Az ünnepély
Az ünnepély
Másnap reggel az utcák be voltak hintve zöld fűvel a hídtól a megyeházig; a házak oldalai fellombozva jegenyeágakkal, az ablakokban megjelentek a nemzetiszín zászlók, a tornyok minden ablakából széles lobogók repkedtek a derült légben: úgy látszott, mintha az egész város repülni készülne.
És az utcákon az ünnepi zaj; vasárnapi öltözetű nép, ezüstgombos, ezüstláncos férfiak, selyemruhás polgárnők, közbe egy-egy daliás alak, panyókára vetett mentével, fityegő csákóval, hosszan engedve maga után csörömpölni ezüstös kardját; egy-egy csoport nemesi bandérium, lóháton, mely hadnagya vezetése alatt a közeli falvakból jő, kék mentékben, tarsolyos kardokkal; török muzsikával haladó polgári díszőrség; a becsületes céhek pompás zászlóikkal, miknek egyikét nyolc férfi válla emelte nyolc rúdon, a középső rúddal maga a céhmester tartá az egyensúlyt; az iskolák növendékei hosszú orgonasípsorban és a mindenféle látni, tudni vágyó tarka néptömeg mindenütt, mely minden utcát ellepett, amerre a díszmenetnek jönni kellett.
A Duna a váron felül két ágra szakad, s egy kis szigetet képez; a városból e szigetre állóhíd vezet, melynek szokás szerint két osztálya van: egy a szekerek, más a gyalogjárók számára.
A gyaloghíd ezúttal el van mindkét oldalán zárva a válogatatlan tömeg előtt; a kordont két-két városi és megyei drabant képezi a két bejárásnál, és most még, midőn a nép csendes hangulatban van, s a kék dolmány az uralkodó szín, tökéletes sikerrel. A szűrös, inges és mezítlábos még most a szigetpartokon ácsorog, s a nagy jegenyék soraira kapaszkodott fel; onnan várja a látandókat.
A gyaloghíd közepén van egy tágasabb tér, melynek hátuljában látható rendes napokon szent Nepomuk János szobra; e rendkívüli napon pedig ugyanaz előtt egy mennyezet van emelve s gyönyörűen feldíszítve virágfüzérekkel, zászlókkal és szalagokkal azon úrhölgyek számára, kik a lovagias ifjú nádornak bejövetelekor elmés feliratú babérkoszorút fognak átnyújtani. Tehát a gyaloghíd azért van elzárva, hogy a néptömeg e díszes csoportozatot az ünnepjárat hevélyében meg ne bolygassa.
Az ünnepély programjában a múlt éjjel az a változtatás történt, hogy Hargitay nem a kiszálláskor üdvözlendi a magas vendéget, hanem a megyeházába lépte után. Amott rövid szavakkal a városi küldöttség fogadja.
A sziget hegyén, ahonnan nagyon keveset lehet látni az egész ünnepélyből, áll egy vén, százévesnél öregebb, terepély fűzfa, az alatt van egy kis pad.
Ezen a helyen, ahova mai nap bizonyosan senki sem fog tévelyedni, találjuk Pusztafit és Lávayt. A távol emberi zaj, mint egy méhköpű zúgása, hallatszik idáig; senki sem zavarja a beszélgetőket.
– Látod, fiú – szól Pusztafi –, nincs olyan helyzet, aminek okos ember hasznát ne tudja venni. Itt van most e diadalút; egyik dicsőséget nyer belőle, más hivatalokat; te menyasszonyt. És az a leány valóban megérdemli, hogy nőd legyen. Elteszem emlékeim közé névaláírását; még a keze sem reszketett. Hát a tied nem reszket-e? No ezt szeretem. Ne gondolj a jövővel; a bátor szív előtt meghunyászkodik az, s csak a gyávákat üldözi, mint az ugató eb. Csak olyan soká ne volna az este. Kivált az a néhány óra, míg a processzió tart, igen hosszú lesz nekem.
– Nem jössz velem?
– Azt jól tudod.
– Hát kívánod, hogy veled maradjak?
– Sőt ellenkezőleg, követelem, hogy kedvesed közelében légy, mert én úgy érzem, valami baj történik vele. Tudod, hogy én minden ilyen ünnepélynél úgy érzem magamat, mint a macska földinduláskor. Vigyázz rá!
