A hátramaradt
A hátramaradt
Ghedimin herceg ma együtt ebédelt a feleségével.
Sem a férj, sem a nő nem hozta szóba a mai jelenetet, ami a szarvasvadászatot befejezte. Pedig lehetetlen, hogy az egész városban szét ne futott volna annak a híre. Csak a rendőrség nem vett róla tudomást. Még az elejtett szarvast is otthagyták, ahol elesett, majd csak sötéttel fogják azt elszállítani, hogy senki se lássa, ki vitte el.
– Lesz ma szerencsém önhöz az operaházban? – kérdé a hercegnő.
– Nem tudom, elmehetek-e?
– Kár lesz elmaradni. Ma Ilmerinen kisasszony utoljára énekel a „Titkos házasság”-ban, s nagy ovációk készülnek a részére. (A hercegnő arra gondolt, hogy ma ki fogják fütyülni Zeneidát, s azt nagyon derék dolog lenne a hercegnek neje páholyából végigélvezni.)
– Sajnálom, hogy nem ígérhetem meg. De ezen az estén, mint ön nagyon jól tudja, az öreganyámat kell meglátogatnom, s a jó asszony, ha egyszer megkaphat, el nem ereszt. Az egész világról kérdezősködik, s aztán szigorúan megköveteli tőlem, hogy mikor az éjféli harang megszólal, a szobája melletti kápolnában leüljek az orgonához, s a bűnbánó zsolozsmát énekeljem. Ezt nem tagadhatom meg tőle. Inkább ha azt akarja ön, hogy együtt töltsük a mai estét, jöjjön fel velem hozzá.
– Óh, köszönöm a jó mulatságot. Én még nem éneklem a zsolozsmát.
– Még úgysem látogatta ön meg nagyanyámat, mióta egybekeltünk.
– Tudja, hogy félek a halottaktól.
– De hisz ő szegény még eleven.
– Annál rosszabb. Élőhalott. S én irtózom egy múmiát látni, s arra gondolni, hogy magam is ilyenné lehetek valaha.
– No, hát jó mulatságot, kedvesem.
– Nagy áhítatot, kegyelmesem.
A herceg eltávozott. A hercegnő utánaküldte a törpéjét, hogy elrejtőzve a lépcsőház narancsbokrai közé, lesse ki, vajon a herceg csakugyan a nagyanyja lakosztályán marad-e, és meddig marad ott.
Ghedimin Makszimovics Iván valóban a nagyanyja lakosztályába távozott az összekötő folyosón át. Az öreg úrnő a Ghedimin-palota középső szakaszában lakott, melynek ablakai mindkét felől udvarra nyíltak.
Éppen húsz esztendeje már annak, hogy Anna Feodorovna el nem hagyta a szobáit. Még a rekkenő nyarat is ott tölti a prémbőrökkel kivert falak között, amikor minden úrféle menekül a fővárosból a Néva szigeteire.
1804 tavaszán egy makacs idegbaj erőt vett rajta, s azóta az egész járása-kelése e földön az étkező asztalától a kártyázó asztaláig, s onnan vissza, egy kerekeken gördülő zsellyeszéken. Fél a szabad légtől.
Eleinte, az első években társasága is volt: három korához illő öreg asszonyság, akik eljártak hozzá whistezni és pletykázni. Lassanként kimaradoztak. Először egy, azután kettő, utoljára mind a három. Senki sem merte neki tudtul adni, hogy meghaltak. Azt hitették el vele, hogy nehezen esik a lábaiknak a lépcsőn fölmászni. Azóta egyedül, egymagában játszik whistet.
Most is azt a tarka kattunkelmét viseli, ami 1803-ban olyan nagy divatba jött, azáltal, hogy Sándor cár megtiltotta a külföldi gyapotszövetek behozatalát. Azt hiszi, hogy mai nap is azt hordja a metropolisban minden úrhölgy. És hozzá azt a tollas barettet, ami hasonlít a turbánhoz.
Tizenkét esztendeje már, hogy a vele egyívású emberek közül az utolsó meglátogatta. Azok mind elmentek már haza, az őseikhez. Hanem neki ezt nem szabad megtudni. Azok mind élnek, s neki ünnepélyes alkalmakkor izeneteket, üdvözleteket küldenek; szentelt kalácsokat, fonatos pereceket, hímes tojásokat cserélnek ki egymással még most is, s húsvét napján ott vannak a cifra látogatójegyeik az asztalán, ez aranybetűs mondattal: „Hristos voszkresz.”
