Egy ember, aki nem az, ami
Egy ember, aki nem az, ami
Dolnay bárónő egyike volt a legünnepeltebb honleányoknak. Ez a szó sem régi eredetű; hajdanában a honfiak elvégezték a haza minden dolgát, most azonban vagy annyira megszaporodtak a haza viszontagságai, vagy annyira elfáradtak a férfiak, hogy a leányágnak is osztozni kellett a küzdelmekben, s azt sokan példás igyekezettel teljesíték is.
Dolnay bárónő is egyike volt azoknak, kiket az emlékezet hálásan fog szájról szájra adni, kinek kastélya egy időben valódi sebesültek kaszárnyája volt, ki később menekültek rejtegetője, bujdosók táplálója, államfoglyok vigasztalója lett, s amit azok odabenn apró faragványocskákat készítettek, hogy hosszú idejük teljék, azzal Dolnayné házról házra eljárt más gazdag úrnőket is megadóztatva, eladván neki mesés áron e kis faemlékeket, s a foglyok kényelmesebb ellátására fordítva az így szerzett összeget. Magának is fele jövedelme ilyen célokra fogyott el.
A bárónőt százan meg százan áldják most is, és ez áldásokat meg is érdemelte, mert valóban honleány volt.
És ha egy honleánynak van valami hibája, ez az, hogy ő „leány”.
Egyszer csak Dolnay bárónő férjhez ment Volozov muszka herceghez.
Isten látja lelkemet, nem azért szólom meg, hogy muszkához ment; mert hiszen a herceg igen derék, mívelt ember volt; nem azoknak a torzonborz hetmanoknak az előképe, akiket a világ minden bolond lapja karikatúrában örökít, hanem éppen a szabadelvű Oroszország új ivadéka; Herzen és Bakunin titkos jó barátja, aki együttműködött ugyan a magyarországi campagne-ban, hanem azért tele van e noble nemzet iránti szimpátiákkal; hanem csupán az a kifogásom e házasság ellen, hogy a bárónő ötvenhárom, a herceg pedig harminchárom éves volt.
Azért Volozovné tovább is nagy honleány maradt, bár az ilyen célokra kevesebb anyagi költséget fordíthatott, hanem bőven pótolták azt a herceg szabadelvű szavai, amiknek közrebocsátásában nem is volt fukar.
Fél év múlva férjhezmenetele után a hercegnő meghalt. Akkor már olyan törvények voltak, melyek az ősök szerzette földet nem kötötték a család nevéhez; minden egyes ember rendelkezhetett kénye szerint a rábízott darabjával az országnak. A hercegnő férjének hagyományozta minden vagyonát.
Ezt ismét nem szemrehányásképpen említem fel. A herceg, mint ezt mindenki beszélte, azért, hogy magyar honfivá lehessen, kénytelen volt elébb denaturalizáltatni magát, s ennek folytán lemondani oroszországi roppant terjedelmű birtokairól, amik ezer, vagy tán éppen kétezer, ha nem háromezer négyszögmértföldre terjedtek; s amikben két- vagy hárommillió jobbágya lakott, akinek darabját szabadságában állt száz rubelével eladni; s amely jószágért évenként tíz-húsz millió rubel jövedelmet húzott. – Hogy egész pontossággal így vannak-e a számok, azt én bizonyosan nem állíthatom, de nekem így beszélték jól értesült körökben, s én most olyan kedvemben vagyok, hogy mindent elhiszek, csak parancsoljanak velem.
Tehát a hercegre nézve valódi áldozat és nagylelkűség volt egy magyarországi rongyos uradalom birtokát elfogadni, mely alig tesz húszezer holdacskát.
A birtokba iktatásnál Fertőy volt a végrehajtó hatalom.
Ebben sincs semmi különösebben megjegyeznivaló.
A hercegnek még neje életében volt két „nièce”-e a kastélyban, akik igen vidám és kitűnő műveltségű hercegasszonykák voltak.