– Az igaz, hogy képtelen gondolat volt a hídra állítani a tribünt; de te mit fogsz addig csinálni?
– Itt maradok a sziget végén, beleülök egy csónakba, és csendesen horgászom. Hanem megállj. Még úgyis korán az idő; nincs mért sietned. Szeretném hallani, mivel akartad felköszönteni a magas vendéget? Úgysem fogja senki meghallani kárba veszett dikciódat; legalább halljam én.
– Jól van. Halld meg. Körülbelül így szóltam volna hozzá: „Uram, azon városba léptél, melyre nézve e hon földe egyedül mostoha anya. Nyolcvanöt év előtt a földindulás rommá döntötte ezt: a romok alapjaira új város épült. Ötvenkét év előtt az árvíz pusztította el; a pusztaságnak újra lakói lettek. Harminc éve tűz emésztette meg; hamvaiból ismét újra támadt. Húsz év óta a várerődítés egész negyedét rontá le s tette legelővé, a város odábbment, és újra fölépült. E kis tér lakóit minden csapás üldözé, maga az alattuk álló föld is. És ím e házsorok, e templomok beszélnek és mondják, hogy e nép még csapásaiban is szereti, imádja és nem hagyja el szülötteföldét. Uram, e csodás honszerelem bűvkörébe lépj be, és maradj meg abban, mert aki azon belül van, az mindvégig sérthetetlen!”
Pusztafi meglökte tenyerével barátja vállát.
– Eredj, te balga! Nagyon jó, hogy el nem mondtad. Hiszen ez szép.
Egy ágyúdördülés a túlparti hegytetőn jelenté, hogy a gőzös, mely a magas vendéget hozza, már látható.
Lávay sietett a hídra jutni, melyhez már akkor fegyveres hadsorok tartották hozzájárulhatóvá az utat. A gyaloghídon is annyi volt már a szabadalmazott néző, hogy munkájába került a baldachin közelébe juthatni; ahol azután Márton huszárral összetalálkozva, e kellemes társaságban megmaradt.
Márton huszár nagy tisztelője és pártfogója volt a kiadott vőlegénynek. Ő egyedül maradt változatlan irántai érzelmeiben, politikai hitvallása dacára; pedig hiszen ő volt legérzékenyebbül sértve általa; mert ha a paraszt is úrrá lesz, hát akkor a szegény hajdúk hivatala hová alacsonyul le!
Hanem azért Márton huszár nem szűnt meg egykori kegyencét pártfogolni.
– Csak ide álljon mellém a tensúr; majd én helyet csinálok – szólt protektori arccal. – Innen legjobban lehet látni a zászló mellől.
Tudniillik, hogy nem a díszmenetet lehet legjobban látni, hanem a kisasszonyt, ki pompás díszöltözetben a többi delnők között a tribünön áll.
– Bizony gyönyörű teremtés! – mond Márton hajdú. Bal szomszédja azt a bársonyruhás lovagot érti, aki akkor vágtat végig a hídon, s azt mondja rá: „Az ám”; pedig Márton a jobb oldalra beszélt, s egészen másra gondolt.
Halkan súgva folytatja Bélához:
– Tegnap este a kisasszony fekete kenyeret hozatott magának a cselédektől, azt mondta, hogy már ezután olyanhoz akar szokni.
Lávay szemei meg nem tudtak válni Judit szilfidi termetétől.
– Ide nem nézne egy világért, pedig tudja, hogy valaki közel van – dörmög Márton.
Most újra három lövés hallatszik a szigeten és arra hat dördülés egymás után a várfokon, és újra ágyú ágyú után; van olyan ember is, aki megszámlálja, hányat lőnek.
A városban minden harang megszólal, a tornyok üdvkiáltása túlzengi az emberi riadalt, mely ezernyi ezer szóval köszönti a lobogós zászlókkal érkező gőzhajót; minden hangzik a földtől a jegenyék tetejéig és a háztetőkig; s az örömriadal úgy hömpölyög odább-odább, amint a sziget felől a díszmenet közelebb húzódik.
Mennyi pompa! Mennyi igaz lelkesülés!
