Az, ami játék, és az, ami nem játék
Az, ami játék, és az, ami nem játék
Emlékeztek-e még arra a szomorú divatra? Mikor az ember darócruhát öltött, pórköntöst, nem olyat, mint aminőt most viselni divat, selyemutánzatát az abaposztónak, hanem valódi, igazi kocsisruhát, zsírszagút, fontos talpút és a – megfelelő szolgálatot is hozzá. A tudós, a dandy, a hős lovakat vakart.
S ha egy álmezben felismerték, ismét más divatot öltött, más házhoz szegődött, másféle parasztnak adta ki magát.
Ha pedig aztán nagyon elterjedt a híre egy vidéken, akkor kezébe fogta a vándorbotot, és indult országot, világot kerülni. Erdőn, völgyön, gyalogösvényeken, miket kecskék vertek a hegyoldalakba.
Óvakodva leskődött be az útjába került falvakba: minő nép lakik ott? érti-e a nyelvét? nem haragosa-e? nincs-e ottan zsandár? A szélső házaknál szállt, a zsindelyes tetőket kerülte. Erdők mélyéből, odvas fák menedékéből hallgatta a vihar zúgását, szíve dobogását. Vándorolt sötét éjszakákon át, mikor más jó lélek aluszik, s áldotta a vihart, mely fergeteg szárnyával hajtói elől eltakarta.
De mit vihar, mit üldözők neki! mit a kifáradt test aléltsága ahhoz, amit lelkében viselt. Egy elveszett múlt emléke, s egy kínzó jövő réme szeme előtt. Ezek az árnyak, amik még éjszaka sem maradnak el. A lélek vadászkutyái, akik előtte, mögötte ugatnak, kergetik, megmarják, pihenni nem hagyják!
S ha valamelyik futónak ifjú neje volt otthon!
Ifjú nő, kihez a férjnek nem „szabad” közelíteni.
Aztán meddig tart a nők hűsége? Vajon van-e benne valami igaz?
Akik vissza tudnak gondolni azokra az időkre és érzelmekre, amikben az ilyen történetek születtek, aminőket én itt mesélgetek, tudni fogják, hogy olyan tövissel, minőnek hegyét Fertőy Béla szívében törte, az ember nem megy nyugodalmas nevelői állást keresni arra várva, hogy majd egyszer neje is utána fog szökni külföldre, hanem megkérdi a legelső éjszaka csillagaitól, hogy merre van dél, s egyenesen hazatér.
Beletelt abba két hét, míg olyan messzeségből, kerülő utakon, sokat lappangva, sokszor eltévedve, az ország fővárosába elérkezett. Az utolsó napot már a kerepesi téglavetők agyagvermeiben várta végig.
Szerencséjére esős idő támadt; bőrig átázott, de feltűnés nélkül közévegyülhetett egy csoport napszámosnak, kiket megszólítás nélkül beeresztettek a vámon.
Legelső hely, ahova sietett, volt a színház. Pedig őrizkednie kellett, ott legtöbb ismerőse fordul meg. De lehetetlen az, hogy őt e rongyokban valaki észrevegye.
A kapu előtt ki volt függesztve a színlap, a lámpavilágnál olvasá: „Lávayné jutalomjátéka.”
Az eső nem volt hideg többé, teste, lelke forró lett, mint a pokol.
Judit jutalomjátéka lesz ma! Ezért siet annyi ember a színházba ebben a rossz időben, azért robog annyi fényes hintó a kapu elé. És ő minden egyes emberre olyan féltékeny volt, de kivált azokra, akik a hintókon érkeznek!
Ott maradt a szomszéd vendéglő falának támaszkodva, amíg a színmű elkezdődik, és nézte az arcokat, amiket egy percre a lámpák megvilágítottak. Sok ismerőse volt köztük. Azok nem néztek őrá.
Judit már rég itt van és öltözik.
Valami kertészlegény bokrétát visz a kötényével letakarva, azt bizonyosan Juditnak küldi „valaki”. Óh, mint szerette volna azt az embert nyakon ragadni, a bokrétát kitépni kezéből s a sárba taposni. Pedig akkor tapasztalta volna, hogy az nem kertészlegény, hanem színházi szolga, nem is bokrétát visz Juditnak, hanem egy pohár sert valamelyik muzsikusnak, aki nem tűrheti odabenn a nagy melegséget.
