A víz alatt
A víz alatt
Kétszázharminc ember bukott egyszerre a letört híddal a víz alá.
Ott, a diadal mámorában, az ünnepély fénykörében, a nádor szeme láttára, alig egy ölnyire hintaja kerekeitől zuhantak a hullámsírba; az ünnepelt még láthatta a koszorús angyalfőket maga előtt, még hallhatta a zengő éljenkiáltást, és egy perc múlva a koszorúk úsztak a víz színén, és a fájdalom ezerszavú ordítása tölté be a levegőt.
Óh, milyen ünnepély volt ez!
Midőn a zászlós diadalíveken át rohant a jajgató néptömeg minden irányba kábult rémülettel, aranyos, bársonyos lovagok hogy vágtattak, fövegvesztve, észvesztve, s kiáltoztak nejeik, gyermekeik után! A szép fegyveres polgárőrség hogy riadt szerte, mint egy fölvert tábor, s mindenki a part hosszában, mely még akkor zászlókkal volt fölékesítve.
– Siessenek önök a dereglyékhez – kiálta a nádor kíséretéhez; ő maga leugrott a hintajából. Egy ember, kinek neje szeme láttára bukott le a vízbe, utána akart rohanni; a nádor ragadta meg és tartóztatá vissza, magával vonszolva a félőrültet: „A dereglyékhez, a dereglyékhez! A gőzöshöz kell futtatni, hogy kerüljön a folyamon fel! A halászok jöjjenek hálóikkal! A hajókhoz minden ember.”
Akik közel voltak és hallották a parancsokat, vágtattak azokat teljesíteni; a távolabb álló tömeg hullámzott előre-hátra, mint kinek jó tanács nem jut eszébe. Egy csoport, mely jó előre haladt a város utcáin, még diadalmas zenével nyomul előre. Egy lovas utoléri őket. Egy szót mond nekik, arra a zene töredezetten megszakad, a csapat felbomlik, s zenész és ünnepjáró fut visszafelé a folyamhoz… Óh, milyen ünnep ez!
Hargitay János ezalatt a választott bizottmány élén várta az ünnepélyes percet, melyben a nép hódolatát az oly forrón óhajtva várt vendég színe előtt tolmácsolhatja.
Ma elragadóan fog szónokolni, mert valóban érzi is azt, amit mond. A nemzeti büszkeség, az ősi honszerelem és a ragaszkodó hűség szavai azok. Ki tudja, mi lesz, ha ezek mind kimennek a divatból? Ma bizonnyal ezeknek a napja leend!
Nem Hargitay János, hanem azon elvek, miket ő képvisel, tartják ma diadalnapjukat.
Le is van írva a szép dialektikával alkotott szónoklat, s Hargitay még egy pillanatot vet belé, midőn a monostori első ágyúszó eldördül.
„Amíg én élek, amíg e test össze nem roskad, addig ez eszmék, e szavak is élni fognak.”
És bizonyára Hargitay arcán az élet maga sugárzik. Ilyen tekintet az, mely nem fél a holnap szelétől, mely nem mondja a jövendőkre: „ha élünk.”
Daliás zsinóros köntöse még tíz évvel fiatalabbnak mutatja; a mai nap eszméi elsimítottak homlokáról minden ráncot; annyival is ifjabb. Egész magatartása azzal dicsekszik, hogy ez a nap ma az ő számára virradt.
Ismét lőnek; az ágyúdördülés megzörrenti az ablakokat. Hargitay János magában számítgatja a tőle távol történtek folyamát. Most megérkezett a gőzös. Most történik meg az elfogadás. Most megszólalnak a harangok. A menet az első diadalkapun jött át. A nép üdvkiáltása megzendül, az induló zenéje közbehangzik; most érkeztek a hídra fel. A zeneszó, az éljenriadás mind jobban kivehető a part felől. Most egyszerre valami nagy, erős kiáltás hangzik; nagyobb, élesebb, áthatóbb az eddigi morajnál: az emberen úgy végigborzong valami. Azután egyszerre csendesség lesz, csak a közeledő zene s a harangszó marad meg.
Hargitay azt számítja, hogy most áll neje és gyermeke a magas vendég előtt, ki kegyteljes mosolyát árasztja reájuk. Ekkor egyszerre félbeszakad a zene, megáll a harangszó.
És egy perc múlva elkezdik a harangokat félreverni.
Mint nagy vész idején, midőn mindenkinek menteni, menekülni kell, minden toronyban, minden harang, vékonyan, vastagon, szomorúan elkezd kongani: „Vész, vész, vész!”
