika megmagyarázza, miért választottam az egyezséget. Kétharmad több, mint egy fél. Kegyedre nézve pedig így áll a választás: ha én az okiratot megszerzem a mondott áldozattal, kegyetek elvesztik az egész kereset alatti birtokot; ha pedig egyezségemet elfogadják, megnyerik egyharmadát. Nos, rokon, mit szól ön ehhez?
Béla igen röviden végét szakítá az egész alkunak.
– Uram. Én hozzá vagyok szokva, hogy önnek egy szavát se higgyem. Amiket ön itt elmondott, azoknak kilenctized része nem volt igaz; én a tizedik részben is gyanakodom. És most kérem önt, hogy ha nagyobb okai nincsenek a velem való értekezésre, ne hosszabbítsa az időt, melyben szegény anyámtól távol kell lennem.
– Jól van, édes rokon. Nincs semmi elrontva közöttünk, ön meg fog győződni róla, hogy a tizedik részlet igaz volt, s akkor felvehetjük az eldobott fonalat. Magamat ajánlom.
Béla némán üdvözlé, és engedte távozni.
És azzal sietett a most már nyitva levő családi paradicsomba, ahol annyi boldog, annyi szerető szív várt reá: anya, hitves és gyermek!
Ekkor írta azután Fertőy Bárzsinghoz azt a bizonyos levelet, amit Bárzsing arra a tudvalevő haszonra fordított.