Nemsokára rákezdték a zenét. Az öreg dob keresztülhallatszik az utcára. Nemsokára kezdődik a játék.
Béla képzelmében maga is ott volt a nézőkkel zsúfolt teremben, s várta a függöny fellebbenését.
A tapsvihar, mely keresztülzengett a falakon, jelenté, hogy Judit kilépett. Mily hosszan tapsolnak eléje. Vajon kik lehetnek azok? Hogy hívják őket név szerint? Mi okért tapsolnak? Mi joguk van hozzá?
Azután csendesség lett, a közönség figyel. Judit játékát, szavalatát senki sem kíséri oly figyelemmel, mint Béla ott künn, ki nem lát, és nem hall belőle semmit. Egy-egy hintóra, mely az utcán végigrobog, úgy tud haragudni: mit háborgatja a „nézők” figyelmét ilyenkor.
És újra zendül a taps. Talán nem is Juditnak már, hanem bizonyára egy másiknak, harmadiknak, ki a lámpa nimbuszba lépett, de Béla minden tapsra oly féltékeny azért. A szerelem az, melyet a düh fokoz, s a büszkeség, mely a megaláztatással verseng. Minden taps, melyet a férj hall, azt tudatja vele, hogy az, akit szeret, e percben királynő „és” szolganő, a legfüggetlenebb népnek királynéja s a legzsarnokabb úrnak szolgája: a közönségé.
Irtóznék odabenn lenni és látni őt most! és mégis úgy óhajtaná azt.
Látni őt, általa látatlanul, és fürkészni vonásaiban a valót, akkor, amidőn alakoskodik.
Ha lehetne belépti jegyet kapni úgy, hogy a pénztárhoz ne kellene érte menni, ahol rögtön ráismernének? Hogyan?
Talán játék vége felé mégis akad olyan derék ember, aki a színpadi hősök kivégeztetésénél többre becsüli a friss bifszteket, s elhagyja az előadást. Egy ilyen goromba fickótól el lehetne kérni a térti jegyét. Szokás az a színház kapujában.
A harmadik felvonás után jött is már kifelé egypár maraudeur nagy zajongva. Béla összeszorítá öklét, s eléjük akart menni, valószínűleg azzal a szándékkal, hogy beléjük köt, miért hagyják el ily korán az előadást.
„Nem lehet kiállni olyan meleg van, nem bírtam elébbre furakodni az ajtószőnyegnél, s onnan nem láttam semmit. Pedig csak azért maradtam Pesten, hogy Lávaynét lássam.”
Béla megbocsátott nekik, s ismét visszatámaszkodott a küszöbnek.
Megint jött valaki a színházból. Ez alkalmasint csak az udvaron jött keresztül, mert szivarja égett. Béla azt nem vette észre. Szemére húzta sipkáját, s nagy szégyenkedve megszólítá: „kérném a térti jegyét.” A megszólított félreérté a kérelmet, s odaadta neki elhajításra szánt szivarcsutakját: „Nesze öcsém, légy vele boldog.”
Hát odabenn mi játékot adnak?
Egy királynét, ki kedvesét elítéli halálra, mert lázadó volt.
Azt mondták, hogy ez Juditnak mesterszerepe. Mások azt állították, hogy nem fogja elég élethűséggel visszaadni a nő kétségbeesését, midőn a királynő és a szerető küzdenek szívében egymással, ő sokkal inkább királynő fog lenni, mint szerető. Azt is számba kellett venni, hogy nemrég kelt föl súlyos betegségből, kímélnie kell idegeit. Sokan azt is észrevették, hogy Judit jó idő óta nagyon szórakozott; magyarázgatták, ki jobbra, ki balra.
Annyi bizonyos, hogy az ügyelőnek kellett ezúttal is minden apró színpadi kellékre figyelmeztetnie, hogy el ne felejtse majd magával bevinni a színpadra. Itt a méreg, itt a tőr, itt az elhajítani való gyűrű; itt a pecsétes levelek. Mindezeket úgy híják színpadi nyelven, hogy rekvizitumok.
Judit fel volt már öltözve az első felvonásban, midőn az ügyelő ismét bekocogtat szobájába:
– Egy levél.
– Köszönöm. Tegye kérem a többi közé a tálcára.