A világtörténet ott maradt el rá nézve, ahol I. Napóleon és I. Sándor császárok örök időkre békét kötöttek egymással, s azzal egyidejűleg az ő egyetlen fiát, Vaszilovics Makszimot a cár kinevezte az új georgiai dzsidásezred parancsnokának. Georgiát akkor kebelezték be Oroszországba, s Anna Feodorovna most is dicsekedve emlegeti, hogy egy napon Georgia volt császárjával, Heracliussal is volt szerencséje beszélgethetni, kit az ő kedves Makszimja vezetett föl hozzá. Ugyan nem értették meg, amit egymáshoz beszéltek, mert az excsászár csak perzsául tudott, ami nem hasonlít sem az oroszhoz, sem a franciához, hanem azért igen jól mulattak.
Ettől fogva gondja volt rá a családnak, hogy a jó öregasszony nyugalmát ne háborítsa meg semmi a világesemények nagy zajából. Az ő számára külön nyomattak egy hírlapot, amiből minden háborús hír ki volt hagyva. A fejedelmek nem tettek a világon egyebet, mint elvették egymásnak a leányait feleségül, országaikat nagylelkűen odaajándékozták egymásnak, a tábornokaikat minden ok nélkül feldíszítették, érdemrendeket osztogattak, s hogy mégis vérontás nélkül ne maradjon a század, a távol Tenedos szigetén megverték a hitetleneket, s Perzsia határán levertek egy-egy kurd lázadást.
Anna Feodorovna még a rettenetes francia hadjáratról s Moszkva iszonyú leégéséről sem tudott meg semmit.
Pedig a borodinói csatában az ő egyetlen Makszimja is elesett. Az ő hírlapjában az állt, hogy Vaszilovics Makszimot kinevezte a cár Georgia kormányzójává, s az oda ment el – búcsúzatlanul. Azóta onnan izenget neki, s küldöz leveleket, amiket az inasa olvas fel előtte, mert az ő szemei már nem tudják.sorba szedni a betűket. Jó fiú! soha el nem felejti az anyját.
Ez az inas, a jó Ihnáskó, az ő mindenese: szakácsa, szobaleánya, felolvasója. Az is lehet már valami hetvenöt éves, s ilyenforrnán valami tizenöt évvel fiatalabb úrnőjénél. Asszonycseléd nem állná ki, hogy napról napra lakatot vessen a szájára, s elhallgasson minden rossz hírt, ami odakünn történt; óh, ezt nem lehetne asszonytól kívánni. Férfi is csak olyan bírja azt meg, mint Ihnáskó.
Kivált egy ilyen ünnepnapon, amikor Anna Feodorovna nem kártyázik, mert az bűn volna. Annál többet kérdezősködik. Szerencsére igen jó étvágya van, s minden süteményből tud jóízűen enni, amit „barátnéi” küldöznek neki a maslica utolsó napján.
– Te Ihnáskó, nekem úgy tetszik, hogy ezt a kalácsot nem maga készítette a Sofia Ivanovna. Az ki szokta szedni a mazsolaszőlőből a magokat. Kóstold meg csak.
– E biz igaz. Nem lát ám már a jó lélek.
– Igaz biz az; hisz az is öreg már velem együtt; elég oka lehet rá, hogy ne lásson.
(Legfőbb ok pedig az, hogy hat láb föld van közte és az Isten világa között.)
– Hát a kis hercegnő, meg a Fekete grófnő elküldték-e üdvözleteiket a mai napra? Meg az altábornagyné, aki olyan nehezen hall?
– Mind itt vannak a köszöntő leveleik az ezüstasztalon.
– Feleltél-e nekik illendőem
– Azonnal feleltem.
– Az altábornagynénak nagy betűkkel kellett volna ám írnod; mert igen nagyot hall. Hát az a szegény koldusasszony eljött-e a meleg ruhákért? Nem mondott-e jövendőt? Nem jön-e valami üstökös csillag? Csak az ne jöjjön! Hát a nagyhercegnőknek nem vitted-e el a bokrétákat?