A diadalívek alatt egyenként tünedeznek elő a polgárőrség csapatjai, elöl a tábori zenekarral, mely a Hunyady-indulót harsogtatja, azt a dalt, melynek refrénje ez: „Éljen soká a hon, éljen a király!” Utánuk a lovas nemesi bandérium, melynek zenekara skarlát ruhás cigánytrombitások csapatja fehér lovakon; mind szép rendben vonulnak végig a hídon, büszke, harcias tartással. És azután következnek az úrlovagok, pompás sujtásos paripákon, aranysujtásos bársonyöltözetben; kócsagos, forgós kalpagokkal, villogó szablyákkal, miknek aranyos tokja a fényes kengyelhez verődik. És ennyi deli lovag közepett, aranyos díszhintóban maga a nádor, egy szép daliás arcú férfi, élte ifjú korában; magas homloka, szelíd szemei, hosszúdad arca, szép magyaros szénfekete bajusza s egész tekintetének férfias nyájassága olyan önkénytelen vonják felé minden szem tekintetét.
Ki tehetne az ellen, ha ennyi ember töri magát a hintó közelébe juthatni; egy örvendetes „éljent” kiálthatni az ország legelső választott tisztviselőjének, s elfoghatni egyet azon szíves mosolygások közül, mikkel az a nép üdvözletét viszonozza?
A nádori hintó körül tóduló néptömeg, amint a széles útról a keskeny hídra ért, egyszerre összeszorult. Itt már erősen meg is szaporodott azokkal az elemekkel, mik eddig a jegenyéket tarták megszállva, s amiknek meggyőződésük az, hogy amikor ilyen jó nap van, akkor minden polgárnak kötelessége semmi szóra sem hallgatni.
A két megyei hajdú a gyaloghíd végén nyilván gyönge oltalom volt e közeledő ár ellenében. Amint azt minden ember előre láthatta, ahogy a díszhintó a hídra ért, az örömujjongó tömeg egy perc alatt elfoglalta a gyaloghidat, az ellenálló őrséget elkapva, mint a vihar a kaszált füvet. Néhány percig lehete még látni a néptömeg közül kiemelkedni egypár küszködő tollbokrétát és fenyegetőleg fölemelt kardot. Azok is eltűntek nemsokára, a csákókat és kardokat bizonyosan belelökték a vízbe. Azontúl nem állt semmi az útban. Aki a gyaloghídon volt, azt a közeledő ár mind tömte jobban a tribün felé.
– Tensuram, itt baj lesz! – dörmögé Márton huszár Bélához fordulva.
– Az bizonyos. Mármost segítsünk, ahogy lehet. Adja ide Márton a kezét; ketten tán visszatarthatjuk a népet csak annyi ideig, míg a nádor az asszonyoktól átveszi a koszorút, mert azután egy perc múlva úgy össze fogják törni ezt a vékony sorompót, mint a pozdorját, de legalább azalatt a hölgyek csendesen eljuthatnak a híd túlsó végéig, s ott hintaikba ülhetnek.
– Jól lesz, tensuram.
Azzal még egypár becsületes hajóslegény segítségével megkísérték azt a feladatot, ezernyi rohanó alakból tömörült emberoszlop nyomását egy négyszögölnyi területen, ellenvetett vállakkal visszatartóztatni, amely néhány percre sikerülhetett, de amint sűrűbb lett a rájuk nehezülő tömeg, akként kelle nyomrul nyomra engedniök.
A hölgyek pedig a baldachin szárnyaitól takarva, nem látták ezt az egész veszélyt, csupán az örömzajt hallották belőle, az érkező nádor arcán függött figyelmük.
S e terhes pillanatban Hargitaynénak, ki leánya oldalán állt, az az ötlete jött, hogy egy egyszerű „sokáig élj” kiáltás helyett valami szép rigmust mondjon a nyújtott koszorú mellé.
Már ekkor Lávayt és Mártont egész a tribünig szorította az ellenállhatlan néphatalom, s a korlátok recsegni kezdtek. Hargitayné nem látott, nem hallott abból semmit. Ünnepélyes hangon kezdé:
– Mélyen tisztelt…
Abban a percben egy rögtöni roppanás hallatszott, rá egy rövid, egy borzasztó ordítás, minő száz meg száz megölt ember utolsó jajkiáltása…
A gyaloghíd a túlteher alatt harminc ölnyi hosszúságban egyszerre leszakadt, s hölgyeivel, zászlóival, szentképével együtt a Duna közepébe zuhant.
A következő percben nem látszott a víz tükrén más, mint uratlan fövegek, fenn libegő díszkoszorúk és lemaradt zászlók. A többi a víz alatt volt.
Azok között Béla és Judit.