Hogy minő családi leszármazásnál fogva voltak a herceggel unokahúgaságban, azzal bizony hirtelen nem szolgálhatok, s miután azt nem várhatni tőlem, hogy most rögtön minden korlátozó körülményen keresztültörve Moszkauba fogok utazni, ott a Kremlben előkérem a nemességi aranykönyvet, s fölkerestetem, minő családi ágon függnek össze Olga és Feodora hercegkisasszonyok a Volozov hercegi családtörzzsel, tehát legjobb lesz, ha megnyugszunk abban, hogy Olga és Feodora úrhölgyek csakugyan a herceg „niècei”.
Mind a kettő hercegi szépség. Egyik szőke, telt idomú, piros életszínű alak, másik barna, halovány és karcsú.
Olga és Feodora hercegnők a beiktatás után meglátogatták Fertőynét, s meghívták kastélyukba, s úgy illett, hogy Szerafin a meghívást elfogadja, s a látogatást visszaadja.
Íme tehát Varsóig sem kellett menni!
De ne rágalmazzunk senkit idejekorán. Hiszen Fertőy is mindig együtt járt nejével, s a herceg igen nemes keblű férfi volt, ki még a hatodik hónapban is borsos kelméből készült kabátot viselt, megholt nejét gyászolva, s valódi kultuszt csinált a megboldogult emlékezetéből.
Hanem ezért vendégeinek szabadságukban állott magukat mulatni kényük-kedvük szerint.
Aminthogy Fertőy nagyon is gyakran ellátogatott a hercegi kastélyba, s hosszasabb időre is ott felejtette nemcsak a feleségét, hanem még saját magát is.
A herceg igen szép ember volt, valódi női szépség férfiúvá travesztálva.
Deli termet, finom sima arc, nagy kék szemek, dúsgazdag szőke haj, szép metszésű száj, ahogy Adoniszokat festenek. Szépségéről ő maga is teljes öntudattal bírt, s azt úgy ápolta, mint a bibliai sáfár a rábízott talentumot, aminek jól felhasználásáról számot kellend adnia, mikor az idők teljessége eljő.
Az egész világ beszélt már róla, hogy Szerafin és a herceg között valami szívbeli viszony létezik, mégpedig a férj elnézésével. Pedig még akkor talán nem is volt igaz. A világ rossz nyelve megelőzi az embernek a rossz gondolatját.
Fertőyék sokat időztek a herceg kastélyában.
Néha megtörtént, hogy a herceg és Fertőy elmentek vadászni, s olyankor Olga, Feodora és Szerafin egyedül maradtak.
Az különös volt! Szerafin nem érezte magát jól a két hercegnő társaságában; valami ellenszenvet, valami delejes ingerültséget érzett magában, midőn velük egyedül maradt; nem tudott magának számot adni róla, miért.
Olyankor, mihelyt szerét ejtheté, megszökött tőlük, lement a kertbe, valami regényt vitt magával, leült valamelyik „bosquet”-ba, s hagyta magát keresni, és olvasott, és ábrándozott, míg Olga és Feodora rá nem találtak, s kacagva vissza nem vitték a kastélyba a szökevényt.
Vagy pedig óraszámra elnézte, hogy dolgozik a kertész a virágágyak között; ültetgeti a rabatokat, metéli a fattyúhajtásokat, s ojtogatja az egzotikus virágokat nagy gonddal és figyelemmel.
A kertész is egyike volt azon cselédeknek, kikről a meghalt hercegnő hagyatékilag kikötötte, hogy azokat a szolgálatból soha elbocsátani nem szabad, s fizetésüket hozzányúlhatlan hitbizományban biztosítá.
Fiatal legény volt még, alig 25-26 éves; simára borotvált arcú, valószínűleg német eredetű, nem is beszélt más nyelven; lapos sipka, hosszú ernyővel volt a fején, s zöld blúzt viselt.