– Elvittem. Megköszönték.
– Nem mentek még férjhez? Istenem, már arra valók volnának.
(Férjhez bizony, mind a ketten, még gyermekkorukban: ahhoz a fehér lovas vőlegényhez, ki a másvilágon tartja a nászt; de Anna Feodorovnának azt sohasem mondták meg.)
– Hát az öregember hogy van?
– Csak úgy, mint rendesen.
– Használja-e az általam küldött Erzsébet-golyókat a köszvény ellen?
– Erősen használja.
– Tud-e éjszaka aludni?
– Hát egyszer tud, máskor nem tud.
– Nem haragos nagyon, mikor holdújság van vagy ha szél fúj?
– Hébe-hóba; de csak megengesztelődik.
– Az a csúf pipa tudom, hogy mindig a szájában van. Úgy ül a füst között, mint egy szénégető.
– Hát mit csináljon egyebet?
– No megállj. Vidd át neki: itt van, ezt a jó meleg hálósipkát. Magam kötöttem az öregember számára, piros harasztból. Mindig szerette a piros sipkát. Mondd meg neki, hogy gondoltam rá, nem úgy, mint ő énrám. De hát mit is küldhetne ő nekem? Pipahamut?
(Hajh biz az az öreg ember maga is rég hamu már. Ő volt a férje a jó Anna Feodorovnának. Maga is köszvényes ember volt, aki évekig nem látta a feleségét, bár egy házban laktak; járni egyik sem volt képes. Azután az egyik nem tűrhette a pipát, a másik meg nem tudta azt letenni a szájából. Egyszer aztán ő is nyugodalmasabb helynek találta az Alekszander Nyefszki kathedráléjában levő sírboltját az eddigi fekhelyénél; de olyan csendben temették el, hogy az öregasszony nem tudott meg a haláláról semmit, s még egyre készíti számára a jó meleg sipkákat.)
– De hát a „pulya” hol marad olyan soká? Tán csak nem beteg a „pulya”? Az volna csak szép, ha megfeledkezett volna rólam a „pulya”! Majd megmosnám a fejét a „pulyának”!
Ihnáskó aztán megnyugtatja az öregasszonyt, hogy a „pulyának” őfölségéhez a cárhoz kellett menni fontos tanácskozásra. Bizonyosan egy elajándékozni való országról van megint szó. – Az már más!
Hja bizony a pulya már nagy ember; harmincesztendős férfi, s valamennyi érdemrendnek gyémántos tulajdonosa. Ez az unokája a jó öregasszonynak, a délceg, hatalmas Ghedimin Makszimovics Iván herceg. A nagyanya most is csak úgy hívja őt, hogy a „pulya”.
Régóta ég már a lámpás a szobában: néha egész nap nem oltják azt ki. A legkisebb szélzúgásra minden ablaktáblát bezárnak, s két-három nap elmúlik anélkül, hogy megvirradt volna ebben a szobában. Nincs is a szoba lakójának semmi szüksége a nappal és éjszaka különbségeinek megfigyelésére. Ő nem kel fel, nem fekszik le. Ott ül a kerekes karszékében, s ha rájön az álom, elalszik, s mikor felébred, enni kér, s étvágya jó. Minden vasárnap behívatja a nőcselédeit, azok újra öltöztetik, megmosdatják, s az neki egy hétre elég. A vasárnapot megtudja arról, hogy éjfélben az Izsák-templom minden harangja elkezd búgni, s a pénteket arról, hogy a hírlapja akkor érkezik meg. Azon is elég egy héten keresztül ötölni-hatolni a jó Ihnáskónak. Néha össze is disputálnak ketten a „magas politika” felett. Most éppen feszült viszony van az úrnő és a szolga között. A hírlapban ugyanis ez állt: „A hős Csernyi Gyurka megvette Belgrád várát a töröktől.” Az úrnő ezt akként kívánta érteni, hogy ostrommal vette be, s a hitetleneket mind kardélre hányta; a szolga azonban betű szerinti értelemben vette azt: megvette rendén, leszámlálva a pénzt a tulajdonosnak a markába. Ezen nagyon összevesztek. „No majd igazságot tesz a pulya, csak jöjjön elő; az majd megmondja, s ha neked van igazad: kapsz egy újdonatúj tulupot rókaprémmel; ha pedig nekem van igazam: kapsz huszonötöt a hátadra ezzel a fűzfa korbáccsal a saját kezemből.”
