Hogyan fogott Kolbay őrnagy törököt?
Hogyan fogott Kolbay őrnagy törököt?
Kolbay őrnagy életrendébe némi kis változatosságot hozott az új időszak. Olyan napok fordultak elő, amikben az öregúr azt hitte, hogy lám, őneki is lehet valami hasznát venni.
Ez az üdvös foglalkozás abból állt, hogy naponként fellátogatott a várba; megtudta, nem hoztak-e új foglyokat; azokhoz könnyű volt neki bejutni. Azután eljárt azoknak az apró kívánalmaikban egyik hivataltól a másikhoz, porkolábtól a várparancsnokig; mindenkinél otthonos volt. Az egyik fogolynak az a kívánsága volt, hogy olvashasson, adjanak neki könyveket; a másik többször óhajtott volna szabad levegőn járni. Némelyiket a felesége kívánta meglátogatni, más meg egy kis borocskát kért beküldetni, kinek meg nedves volt a szállása; ezeknek a megbízásait ő mind rendre szedte, s azokban telhetőleg eljárt. Minden egyes embernek elmondta a velük érintkező felügyelő hatalmak előtt egész élettörténetét, családi összeköttetéseit, jellemét; mindent a legjobb oldalról fogva fel, és aztán nagy volt az öröme, mikor egy-egy súlyosan fenyítettnek kieszközölhette, hogy beszélhet a feleségével, vagy olvashat könyveket, vagy hogy éppen tintát és papírt is kap.
Már úgy is csúfolták a szegény öreget, hogy „a rabok apja”. Délben, este pedig, mikor hazafelé ment a várból, rendesen bekocogtatott az öreg Lávayné útbaeső ablakán: itthon van-e nagyasszonyom? Ne sírjon mindig. A fiának még semmi baja.
Az öreg asszonyság azután olyankor ki szokta nyitni az ablakát, s elbeszélgettek, rendesen ugyanerről a tárgyról. Kolbay biztosítá a kegyes özvegyet, hogy Bélának még semmi baja, mert őneki rögtön megmondanák, akármely részében az országnak lenne is elfogva.
– De hátha meghalt? – ez volt a jó asszonyság legnagyobb kétsége. – Ha élne, csak tudósítana.
– Nehéz ám most levelet írni, kivált bujdosó embernek.
– De hogy a felesége sem ír.
– Az pedig derék asszony! Mért nem megy hozzá maga nagyasszonyom, hogy beszélne vele?
– Pest ezer mértföld most. Útlevéllel kell járni, azt zsandárnak mutogatni, policájra felküldeni, oda személyesen érte menni, magának a nevét aláírni; száz emberrel ungorkodni. Nem ilyen öreg asszonynak való az már.
Erre aztán nagyot köszörült a torkán Kolbay, s nem mondott se jót se rosszat, hanem odább ment.
S ez a beszéd másnap is így folyt, mindennap ugyanarról a tárgyról, s mindennap veresebbre sírt szemmel jelent meg az özvegy az ablaknál, s mindennap erősebben állítá, hogy Bélának halva kell lenni, mert mégsem tudat magáról, s mindennap keserűbbé vált panasza az ifjú asszony ellen, ki nem tudatja vele, él-e vagy meghalt Béla.
Az öreg katona csak vigasztalta azért mindennap, s védelmezte az ifjú asszonyt.
Egy délben szokatlan gyorsasággal s egészen felhevült állapotban látták az utcán végigsietni a hadastyánt. Úgy tetszék, mintha egy szekeret akart volna utolérni, mely előtte döcögött, s a hepehupás kövezeten egy halom rőzsével megrakodottan bizony nem is igen gyorsan haladhatott, de amelyet Kolbay úr köszvényes lábainak mégis elég dolog lett volna megkeríteni.
Nem is foghatta el hamarább a szekeret, mint mikor az Lávayné kapuján behajtott, s az udvaron megállapodva, a szekér gazdája, Kapor uram, elkezdé arról a rőzsekötegeket lehajigálni.
Kolbay odatopogott a szekérhez, s belekapaszkodott a lőcsbe, mintha nem akarná odább ereszteni.
– Frissen, frissen Kapor András uram! Hányja le hirtelen azokat a rőzséket, s aztán vigyen engem fuvarba rögtön.
– Adjon isten – felelt András gazda a nem is mondott „jó nap”-ra, s egykedvűen hányta le a rőzsekévéket. – De bizony még egyet kellene fordulnom a szigetbe a nagyasszonynak.
– Azt hagyja máskorra; most velem kell jönni.