– De ez nem rekvizitum-levél, kegyednek szól, most hozta a posta. Kívül az van ráírva, hogy „sürgős”.
Judit átvette a levelet, s rögtön megismerte az íráson Szerafin kezét.
Odakünn már a zenészek számára csöngettek, de a levél sürgős volt, azt el lehete addig olvasni.
A levél így szólt
„Kedves Juditom!
Egy balesetről értesítelek, melyet mindeddig titkolnom kelle előtted, mivel azt hittem, hogy még elejét fogom vehetni. Midőn legközelebb Fertőyvel herceg Volozov kastélyában voltunk, annak udvari kertészében ráismertem Béládra.”
Judit összerezzent, mintha villanyütés érte volna.
„De nemcsak én ismertem rá, hanem Fertőy is.”
Judit reszketve támaszkodott öltözőasztalához.
„Én siettem Fertőyt megelőzni, s beszéltem Béláddal, azt ajánlottam neki, hogy menjen el innen gróf Szélaknaynéhoz, ki őt, mint fia nevelőjét, külföldre kiviendi, s oda azután te is utána mehetsz. Ebbe ő bele is egyezett.”
Judit homloka redőkbe vonult. Mi szükség e magas úrnőnek Bélát védelmezni? Tudta, hogy Szélaknay grófné is fiatal.
E felhőárnyékot hamar letörlé arcáról a további sorokból felidézett vihar.
„Fertőy közbejötte megakadályozá e tervet, ki Béláddal szerencsétlenül összeszólalkozva, általa oly módon sértetett meg, aminőt férfi soha meg nem bocsáthat. Béla e jelenet után rögtön eltűnt a kastélyból, senki sem tudta meg, merre; én egyedül sejtém, hogy utasításom szerint Szélaknaynéhoz menekült. A grófnénak írni nem akartam, nehogy levelem valakit nyomára vezessen. Szinte két hét múlt el már ez esemény után, midőn levelet kapok Szélaknaynétól, melyben tudatja velem, hogy az általam ajánlott nevelő még mindig nem érkezett meg hozzá. Tehát Béla nem oda menekült.”
Juditnak jól esett azt megtudni. De tovább, tovább!
„Hogy Fertőy nyomozza megsértőjét, azt bizonyosan tudom. Sejtelme ugyanaz, ami az enyém. Ő a férjben neje iránti féltékenységet ébreszte föl; Béla nem fog már sehol megállapodni az országban: ő Pestre fog sietni. A féltés csak egy tárgyat Iát, a többire nézve vak. Azért kérve figyelmeztetlek, ne vedd rossz néven egy régi barátnéd jó tanácsát: távozzál el minél hamarább Pestről, jöjj e tájra vendégszerepekre. Egy vidéki városban nem lenne oly veszély Bélára nézve, ha rád találna, mintha Pesten keresne föl. Te legjobban tudhatod, miért. Ott minden ember ismerőse; ott ezer gyanakodó szem kíséri lépteidet, s mindenki tudja jól, hogy az ő lábnyomai a te kapudban fognak végződni…”
Judit nem olvashatott tovább: a világ elsötétült előtte; lerogyott a székre.
Béla üldözve és őhozzá menekülőben; nyomában mindkettőjük esküdt ellensége. Ha elébb feltalálná őt az üldöző, mint nejével találkozhatott? Judit úgy érzé, hogy e gondolat alatt meg kell fulladnia.
– A játék elkezdődött! A kegyed jelenése következik! – hangzott az ajtóban az ügyelő figyelmeztetése.
Ah! Ebben a percben játszani indulni! Kiállni a lámpafény elé, ezzel a dúlt arccal; hazudni királynéi dölyföt ezzel a reszketéssel minden tagján; mondani szerepet egy kitörni akaró jajkiáltással nyelvén; művészi indulatokat szenvelegni a kétségbeesés tőrével szívében!
Pedig ennek meg kell lenni. Rab vagy, eredj, a te urad vár.
Judit kitántorgott a színpadra. Hosszú taps fogadta; soha gladiátort méltóbb tapssal nem fogadtak, aki szépen tud a közönség előtt meghalni. Hiszen Juditnak is minden szava lelkének egy-egy elhulló vércseppe volt.
Azt mondta mindenki, hogy sohasem játszott még ilyen szépen.