A saját kezéből! Ami egy legyet sem tudna már leütni, s azzal a fonott vesszőkorbáccsal, aminővel a gyermekek szoktak egymásra verni aprószentek napján.
Hanem az öregasszony nem felejti el a félretett bosszút, s már harmadszor figyelmezteti Ihnáskót, hogy tegye le mellé két székre az új köntöst meg a korbácsot, hogy megkaphassa rögtön valamelyiket, mihelyt a „pulya” megérkezik.
S nyomban elfelejti az egész haragját és Belgrád várát Csernyi Gyurkával együtt, amint előtte áll a „pulya”. (Olyan csendesen jött be a szőnyeges ajtón, hogy csak akkor látja meg, mikor az már előtte áll.)
A „pulya”! A főváros legdélcegebb férfia. Olyan termet, mint maga a cár. Komoly, méla tekintet, ábrándos szürke szemekkel.
– Na te rossz gyerek! Ilyen későn kell jönnöd? Nem kijátszhattad magadat egész nap? Most van vége az iskolának? Nem félsz, hogy mindjárt letérdepeltetlek?
Már ott térdelt előtte. S az öreganya sovány, redős kezét arcához szorítva, odarejté a fejét annak az ölébe.
Ez volt az egyedüli hely a világon, amit otthonának mondhatott. Itt szeretett igazán.
Az öregasszony kacagott, s elhúzta a kezét a forró csókok elől, hogy a hajába markoljon a „pulyának”.
– A rossz kölyök! Hogy tud hízelkedni! Mint a macska. Jól van no. Nem kapsz verést. Megbocsátok. Ne sírj hát. Éppen olyan feje van neki, mint az én jó Makszimomnak. Csakhogy az engem jobban szeret, mint te. Annak már olyan idős korában két érdemcsillag is volt a mellén. Hát te mire nézed a napot? Szereztél már becsületet? Utolérted az apádat? (Az öregasszony kezei elkezdtek az unokája mellén keresgélni, s megtalálták rajta a Nyefszki Sándor-rend gyémántos csillagát, erre örömtelten kiálta fel.) – Micsoda, te „pulya”! Hiszen ez nem is kereszt, de csillag! S még gyémántokba foglalva. Ah! Te megloptad az apádat. Annak kellett volna a gyémántos csillagot megkapni.. Az egy hős, egy nagy ember. De ugyebár: azóta az is megkapta az elsőrendű csillagot? ugye, ugye? kirakva ilyen szép gyémántokkal.
(Igen, igen, megkapta: kirakva szép fényes kavicsokkal – a Moszkva-parti fövény alatt!)
– No hát állj fel, hiszen nagy ember vagy már; nem illik az öreganyád előtt térdepelned; mit mondana a cár, ha megtudná, hogy az ő belső titkos tanácsosa még letérdepel az öreganyja elé? Beszélj nekem nagy, országos dolgokról. Én értek hozzá. Óh, Pál cár idejében mindenbe be voltam avatva. Én tartottam vissza az „öregembert”, hogy bolond fővel nem ment a Pahlen gróf összeesküvésébe. Most ülhetne Szibériában! Ugye, te szereted a cárt? Úgy is illik. A nagyapádat Pál cár hányszor megütlegelte! Még csak nem is panaszkodott érte soha. De most csak nincs ugye, összeesküvés a cár ellen?
– Nincs, mamuskám.
– Ha megtudod, hogy van, följelentsd. Ez olyan, mintha meglátnád, hogy öreganyád nyoszolyája alá gyilkos van elbújva: bizony kihúznád a lábánál fogva. Aki a cár ellen vét, azt megbüntetik, aki pedig érdemeket szerez, azt megjutalmazzák. Úgy-e hogy tett Kutusovval? Kitörte a koronájából a legszebb drágakövet, azt ajándékozta neki, s a kitört kő helyébe egy aranylapot illesztett e névvel: „Kutusov”. Te „pulya”! A „Ghedimin” név sem rosszabb a Kutusovénál.