A toronyból jól láthaták a borzasztó baleseményt.
„Mi történhetett ott?” – kérdezék egymástól az elsápadt férfiak ott az ünnepélyes termekben; – „Tűz ütött-e ki?”
A magas épület ablakaiból semmi irányban sem lehetett tüzet látni, és a harangok mégis egyre mondták: „Vész, vész, vész!” Nemsokára az újratámadó népzaj is hirdette azt.
Ah, az egészen más zaj volt, mint az elébbeni. Nem az a kitartó zengés, mely egyetlen „éljen” szónak szájról szájra kelő ismétléséből támad; hanem egy zűrzavaros zsivaj, mely nő, de nem közeledik, melynek hallása nem melegít, hanem összeborzaszt.
És senki sem jő onnan, hírt hozni. Az utcákon minden ablak tele várakozó főkkel, akik sápadtan kérdik a járókelőktől: mi történt? Senki sem tud felelni; aki most jár az utcán, az mind a városból siet kifelé a partra, s maga sem tudja, mi vár rá.
Csak nagy későre fut végig az utcán egy öregasszony, kezeit tördelve, ez már a part felől jő, s lázhidegtől rázott hangon rebegi: „Óh, Jézus Máriám! Óh, Jézus Máriám!”
Ez a városházához siet, a tiszti sebésznek hírül adni, hogy siessen műszereivel a szerencsétleneken segíteni; saját nejét is éppen most fogták ki holtan.
Hargitay János lekiáltott a futó asszonyra a megyeház ablakából: „Mi történt?”
Óh, hiszen minden ablakból kérdezték ezt már a jámbortól, de ő nem hallott most semmi kérdést, s nem felelt semmi mást, csak: „Óh, Jézus Máriám!”
Amint ennek lélekborzogató sikongásai elhangzottak a Városház téren, akkor kezdett egy csapat férfi nagy zajjal jönni a megyeház felé, kiket minden ablaknál megállítottak, s nagy sokára bontakozott ki a lassan húzódó tömegből egy vágtató lovas; egyike a megyei lovas huszároknak, kik a rendtartás végett voltak kiküldve. A huszár ruhája csupa por, arca csupa vér volt, mint akit egyszer lovastul a porba gázolt a vakon rohanó néptömeg. Csákója sem volt a fején, úgy vágtatott hajadonfővel a megyeház kapujáig; nagy nehezen bírta elszilajult lovát visszatartani.
– Mi történt?! Szólj! Beszélj! – kiálta le a lovától hánykodtatott lovasra Hargitay.
Az rá sem ért a kérdezőre feltekinteni, mert talán nem mondta volna nekik, ha megismeri.
– Leszakadt a dobogóhíd; az asszonyságok mind a Dunába vesztek!…
Hargitay János, mint ki haláldöfést kapott, elordította magát.
– Mind a két Juditom!! (Nejét is Juditnak hítták.)
És erre szép piros életvidám arca elkezdett mosolyogni, elkezdett még pirosabb lenni, mindig ragyogóbb, mindig mosolygóbb lett. Néhány pillanatig nem lehete tudni, megőrül-e vagy meghal. Hanem azután egyszerre elmúlt minden mosolygás, a piros arcszín szederjesre vált, a szép délceg alak aranyzsinóros, nyusztos díszöltözetében, ezüstmarkolatú kardjával kezében, álló helyében összeroskadt; előbb térdével, azután karjával, azután homlokával koccantva a márványpallót.
Csakugyan igaza volt. Az ő ősei mind szemközt állva szokták meglátni a halált. Most már ő is közöttük van.
S ha halottai valóban megindultak a túlvilág felé, ő gyorsabb volt náluk: – megelőzte őket.
De vajon útban vannak-e?
Amint a gyaloghíd korhadt mestergerendája kettéroppant, az alázuhanó szakasznak egyik fele minden rajta levőkkel egyben a hídlábak alá esett, míg a másik rész pántjainál fogva fennakadva, arról csak a rajta levő népcsoport hömpölygött alá; néhány karfa utánuk esett; akit ott talált, azt összezúzta.
Néhány, az örökkévalósághoz számított perc múlva, több ölnyire a hídon alul fölmerült az alászakadt hídrész a víz alól.
Minő látvány volt az!
Száznál több nő és férfi, egy kuszált gubanccá keveredve, mint egy folt féreg, melyet a zivatar ágastul letört, egymásba és a karfába kétségbeesetten kapaszkodva; néhol egy-egy életért esengő kéz, melynek feje a gerendák alá szorult, emelkedik ki a víz alól; ájult női alakok lebomlott haját libegteti hosszan a hullám.