Maga a kritika is elismeré, hogy minden várakozást fölülmúlt. Midőn magában küzd; menteni akarva női szerelmében azt, kit királynői haragjában vérpadra taszított, midőn egy külső és egy belső ember harca tűnik fel ugyanegy arcon, a kegyetlen fagyon keresztüllövellő szívmelegség oly élethűen volt világnak adva.
Akik látták őt abban a jelenetben, amidőn egyedül marad, és töprengve vár küldötteinek visszatérésére, kik az elítélt szerető számára az elkésett kegyelem fehér kendőjét lobogtatják; amint a rémjelenetet lelke előtt az izgult képzelem véres vonással rajzolja, villámtűzzel és pokolfeketével riasztón kifesti, és amidőn megjönnek a hírrel, hogy a kegyelem későn jött, a kedves fő legördült, s midőn a királyné leomlik a porba, koronáját messze elejtve fejéről; ah, akik ezt látták, azt kelle hinniök, hogy ez a művészet remeke; és tapsoltak annak, aki így tudja játszani a nő szenvedését.
Hanem akik látták őt még azután is a földön fekve, midőn a függöny legördült, s látták őt igazi könnyeket zokogni, akik félaléltan emelték fel, s szobájáig vezették megtörten és onnan ismét vissza, hogy a jutalmazó közönség kihívására előjöjjön magát meghajtani, azok sejtették, hogy az több, mint játék!
Az pedig, kinek álomképe ez egész játék alatt Judit szemei előtt lebegett, olyan közel volt már. Ott járt alá s fel a színház előtt.
A játék vége felé hintók, bérkocsik érkeznek, s hosszú falanxot állnak a színházzal szemben, uraságokra várva.
Béla gyanakodó szemmel mustrálgatta őket: vajon melyik lesz az, mely Juditot haza fogja szállítani.
Azt ő majd futva fogja követni, s megtudja általa kérdezés nélkül Judit szállását.
Az előadásnak vége lett, a hintók egymás után robogtak a színház csarnoka elé, selyemruhás delnőket, gyalog járni nem tudó urakat szállítva tovább; de az öltözőszobák kijáratához egy sem hajtatott.
Az utolsó bérkocsi is megunta szolgálatait fennhangon ajánlani, s tovarobogott. Az utca a fényes hintófalanxtól megüresült. És ez Bélának olyan jólesett. Judit nem jár ekvipázson. Óh, az nem a nagy urak kegyence, aki még jutalomjátéka után is gyalog megy haza ebben a sárban.
Azután a színészek kezdtek hazaszállingózni, kik hamarább bevégezték a fényes hercegekből fakó polgárokká való átalakulást.
Béla mohón leste, mit beszélnek az előadásról?
– No ez jó nap volt.
– Maradt ötszáz forint „purum”.
– Ez kasszadarab lesz.
Az utca egészen csöndes volt már, midőn utolszor nyílt az öltöző ajtaja, s egy női alak lépett ki rajta, kit Béla a félhomályban is megismert. Megismerte járásáról, meg feje hordozásáról, árnyékáról, lépése hangjáról. Judit volt.
Csak egyedül jött, egy cselédjével, ki jelmezeit vitte előtte, nagy kétfogantyús fehér kosárban.
Az eső folyvást esett; Juditnak magának kellett az esernyőt tartani. Ha egy udvarias férfi volna közelében, nem engedné azt; elvenné tőle az esernyőt, s tartaná fölötte hazáig, hogy meg ne ázzék.
Béla ott állt előtte a küszöbhöz támaszkodva. Judit olyan közel haladt el mellette, hogy ruhájával érinté.
Béla figyelmesen nézett arcába, midőn az a kettős lámpa világába érve, mint egy tünemény átvillant előtte. A szép nemes arcvonásokon méla, mély gondú csüggetegség volt látható. Ez a kép szívébe égette magát annak, aki úgy vágyott azt meglátni.
Judit félre sem tekintett. Bélát észre sem vette.
Béla engedte őt előre haladni, s csak a távolból követte azután, hogy gyanút ne költsön kísérgetésével.
Nem a régi kényelmes belvárosi szállás felé mentek: az özvegy királynénak egy külvárosi sikátor adott most szállást.
Ott egy újon épült ház előtt becsöngettek, s a kapun át eltűntek Béla szemei elől.