Szerafin olyan sokáig elnézegette azt az embert, hogy mit dolgozik, s kérdezgeté tőle, mi ennek a virágnak a neve, mi amazé. A kertész felelgetett neki mindenre köteles készséggel.
Egyszer, mikor az öntöző napszámosok jó tova mentek, Szerafin megszólítá a kertészt.
– Hogy híják önt?
– Friedrich.
– Kedves Friedrich, legyen olyan jó, szakítsa le nekem azt a halavány sárga rózsát, én félek, hogy a kezemet megszúrom.
– A sárga rózsának nincs tövise.
– Hát akkor leszakítom magam.
Szerafin leszakítá a rózsát, a kertész dolgához látott.
– Kedves Friedrich, ennek a „lángvirágnak” mért nincsen szaga? Én Olaszországban illatosakat találtam.
– Itt elvesztik az illatot, saját hazájukban van nekik.
– Hát ön nem tudja, hogyan lehet a virágot ismét illatossá tenni? Jöjjön ide, majd én megmondom.
A kertész közelebb lépett.
– Figyeljen rám.
Szerafin eddig németül beszélt a kertésszel, most magyarul szólt hozzá, lassan, alig hallhatón:
– Ön, barátom, rosszul van álcázva…
A kertész ijedten tekinte rá.
– Önre már két ember ráismert; az egyik én vagyok, a másik Fertőy… Ön Lávay Béla…
A megszólított szoborrá merevült e név kimondására.
Hisz olyan jól hitte magát elrejtve egy következetesen játszott szerep mögött: ki ismerhetett volna rá e helyzetben, ez alakban, ha nem annak a szeme, aki szeret és annak a szeme, aki gyűlöl?
– Jöjjön utánam az üvegházba – súgá neki Szerafin. – Az ifjú gépileg követte.
Itt az egymásra hajló délszaki növények zöld árnyékában, senkitől észre nem véve, elvetett minden tartózkodást a nő és lett – nő.
Megragadá az ifjú kezét, mely barna volt és kérges a munkától, s mielőtt az akadályozhatta volna, összecsókolá e kezet, és sírt.
– Óh, e kéznek alacsony munkát végezni most! A földet vájni e kéznek, mely az eget lehozni volt hivatva!
– Óh, asszonyom – szólt az ifjú –, a földmunka a legédesebb, s a zöld levél a legjobb barát.
– De önnek nem lehet tovább itt maradni – sietett Szerafin beszélni, csipkekendőjével hirtelen letörülve könnyeit. – Én láttam Fertőy arcát, midőn az sokáig önre függeszté szemeit. Akkor gyanakodott. Egyszer azután hirtelen hátratekintett önre: akkor ráismert. Én figyeltem rá, és tudom jól, hogy önt megismeré. Csak az akadályozta eddig, hogy önnek nem árthatott, mivel a herceg magával vitte vadászni; de ha bevárja őt, akkor ön veszve van.
– Köszönöm, asszonyom, de én mindenre kész vagyok.
– Mindenre?
– Igen. – És e szónál hegyesre köszörült kést vont ki kebléből Béla, s megmutatta az élét Szerafinnek. – Mielőtt elfognának, én szabad embert csináltam magamból.
– Az istenért, minő eszméket hord ön magával! Éles késsel fekszik le, mint esküdt hitvestárssal, és a halált hordja szíve fölött. Ezen meg lehetne őrülni.
– Óh, nem, asszonyom; ettől a gondolattól egy istennek érzi az ember magát. Az nagyon nagy úr, aki azt tudja magáról, hogy akkor halhat meg, amikor akar.
– Nem, nem, nem; az nem igaz. Gyáva emberek dolga az, a bátor küzd. Valaha engemet fog elérni ez a sors, mert én asszony vagyok, gyönge és gyáva; de ön férfi. Adja ön nekem ezt a kést.
– Mit érdekli önt, asszonyom, az én életemnek rövidebb vagy hosszabb volta?
