Aki a sorsot kényszeríti
Aki a sorsot kényszeríti
Pusztafi valahol a belváros egyik háromemeletes házában lakik. Természetesen a harmadik emeleten; azért, mint mondani szokta, mert negyedik már nincs.
Egy előszoba, melyben inasa lakik, egy dolgozószoba és egy hálókamra képezik lakosztályát.
Bútorzata igen egyszerű, csupán könyvtára képviseli a fényűzést, mikben az angol, francia és német klasszikusok remekei mind pompás díszkötésekben állnak. Falain acélmetszetű arcképek; de nem azok, amiket minden háznál szokás találni a magyar földön; nem azon jó bajuszos, szakállas arcok, kik kardot kötöttek fel, amikor az arcfestőnek ültek, s a markolatra tették kezeiket, annak jeléül, hogy ha még magátul akarna is kijönni hüvelyéből az a fegyver, hogy valakinek megártson, ők nem engednék, visszatolnák.
Ez acélmetszetek itt körül mind idegen szabású arcok, simára borotvált képek, állig kötött fehér tászlis nyakkendőkkel, ódivatú frakkokban. Nem egy falusi ismerője a költőnek, ki hozzá látogatóba feljött, mondá magában első körültekintésre: „ugyan minek tartja itt ezt a sok németet?”, s csak azután borzongott a háta, mikor közelebbről megnézte azokat, s az aláírásokat olvasá; – az a ráncoktól áterelt, epés, gunyoros arc, melynek két inggalléra meztelen nyakán kétfelé van vetve: Marat; az a fennen fölemelt fő, masszív vonásaival, nyílt tekintetével, faltörő homlokával: Danton; az a cicomás alak: Robespierre; az a fiatal, gyermeteg tekintetű tojásdad arc, a rettenetes Saint-Just, s az a szellemdús női arc: ógörög hajdíszével: madame Roland. Aki pedig íróasztala előtt függ, az a kopasz tarkójú kedélyes arc: az Béranger. Íróasztalán kedvenc olvasmánya, a girondisták története van kitárva.
A költő íróasztala előtt ül; szobája ablaktáblái bezárva, gyertyái csonkig leégve. Előtte egy megkezdett költemény, melynek címe:
„Cassius”
„Tell”
„Desmoulin”
„Hát a negyedik ki lesz?”
Fel-felkel, egyet jár nyugtalanul szobáján végig, egy tallérnyi emlékpénzt hajigálva s tenyerével elkapkodva; azután ismét leül és ír tovább.
Félig kész már a költemény, de a vége nem tud megszületni. Nincs, nincs eszme, ami oda való volna. Elolvassa, amit írt már: „nyomorúság!” dörmögi magában; azután széttépi az egészet, összegyűri markában, s a kemence mögé veti. Ő így szokott örülni munkáiban.
Az ajtót nyikorgatja az inas.
– No mi baj? – kérdi Pusztafi félretolva a reteszt.
– Két asszonyság akar bejönni.
– Hozzám? Éjszaka?
– Szép éjszaka – dörmögé a vén cseléd –, tizenegy óra már délnek.
Azzal kinyitotta az ablaktáblákat. Esős, kedvetlen márciusi nap volt, nemigen lehetett észrevenni, mikor virradt meg.
– Hát csak bocsássa be a hölgyeket, ha okvetlen látni akarnak.
– Nem tetszik előbb felöltözni?
– Hiszen le sem vetkőztem tegnap óta.
– Legalább csizmát húzhatna mást, mert ez igen sáros.
– Az egész világ sáros, mért ne lehetnék én is?
Voltak kedvetlen órái, amikben a cinizmusig ment nála a hiúság hiánya.
Néhány perc múlva hölgyruha-suhogás hallatszott ajtaja előtt, s egy gyöngéd koccintás ajtaján.
– Szabad!
Két hölgy lépett be; egy fiatal és egy éltes.
– Ah! kegyed az? – kiálta öröm hangján Pusztafi, az ifjú hölgynek kezét nyújtva. – Ennek igazán örülök.
Hargitay Judit volt az.
– Én babonás vagyok – szólt Pusztafi a hölgyeket pamlagához vezetve –, s attól föltételezem, milyen lesz egész napom, hogy kedves vagy gyűlöletes arccal találkozom-e legelőször. Ma tehát epochális jó napomnak kell lenni!