És egy jajkiáltás nem hallatszik; a rémület mindannyinak elvette szavát. Halálos kábulatban engedi magát az egész embertömeg, lélekvesztő tutaján, a víztől csendesen alávitetni.
Ezeket megmenteni könnyű! De hát akik a híd túlsó töredékéről mentő darab fa nélkül omlottak alá egy gomolyba keveredve, mely egymást nyomta, tulajdon esése terhével, le, le egész a Duna mély fenekéig, ahol a kagylók teremnek!
E szerencsétlen tömeg között voltak Hargitay két Juditja, a nő és a leány s az elutasított szerető, Béla.
Abban a percben, midőn az ijesztő recsegés közepett az egész tömeg, hidastul együtt roskadni kezdett, Judit lelkének ez az egy betöltő gondolatja volt: „Ah, tehát meghalunk!”
Ez tehát megoldása a fájdalmas kérdésnek: meghalni. Nem ijeszté őt meg a pillanat rémképe, egész lelke tele volt azzal régóta. Sokat gondolt ő egy ilyen percre; sokat képzelte ő magában: milyen érzés lehet az, mikor az ember egy magas helyről az ismeretlen hullámsírba leugrik? milyen lehet oda alant? sokáig tarthat-e? nagy fájdalom lehet-e az? feljön-e a lélek a buborékokkal? elébb megszakad-e a szív, mint a fő gondolkodni képes? s rég meg volt barátkozva e hideg, bántalmas gondolattal; csupán az tartotta vissza, hogy azt tenni mégis gyávaság volna. De íme a sors maga akarja most. Tehát így történik az legjobban.
E keserű nyugalomban egészen megtartá öntudatát, még akkor is, midőn a következő percben a hullám összecsapott feje fölött.
Szemeit le nem tudta hunyni a víz alatt.
És az rettenetes volt!
Látni maga mellett, körüle, alatta, fölötte, ismerős arcokat, a halál kétségbeesett agóniájával, némelyik mereven kidülledt szemekkel, duzzadt arccal szállt csendesen, mint légben a pehely, másik eltorzult arccal, összehúzott szemekkel vonaglott, tehetetlen erőködéssel kapkodva mentő tárgyak után. Legiszonyúbb volt két ismerős barátnéjának alakja, kik egymást szorosan átölelve lebegtek alá; amint a fenn delelő nyári nap keresztülsütött a víz átlátszó tömegén, oly zöldnek látszott körüle minden arc és alak.
És még e száz meg száz arc és alak élt! Még mozgott, még hánykódott, még vonaglott az átkozott zöld elem híg világában; még a kezek nyúltak egymás után, még az ajkak kiáltásra nyíltak, még a szemek forogtak üregeikben… és az már a halál országa volt.
Judit látta, és még nem érezte, hogy ez a halál. Még nem nyitotta fel ajkát. Nem érzett egyebet, mint azt a nehéz nyomást a mellen, amit a víz tömege okoz.
S eközben úgy érzé, mintha csendesen emelkednék fölfelé: tán éppen azáltal, hogy elhagyta magát. A feje fölötti zöld tömeg mindig világosabb kezdett lenni, s már látni kezdé, amint fölötte azok az apró halacskák rajzanak, mik ezrivel úszkálnak a víz színén, a nap melegében fürödve s leskelődve a lég bogárkái után.
A nap odafenn mint egy tűzgolyó nagyított képe látszott a vízen keresztül, s a millió felszálló buborékban megtört sugáritól szivárvány dicskör képződött itt alant.
E szivárványos glóriából egyszerre mintha egy égből alásuhanó alak szállana le hozzá! Kedvesének arca volt az!
Midőn ez arc megjelent a leány előtt, midőn e mentő kéz megragadta karját, midőn egy perc múlva szétváltak a habok feje körül, midőn szemei megpillanták az isten szép világát, midőn egy szabad lehelettel átszívhatá az áldott levegőt, és midőn arca kedvese vállára borult, ah, akkor az a gondolatja támadt, hogy az élet nagyon szép.
Megmenekülni! Éppen annak erős karja által mentetni meg a halálból, akiért meg akart halni! Ez az érzés, ez az eszme egy percig üdvözültté tette. Csak egy percig.
A következő percben ismét egy gondolat villant át agyán, ami rokon a kárhozattal.
– Hát az anyám!