– Ön velem megvetően bánik. És azt hiszi, hogy igaza van. Pedig nincs. Az egész világ kárhoztat, rágalmaz, megítél. És az egész világnak igaza van: csak önnek nincs. Csak önnek nem szabad engem elítélni. Ön jól tudhatja azt, miért nem. Valahányszor rám gázolnak, mint egy sáros kőre, önnek eszébe kellene jutni, hogy „én ebből a kőből gyémántot alakíthattam volna”. Én nem szerettem soha életemben senkit – senkit – soha. Ön jól tudja azt, mert gyermekkoromtól fogva ismert. Amit anyám iránt érzék, az félelem volt, ami meghalt Róbertemhez kötött, az végtelen becsülés, s ami jelenlegi férjemhez hozott, az hideg, hiú asszonyi cselszövény. Ki tudja, mi nem lehet még belőlem? A bűnlajstrom még nem egész. De szerettem valakit, szerettem igazán; teljes szívemből és lelkemből; igazán és titokban. Hogy szerettem, onnan igaz, mert sohasem tudta meg senki. Hanem ennek vége.
Bélára fájdalmas hatása volt e jelenetnek, szeretett volna menekülni előle.
Szerafin megfogta kezét.
– Ne forduljon el tőlem. Bírám akart lenni: hallgassa meg, amit gyónok, s vallomás után ítéljen. Nekem semmi jogom valakinek azt mondani, hogy szeretem, mert annyiszor mondtam azt másnak, midőn nem volt igaz; de van egy gondolat, ami még efelett lesújt, összezúz, az a gondolat, hogy van ezen a világon még egy nő, aki őt jobban, igazabban szereti, mint én, s aki magát oly mértékben tette érdemessé viszontszerelmére, amilyen mértékben én azt eljátszottam. Lássa ön, ez a gondolat az, ami megöl, és ez az, amit el nem hallgathattam. Önnek el kell innen menni, el kell menni – nem azért, mert itt önt elfognák, hiszen van nekem annyi összeköttetésem, hogy önnek sorsán akkor is lehetne fordítani, hanem azért, mert ebben a kastélyban rövid időn önnek a nejét rágalmazni fogják, az cselédszájra kerül, s azt ön is meg foga hallani.
– Juditot! – kiálta fel lángra gyulladtan Béla.
– Legyen ön csendesen. Méltatlanul rágalmazzák. Én mondom önnek. Egy-egy ízt szakítok le saját szívemből, midőn azt mondom önnek, hogy Juditot ártatlanul szólják. Óh, nekem jól esnék az, ha igaz volna, ha bűnös volna; ha azt mondhatnám, most már választhatsz ismét; de nem igaz; Judit oly tiszta és hű, mint egy angyal. Óh, érzi-e ön azt a rettenetes kínt, hogy ezt nekem kell önnek megmondanom?
– Köszönöm – rebegé Béla, kezét nyújtva a reszkető hölgy elé.
– Lássa ön, milyen bolond vagyok én. Ahelyett, hogy tépném, szaggatnám a fonalakat, amik önt Judithoz fűzik, még összébb kötözni segítek.
– S ki az, aki őt rágalmazza? – tudakozódott mohón Béla.
– Beszéljünk önről; önnek azért kell megszabadítnia magát, hogy őt megvédhesse; önnek azért kell élnie, mert egy nő, akit szeret, az ön oltalmára van szorulva. Átadja-e ön már azt a kést?
Béla kivonta kebléből a rejtett vasat, s némán átadta Szerafinnek.
– Lássa ön, ez mégis valami ajándék öntől. Azt mondják ugyan, hogy barátok közt kést ajándékozni nem jó jel, de én azt is elfogadom. Lássa ön, milyen bolond vagyok én. Ahelyett, hogy örülnék annak, hogy egy kőkemény szívet, egy hideg, kegyetlen szívet egy még keményebb, még hidegebb vas átszegez, hogy ne legyen se enyém, se másé, ahelyett a vas és a szív közé állok. Tehetek-e róla? De most hallgassa ön meg, mi tervet gondoltam ki, hogy ön megmeneküljön, és nejével újra szabadon találkozhassék.