– Megbocsát ön, hogy idejét és eszméit rablom? – szólt Judit, megszorítva a költő kezét.
– Úgy nagyon értéktelen tárgyak rablására adta magát kegyed.
– Bemutatom önnek nagynénémet, Gyöngyi Saroltát.
A kis eleven asszonyság, ki évei dacára igen sok kellem birtokában érzé magát, valami szellemdús bók alkalmazására szánta el magát, melyet arcából észrevéve a költő, sietett útját vágni e készületnek, egyenesen a tárgyhoz látva.
– Miben lehetek kegyednek szolgálatára?
– Jó tanácsával.
– Azt előre adhatok, mielőtt a tárgyat hallottam volna. Amit kegyed akar – az helyes.
– Én színésznő akarok lenni.
Pusztafi kegyetlenül összeráncolta szemöldeit. Mondta magában: no ennek ugyan kár volt „in bianco” aláírni a kívánságát.
– Ön megbánta, hogy előre helyeslé akaratomat?
– Kegyed valóban igen jó rendőrséget tart szép szemeiben.
– S kegyed igen rossz titkárt arcvonásaiban. Szándékom nem nyerte meg tetszését.
– Óh, miért nem? – szólt a költő iróniával. – A pálya ellen semmi kifogásom. Hisz az polgári állására nézve egy fokkal följebb áll az enyimnél, fényére nézve végtelenül fölülmúlja azt, s ami a szenvedély kielégítését illeti, minden alkotó művészet között egyedül ez ád a teremtés pillanatában valódi gyönyört; hanem óhajtanám előbb tudni, számot vetett-e kegyed magával és tehetségeivel; tudja-e, átmérlegelte-e, mi kell minden egy színésznő pályafutásához.
A jó nagynéne sietett mindjárt a válaszadással ily kényes kérdésben megelőzni Juditot. Hisz ő csak nem dicsekedhetik saját talentumaival.
– Óh, Pusztafi úr, ha hallaná egyszer, ahogy kegyed költeményeit szavalja Judit! Az a hang, az az érzés…
– Kérem, kérem… – csitítá őt Pusztafi. – Nem hangról, nem érzésről kérdezősködöm én. Azok olyan dolgok, amik nélkül az első föllépés után megbukik az ember, s aztán kigyógyul belőle. Azt kérdeztem, tud kegyed mosni, vasalni; tud varrni, főzni. Mert ez a fődolog. A színpadi királynék civillistája nálunk nem olyan nagy, hogy abból minisztériumot tarthassanak; a királynénak mikor nagy szerepe van, reggel még sötéttel fel kell neszezni, hogy szobáját kitakarítsa, mert bejáró cselédje még akkor alszik. Akkor a királyné megfőzi reggelijét, s azalatt ráér szerepét megtanulni, hogy nyolc órára készen legyen, mikor próbára kell menni. Tizenegykor a királyné hazajön, tüzet rak, rántást készít, mert a vendéglői háztartás sokba kerül, s a bejáró cseléd ehhez nem ért; főzés közben szerepe főbb momentumait átgondolja, s azután iparkodik az ebéden mentül előbb átesni, amin segít az, hogy igen rövid. Azután előkeresi öltönyeit, mik estére szükségesek, egyikre új díszítményt kell varrni, másikat korszakhoz idomítani, némelyiket ki is kell vasalni. A királyné ezalatt beleélheti magát szerepe lelkületébe. Azután következik a dicsőség. A királynét taps és diadalzaj fogadja, felvonás után háromszor kihíják, a királyné sóhajtva gondol rá, bárcsak ne hínák ki annyit, hogy kapuzárás előtt meghalhatna a harmadik felvonásban; ne kellene két garast fizetni a házmesternek. – Nos tehát tud kegyed mindezekhez?
– Akarok tudni, tehát fogok tudni.