Iván elsápadt. A Ghedimin név? Igen! Meg a cári korona? Azoknak is lesz egymáshoz valami közük. – Koronatörésről bizony lesz szó!
– Egész életemet annak szentelem, mamuskám.
S aztán elpirult önmaga előtt.
Nem mondott igazat. Sohase mondhat igazat. Soha és senkinek. Ez az egyetlen teremtés van a világon, aki igazán, őszintén, lelkéből szereti, s még ezt is folyton-folyvást ámítgatnia kell. Korán reggeltől késő estig folyvást hazudnia kell szemtől-szemébe néző embereknek, hazugságokat elhullatnia háta mögött leskelődők számára, úgy, hogy mikor éjjel imádkozni akar, nem viszi rá a lelke, hogy elkezdje: „Hajtsd hozzám, uram, füledet”; azt hiszi, hogy még az Isten előtt is hazudni fog.
– No de régen vártalak ám, hogy eljöjj. Nagy vitám volt az Ihnáskóval, s neked kell benne a bírának lenni.
S elmondta a vita tárgyát. – „Melyikünknek van hát igaza?”
Iván elnevette magát.
– Rendes észjárás és emberi tapasztalat szerint neked volna igazad, mamuskám; mert várakat csakugyan úgy szokás megvenni, fegyverrel. Hanem ebben az egy esetben kivételesen mégis csak az Ihnáskónak van igaza; mert Csernyi György csakugyan úgy vette meg jó pénz árán Belgrádot a basától. Azért csak add neki a tulupot, nem a korbácsot.
Az öregasszony odainté a szolgát.
– Hallottad ezt Ihnáskó? Ilyen az igazságos férfi az országban. Aki igazságot oszt a szolgának az úr fölött, s igaz ítéletet hoz még a tulajdon öreganyja ellenében is! Örüljetek népek, hogy ilyen ember kezében van a sorsotok. Akinek a száját nem hagyja el más szó, csak igaz szó!
Iván félrefordult.
– No gyere ide, ülj mellém. Aztán gyónj meg. Mikor fogsz már megházasodni? Itt volna ám már az ideje. Nem választottál még?
És Ivánnak azt kell rá felelni: „Nem”! Hiszen nem mondhatja meg, hogy „Három éve már, hogy nőt hoztam a házhoz; nőt, akinek nincs annyi szíve, hogy bemutassa magát az öreganyjának; mert irtózik tőle, amiért az olyan vén és ráncos arcú”.
Azt kell mondania, hogy senkije sincs.
– Most hazudsz! Hadd tapintom meg az orrodat. Persze, hogy lágy az orrod. Hazudtál. Hogyne volnál szerelmes. No ide ügyelj. Nézd, itt tartogatom a fiókomban a menyasszonyod számára való fejdíszt. Látod, én gondoltam terád. Egy diadém. Nekem is az volt a fejemen, mikor az öregemberrel megesküdtem. Még akkor Moszkva volt a főváros. Még akkor ennek a palotának a helyén egy fűzfás mocsár volt. A te menyasszonyod is azt tegye fel. Neked adom. Csak tedd el. Te tudod, hogy kinek add azt: majd aztán én is megtudom. Akit te szeretsz, aki asszonyod lesz.
Iván pedig csak ezt nem tudta igazán. Volt egy asszonya, de az őt nem szerette, s volt egy szeretője, de az nem lehetett az ő asszonya. Egyiknek sem adhatta ő azt az ősi menyasszonyi ékszert.
– Elteszem, mamuskám, míg rákerül a sor.
– No de mármost velem fogsz vacsorálni, ugye? Az utolsó vajas lakomát nálam költöd el. Nem mégy el dévaj cimborák társaságába tivornyázni, ahogy a többi korhely fiúk, akiket az éjféli harangszónál a butesnikoknak kell kiűzni a korsókból, meg még rosszabb helyekrül is. Te a nagyanyáddal vacsorálsz, ahogy jó gyermekekhez illik.
És Ivánnak még azt is hazudnia kellett, hogy az étel ízlik neki, amiből nagyanyja bőkezű unszolással halmoz fel az asztalra.
Pedig akkor kelt föl az ebédtől, s aztán várt rá egy lukulluszi lakoma a szép Zeneida kastélyában.