Most már elfordítá Szerafin tekintetét Béla arcáról; addig ő szegzé szemeit annak lecsüggesztett arcára, de midőn Juditról, a vele találkozás reményéről kezdett előtte beszélni, akkor az öröm fénye élénkíté az ifjú tekintetét, akkor vágyva leste a szót Szerafin ajkairól, amik beszéd közben oly szépek voltak, s Szerafinnek ez az öröm úgy fájt; ő okozta azt, de nem akarta látni.
– Tehát hallgassa meg tervemet; igen egyszerű az, és könnyen létesíthető. Nem messze innen a hamvasi pusztán lakik egy jó barátném, gr. Szélaknayné. A grófné özvegy; egyetlen fia van. Engem nemrég felkért, hogy nincsen-e ismerőseim között valaki, akit nevelőül ajánlhatnék fia mellé. A nevelőnek magyarnak kell lenni, s angolul és franciául érteni. Amint ilyenhez juthatnak, rögtön utazni fognak külföldre. Ahogy én ma reggel önt ez álruhában felismertem, első dolgom volt a grófnénak levelet írni, melyben azt írám neki, hogy egy igényeinek megfelelő ifjút fedeztem föl; neve Komáromi Albert: egyik az ön szülöttevárosának neve, a másik németre fordított Béla. Ön még az éjjel általam már előre küldött szekéren elutazik a grófnőhöz, a szekér a faluvégi csárdánál egész napestig befogva várakozik önre. Az ajánlólevél itt van nálam. Két nap múlva a grófné kiutazik Schweizba, s ön ez úton kimenekül az országból. Két hónap múlva azután társalkodónét fog a grófné keresni, ki őt utazásaiban kövesse, s ön egy napon azt fogja látni, hogy Judit is ott lesz ön mellett.
Szerafin egy forró szorítást érzett kezén. Nem viszonozta, nem örült neki, jól tudta ő, hogy ez nem neki szólt.
– És ezután ki fog tehetni róla, ha a nevelő és a társalkodóné egymást megszeretik? – folytatá Szerafin kacagva. – A grófné bizonyosan nem fogja önök szerencséjét akadályozni.
Szerafin most már visszatalált szokott gunyoros hangulatába.
– Tetszik-e önnek a terv?
Béla némán intett, hogy elfogadja.
– S már most „lieber Fritz”, szentimentális ideák á part! Mi megint nem ismerjük egymást; ön menjen azáleákat oltogatni, s szolgáljon az uraságoknak bouquetokkal, este pedig lásson hozzá, hogy merre van a kerékvágás!
E percben két egymás után következő lövés hallatszott az üvegház közelében.
– Jézusom! – sikolta fel Szerafin, s a rémület önfeledt rezzenetében hirtelen Béla keblére borult, két kezével annak fejét takarva el. Mintha öntestével akarná megvédni.
A kívülről hangzó kettős kacaj tanúsítá, hogy a sikoltást odakinn is meghallották, s a tréfa tökéletes.
A herceg és Fertőy tértek vissza a vadászatról, s amint az üvegház felé közelítettek, a kerten és a parkon végighaladva Fertőy felismerte Szerafin hangját. Igen természetesen azt hitték, hogy Olga és Feodora hercegnők is vele vannak, azokkal beszél, s ennélfogva Fertőy egészen vadászos enyelgésnek találta kilőni fegyverét, hogy a delnők hadd jöjjenek egy kis kellemes emócióba.
A sűrű virágcsoportozattól, meg az ablakokra sütő nap miatt nem láthatták, kik vannak jelen.
Mire az urak az ajtóhoz értek, már akkor Szerafin egészen szerepénél volt; szeretetreméltó durcával sietett a nimródok elé, s követelte, hogy ki volt az a szerencsétlen, aki itt lőtt.