– Erős szavak. Hanem azt is jó lesz kegyednek előre látni, hogy a múzsák, apjukkal Apollóval egyben, már Arachne és Marsyas idejében is irigyek voltak. Vetélytársairól ma is lehúzatja a bőrt Apolló. Vannak kellemetlen, kiállhatlan, háládatlan szerepek, miket innen is, onnan is a rendező fejéhez vernek, míg utoljára olyan kézbe akadnak, mely azokat megtartja. A királyné nem lehet mindig királyné, hanem holnap uszályt visz magánál kisebbek után. Kedvetlenül lép gyűlölt deszkáira, s vándorol más által elhagyott helyekre; játszik dajkákat, öregasszonyokat, tréfás fecsegőket, mik lelkével ellenkeznek. Mit csinál ilyenkor? Tűr és hallgat és elnézi, milyen szépen el lehet temetni az embert elevenen. Vagy pedig nem tűr, hanem intrikázik: fog magának újságírókat, akik jajgassanak helyette, ez kevésbe kerül, egy szép szó, egy mosolygás elég, hanem aztán keveset is használ; többet ér, ha két versenyző párt közül valamelyikhez szegődik vagy mind a kettőhöz; egyik primadonnát a másik ellen izgatja, egy korifeust vagy kettőt meghódít, talán a rendezőt is, miért ne az igazgatót magát vagy éppen az egész hétfejű sárkányt? Hisz ezzel a híre egy cseppet sem lesz rosszabb. Vagy ha éppen nagy és gyors sikert akar aratni, valami magas személyes protekció… Kegyed elpirul: bocsánat, nem mondom tovább, csupán általánosságban beszéltem. Kegyed tud tűrni…
– Tűrni és igyekezet által kitűnni.
– És már most mondja meg kegyed, mi oka van ez elhatározásra?
– Azon akartam kezdeni. Kegyed nem engedett engem meghalni, midőn én akartam. Visszahozott az életre, midőn már a halálban célt értem, mármost lássa, mire mehet egy nővel, ki életét intézni akarja. Amint ama rettentő nap után eszméletemet visszanyertem, azt kérdezém: „hol van atyám, hol van anyám?” a körülállók nem feleltek, elfordultak, szemeiket törülték. Kinn az udvaron énekeltek, imádkoztak; a toronyban zúgtak a harangok, akkor temették mind a kettőt. Hallottam jól, mikor a két halottas szekér végiggördült a kövezeten, s azután a gyászkíséret párosával végiglépdelt az ablak alatt. Én még halva sem láthattam őket. Megváltak tőlem haraggal; elátkozó kezükkel fejemen; ha van egy gondolatom, mely sokszor visszatér, s melyet azzal próbálgatok legyőzni, ha egész borzalmát kiaknázom, ez az; most is azt hiszem, hogy aki ama rossz napon megragadott a víz alatt, anyám volt – és én eltaszítottam őt magamtól –, és ő meghalt – és én megmenekültem. Hogy élek, hogy őrült nem levék ez iszonyú óra után, azt hiteti el velem, hogy a sors valami küldetést bízott rám. Lehet ez tőlem nevetséges rajongás, de én úgy vagyok meggyőződve. A gyászév leteltével, úgy ígértem Bélának, hogy nejévé leszek. Abban az órában, amidőn ez megtörténik, semmim sincs, mint saját magam. Szülőimnek egy végrendeletük maradt, melyet ők elijesztésemre írtak, nem sejtve, hogy a holnapi nap már az örökkévalóság napja. A fenyegető végintézet a megye levéltárában van, s én akkor, midőn Bélának kezemet nyújtom, a szegénységet viszem a házához. Szegénynek lenni még nem baj, s attól ő sem irtózik, én sem; ő munkája után szerényen él, s én e szerény sorssal beelégszem. De annyi rajtam beteljesült szerencsétlenség már látnokká tett. Amivel szülőim, ismerőim fenyegettek, hogy Bélát azon elvek, amikért küzd, egykor földönfutóvá teszik, hogy valaha üldözött lesz, talán fogoly, talán száműzött, az bennem mind hitté vált. De nem azt érték el vele, amit akartak. Nem riasztottak el, sőt inkább most már elválhatlanná tették sorsomat az övétől. Neki szüksége lesz valakire, ki őt kétségei közt buzdítsa, ki balsorsában védje, ki, ha rászorul, oltalmazza, és ha veszni indul, megszabadítsa. Ezért kell nekem életpálya, melyet magam teremtek magam előtt, s melyen függetlenül nézhetek a sors elé, ha az kedvét találja egy nővel küzdeni.
– „Óh, nő, nagy a te szerelmed!” – kiálta elragadtatással a költő”, s kezét nyújtá a leánynak. – Ily akarat ellenében az én szavam csak lehelet.
