A másik leány
A másik leány
A másik leány volt Nariskin Zsófia.
Gyöngéd, túlfinom alak, olyan szőke hajjal, mint az árvalyánhaj. Jó szerencse, hogy el van rejtve emberi szemek elől; mert az arca meglepően hasonlít Ghedimin hercegnőéhez, aminő az volt leánykorában. Vonásaiban a túlérett gyermek izgékony eszessége, összekeveredve a másik ellentéttel, a babonás félelemmel. Csak a szemei szelídebbek, mint szép hasonmásáé: nem olyan büszkék, lenézők; hanem mélán elábrándozók.
Aztán mi ábrándjai lehetnek egy leánynak, aki még sohasem látta a világot? Azt a világot amely tele van emberrel. Szép, ragyogó tájakat igen: sziklákat, erdőket, vízeséseket; de az emberi társaságból senkit, mint a dajkáját, akitől szívesen megtanulta a babonákat, tündérmeséket; aztán meg nevelőnőit, akiktől semmiképpen sem tanulta meg a földleírást és a szépműtant. Mindenki kényeztette, és senki sem szerette.
Körülötte mindenféle játékszer és megkezdett női munka hever, ahogy beléjük unva, egyiket a másikra dobálta: ostábla, kártya, sakkfigurák, türelemképek, hímzések, rajzolatok, kivágott sablonok. Egy széles ottomanon ül, fehér, hímzett pongyolában, két lábát felszedve maga alá, míg a királyleány egy alacsony tabouretten ül a lábainál.
A belépő hatalmas úr itt sem talál kegyelmes fogadtatásra. Bizonyosan valami jó mulatságot szakított félbe a leányok között.
Pedig úgy látszik, hogy joga van egész bizalmasan odamenni a halavány leányhoz, s annak a fejét a két keze közé fogva, egy egészséges csókot nyomni az arcára, aminek a nyomait aztán a leány gyermeteg negéddel igyekszik ledörzsölni japonicája ujjával arcáról, amivel azt nyeri, hogy arcája megcsókolt fele piros lesz, mint a rózsa.
– Hogy vagy, oltárképem?
– Ejh, most félbeszakítottad azt a szép mesét, amit Bethsába elkezdett.
– Folytassa, én is hallgatom.
– Lehet is azt hallgatnod, mikor nem tudod az elejét.
– Bethsába lesz olyan jó, hogy még egyszer előlkezdi azt.
A királyleány intett a fejével, hogy újra kezdi, Zsófia pedig a szemöldökével intett a cárnak, hogy üljön oda a kerevet másik vánkosához, s a hatalmas úr megérté az intést, és szót fogadott. Kezei közé vette a leány egyik finom kis kezét, amin a kék erek úgy keresztüllátszottak, s a cirógatás közben igyekezett lopva megtalálni az üterét, hogy annak veréséből találgassa: van-e remény? Kérdezni is akart valamit, de az a vékony szemöld azt inté: „csitt!” S a mindenható ember elhallgatott; engedelmeskedett.
– Hát volt egyszer egy nagy, nagy király – kezdé a királyleány a mesét –, ott a nagy Kaspi-tó partján, akinek volt egy szép felesége, akiről ő nem tudta, mikor nőül vette, hogy az tűzimádó. A tűzimádók pedig mind a dzsinnekkel vannak szövetségben. A királyné azt ígérte a dzsinnek, mikor férjhez ment, hogy ha leánya lesz, azt neki adja, mikor megnő. Mikor aztán a királyleány szépen felnőtt, egyszer csak eljött ám a dzsinn érte, s bekocogtatott a királyhoz. A szegény király ugyan megijedt, mikor meghallotta, hogy a szellem a leányát akarja elvinni.
– Hát nem tudott a szellemmel bírni, ha király volt? – szólt közbe ingerülten a beteg leány.
– Jajh, kedveském, a szellem olyan hatalmas, hogy azzal egy király sem bír.
– Egy császár sem?
– Az sem. Azt nem lehet megfogni, az pedig mindenkit megfoghat. Azt nem lehet bezárni, kizárni, mert az mindenüvé behatol! Annak nincs súlya, mégis agyonnyom; nincs kardja, mégis megöl.
– De jó, hogy a szellemek csak a Kaspi-tó partján laknak!
– Hát mikor a király meghallotta, elkezdett a szellemnek könyörögni, hogy ne vigye el a kedves leányát: csak még egy esztendeig hagyja ottan nála. – „No jól van – mondá a szellem –, itt hagyom hát még egy esztendeig a leányodat, ha nekem ígéred a hüvelykujjadat cserébe.” – A király nem sajnálta a hüvelykujját odaígérni, s azzal elment a szellem dolgára. Egy év múlva megint megjelent a királynál, s követelte a leányát vagy a hüvelykét cserébe. A király nagyon szerette a leányát; de a hüvelykujjától sem akart megválni, mert akkor nem tudta volna többé a tegzét felajzani, s megint csak könyörgött a dzsinnek, hogy engedjen még egy kegyelemesztendőt a leányának. „No jól van, engedek – monda a szellem –, hanem egy esztendő múlva nekem adod vagy a leányodat, vagy az egész jobb kezedet.” A király megint ráállt az alkura. Egy év múlva ismét megjelent a szellem előtte. A király megint csak nem akart megválni a leányától, de még a jobb kezétől sem. Ekkor aztán már a szellem még egy esztendei haladékért az egész karját követelte a királynak.
– De hát sohasem döglenek meg a szellemek? – kiálta közbe Zsófia.
