Harmincadik fejezet (Kiben leiratic mikeeppen mvlatnac az zegeen raboc a tevmlevtzbenn.)
Harmincadik fejezet
(Kiben leiratic mikeeppen mvlatnac az zegeen raboc a tevmlevtzbenn.)
(Kiben leiratic mikeeppen mvlatnac az zegeen raboc a tevmlevtzbenn.)
Az a négy ágy pedig nem azért volt abban a szobában, hogy Rab Ráby sorba háljon bennük, hanem hogy alkalom adódván, azokat hozzá illő szobatársak foglalják el időjártával.
Egynek már volt is gazdája. Nemes Kalabusz úr ebben az órában éppen sétálni volt kinn a megyeház udvarán. A börtönőr, Janosics uram Rab Rábyt is megkínálta, ha nem tetszik-e egyet sétálni a friss levegőn? Még fél órája van rá.
Hogy aztán Ráby megköszönte ezt az ajánlatot, akkor kimutatta a számára, hogy melyik ágyban fog hálni; jobbrul az ablak mellett. Aztán azt is megmagyarázta neki, hogy a két ablak melletti ágy előkelőbb nemesurak számára való, a két másik, az ajtó mellett, ellenben csak az ordinárébb nemesurakat illeti meg. Kalabusz uram is ilyenfajta. El van ítélve öt esztendőre testamentomhamisításért, ami igen nevezetes dolog volt. Kettőt már leült belőle, még van neki három.
Hát, biz arra Ráby nemigen volt büszke, hogy ilyen szobatársra tett szert. Válogatós volt. Jobban tetszett neki a Pápis cigány meg a Csajkos társasága. Azok derék, karakteres rablók voltak. De hát a Noé bárkájában ne kérdezze az egyik állat a másiktól, hogy miért került oda.
De hát ha még csak hamisító lett volna Kalabusz, azzal Rab Rábynak nem lett volna semmi baja. Egyéb hibája is volt annak.
Azazhogy talán nem is hiba, inkább virtus. Sokan annak tartják, pietista volt.
Amint a sétából visszakísérték a szobába, még csak jó napot sem kívánt az újon érkezett szobatársnak, hanem odament az ágyához, letérdepelt előtte, s elkezdett imádkozni.
Ez igen istenes foglalatosság, gondolá magában Ráby, s meghúzta magát csendesen, hogy meg ne háborítsa őt valahogy benne.
Eleinte csak lassan imádkozott Kalabusz és könyv nélkül; azután könyvet vett elő, és abbul imádkozott. Elmondta a hosszú litániákat. Megint elöl kezdte.
Ráby kezébe vette a Horatiust, hogy majd ő is olvas valamit. Tiszta lehetetlenség volt. A folytonos „Irgalmazz nékünk!”, „Könyörögj érettünk” minden verset decomponált. Le kellett tennie a könyvet, aztán alá- s felsétálással tölteni az időt.
Gondolta, hogy majd csak vége lesz egyszer. De arra ugyan hiába várt. Megpróbálta megszólítani a szobatársát, kérdezősködni a családjáról. Hallotta az azt mind, felelt is rá; de aztán megint csak folytatta, ahol elhagyta. Utoljára belenyugodott Ráby. Meg kell ezt már neki szokni, mint a molnárnak a malomzörgést. Ez már hozzátartozik a tömlöc beneficiumaihoz, úgy látszik.
Az este is bekövetkezett, lefeküdtek. Kalabusz uram még azalatt, hogy a csizmáját lehúzta is, imádkozott. Csak akkor hagyta el, mikor elaludt. Aztán nagyon rossz alvó volt, s amint valami álomrém felrezzenté, egyszerre rákezdé az imádkozást. S Ráby is rossz alvó volt. Amint egyet fordult az ágyában, s a nyoszolya elkezdett nyikorogni, Kalabusz rögtön fölébredt, s kész volt az imádkozás; úgyhogy Ráby a kezét sem merte megmozdítani, hogy fel ne költse.