– Azt vártam öntől, hogy nem fog lebeszélni. Tanácsát aziránt jöttem kérni, hogy mi gyakorlati kezdete van e szándéknak. Kihez és hová kell fordulnom?
Pusztafi egy percig gondolkozott, azután hirtelen felállt.
– Egy eszmém van. Ismeri kegyed a legjobb, a legelső magyar szomorújátékot?
– Ismerem. De amit én tartok annak, az be van tiltva.
– Akkor ugyanaz, amit én gondolok. Tanulja be kegyed. Mire készen lesz vele, azon világ lesz, amikor nem leendnek betiltott színművek.
– Akkor az ilyen világnak holnap kellene kezdődni.
– Ki tudhatja azt? Holnap fölkeresem kegyedet. Hol van szállva?
– Rokonomnál, a Hatvani utcában, átellenben a Landerer nyomdával.
– Fel fogom kegyedet keresni.
– De kérem, Bélának szót se erről.
– Akkor jó lesz, ha nem mutatja kegyed magát az utcán, mert ha ő megtudja, hogy itt van, akkor titkát nem fogja előtte megőrizhetni.
– Isten önnel a viszontlátásig.
Pusztafi kikísérte vendégeit a lépcsőkig, ott kezet szorított velük, azután visszatért szobájába – és Madame Roland arcképe előtt megállva, azon nagyon sokáig elmerengett.
Ismét egy komor, esős márciusi reggel következett.
Az utcákon nagy volt a sár, az ég egészen nekikeseredve. Akinek múlhatlan dolga nincs odakinn, nem kívánkozik el hazulról. Judit nagyon alkalmasnak találta az időt arra, hogy a Pusztafi által feladott drámai szerepet betanulja. Az éjjel is azzal foglalkozott, s most már csak egyes részletein kellett tanulmányoznia.
A könyvvel kezében ott ült az ablaknál. Egészen elmélyedt a képzelemtől elevenné tett kor nagy csoportozataiban, miket egy óriás lélek masszív alakokban teremte újra.
Egyszer csak úgy tetszék neki, mintha e zsibongás, mely Jeruzsálemi Endre trónját mint háborodott tenger csapkodta körül, valóban hallható volna… Ez nem a felidézett szellemektől jő, ez nem képzelet, ez való. Az utcákon hallik az a moraj, mely mintha folytatása volna Petur bán szavainak.
Ha annyira el nem lett volna mélyedve tanulmányában, ha érdemesnek tartotta volna az ablakon át hivalkodva nézegetni, rég észre kellett volna vennie, hogy egy óranegyed óta, dacára a permetező esőnek, egyes férfitömegek vonulnak végig az utcán nagy sietséggel, mint kiknek valami bizonyos céljuk van, de az nagyon sietős, nemsokára ugyanazon tömegek újakkal szaporodva jönnek vissza a Hatvani utcán végig.
A tompa moraj, az ismeretlen zúgás egyre közeledik; Judit látta a néptömeget mind közelebb húzódni, s nem tudta kitalálni, hogy mi az. Nem örömzaj, nem tisztelgés, nem harag, nem ijedelem moraja; mi tehát?
A tömeg nagy része fiatalemberekből áll.
Judit lakásával szemben állt egy háromemeletes ház, melynek első emeletét a nemzeti kaszinó tartá kibérelve, a földszintet pedig egyike az ismert nevű nyomdáknak foglalta el.
Ez a ház volt ama nap történetének középpontja.
Ez a nap volt a szabad sajtó történetének első napja.
Akiknek nagyon jó emlékezetük van, még talán révedezik előttük, hogy ez a nap március tizenötödike volt. Valószínűleg nagyon régen el van az már feledve.
Ezen a napon két nevet emlegetett nagyon a közönség: Pusztafi és Lávay Béla neveit. Milyen régen elhangzottak már azok is, mindazzal együtt, ami akkor történt.
Kérem: hiszen mi nem történetet írunk, hanem regényt és divatokat.
Tehát e napon divat volt mindenkinek az utcán lenni.
Az ilyen napoknak pedig nincs megállapított programjuk, amikből az ember előre tudhatná, hogy nézőjáték lesz-e a vége vagy tragédia.