Béla még künn maradt, megvigyázni, hogy minő ablakok fognak megvilágosodni. Második emelet, balra. Neki nem volt szabad kérdezősködnie.
Most azonban minden lépést meg kelle gondolni jól, mint aki lopni indul.
Előcsengette a házmestert.
A gyanús háziőr szemei előtt kellett a legelső próbát kiállania.
– A színháztól jövök, én vagyok a szolga. Megtaláltam a tensasszony smaragdgyűrűjét, amit a színpadon elejtett, tudja, mikor elküldi a hírnöktől. Ott volt a kulisszák közt, én találtam meg.
A házmester megnézte a gyűrűt. Valóságos smaragd volt; ugyanazon gyűrű, melyet esküvő napján cserélt Judit Bélával.
– No jól van, adja ide, majd én felviszem.
Béla nevetett.
– Tudja, barátom, nekem is jól fog esni egy kis borravaló, majd csak magam viszem fel. Aztán csak hagyja nyitva az ajtót, mert mindjárt visszajövök.
Arra is kelle gondolni, hogy a házmester észre ne vegye, hogy valaki bejött és itt maradt.
– Nem szükséges; hiszen maga kimehet a kocsmán keresztül; kár is volt nekem csengetni. Ismerősök bejárhatnak a kocsmaajtón is.
A házmester azzal visszament szobájába; Béla óvatosan haladt fel a lépcsőn.
A házicselédet már nehezebb volt e szereppel kijátszani, mert az valószínűleg ismeri a színházi szolgákat.
Azután a folyosóra feljutva, nem is tudta magát többé egész biztonsággal tájékozni, hogy a sok ajtó közül melyik lesz az, amely Judit lakosztályába vezet.
Míg itt töprengett magában, hirtelen kinyílt egy ajtó, s azon keresztül Judit cselédjét látta kilépni, korsóval kezében, ki dalolva ment le a lépcsőn; valószínűleg a kútra sietett, s azalatt az előszoba ajtaját nyitva hagyta.
Béla a lépcsőtornác ajtaja mögé húzta magát, s a cseléd nem vette őt észre.
Amint a kút kámváját hallotta zakatolni, hirtelen a nyitva maradt ajtóhoz lépett, s besuhant rajta, mint egy tolvaj.
Az előszobában éjjeli mécs égett; annak világánál három ajtót vehetett észre; az egyik volt egy szőnyegajtó, mely oldalt nyílt az előpitvarból, a másik szemközt levő szárnyajtó volt, a harmadik a konyhába vezetett.
Béla a szőnyegajtó kilincsét próbálta; nem volt zárva; bemehetett rajta.
Az egy alcovenre nyílt, melynek hátterét egy fehér függönyös nyoszolya foglalta el. Az alcovent szőrfüggönyök zárták el egy tágasabb szobától, mely világítva volt.
Béla az alcoven függönyei mögé rejtőzött, miknek szövetén keresztül a túlsó szobába látott.
Nejét látta ott ülni egy terített asztal előtt, melyen szerény estebédje volt feltálalva.
Egy tányér, egy pohár az asztalon; nem várt senkit.
Az étek érintetlen, a pohár üresen állt előtte; a lámpa üvegét nézte merően, és kezeit öléből meg nem mozdította. Úgy ült ott, mint egy halott. Arcán az a végtelenség eszméjének kifejezése, mellyel a reménytelen bánat oly márványszerűvé változtatja az élő tekintetet. A szemek követni akarják a gondolatokat, mik túljárnak a láthatáron.
Az étel elhűlt, megfagyott már; az élő szobor megmozdult, két kezét összeszorítva fölemelte, s két kezében valami csillámlott. Az egy aranyba foglalt mellkép volt.
Béla jól ismerte e mellképet; hiszen ő adta azt Juditnak.
A nő két kezét összetartva, tenyerébe fekteté a kis medaillont, s amint hosszasan nézett reá, tekintete ellágyult, vonásai a rideg bánatból méla keservbe mentek át, szempilláit lezárta a tóduló könny, s ajkai rebegni látszottak, mintha beszélnének ahhoz a képhez, mintha intéseket, szemrehányásokat tennének neki, mintha figyelmeztetnék, kérnék, óvnák valamitől.