Azzal vigasztalta magát, hogy talán csak erre a napra tartotta a fogadása Kalabusznak ezt a mérték feletti kegyeskedést, s lesz annak valamikor böjtje; de biz az másnap korán reggel már a „Szentek Hegedűjé”-vel ébreszté fel megint Rábyt; s nem volt abban se szünet, se vakáció; még azalatt, amíg mosdott is, az ábrázatjával félig a vizestálban, nem hagyta felhívatlanul az ég boldog lakóit, amíg a fogkefével dörzsölte a fogait, addig is könyörgött, s mikor délben az ételt behozták, Rab Ráby már el is felejtette az ebédet, amikor még Kalabusz folyvást mondta az asztaláldást.
Gyötörte ez az ember. Hisz az ő szíve is tele volt érzésekkel, amik ki akarnak törni az ég felé, de ez a motollára szedett könyörgés mind visszazavarta. Csak az éj csendjében tudott egy sóhajtást küldeni fel ahhoz a Mindenhatóhoz, aki tudja, hogy miért „kell” az embernek szenvedni idelenn.
Az ő imájának nem volt határozott alakja. Kiszabadulni? Hisz ahhoz nem kellenének föld feletti csodák. Csak szépen meg kellene adnia magát, s kegyelmet kérnie ellenségeitől, de ő küzdeni akart velük még tovább is, s mikor hatalmukban volt is, diadaláról álmodott. Hát még miért imádkozhatnék? Boldogságért? Nem saját maga rontotta-e le azt? Ki fordíthatja azt meg, amit ő elrontott? Ki adhatja vissza neki azt az ártatlan kedélyt, amiben oly nyugodt örömei voltak? Ki törölheti ki emlékéből az őrjöngő szenvedély elmúlt gyönyöreit és fájdalmait? Miért imádkozzék? – Kiért imádkozzék? Az elszökött hűtelen hitvesért-e, vagy a hűségben elhervadó lányért? Nem jobb volna-e, ha hirtelen halállal ragadná el innen mind a kettőt Isten! rá nézve is, azokra is? Hiszen ő rontotta el mind a kettőnek az életét.
Így folyt le egypár hét a börtönben, csendes imádkozás között. Ráby kitalálta végre a módját, hogyan szerezzen magának egy-egy kis időre megpihenést. Ő meg Horác ódáit kezdte el fennhangon szavalni. Azalatt, amíg ő a verset mondta, a vezeklő elhallgatott. És ha éppen akkor térden talált csúszkálni a padlón töredelmes áhítattal, felugrott talpra, s aztán elkezdett járkálni alá s fel, hátratett kezekkel, s aközben vasvillaszemeket hányt rabtársára.
Különösen haragos volt, mikor ezt a verset kezdte elszavalni Ráby:
Non ebur, neque aureum
Mea renidet in domo lacunar.
(Se arany, se elefántcsont
Nem fénylik házam mestergerendáján.)
Mea renidet in domo lacunar.
(Se arany, se elefántcsont
Nem fénylik házam mestergerendáján.)
Pedig találó volt a vers; mert itt biz nem fénylett.
Egyszer fel is fortyant érte.
– Már nem tud az úr más ódát deklamálni?
Nemigen beszéltek különben egymással.
– Mi rosszat talál az úr ebben az ódában?
– Azt, hogy az első sorban az van, hogy „non” és „neque”.
– Hát mi rossz van abban?
– Mi rossz van abban? Hát az van benne, hogy mikor valaki imádkozik, aztán egy másik ezt a szót találja kiejteni: „nem”, az egész imádság füstbe megy, s újra kell kezdeni.
– De mondja meg az úr, miért imádkozik olyan megátalkodott buzgósággal? El van rá ítélve?
– Hát – csak!