A legnagyobb tolongásban találkozott Pusztafi Judittal. Neki természetesen mindenütt ott kellett lennie, ahol Béla jár.
Pusztafi arra gondolt, hogy az a szegény gyermek nem lesz itt jó helyen; tán Bélát is féltette, hogy ha Juditot meglátja, lelke elveszti csataképességét. Hirtelen odament hozzá, és behívta egy kapu alá.
– Hol jár kegyed itt?
– Ahol önök.
– De kegyednek ma másutt kellene lenni. Nem emlékezik rá? Tegnap abban egyeztünk meg, hogy kegyed egy tragédiában akarja első színi kísérletét tenni, mely még tegnap be volt tiltva. Ma már nincs betiltva. Lássa, nekem még arra is gondom volt. Beszéltem az igazgatóval. A próbán kegyedre várnak. Ne gondolkozzék soká. Látja, hogy ma olyan nap van, amiben minden óra egy esztendő. Ma minden lehetséges, még a képtelenség is. Jöjjön velem a színházhoz, hadd mutassam be az igazgatónak.
Az eső esett. Judit esernyő nélkül szaladgált az utcán. Pusztafi egy kis sánta emberkét fogott el az utcán, aki esernyővel haladt előre.
– Álljon meg kedves polgártársam. Mi neve önnek?
– Glanz Melchior, alászolgája, orvossegéd a Rókus-kórháznál.
– No, hát adja ide az esernyőjét. Az én nevem meg Pusztafi.
– Óh, kérem. Ezer örömmel. Van szerencsém. Ki ne ismerné önt? Kérem. Méltóztassék.
– A színháznál meg foga kapni.
– Óh, nem sietős.
A kis sánta ismeretlen átadta esernyőjét, s tovább bicegett kezeit dörzsölve örömében, hogy ilyen szerencse érte ma. Pusztafi pedig sietett a színházhoz Judittal, kinek minden íze remegett, mentül közelebb értek azon bűvös szentélyhez, mely annyi fiatal kebelnek áhított Olympja, a nemzeti színházhoz.
Judit kényszerülve volt elfogadni a helyzetet, melyet önmaga kívánt. Megkezdeni az új életet azon a deszkákon, mik a világot képviselik, midőn ott künn maga a külvilág is új életet kezdett; lelkével játszani akkor, midőn a külesemények is játszottak azzal.
Délutánra az utcai zaj áthúzódott Budára.
Mi történhetik ott, afelől semmi hír sem érkezett át.
Sokan a színháztól, akik a próbán szerepüket végezték, siettek a többiek után, és mind odamaradtak, egy sem jött vissza.
És Judit kénytelen volt ideát maradni. Hanem maga kívánta ezt a helyzetet. Most hát benne volt; most helyt kellett állnia abban.
Délután hat óra volt már, és Budáról még semmi hír.
A színházban ezalatt folytak az előkészületek az esteli előadáshoz a maguk megszokott rendén.
Ideát nem tudott egyebet a közönség, mint hogy a délig összetódult néptömeg nemzeti zászlókkal átvonult Budára, s ott történik most valami – és hogy semmi se hiányozzék a nevezetes nap élvezeteiből, estére olyan drámát fognak előadni, mely tíz év óta be volt tiltva, s hogy abban egy új művésznő fog fellépni, akiről csodadolgokat beszélnek.
Csak maga az, kinek ez este első színi kísérletét kelle tartani, tudta, hogy minő kétséges dráma folyik most odaát, aminek kimenetelétől függ, hogy koszorút fognak-e ma este lábaihoz hajítani vagy kedvese fejét.
Már ki volt világítva a színház, már gyülekezett a közönség, és még semmi hír a testvérvárosból.
Juditnak szerepére kellett gondolni. Arra a szerepre, mely tele van fájdalmas vonatkozásokkal egy lázadó iránt; melynek minden szava visszaragadja lelkét a mai izgatott nap eseményeihez.
És ilyen állapotban játszani, először, fényes közönség előtt! Már csengettek az öltözőszobák előtt; a színfalak között már gyülekezni kezdtek a fényes paszomántos, históriai orrokkal ellátott férfialakok. Judit letevé szerepét, felvette aranyos palástját, feltette fejére a diadémot, kilépett a megvilágított térre, a palotát ábrázoló papirosok közé, s úgy szeretett volna – letépni magáról palástot, fényes öltönyt, s szétszórt hajakkal rohanni végig sáros utcákon, s a hangzatos jambusok helyett, végigsikoltani: „Ne bántsátok, ne bántsátok őt!”