– Aztán hová?
– Majd megmondom akkor; csak siessen.
– De mennyi időre, kérem?
– Nem tudom, nem tudom! Mit tudom! Talán fél napra, talán egy napra, talán egy hétre, amíg utol nem értem azt az embert!
– Kit akar utolérni őrnagy uram? – szólalt közbe az öreg asszonyság hangja, ki már negyedszer kívánt szerencsés jó napot a hadastyánnak az oszlopos folyosóról, de amit az egyszer sem hallott.
– Ah! Adjon isten édes lelkem. Csakhogy egyszer megkaphattam azt az embert.
– Kit kapott meg?
– Hát képzelje azt a hallatlan vakmerőséget. Most ment itt végig az utcán, fényes nappal, kocsin. Ezekkel az élő szemeimmel láttam. Tulajdon szemeimmel láttam, különben nem hinném.
– Kicsoda? – kérdé repeső hangon Lávayné, egy percre az a gondolatja támadt, hogy talán az ő fia.
– De hinné-e valaki azt a botor merészséget. Éppen ebbe a városba merni jönni! Fénnyes nappal! A maga tulajdon ábrázatával! Igaz, hogy ki volt borotválva az álla, de az ilyen pofára ráismer az ember, ha kifordítja is.
Lávayné elszomorodott. Itt nem Béláról van szó.
– De hát kit látott már, őrnagy uram?
– Hát kit mást, mint azt a gézengúz Bárzsingot; aki tavaly itt ezen a helyen, itt éppen ezen az utcán engem azzal fenyegetett, hogy vasra veret. Engem! Kolbay őrnagyot! Hiszen kegyed előtt történt, nagyasszonyom maga is hallotta. De csakhogy elém került egyszer.
– Hát most mit akar vele, őrnagy úr?
– Utána megyek, és elcsípem a gézengúzt.
– Az őrnagy úr maga?
– Én magam. Sohasem tettem senkivel. Mentettem, védelmeztem, magam is elősegítettem a menekülésben a szegény szerencsétlen elbukottakat; de ennek nyakát fogom törni.
– Ejh, hagyja el őrnagy úr, nem kegyedhez méltó munka az.
– Tudom, nagyon jól tudom. Az „őrnagy” haragudni fog érte; de tartozom vele a bennem levő ördögnek; annak emberhús kell ma. Azt az embert én meg akarom enni!
– Ugyan, édes őrnagy úr, nem érdemes az az ember arra, hogy ilyen derék úr haragudjék rá.
– No, no, asszonyom; egy szóval se fárassza magát. Én láttam azt az embert. Még rám mosolygott. Mintha kutyába se venne. Nem ugorhatott meg előlem. Még nem lehet messze. De – utána hajtatok. De – megkergetem, ha Liliputig szalad is. De – elcsípem, és visszahozom, azt már fogadom.
– S hát aztán mit csinál vele, őrnagy úr?
– Mit csinálok? Mith cshinálokh! Kurrrtha vasssra verrretem! Kurrrtha vasssra! Ahhogy ő akkarrt engem, engem vassra verretni, öregh emberrth! Kóstolja meg ő, hogy milyen az a kurta vas! Kapor uram! Siessen azokkal a kévékkel, megyünk embervadászni!
No majd meglássuk, hogy mit hoz vissza ebből a hajtásból a haragos vadász.
Kolbay még arra sem akart várni, míg Kapor uram hazamegy a szekerével, pedig annak sokfele baja volt még; a tarisznyát is el kellett volna készíteni az útra, ha azt sem tudja az ember, meddig tart; a gubája is jó volna, ha itt volna; aztán meg kiváltképpen ülést is kellene csinálni a saroglyában, mert így csak nem ülhet fel bele valaki, ahogy a rőzsét hozta a szekéren.
– Nem, nem; egy percnyi haladékot sem. Menjünk rögtön, még utolérjük. Nincs szükség egyéb ülésre, mint egy kéve zsúpra, azt pedig ád a nagyasszony.
– Nem adok biz én – felelt meg hirtelen Lávayné.
– Nem ád? Nekem egy kéve zsúpot?
– Nem én egy szalmaszálat sem. Valakinek az üldözésére nem adok semmi segítséget.
– Igen! de Bárzsing! – Bárzsingh!
– Én tudom legjobban, hogy ki az a Bárzsing. Ellenségem nekem is, a fiamnak is, de azt én nem kérdem. Most csak azt tudom, hogy ő szalad; ön pedig uram kergetni akarja, s nem adok zsúpot.