– Hiszen nem ölt az úr embert, hogy olyan nagy terhet érezzen a lelkén. Ha kiállotta az emberektől diktált büntetését, az égiek megbocsátanak ingyen kegyelmükből.
– Éppen az, hogy nem akarom kiállni az egész rám ítélt büntetést. Hát tudja meg az úr. Az első éjjel, mikor ide bekerültem, álmomban egy nagy ezüst szakállú ősz férfiú jelent meg előttem, s az azt mondta, hogy akkor szabadulok ki ebből a börtönből, amikor a „Szentek Hegedűjé”-t ezerszer keresztülimádkoztam.
– Ezerszer! Hát aztán hány telt már le?
– Ha az úr mindig ki nem zavarna belőle, ma lenne a hétszázadik.
– Szent Kajafás! Még háromszáz van hátra.
A szegény jámbor ember azóta mindig végighadarta az egész vastag nagy imádságoskönyvet, annak minden könyörgéseit, még a „szárazon és vízen utazók”, az „árvizek és szárazság ellen való”, a „férjhez menendő leányok” s a „gyermekágyból felgyógyult asszonyok” imádságait is.
Ráby átlátta, hogy ez hát szobatársára nézve életkérdés, s többé olyan ódát nem szavalt fennhangon, amelyben valami „non” fordult elő.
A másik hét végén aztán egy kis változatosság adta elő magát unalmas börtönéletében.
Janosics uram egy reggel azzal jött be, hogy egy harmadik szobatárs is érkezik; a neve Garabos János. El van ítélve két esztendőre.
– Mi a vétke?
– Blasphemia. (Káromkodás.)
Terring… (pardon!), az már csak virtuóz egy káromkodó lehet, aki ezzel a tulajdonságával ilyen magasra fel tudta vinni! Két esztendőt kapni!
– Már ötödször van érte bezárva. Incurabilis.
Az elővigyázati intézkedések nem nagyon biztatók voltak. A másik két rab úr számára cserép mosdótál és korsó volt készítve, ennek az ágya mellé bádogedényeket helyeztek el, s a csizmahúzóját odaláncolták az ágy lábához.
Nemsokára megérkezett ő maga is. Alacsony, öreg legényke volt, de olyan peckesen járt, mintha Góliátnak meg Absolonnak képzelné magát, erőre és dali szépségre nézve. Az orra pedig félre volt ütve, s a pofája tele sebhelyekkel, a bal szemöldöke erősen igyekezett eltakargatni a folyvást hunyorgató szemét, egy kissé biccentett is az egyik lábára; hanem azért a fél bajusza (a másikat ki tudja, hol hagyta el?) úgy ki volt pödörve hegyesre, mint az egyszarvú öklelője, s csak úgy vicsorgatta az agyarát alóla. A sarkantyúi úgy pengtek, mintha lánc lett volna a lábán.
– Pálinkás jó reggelt urak, úrfiak, válogatott cigánylegények! Hát hogy mint ityeg a fityeg?
Ez a beköszöntés éppen az imádkozó Kalabuszt találta legközelebb. Az csak elszörnyedve hőkölt hátra, s ijedtében leült az ágyára.
– Héj, porkoláb! Birkaláb! Szarkaláb! Hát ez itten ki lova, csikaja; ez a másik két fancsali pofájú bébillér?
Janosics uram nevetett rajta.
– Majd megismerkedik velük Garabos uram, lesz rá ideje.
Az újon érkezett oda akarta letenni az iszákját az ablak melletti ágyra. Janosics uram figyelmezteté, hogy nem az lesz az övé, hanem az a másik van már felszerszámozva az ajtó mellett.
No, megeredt erre a cifra mondások jégesője.
– Hátha a szentséges római pápa akarna itt feküdni ezen az ágyon? Négyszer voltam én már itten, mindig ez volt az én ágyam, az én szöglém; az apám, a nagyapám, a szépapám, mind ebben a szöglében nyugodott. De ezt a Messiásnak sem engedem!
