A nyolcas fogat
A nyolcas fogat
Ghedimin herceg egyszerű, címer nélküli szánban, nem egyenruházott kocsissal indult ki titkos lakhelyéről. Kocsisának azt az utasítást adta, hogy hajtson a színház felé.
Nagyobbszerű színháza az új fővárosnak még akkor csak az operaház volt. Abban aztán játszottak egy este drámát, vígjátékot, operát egymás után; az előadás eltartott rendesen éjfélig.
Az oroszokat azon időben meglepte a színművészet iránti lelkesedés. Az az egy színház kevés volt nekik, annálfogva azt találták ki, hogy a gazdag hercegek saját palotáikban építtessenek színházakat, s azokban játszatták saját meghívott vendégseregük előtt saját színtársulataikkal Shakespeare-t, Molière-t. Magában a két cári lakban, a téli palotában s az Eremitage-ban is volt magánszínpad, amin csak udvari színészek debütáltak. Sőt egy nevezetes előkelő főúr még a falusi jószágára is magával hordta a színtársulatát, s minthogy faluhelyen ami legnehezebben megszerezhető egy jó színielőadáshoz, az a t. c. publikum, annálfogva még egy viaszbáb-gyűjteményt is szerzett hozzá: tábornokokat, tanácsosokat és elegáns úrhölgyeket, szalmával kitömve, kik a zártszékeket végigüljék, hogy tökéletes legyen az illúzió. Tudnivaló, hogy az ilyen színművészek a főúr jobbágyaiból cseperedtek fel, annálfogva egészen valószínű az az adoma, hogy mikor egyszer Othello javában fojtogatná Desdemonát, a főúr nagyot prüsszentett a páholyában, mire a gyilkos mór rögtön abbahagyá a sötét gonosztettet, s előrelépve a lámpáig, „kedves egészségére” kívánta a kegyúrnak a megrázkódást, s csak azután tért vissza Shakespeare kegyetlen ötletét végrehajtani.
Ebből képzelhetni, mily fokú lelkesedésnek kellett ott kifejleni egy oly rendkívüli művészi tünemény iránt, aminő Ilmarinen Zeneida volt. Saját országuk szülötte. (Igaz, hogy maga Finnország is abban az évben született Oroszország számára, amelyben Zeneida.) Zeneida nagyobb hatalom volt, mint egy miniszter. Hiszen már II. Katalin cárnő idejében lehetett bátorsága egy primadonnának azt mondani a cárnő szemébe, ki azt hányta fel neki, hogy máris annyi fizetése van, mint az első tábornagynak, hogy „no hát énekeltessen magának felséged a tábornagyjaival”.
Nem is attól félt legjobban Ghedimin herceg, hogy Zeneidát valami méltatlan meggyalázás éri, ami egy sértett vetélytársnőtől kitelik, hanem inkább attól, hogy ez a nő (amilyennek ő ismeri) képes lesz, amint az első füttyhangot meghallja, kiugrani a proszcéniumlámpák elé, s rágyújtani a Marseillaise-re, s amely percben elkezdenek a nagy operaházban szalmakoszorúkat hajítani, a másodikban már emberfejekkel fognak hajigálózni. Egy ilyen szikra kell csak hozzá, s fellobban az egész tűzakna.
Erős szívdobogása volt, amint az operaház felé közelített. A bömbölő száz harang nem engedett semmi zajt hallani. Mikor aztán a harangok elnémultak, akkor egyszerre felhangzott a hosszú utca, melybe szánkója befordult. Az egész széles sugárút egy zsivajgó néptömeggel volt belepve, mely feléje hömpölygött. – Mi ez? Forradalom vagy diadalmenet? Száz meg száz fáklya világít a fejek fölött.
Sebesen dobogott a szíve. Nem volt forradalmi jellem. Nem az az ember, akit a gyönyör megittasít, mikor a nép oroszlánordítását hallja. Lelkében rettegett attól. De nemes ember volt, aki szíve-lelke ellenére el tud veszni azokkal együtt, akiknek hűséget esküdött: aki el tud menni a bitófáig, pedig irtózik tőle, azon nagy eszmékért, amiket imád. – Sok emberből lett már hős oly módon, hogy hiányzott a bátorsága elfutni a csata elől. Iván herceg ott maradt, s bevárta a tömeget.
Egyszer aztán látott valamit, ami csakugyan újdonság volt előtte.
A fáklyáktól megvilágított csoport közepett siklott tova egy aranyozott szán, melynek orrát egy aranyhattyú képezte: Zeneida ismeretes szánkója, abban ült a művésznő, drága nyusztbundájába burkolva, s azonfölül eltemetve virágcsokrok közé (amik kandírozva voltak már a fagytól), a szánkót pedig egy nyolcas fogat húzta; igenis: olyan fogat, aminőn még a cár sem járt soha; nyolc bojár ifjú, a színéből válogatva a jeunesse dorée-nak, s aki a bakon ült, a kocsis helyén, az maga Galban lovag. Az aranyifjúság maga vontatja hazáig az ünnepelt művésznő szánkóját.
Ghedimin herceg maga is kiszállt a szánjából, s a tömeg közé vegyült, Zeneidát kísérve.
Egy ember törte magát a sokaságon keresztül, akiben a felesége inasára ismert. Az a szánhoz érve, egy óriási jácintcsokrot nyújtott át Galban lovagnak, néhány szót suttogva hozzá, mire a lovag felállt és harsány hangon kiáltott:
– Hohó, uraim! Nemes paripa urak! Megálljunk egy pillanatra! Íme a legfényesebb trófeum! Ezt a csokrot a briliántos fogantyúval küldi „hódolata kifejezésével az isteni művészet iránt” a mi felséges Zeneidánknak – Ghedimin hercegasszony.
A hurrákiáltás egy pillanatra egész ködöt lehelt a hideg légbe.
– Allons. Előre! Nemes táltosok!
A nyolcas fogat vágtatva vitte a szánt.
A szán hátulsó bakján állt egy fiatal ember. Mikor Zeneida átvette a csokrot, az a fiatal férfi odahajolt eléje, úgy, hogy az ábrázatja éppen megfordítva került a hölgy arcával szembe. Még az ismerős arcra is nehéz ily helyzetben ráismerni.
A megfordított arc ezt súgta a hölgynek: „Timeo Danaos et dona ferentes.”
– Nem tudok diákul – szólt a hölgy –, fordítsd le más nyelvre. S a megfordított fő extemplo visszaadta azt hazai nyelvén tökéletes hexameterben: „Félek a muszkától, ha ajándékot hoz elém, is.”
– Köszönöm, Puskin!
Azok, akik az „Észak Szövetségéhez” tartoztak, egymást a vezetékneveiken szólították, eltérve az ős orosz szokástól, mely mindenkit a keresztnéven szólít, a férfinak az atyja, a nőnek az anyja keresztnevét toldva a magáéhoz.
Tehát ez a fiatalember „lesz” Puskin. Még most nem az. Még most senki.