A herceg elárulá, hogy Fertőy cselekedte.
– Szerencséje; mert ha a herceg tette volna, meg nem bocsátanám.
– S Fertőynek megbocsátja? – kérdé tréfásan a herceg.
– Óh, ha azt tudom, hogy ő ijesztget, attól nem ijedek meg.
– S valóban megijedt nagysád?
– De hogyne! Ha valaki más lett volna még itt, mint a kertész, okvetlenül odaájultam volna a karjai közé.
(Valakinek másnak talán nem; hanem éppen annak a kertésznek igenis.)
– Tehát csakugyan nincs itt más, mint a kertész? – kérdezé fürkésző tekintettel Fertőy.
– Egy lélek sem – felelt Szerafin. – A kertészeket pedig Moszkauban nem számítják a lelkek közé, ugyebár, herceg? Egy-egy virágbokrétát rendeltem meg hármunk számára.
– Óh, szép nagysád, az én kertészemről ne tessék oly lenézőleg beszélni. Nekem őt a megboldogult hercegnő különösen ajánlotta, mint igen jó nevelésű ifjút, aki tanult ember; iskolákat járt. Szerafin összerezzent; – ez veszélyes tárgyba kezd.
Fertőy gúnyosan nevetett.
A herceg azt hitte, hogy azon nevet, amit ő mondott.
– De bizony, tessék elhinni, egy kertésznek nagyon sok „lateint” kell tudnia. Én világért sem értek annyit, mint ez a jó fiú; pedig nekem „Hofmeisterem” volt, aki annak idejében a tudományokkal gyötrött. Én gyakran bámulom ennek a fiúnak az óriási emlékezőtehetségét. Annyi ezer növényt mind nevéről ismer.
– Ah, az lehetetlen – mondá Fertőy –, talán csak mond, ami eszébe jut.
– Au contraire! Mindennek az igazi nevét adja elő.
– No én meg tudnám examinálni, mert én is nagy virágismerő vagyok.
Szerafin rosszat kezdett sejteni. Ő tudta, hogy Fertőy semmilyen sem virágismerőnek. Ez bele akar kötni az ifjú emberbe.
– Tessék megkísérteni! – ajánlá a herceg. – Lieber Friedrich! Hát mutasd meg ennek a nagyságos úrnak, hogy érted a mesterségedet.
Ilyen módon produkálják a nagy urak a kitanított vizsláikat is.
Az úri társaság belépett az üvegházba.
Elöl ment Fertőy, utána Béla mint kertész, azután a herceg és Szerafin egymás mellett.
Szerafin aggódva nézett Bélára, hanem annak legelső mozdulatánál meg volt nyugtatva; Béla valóban oly ügyesen játszotta szerepét, hogy tapsolni lehetett volna neki érte.
Először is, emberségtudásból, levette a sipkáját, míg az urak feltett föveggel jártak, s akkor látta Szerafin, hogy a homlokán a haj kétfelől úgy van felborotválva, hogy arcjellegének egészen szokatlan kifejezést ad. Amellett éppen úgy tudja nyakába húzni a fejét, mint ahogy kitanult kertészek szokták, akik tán azért tesznek így, hogy a papmacska az inggallérukba ne essék. Amit németül beszél, az oly valóságos „gmoan” dialektus volt, hogy azt ugyan senki sem foghatta rá, mintha valami iskolában tanulta volna. És ami a legismerhetlenebbé tette: nyájas és alázatos volt. Ilyennek csakugyan nem látták a régi világban.
A legnagyobb készséggel és csoda folyékonysággal recitálta el minden növénynek a nevét, amit csak Fertőy meg akart tudni tőle; ki eleinte csak arra szorítkozott, hogy a latin „us”-ba végződő főnevek mellékneveit szinte „us”-ra igazítgatta ki, s Béla bírt annyi önmérséklettel, hogy nem világosította fel, miszerint a fák és cserjék a diáknál mind a „szép nemhez” tartoznak.