S mintha rögtön válasz jönne e kérdésre onnan a hullámsírok országából, hirtelen a vizek alól egy erőszakos kéz ragadta meg a lábát…
Judit zsibbadni érzé minden idegét. Nem gondolt egyébre, mint hogy íme azon kéz, mely tiltva állt közte és szerelme között, most még a sírok mélyéből is felnyúl hozzá, megragadva gyermekét, midőn azt kedvese az életnek és az élet hosszú rejtelmeinek rabolja vissza; ez a hideg erőszakos kéz nem engedi azt megtörténni, hanem leviszi őt ismét magával, le a csendes, a nyugodalmas halálba.
Judit nem ellenkezett vele; csendesen összetevé mellén kezeit, és szemeit most már lehunyta. Perc múlva érzé, hogy ismét elborította fejét a hullám.
A másik pillanatban Béla karja újra felragadta őt, de az erőszakos kéz folyvást tartotta alant, és nem bocsátotta el. Érzé, minő erőfeszítésébe kerül kedvesének, hogy ily küzdelem mellett a haboknak ura maradhasson. Mondá neki: „Hagyj el, menekülj magad!” Nem volt az szó, csak gondolat volt, ő azt képzelte, hogy beszél, vagy azt, hogy kedvese tán gondolatját is meghallja.
Az erőszakos kéz pedig folyvást vonszolta lefelé.
Többször volt már fejével a víz alatt, mint fölötte. Eszmélete kezdé elhagyni. Valami siket zúgást érzett füleiben, mely agyát elkábította; az a pillanat volt ez, midőn a test és a lélek már különválva élnek; a lélek még eszmél, gondolkozik, de az idegek más úrnak fogadják szavát; a lélek nyugodt már, de a test halálküzdelemben vonaglik, reszket és harcol semmivélétele ellen.
S a halálba vivő kéz nem akarta elereszteni.
Az öntudat elhagyta egészen; nem eszmélt semmire már; ekkor a vele küzdő alak ott lent haláldühében kínosan megharapta lábát.
E fájdalomra önkénytelenül összevonaglott a test, egy erőszakos rándulással felveté magát: e rándulástól az üldöző elmaradt tőle, s többé nem fogózott belé; – akárki volt, az már halott…
És most Judit idegeit megszállta amaz öntudaton kívüli erőszak, minő a kínos halállal küzdőket szokta meglepni. Nem volt már semmi gondolatja. Kedvesét, ki őt eddig karjánál fogva emelte és vitte fáradságosan úszva a hullámok között, hirtelen átölelé, mindkét karját dermedt erőszakkal fonta vállai körül, átkulcsolta karjait, magával vonta a víz alá, és ajkaival annak ajkait keresve föl, egy végső halálos csókkal, öleléssel képtelenné tette azt a mozdulásra, a lélegzetvevésre; így együtt és egyszerre szállt a két alak a vízfenékre, a két lélek fel az égbe…
– Hahó! Béla! Ide! – hangzott egy ismerős hang a vizek fölött. Egy csónak sikamlott a habokon végig, csak egy férfi ült abban. Az volt Pusztafi.
E csónakban leste ő a halakat horogra; míg mások az ünnepély zaját növelni siettek, ő volt a legelső, ki a vész helyére sietett.
– Ide Béla! Ide!
Már messziről megismerte barátját, amint az küzdve dolgozott a hullámok között, s megfeszített erővel sietett segélyükre. Béla nem hallotta már szavát; az őrült ölelés őt is vesztébe ragadta.
De a költő nem hagya elveszni azt, akit szeret.
Csáklyával kezében addig kereste őket, míg rájuk talált. A lyányka akkor is ölelve tartá kedvesét, nem lehete őket egymástól elválasztani.
A költő kiemelte őket erős karjaival mint két gyermeket a bölcsőbül, s azután lefekteté őket a menyasszonyi ágyba: a csónak fenekére.
A két, egymáshoz tapadó főt odavette az ölébe, lesimítá homlokaikról az összecsapzott hajfürtöket; a leány fején még akkor is ott volt a zöld mirtuszkoszorú. Most már egészen illett hozzá.
Egyik sem adott semmi életjelt, mozdulatlanul feküdtek egymás mellett.
A folyam túlsó partján nagyvolt a riadal; csónakok, dereglyék kezdtek elindulni, a hídtöredék menekülteit csendesen vitte alá a hullám, a szigetpart csendes volt. Arra kormányzá Pusztafi a csónakot, szemeit le nem véve az ölében fekvő két hideg, elkékült arcról.
„Most már egymáséi vagytok.”
Egyébiránt a legszebb idő kedvezett az ünnepélynek, a nap forrón sütött, az ég derült volt, az elszórt fű illatozott az utcákon.