– De hisz maga rettenetes asszony.
– Azt régen tudják felőlem.
– Hát igazán: nem ad nekem valami ülésnek valót?
– Máskor, ha tetszik, sáfrányt, de most szalmát sem.
– De hátha én megharagszom?
– Majd visszaharagszik – monda a jó öreg asszonyság, s igazán nem adott szalmát.
– Pedig azért mégis elmegyek. Felülök a kocsis mellé a deszkára.
– Ne menjen drága jó uram – biztatá őt Lávayné –, bizony meglássa, hogy nem lesz istenáldás ezen a jártán; valami éri az úton. Nem kegyednek való ez. Kegyed olyan jó ember különben.
– De ma rrrosssz akarok lenni! – pattant ki az öregúr, s nagy indulatosan felkapaszkodott a ferhécen keresztül az első saraglyába, s helyet szorított magának Kapor uram mellett. – Hajtson kend szaporán.
Lávayné fejcsóválva ment vissza szobájába, Kolbay pedig hajtatott sebesen a hídig; mely merényletnek értelmét csak az foghatja fel, aki ismeri egy József császár idejében lerakott, s azóta nem renovált kövezet minőségét, amit még a bombák is felszaggattak, s meggondolja, mit tesz az: rázós parasztszekéren végighajtatni rajta, köszvénytől merev tagokkal, egy szál pucér deszkán ülve s a lőcsbe kapaszkodva.
– Csak kend hajtson sebesebben!
A hídnál kérdezősködni kezde a vámosoktól, nem láttak-e egy zöldre festett bricskát ezen hajtatni, szürke köpönyeges, veres galléros ember ült rajta. – Látták. Félórával ezelőtt hajtatott arra a véki puszta felé.
Fél óra! Ezt még be lehet érni. Csak sebesen előre!
Ahol a Zsitva-hídnál lekanyarodik az út Vék felé, egy pár ács dolgozott a hídkarfákat javítva; azokat is megszólítá, nem láttak-e egy zöld bricskát ezen hajtatni, szürke köpönyeges utazóval.
Azok is látták. Egy jó negyed óra előtt ment át a hídon.
Tehát már egy negyed órával közelebb volna a háta mögött.
Tovább a Zsitva rekesztéseinél halászokkal találkozott; azokat is interpellálta a zöld bricska és tartalma felől. Éppen néhány perc előtt hajtatott ezen; ha az a fűzfás ott nem volna, meglátszanék, amint porzik az úton.
– No András, most már se kocsit, se lovat, se ostort ne kíméljen kegyelmed. Sarkában vagyunk; fogjuk a gallérját. No, ezt nem adom százezer forintért! Nem százezer forintért. Most már nem menekül meg tőlem.
Amint a fűzfásból kiértek, már meglátszott a közelben a kis telep, melyen Magyarország leghíresebb dohánya terem. Kevés rendetlen házbul áll az, jegenyefákkal körülvéve.
Tudnunk kell pedig legelébb is, hogy e kis dohánytelepen magának Kolbay őrnagynak is volt egy kis őseitől maradt részbirtoka, melynek haszonbére abból állt, hogy az a becsületes tót ember, aki az egészet használta, tartozott az öregurat egypár mázsa dohánnyal ellátni, amit ő évről évre el is szívogatott, s elosztogatott.
Ezt a szívélyes patriarkális viszonyt ugyan egy kissé megrigázta a dolgok újabb rende; mint sokan érteni fogják, a haszonbért bizonyos epochán túl természetben nem lehete többé kiadni, s a haszonbér készpénzül behajtása maradt nagyon problematikus kilátásban.
Kolbay valahányszor a véki birtokára gondolt, mindig nagyon kedvetlen hangulatba hozta vele a kedélyét.
Tehát amint a sokszor emlegetett helységbe bevágtat döcögő szekerén, szemközt jön rá a kerülő. Azt megállítja. Persze a sokat emlegetett zöld bricska a kérdés.
– Itt van, pán velkomozsnye: a bíró háza előtt áll éppen.
– Rajta van egy szürke köpönyeges ember?
– Már nincs rajta, mert leszállt, egy másik úrral, akinek pápaszem volt az orrán, s aki tud tótul. Csakhogy ahelyett, hogy „dobre”, azt mondja, hogy „dobzse”.
– Hát aztán hová lettek?
– Igenis. Hát magukkal parancsolták a bírót, meg két esküdtet, s egyenesen a pán velkomozsnye földeire mentek ki együtt.
– Mit csinálnak ott?