De ha még csak a gyomor tiltakozott volna az áldozat ellen! A szív volt túlterhelve jobban. Mennyi aggodalma súlyosult rá ennek a mai éjszakának! Ha elgondolta, hogy a sértett női bosszú éppen ez órákban önti ki pusztító mérgét azon másik nő ellen, akiről mindenki tudja, hogy az ővele igen közel összeköttetésben áll, s akit őneki lehetetlen megvédelmezni – és legkevésbé a megtámadója ellen, aki saját felesége. Talán most, e pillanatban követik el rajta a legnagyobb megbántást, mely egy művésznőt összezúz. Ha itthon volna a cár, azt nem mernék tenni; de távollétében minden szabad, amit Arakcsejeff, a mindenható kegyenc megenged.
Őszintén megvallva, Iván örült neki, hogy most nem lehet ott. Lágy, önakarat nélküli, szelíd kedély volt, akit a helyzet nem neki való izgalmakba sodort. Egy fejjel kilátszott a tömeg közül, s az a fej eszes volt; ezért vezérnek szánták. S őt boldogtalanná tette ez a nehéz szerep, amihez minden tehetség meg volt neki adva – a bátorságon kívül. Legtöbb kedve lett volna neki egy szép napon itthagyni az egész világi birtokát, a szövetségeseit, a palotáit, az egész orosz birodalmat, kézen fogni Zeneidát, elmenni vele a világba, s énekelni mellette a tenorpartikat: – talán meg is tette volna, ha Zeneida több nem lenne, mint puszta művésznő. De hisz a nyugtalanító aggodalmak nehezebbike az, hogy mi történik ma azon a másik színpadon? Az egyiken talán szalmakoszorú vár kedvesére. De hát a másikon? Arról a színpadról a szereplők vére szokott alácsorogni.
S a jó nagyanya nem győzte őt eleget kínálni, hogy egyék. És közbe kérdezősködött tőle Mária Lujzáról és a nagy Napóleonról meg a kis római királyról s más ilyen idejétmúlt emberekről: amikre Iván mind olyan fonák feleleteket adogatott, hogy alig győzte őt a jó Ihnáskó helyreigazítani, aki a „maga hírlapjából” sokkal jobban volt mindezekről értesülve.
Mikor aztán megkondult az első harang odakünn: az öregasszony egyszerre kivette a szájából a beletett falatot, s visszatette a tányérjára. Ihnáskó parancsszóra nem várva elszedte az ételeket, s más selyemabroszt terített az asztalra.
– Itt van a böjt. Térjünk Isten atyánkhoz! – suttogá a jámbor öreg.
Iván megcsókolta öreganyja arcát, az is az övét. A nő hálószobájából egy kis alacsony ajtó nyílt a kápolnába. Iván az ajtón belépett, s míg az öregasszony olvasóját morzsolva kezében, imádkozni kezdett, addig a kápolnában megszólalt az orgonahang, s egy tiszta, csengő férfihang elkezdé énekelni a zsoltárt.
– Milyen jó keresztyén, milyen jó fiú ez a Makszimovics Iván! – suttogá ima közben Anna Feodorovna. – S milyen gyönyörű hangja van. Beillenék a cár énekkarába!
S a zsoltár és az orgona zengése mellett, ájtatosan dicsérve Istent, s imádkozva élőkért és élőknek hitt halottakért, csendesen elszunnyadt a karszékében. S a zsoltár és az orgona még azután is zengett. Mert ez a Makszimovics Iván, ez a Ghedimin herceg olyan véghetetlen kegyes, jó fiú.
Aztán ez is csak hazugság volt. Amint Iván belépett a kápolnába, már ott várt rá egy énekes a cár énekkarából, akit oda egy rejteklépcsőn bocsátottak be, s annak a feladata volt énekelni és orgonázni, míg az öregasszony elalszik.
Ghedimin herceg pedig a rejteklépcsőn és titkos folyosón át rögtön eltávozott. Palotájának összeköttetése volt a szomszéd házzal. Ott álruhát vett magára, s az udvaron álló szánba vetve magát, megmondta a kocsisának, hogy hová hajtson.
A színházból visszatérő hercegnőnek mind a kapus, mind a törpe azt mondták, hogy a herceg itthon van, a nagyanyja lakosztályát még nem hagyta el.