– Nos, ugye, hogy nagy tudomány ez? – szólt diadalmasan a herceg, kinek öröme akkora volt ezen a „sport”-on mintha borzebe minden borzfiút kihúzott volna a lyukból.
– Igazán! – szólt Fertőy – kár neked öcsém Fritz, hogy professzorrá nem lettél, úgyis annyi szamár van most az iskolákban.
– Hát még akkor mennyi lehetett, mikor ön is ott járt – vágott közbe Szerafin.
A herceg nevetett; Fertőynek pedig az a jó szokása volt, hogy mikor szeretett nejétől egy oldaldöfést kapott, azt rendesen nem neki vissza, hanem valakinek másnak adta odább.
– Hát ezt hogy híják itt? – kérdezé hirtelen Bélától, egy virágzó tőre mutatva.
– Ez, kérem alássan, Gloxinia.
– Hát az a másik?
– Ez pedig Zinnia.
– Az hazugság! Ezt már ismerem. Amaz a Zinnia, emez a Gloxinia.
A kertész meghajtotta magát, s nagy önmegadással felelte:
– Ha nagyságod úgy találja, én abban is megnyugszom.
– Hát ez itten micsoda?
– Ez engedelmével cebravirág.
– Hol ennek a hazája?
– Kérem alássan, Madagaszkár szigete.
– Az hazugság. Ezt már én jól tudom. Ez az Antillákról való, másutt nem terem.
A kertész megadta magát: „a bizony meglehet.”
– Hát ez micsoda?
– Ficus elastica.
– Volt-e már gyümölcse?
– Kérem, ennek nem szokott lenni.
– Az szamár beszéd. Én magam tenyésztettem, s olyan fügék termettek rajta, mint az öklöm. Ostoba beszéd.
– Teringettét! – szólt közbe a herceg. – Ön olyan szépen tud cselédekkel gorombáskodni, mintha pólyás korától fogva mindig orosz muzsikokat rendszabályozott volna.
Most Fertőy oly közel állt Bélához, hogy csaknem az orraik érték egymást.
– Hát lieber Fritz, a sok teória mellett tudod-e, hogyan kell dinnyét ananászba ojtani?
Béla e szóra nem felelt semmit, hanem félrekancsalított a herceg felé, sipkáját hóna alá szorította, mellénye zsebéből kivett égy burnótszelencét, nagyot szippantott belőle, s megint a hercegre nézett, mintha mondaná neki: én ugyan csak egy paraszt vagyok, ez az úr pedig nemes – hanem „ló”.
Szerafin rendkívül meg volt elégedve Bélával. Neki nem volt szabad elárulni az emberi általános büszkeséget, hanem azért a meghunyászkodást mégsem annyira vinni, hogy a speciális kertészi büszkeség keresztül ne érezzék rajta, mert az ismét gyanút költött volna.
Valóban oly jól játszott, hogy Fertőyt magát is zavarba hozta; kezdett kétkedni gyanúja alaposságáról. Ez nem Lávay Béla.
Most egy pompás akvárium elé értek.
Egy gyönyörű öles átmérőjű márvány vízmedence kristályában a legbujább tenyészetű vízi növények úsztak, s azok között egy pompás nílusi lótusz, mely első, arasznyi nagyságú rózsáját aznap tárta széjjel, mély rózsaszín kelyhét aranysárga hímporbojtjával magasan emelve ki a víz színe fölött, míg tányérnyi sötétzöld levelei veres és sárga erektől márványozva a víz tükrén lebegtek.
E ritka dísznövény az egész társaság figyelmét megragadta.
És ez a szép virág volt az, melyet Fertőy jónak talált arra, hogy belőle olyan mérget szíjon, mely ellenfelének igazi alakját visszaadja, ha csakugyan ő az.