Óh, milyen nagyon meg fog bukni! – Már elsőt csengetnek a színfal gépészeinek.
– Judit! Itt vagyok – szól egy hang az álfal mögül elősietve.
– Béla! – sikolt fel a leány, s abban a pillanatban feledve van jelmez, színpad, körülálló nép; a leány szeretője keblére omlik.
Tett volna-e nő másképpen?
Az ifjú arcán lehetett olvasni a diadalt. Nem kellett kérdezni, hogy mi történt; aki rá nézett, tudta már.
Egy pillanat múlva úgyis kiragadták Bélát Judit karjaiból, s látnia kellett, hogy a festett királyok históriai orraikkal, s az álgyémántos hercegnők mind sorba ugyanazt követik el vele, amit ő egy perc előtt; hisz ez olyan nap volt, amikor húszezer ember csókolta egymást összevissza, aki sohasem látta egymást. Nyomban ott volt Pusztafi is, azzal is hasonló dolgok történtek.
Az ügyelő azonban másodszor csengetett, a hősöknek iramodni kellett a színpadról; a függöny felgördült.
A színház tömve volt már; mindenki elégülten, jókedvvel jött. E diadalmámorral telt közönség előtt lépett fel Judit a színpadra, ő maga legbüszkébb, legfölmagasztaltabb az örömtől.
De tetszett is!
A fölvonás vége felé több volt már a taps odalenn, mint idefenn a beszéd, felvonás végeztével kihítták Juditot vagy hatszor; azután a többit külön és mind valamennyit együtt. Azután az sem volt elég; a közönség Pusztafi költeményét akarta hallani a színpadról. Valamelyik fényes fejedelemnek vállalkozni kellett, hogy azt impromptu elszavalja; aztán még többet kívánt a közönség; magát Pusztafit akarta látni, meg Lávayt, meg a mai nap szónokait mind. Azok nem ellenkeztek a népakarattal, kijöttek, nagy sárosan, összegyűrt kalapokkal a színpadra; a nép kívánta, hogy beszéljenek; azok nagy rekedten szónokoltak; a közönség kívánta a Rákóczi-indulót, az közbezendült. A színház előadás elején már tele volt, egy óra múlva még egyszer annyian akartak beleférni, ember ember hátán tapsolt, éljenzett, szónokolt, a páholyokból az úri bérlők lenyújtották kezeiket, hogy a földszinten fuldoklókat felvonják magukhoz, és mikor aztán a páholyok is oly tömve voltak, mint a többi helyiség, és mikor már a Rákóczi-indulót sem lehete hallani az emberi hangrobajtól, akkor Pusztafi kilépett a súgólyuk elé, s kezét fölemelte.
„Csend!”
Pusztafi szólni akar…
Egy perc alatt elhallgatott mindenki.
– Polgárok! – szólt a mai munkában kissé megkopott hangon Pusztafi. – A mai napot bevégeztük. Térjünk szép rendben haza.
Arra mindenki szépen, csendesen hazament.
S oly nyugodt éj következett a két városra, amit még egy elkésett dalhang sem zavart meg.
De e nyugodt éj Juditot nem tudta elaltatni.
Amint hazatért, amint fekhelyre ledűlt, lámpáját eloltá, szemeit lehunyta, akkor vette észre, hogy hisz a sötétségnek népe van, a csend visszhanggal van tele. Minden a fülébe zúgott, minden a szeme előtt volt. A mai nap képe, hangjai, remegése és kitörő örömei.
Az utcákon hullámzó tömegek ott jártak végtelen tömegben lehunyt szemei előtt, s a hevült zaj kísérte őket; a kétségbeesett rettegés, az elkapó büszkeség dicsőített kedvese miatt; a vakmerő kísérlet a színpadon, a kábító siker, az ezernyi arc és a pillanat ezernyi indulatváltozása, mindez élt, lehelt, zajgott lelke előtt. Egy élettörténet volt ez rá nézve, tele katasztrófokkal, mik egy évtizedet betöltenének, s most össze vannak tömve egyetlen napba!
Csoda-e, ha e napnak nem tudott lenni éjszakája?!