A két kéz mindig közelebb hozta a képecskét a némán rebegő ajkakhoz. Midőn ajkaihoz ért, nem bírt magával többé; zokogva borult le az arcképre, s égő homlokát két kezébe hajtá.
És akkor egy csókot érzett kezén. Egy élő, valódi csókot.
Riadtan tekinte fel: – az arckép állt előtte elevenen.
És az igen jó gondolat volt a nőtől, hogy azon percben saját sikoltását és férje szavát hirtelen egy csókban eltemesse.
E csóknak mennyit kellett megmondani „Mennyit vártalak, mennyit szenvedtem érted, mennyit álmodtam rólad, mennyire szeretlek! Mint rettegek érted, mint féltelek, mint oltalmazlak! Mennyire erős vagyok, mennyire gyönge vagyok! Mint örülök, mint borzadok, hogy itt vagy! Mily boldog vagyok, mily kétségbeesett!”
A külső ajtó nyikorgott.
– El, el! A belső szobába.
Judit hirtelen felnyitá egy kis benyíló ajtaját, mely tanulószobájául szolgált, s Bélát elrejté, mielőtt a cseléd belépett volna. Már akkor estebédje előtt ült ismét, s a sült feldarabolásához kezdett.
A belépő nőcseléd kandian tekinte szét a szobában.
– Nini, már el is ment Tihamér?
– Mi az? – kérdé Judit, s minden önuralkodása dacára elkezdett minden ízében reszketni.
– Hát az a bohó színházi szolga úgy hívatja magát, hogy Tihamér.
– Azt én nem tudtam.
– A házmester mondta, hogy meglelte a tensasszony elejtett gyűrűjét, s azt hozta vissza.
Judit most értette a mese összefüggését.
– Igen, a gyűrűt meghozták, de az nem Tihamér volt, hanem egy napdíjas kisegítő, akit magam sem ismerek.
– Parancsol még a tensasszony valamit?
– Igen, még egy kenyeret hozzon alulról, ma éhes vagyok.
A nőcseléd megbámulta e szónál úrnőjét. Hogy ő ma éhes!
Persze: nehéz szerepe volt, sokat dolgozott, megéhezett.
– Még egyre kérem. Hozzon egyúttal egy üveg bort is; az orvos azt tanácsolta, hogy bort igyam, akkor elmúlik az álmatlanságom.
A cseléd mindent elhitt szépen. Vannak asszonyok, akik örömest isszák a bort.
Judit csak most kapta meg legnehezebb szerepét!
Másnap gyászt öltött, s elhíresztelé, hogy férje meghalt.
Megmutogatta ismerőseinek férje levelét, melyben tőle és az élettől búcsút vesz. Nem akarja viselni a bujdosás átkát tovább; bevégzi azt, amit a sors úgyis bevégzett már. Hulláját majd kivetik a habok valahol a partra.
És Judit játszotta a gyászos özvegy szerepét, és fogadta az együttérzők vigasztalását; sokáig keresteté férjét azokban a partra vetett maradványokban, mikről mai világban a napi közlönyök úgy beszélnek már, mint megszokott újdonságrovatról. Egyszer aztán Tolna körül egy halottban sokan Bélára véltek ismerni; Judit azt saját költségén eltemetteté, sírkövet is emeltetett fölé, de mint sokan már akkor botránkozva vevék észre, sem a temetésre el nem ment, sem későbben a sírt egyszer sem látogatá meg.
Judit arcával gyászolta a halottat, míg szívében boldogul bírta az élőt; s midőn jöttek események, mik mindenkit megreszkettetének, akkor ismét arcán közönyt mutatott; hisz a halottat már nem kell félteni, míg szívében remegett az élő miatt.
Otthon pedig cselédje nem bírt eleget csodálkozni rajta, hogy milyen különösen változtatja meg némely ember természetét a bánat. Amíg Judit nem gyászolt, annyit evett, mint egy gyermek; s amióta gyászol, annyit eszik, mint két ember; bort iszik, sőt még szivarozik is.
Juditnak azt kellett magára fogni, hogy dőzsöl, hogy dobzódik, szivarral, borral él; azért, hogy eltitkolja a rejtve tartott férjt, kinek mindaz szánva volt.
Fiatal özvegy, ki még amellett színésznő is, ha híre futamodik, hogy vigasztalást keres, az hamar felkeresi őt. Judithoz udvarlók közelítettek.