– Megkövetem: a földet eszik.
– Bolond kend?
– Nem én, kérem alássan. Láttam jól; a nyelvük hegyére veszik a földet, megforgatják a szájukban, s aztán megint kiköpik. Valami babona lesz az: talán a földi bolhát űzik el, hogy ne menjen a dohányra.
– Ez az ember részeg! Hajtson kegyelmed András gazda. Kolbay mégis el nem tudta gondolni, voltaképpen mi hozhatta Bárzsingot erre a helyre?
Amint a faluházához ért, csudálkozva tapasztalá, hogy a zöld bricska már visszafelé van fordítva; az nem akar tovább menekülni.
Kolbay még a köszvényt is elfelejté térdeiben, úgy iparkodott mentül előbb leszállni a szekérről. Egy pár szájtátó ember volt a faluháza előtt, egyet felszólított, hogy vezesse őt azon emberek után, akik ezen a kocsin jöttek.
Egypár bűzös árkon és nádkerítés résein áttörve, végre egy szilvásba értek, mely éppen Kolbay sajátja volt, de ahol ő ugyan sohasem járt; ott az aszalóban hallatszottak az ismeretes hangok, Bárzsing beszélt még valakivel.
Kolbay nagy óvatossággal került az aszaló mögé, nehogy észrevétessék ez ember által, s az még eleve megillanjon. Sikerült is elállnia az ajtót. Ott állt Bárzsing az aszaló padja előtt egész természeti nagyságában, s egy plajbásszal, melynek egyik vége kék, másik veres, jegyezgetett valamit egy hosszú papirosra.
Kolbay egy bosszúálló kerubim lángoló orcájával toppant be az aszalóba.
– Itt van ön tehát, Bárzsing uram!
Bárzsing úr a véletlen betoppanás által valóban meg volt lepetve, de örvendetesen meglepetve.
– Ah! Ez nagyon derék; mintha csak kívánságra jött volna uraságod. Ugyan jó, hogy itt van.
Kolbay visszahökkent. Mit örül ez annak, hogy én itt vagyok?
– Egészen a propos tetszik érkezni. Éppen uraságod ügyével foglalkozunk. De ugyan hogy is vallhatta be uraságod az itteni földeit III-ik osztályúaknak, mikor ezek I-ső osztályú dohányföldek?
Az öregurat annyira kivette ez a váratlan riposzt a sodrából, hogy nem tudott rá mit felelni.
– Igen, igen – bizonyítá az a másik úr. – Hibásan tetszett a bevallást intézni; harmadik osztályban vallván a birtokát, s ehhez vallották azután a többi tulajdonosok is a magukét.
Azután megint Bárzsing vette át a szót.
– Pedig ez hát dohánytermesztő föld levén, úgy vétetik, mint kerti föld.
Arra megint a másik úr folytatta.
– Mert ámbátor hogy ez homok, de megbecsülhetetlen jó homok: valódi humusz. Televény tartalmú termékeny homok.
– Aminek a jövedelmi átlaga évenként legkevesebb 120 pengőre tehető.
– S igen természetes, hogy e földeket aszerint kell tehát bemesszolni.
Kolbay pedig mind azon gondolkodott, hogy hiszen nem a dohányföldemnek a minéműségét megtudni vágtattam én ide utánad lóhalálában, hanem hogy elővegyelek, hol jártál, mit tettél ezelőtt egy esztendővel. Végre kitört belőle az indulat.
– De hát micsoda az úr? – riadt rá Bárzsingra, a mutatóujja hegyével megbökve a jeles ifjú vállát, amitől ez majd beesett az aszalókemencébe.
– Kérem, kérem – sietett felelni az a másik úr –, Bárzsing úr hivatalos minőségben katasztrális-bizottsági-reklamacionális-törvényszéki segédbiztos.
Kolbay csak elámult.
Hiszen még a cserebogárnak is két esztendő kell, amíg földi pajorból repülő rovarrá átváltozik.
– Megbocsásson, uram – szólt aztán Bárzsing úr, tekintetadó pozitúrába téve magát s két kezét a pantalon zsebébe, s egyet-egyet emelkedve a sarkán. – Én tudom, minő tisztelettel tartozom ön korábbi érdemeinek, azokról soha nem fogok megfeledkezni; de amidőn a státus érdekei kívánják, mellőzni kényszeríttetem minden személyes tekinteteket. Ezt előre kell bocsátanom.
Most megint a másik úr szólt. Ennek már nem voltak ismeretei a hadastyán korábbi érdemeiről, annálfogva ez szarkasztikus változatokban forgatta ellene a fegyvert.