A porkoláb aztán megsúgta neki, hogy biz azt az ágyat nem ilyen szentséges személyek teszik számára elvitatottá, hanem hogy egy tekintetes úr számára van reserválva, mihelyt azt behozzák. Meg is súgta neki a nevét, hogy a többiek ne hallják!
Erre a névre megnyugodott Garabos uram. Úgy látszik, respectusa volt előtte. Akkor aztán elkezdett fütyülni, olyan hegyesen és cifrán, mintha még fütyülve is tudna káromkodni.
Kalabusz csak csóválta a fejét, és nagyokat sóhajtott. A füttyszó és a káromkodás szintén úgy megzavarja az imádságot, hogy annak minden sikere kétessé válik.
Az új lakó úgy járkált alá s fel ebben a szobában, mintha ő volna itt az igazi árendás; még Ráby is félrehúzódott előtte.
Hallgattak, mint a nyúl.
De Garabos uram tudott magában is káromkodni. Szidta a jelen nem levőket, a földön lakókat és föld felett levőket, sőt egész tárgy nélkül is tudott káromkodni. Olyan volt az neki, mint mikor az énekes a hanglajtorjában gyakorolja magát.
Szegény Kalabusz nem jutott hozzá, hogy imádkozzék.
Egyszer aztán ebédre harangoztak. Garabos uram már tudta régi praxisból, hogy mit jelent ez a harangszó. Odaült az asztalfőre, mint aki itt a legöregebb, s kihúzta a csizmaszára mellől a fehérvári bicskáját, s odafente az asztal széléhez.
De ugyan megjárta vele! Mert a porkoláb ciberelevest hozott be egy nagy tálban, ami elég volt kettőnek.
No, ha még erre se káromkodta volna el magát.
– Hát aki istenfája van a keseredett lélöttyének! Disznó vagyok én vagy micsoda, hogy nekem moslékot küld a vármegye? Hogy fulladna bele vicispányostól!
– Péntek van! Garabos uram! – magyarázá a porkoláb. – Aztán csak keverni kell, van abban gánica is alul.
– Hát aztán csizmástul menjek bele ebbe a Noé átkozta kóficba, vagy úgy leffeljem fel a nyelvemmel, mint a kutya? Düködjön meg, aki komponálta.
– De hiszen itt a kanál hozzá, csak ne haragudjék kegyelmed.
– Hogy a nyavalya járjon vele ordináncot, aki az ilyen habarnyicát feltalálta.
– No, csak ne káromkodjék Garabos uram olyan csúnyául!
– Mért ne káromkodnám? Ez itt az én tömlöcöm! Itt én itthon vagyok! Otthon parancsoljon a vármegye! Böjtös levest egyem, aztán ne káromkodjam? Hát az a másik miért nem zabál együtt velünk?
Ez Rábyra céloztatott.
– Extrakoszton van, később küldenek neki.
– Fulladjon meg tőle!
A porkoláb aztán otthagyta őket a habarékkal együtt.
Garabos uram elvégre mégiscsak palástul veté a gyomrát a ciberelevesnek, s hozzálátott a pofázáshoz. (Ni, hogy ragad a jó stílus!) S ez volt az első pillanat, hogy elcsendesült. Amit rögtön sietett is felhasználni a másik asztaltárs, Kalabusz uram, előkapva rögtön a „Szentek Hegedűjé”-t, s rákezdte elébb a szegény emberek asztaláldását, azután a gazdag emberek asztaláldását, azután az úrvacsorája előtt mondandó imádságot, azután a nagy éhínség idején mondandó imádságot, utoljára a húsvéti páskabárány fölött mondandó ájtatoskodást.
Garabos uram csak nézett rá egy darabig. A szemei kimeredtek, mint a teknősbékának. Nagyokat nyelt, majd a torkán akadt a falat; tappogott a lábaival, meg-megállt a kezében a kanál. Utoljára lecsapta a kezéből a kanalat, s nagyot ütött az öklével az asztalra, s elkerítette, amilyen cifrán csak tudta.