Azokat ridegen elutasítani gyanúgerjesztés lett volna, azokat meg kelle hallgatni és tartani kitérő válaszokkal.
Ahány udvarló érkezik, annyi féltékeny vágytársnő is támad, s a legármányosabb titkosrendőrség a szerencsétlen imádó s a féltékeny nő.
Annyira már mindenki rájött, hogy a szép özvegy valakit szerelmével titokban boldogít. Ahány, annyiféle érdekből iparkodott e titkot felfedezni.
A csalatkozott imádók lassanként arra a felfedezésre is eljutottak, hogy a boldog kiválasztott nem az ő soraikból való. Valaki más lehet az, aki mindnyájuknál hatalmasabb, akivel egyikük sem versenyezhet.
Az vagy mindenkinél szeretetreméltóbb, vagy mindenkinél gazdagabb.
Az elsőt sohasem ismeri el senki vetélytársáról; tehát az utóbbi.
Volozov herceg pedig igen gazdag ember, s mindig eljár a színházba, mikor Judit játszik, s szemcsövét le nem veszi róla félóra hosszat is.
Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fú.
A Volozov hercegrőli mese lassanként elterjedt az egész városban.
A herceg gyakran jár titokban bérkocsin a külvárosi keresztutcákba, ahol négy-öt kicsiny szállást tart; ugyanott egy lefátyolozott úrnő is szokott megjelenni, ki erősen titkolózik kiléte felől; majd az egyik, majd a másik szálláson jönnek össze; kétszer ugyanegy helyen sohasem.
Judit kijátssza minden udvarlóját, csak egymást elosztani tartja őket, és amellett arca életvidám, szemeiben boldogság ragyog; bizonyos óráin túl a napnak senkire nézve sincs honn. E két mondából könnyű egy kört alakítani.
Judit egyszer csak azt vette észre, hogy ismerősei, udvarlói kezdenek elmaradozni tőle. Látott gúnyos arcokat szemközt találkozni. Érzette sebző célzások nyilait pályatársai elvetett mondataiban; rájött, hogy őt egy nagy úr szeretőjének tartják.
És – játszotta remekül azt a szerepet, melynek pirosítója a szégyen.
A gúnypillantást, a sértő célzatokat tudta azzal a dacoló mosollyal fogadni, amivel a bukott angyalok valaha az ég villámaira felelgettek vissza; s amitől lelke tisztaságában irtózott, azt mutogatta úgy, mint dicsekedést.
Hisz mindazok, kik sérték, rágalmazák, gúnnyal illeték, csak a fátyolt segítének sűrűbbre vonni, mely Béla rejtekét eltakarta. A feleség rossz híre volt az angyalszárny a bujdokló férj menedéke fölött.
És aztán – nem volt-e gazdag jutalma érte?
A nap fele a kínos szerepé, a világé, a szégyené volt, a másik fele a szívé, a szeretőé, a vigasztalásé.
Ha a nap egyik felében a pokol dacos izgalmát viselte arcán, a másik felében a menny nyugalmát hordozá szívében; s ha künn minden jókedvű társaság az ő költött kalandjainak meséjén mulatta magát, ő boldog volt abban, ami e mesékből igaz, s kinevette büszkén az egész világot.
Hanem egyben ismét hibázott a nő. Hibázott éppen szerelmének nagysága miatt. Abban, hogy férjének anyját nem tudósítá a valóról.
Szerafin levele óta Judit nem tartá elég oltalomnak Bélára nézve az oly küzdelmesen szerzett védlevelet. Hatalmas ellensége volt Fertőyben, kit Béla halálosan megsértett. Most már nem bízhatta egy darabka papírra férje élet-halál ügyét.
Holt hírét kellett terjesztenie.
Igaz, hogy Bélának öreg anyja is van, kinek kevés napja van már hátra élni, s kegyetlenség azt tenni vele, hogy e rövid napokat is úgy sírja le, úgy vérezzék el könnyein keresztül; de lát-e a nő valakit szerelmesén kívül. Érez-e irgalmat apa, anya iránt, mikor arról van szó, akit szeret?
Az anya hadd sírjon! Ha nem sírna, gyanút költene.
…Hanem a kihullott könny megbosszulja magát azon, aki okozá!