– Hja, mert azt „az urak” nem akarják átlátni, hogy sok kicsinyből lesznek a milliók; ha minden ember eltagadja a birtokát egy osztállyal a valódinál hátrább, abból az államnak millió és millió vesztesége fog lenni.
Bárzsing szólt:
– Melynek ellenőrzése minekünk, bár kellemetlen, de mulaszthatlan kötelességünk, s annak lelkiismeretes megtartására eskünk és becsületszavunk által vagyunk kötelezve.
A másik úr szólt:
– Különben bátor vagyok megjegyezni, hogy a fassió benyújtmányi ívén világosan ki van nyomtatva, hogy az illető bevallók maguk is adataikat esküvel egyértékűnek tekintendik.
Bárzsing szólt:
– Én ugyan hajlandó vagyok uraságod mentségére felhozni, hogy talán maga sem tudta földeinek minőségét, s csupán tévedésből írt bevallásába a valóságtól eltérő adatokat.
Megint a másik szólt:
– Ámbátor az évenkénti haszonbérből kiszámíthatta volna, hogy birtoka mely osztályba tartozik.
Most Bárzsing kenetteljes hangon szólt:
– Mert tessék elhinni, őrnagy úr, annyi rosszakarattal, annyi maliciával, annyi alattomossággal kell találkoznunk ezen a téren, hogy nem csoda, ha az ember utoljára az egész nemzet irányában elkeseredik. Sohasem sejtettem volna annyi ravasz titkolózást, alattomos egykézre játszást, tettetést, az állam megrövidítésére célzott hamiskodást, az üdvös intézmények meghiúsítására törekvést, a hatósági közegek szántszándékos félrevezetését, mint mennyit jelenleg a magyar népben, de kivált a volt kiváltságolt osztálynál tapasztalok.
– Még azoknál is – sietett közbekiáltani a másik úr –, akik különben állásuknál fogva gyámolítani, elősegíteni volnának hivatva az üdvös intézményeket. – Nyilván az öregre célzott e váddal.
– De nem! – szólt Bárzsing, a másikat csitítva. – Én az őrnagy urat szándékossággal nem vádolom. Régóta ismerem, mint igazi derék, lojális férfit.
– Ókonzervatív lojális? – tréfálózék az a másik úr.
– Aki minden bizonnyal átlátandja tévedését, s mindig kész hűséggel iparkodand a támasztott hibát helyrehozni.
– Amely szívességgel egyébiránt, intra parenthesim, kénytelen is leend.
Kolbay csak hagyta magát egyik kézből a másikba dobatni. Csak hallgatta, némán, mozdulatlanul, hogy tartanak neki leckét hűségből, lojalitásból, állam iránti kötelességekből, olyan emberek, mint Bárzsing; hogy vádolják csalfasággal, alattomos rászedéssel, a közjó megrövidítésével, hamis bevallással, őt mind egész nemzetestül együtt, olyan emberek, mint Bárzsing; hogy vádolják, hogy védelmezik, hogy gyanúsítják, hogy mentegetik, hogy vallatják, hogy konvinkálják, hogy gúnyolják, hogy dicsérik, és összesen milyen semminek veszik az olyan embert, mint ő, az olyan emberek, mint Bárzsing.
Csak állta és nem szólt rá semmit. Csupán az öreg Lávayné jutott sokszor eszébe. „Megmondta az a kriminális asszony, hogy megver az isten ebben az utamban; ugyan megvert.”
Csak nézte, hogy írnak előtte rovatokba mindenféle ákombákot, hogy kötik össze ismét csomagokba az aszaló hídjára kirakott hosszú iratokat; hogy indulnak meg, anélkül, hogy őt üdvözölnék, s járnak végtül végig a földeken; felmarkolva, megszaglászva, megkóstolva a porondot; hogy veszik jegyzőkönyvbe a parasztok beszédeit, hogy határozzák meg, mennyi rész televény lehet ezen a földön, melyet hetvenhét ősapjának vére öntözött, aki mind katona volt, és soha egy háborúból is seb nélkül haza nem jött; és akik között ő már a legutolsó.
És akkor még inkább érezte, milyen szomorú dolga van egy olyan vén csontnak, aki már régen meghalt, rég kimaradt a századból; csakhogy elfeledte magát eltemettetni, és most itt maradt hazajáró léleknek, egy kísértet hússal és vérrel.
Hanem ettől a naptól fogva nem ment fel többet a várba.