– Lássák – szólt a herceg –, ezt én saját magam hoztam a párizsi jardin des plantes-ból tulajdon felügyeletem alatt, és már virágzik.
– Hát ennek mi a neve? – kérdé Fertőy.
– Lótusz! Hát lótusz – sietett egyszerre herceg és kertész megfelelni, mintegy neheztelve azon, hogy lehet valaki, aki egy lótuszt első tekintetre meg nem ismer.
– Tudom, tudom; azt tudom, de hogy nem viseli-e valamely magas úrhölgy nevét?
– Óh, igen – bizonyítá a herceg –, mi is a neve? – kérdé Bélához fordulva. – Én mindjárt elfelejtem.
– „Reine d’Egypte Semiramide”.
– Igaz, igaz; én is így tudom – bizonyítá a herceg.
– Ah, ah, ne tréfáljon velem a herceg – kötődék naiv enyelgés hangján Fertőy. – Tán nem hallottam hírét annak a hírhedett lótusznak, mely önnek akváriumában egy szépasszony nevére van keresztelve.
– No úgy hiszem, Semiramide asszonyság szép lehetett valaha.
– Igen valaha, a triumvirátus idejében; de itt egy mostani asszonyról van szó, akinek kegyelmességed udvarol; jól ismerjük azt.
– Bizony isten nem tudok róla semmit. Ez egy egyiptomi királyné.
– Hiszen királyné az is.
– Királyné? No azt őszintén megvallom, hogy erre a genre-ra a most élők közül nem fordítottam kellő figyelmet, hacsak bálkirálynékról nincsen szó.
– Vagy színpadi királynékról.
– Nono, azzal hagyjon békét, abból semmi sincs. Ezt csak azért mondja ön, hogy bizonyos helyeken diszkreditáljon.
– Nono herceg, én tudom, amit tudok; szólj csak meister Fritz, mi ennek a virágnak az igazi neve? Mikor keresztelte el azt a herceg egy igen-igen szép asszony nevére? Valld ki. Segítsek az emlékezeteden?
Szerafin reszketve látta, hogy Béla ez utóbbi szavaknál elkezd görnyedt állásából kiegyenesedni, arcvonásai visszanyerik eredeti jellegüket, s az utolsó szavaknál annyira elfeledkezik magáról, hogy hirtelen felcsapja a sipkáját a fejére.
Fertőy démoni gúnymosollyal hajolt oda hozzá.
– Nos, meister Fritz, nem úgy híják-e ezt az új szépséget, hogy „reine du théâtre, madame Lávay…?”
Abban a percben az álkertész úgy ütötte öklével arcul a kérdezőt, hogy az hanyatt esett az akváriumba, s váratlan látogatásával minden egyiptomi királynét egyszerre menthetlenül agyonzúzott, míg Béla hirtelen egy szökéssel keresztülveté magát az üvegház nyitott ablakán.
A herceg e jelenet által fellázasztva hirtelen lekapta válláról puskáját, s arcához emelé a menekvőt gyorsan célba véve. Egy pillanattal elébb, mint lőhetett volna, Szerafin megragadta kezét, s félrerántotta a fegyver csövét.
A herceg bámult, és újra bámult. Egy paraszt arcul üt minden felfogható ok nélkül egy vele csendesen virágokról beszélgető urat; valaki őt ezért meg akarja büntetni, s a megsértett neje megakadályozza a büntető kezet. Ki értene ebből valamit? A másik percben már eltűnt a gonosztevő a kert bokrai között.
Szerencsére Fertőy maga, azalatt a tenger fenekén járván, nem láthatá Szerafinnek e tettét, s mikor egy perc múlva az akváriumból ismét felmerült, mint egy tengeri isten, hínárral és sásliliommal koszorúzva, s elkezdett a felvilágon prüszkölni és habuckolni, azt a jelenetet a herceg oly tréfásnak találta, hogy efölötti mulatságában mindent elfelejtett, még a Semiramide tönkrejutását is.