– De már azt a jégenkopogó fapapucsos baráttáncát a karmelitába ojtott farizeus mivoltodnak! Sohase jár le a garadja ennek az imádságőrlő pitlés malomnak? Az ebengubáját!
Erre a goromba félbeszakításra Kalabusz uram elkezdte csendes hidegvérrel lehúzni a csizmáit a lábairól, leoldani a nyakravalóját a torkáról.
Garabos uram csak bámult, hogy mi lesz ebből.
– E biz, a mákos teremtette, meg akarja úszni a ciberelevest.
De nem arra való volt a nekivetkőzés.
Hanem arra, hogy Kalabusz uram a két kapcáját összegyűrte csomóba, azokat a nyakravalójával a két fülére kötötte; így aztán nem hallott semmit, nem zavarta meg az ájtatosságát a külvilágból eredő hang: folytathatta, ahol elhagyta, s most már maga is hozzálátott az evéshez, a nyelési időközöket felhasználva az elmulasztott imádkozás helyrepótlására.
Akkor aztán az egyik imádkozott, a másik káromkodott, duettben: Ráby Mátyás meg olvashatta, hogy „Beatus ille, qui procul negotiis…!” (Boldog, ki hivatal nélkül…)
Utoljára is Garabos uram lett az, aki nem állhatta ki tovább a versenyt. Az ő lova dőlt ki.
Odavágta a tál közepébe a kanalát, hogy Kalabusz uramnak szemeszája tele lett korpaciberével.
– Eb eszik többet egy tálból ezzel az istentiszteletben telhetetlen bőrharanggal! Hisz ehhez képest a bicskei vásáron koledáló vak koldus még néma barát! Hogy rúgnák ki a fogát azok a szentek, akiket lábuknál fogva rángat le az égből! Mondj már egy áment, láncos menkű kerülgette! Mondd, hogy: ámen! Aztán „szentmártoni mákos rétes, kívül mákos, belül üres!” Mondjad rá, hogy alleluja!
De biz azt Kalabusz uram nem tette.
Mire aztán Garabos uram kirúgta a széket maga alól; s elkezdett megint járkálni nagy sarkantyúcsörömpöléssel alá s fel, sorba vette a görbe áldásokat. – Egész arzenálja volt káromkodásokból! A bécsi fegyvertár nincs úgy megrakva ócska, furcsa fegyverekkel, mint amilyen múzeuma volt Garabos uramnak cifra káromkodásokból. Kár, hogy valaki nem gyorsírta utána; egész florilegium lett volna belőle. A bekötött fülű Kalabusz meg annál hangosabban mondta a maga lerónivalóit.
S ez így ment napestig.
A szegény közbeszorult Ráby aztán csinálhatott, ami neki tetszett. Puritán kedélye éppen úgy undorodott a mosdatlan szitkoktul, ahogy sérté az érthetetlen imahadarás. Hát még a kettő együtt.
Már ezt pedig meg kellett szoknia; mert ezek, amíg csak el nem aludtak, mindig ezt folytatták, az egyik szidta a szenteket, a másik meg magasztalta, s amint felébredtek, mindjárt rákezdték. Néha már az ágyban fekve Garabos uram kidűlt a maga munkájából; de a másik nem engedte elaludni: még az győzte a dicséretet; akkor aztán Garabos felkapta a sarkantyús csizmáját, odavágta Kalabusz uramhoz, egyiket a másik után; az meg visszahajigálta azokat az ő fejéhez; utoljára kiugráltak az ágyaikból, egymás hajába kaptak, birkóztak, egymást a földre teperték, megdögönyözték, asztalt, széket felforgattak: Rábynak kellett őket mindig szétválasztani. – No, ez szép mulatság lesz, ha soká így tart.