– Nem, szerelmeském. A szellemek örökké élnek. – A király a karját is odaígérte neki, csakhogy a leányát el ne vigye, vagy a kezét le ne vágja. És aztán évről évre mindig visszajött a szellem, mindig többet követelt a királytól váltságdíjul a leányért. Utoljára már a szívét, már a fejét is odaígértette magának. Mikor aztán egészen az övé volt már a királynak a teste, akkor azt mondta neki: itt az utolsó esztendő; most már vagy a leányodat viszem el, vagy ígérd ide nekem még az árnyékodat is. Ekkor aztán azt mondta neki a király: „Nem, nem adok semmit többet, vidd el, ami már a tied, de sem a leányomat, sem az árnyékomat neked nem adom.” – Erre nagy mennydörgés közt eltávozott a szellem, s rákövetkező nap, mikor a király szép csendes, napfényes idővel hajóra szállt, hogy a Kaspi-tón átevezzen, hirtelen zivatar támadt, s hajóstul együtt belefojtá a tóba. Sohasem találták meg a testét. – Hanem a leánya megmaradt, és azután, amíg csak élt, minden este, mikor a nap leáldozott, látott maga felé jönni egy árnyékot: egy emberi árnyat koronás fővel, mely feléje tartott, s amint az árnyék elsuhant mellette, mindig úgy tetszett neki, mintha egy csók érné az arcát, s a fél orcája kipirult utána.
A cár elmélázott. Ez a király, akinek csak az árnyéka jár-kel már a földön, olyan nagyon hasonlít őhozzá. És Zsófia is arra gondolt, hogy az a királyleány, akit megcsókolni eljár esténként egy koronás árnyék, mintha ő maga volna.
Bethsába pedig gyermeteg enyelgéssel veté utána.
– Ilyen meséket hallani minálunk: óh, tudok én ilyet százat.
– Ez nagyon búskomor mese, édeském – mondá a cár.
– De én az ilyeneket szeretem – szólt a hercegleány. – Amiknek szomorú vége van. Ki nem állhatom az olyan meséket, amik azon végződnek, hogy „most is élnek, ha meg nem haltak”. Olvasni is csak olyant szeretnék, aminek valami szomorú vége van. Az orvos pedig megtiltotta az olvasást, hogy az árt. A kis Betszi pedig olyan szép meséket tud mondani.
– Hátha a vacsorádat hozatnád fel? Nem vagy éhes?
– Ejh! Ki gondolna mindig az evésre? Úgyis egész nap egyebet sem csinálunk, mint mindig eszünk.
A leány egy csomó megkezdett süteményes és aszaltgyümölcsös dobozra mutatott, amikből mindegyikből hiányzott egy-két darab.
– De neked valami táplálóval kellene élned: az adná meg az egészségedet.
– Hát ki mondja neked, hogy én beteg vagyok? Add ide a kézitükrömet. Hát nem vagyok én elég piros?
– Az vagy, az. Ma nagyon is jó színben vagy.
– Phi, Phi! – A leány kétszer is a hála mögé köpött. – Nem szabad valakinek a szemébe mondani, hogy jó színben van; mert az szerencsétlenséget hoz. No, hát terítsünk fel a vacsorához.
A hatalmas nagy ember oly hirtelen kész volt inasi szolgálatokat teljesíteni annál a halovány, beesett szemű leánynál, akiben egész világa összpontosult. S oly ügyetlen volt a szolgálattevésben. Nem tanulta ő ezt soha. Eleget is korholta érte az a leány.
– Ej, ej, hogy nem áll a kezedben a tányér! Hát úgy kell a kanalat a kés, villa közé rakni? A sót szépen öntsd ki az asztalra. Nem szabad azt tartóstul együtt feltenni; mert ha véletlenül feldűl, az szerencsétlenséget hoz. A kenyeret ne úgy mesd meg, hogy a kés hegyét beleszúrd, azért megharagszik az Isten. Csinálj keresztet rá a késsel. Óh, milyen ügyetlen az ilyen nagy ember!
Azalatt behozta a Helenka a ciberelevest.
A leány belekóstolt, s aztán megállt a kezében a kanál.
– Ebben valami idegen is van! Ti ebbe húst loptatok bele! Nem eszem belőle. Meg akartok csalni. Meg akarjátok velem etetni a húslevet.
A cár maga is belekóstolt az ételbe, s bizonyítá, hogy azon semmi húslé nem érzik. De már a beteg leány fel volt ingerelve attól a gondolattól, hogy őt meg akarják csalni, s érintetlenül küldött vissza minden ételt. Azután elővette az aszalt gyümölcsös dobozt, s azzal akart jóllakni. A cár könyörgött neki, hogy ne tömje meg vele magát, mert az megterheli a gyomrot; ekkor aztán sírva fakadt, hogy őt meg akarják ölni éhen. Míg végre a cár előhozatta a teafőzőt, s maga főzött neki teát, és abba aztán piskótát aprított, azzal kínálta meg. – Óh, milyen nagy volt az öröme, mikor a beteg leány azt mondta rá, hogy „nagyon jó”, s elköltött egy egész kétszersültet, a másikat is megmártotta, s egyet harapva belőle, odanyújtotta a cárnak, hogy kóstolja meg, milyen jó. Aztán oda hagyta magát vonni az ölébe, s a vállára borulva, elálmosodott. És aztán kérte, hogy fektesse le az ágyába, és bontsa ki a haját. Aztán a jobb keze ujjait a cár ujjai közé fonva, elimádkozta a maga esti imáját; s az Amen szó mellett odaleheltette a cár ajkaira tiszta, szűz lelkét… Ez volt az egyetlenegy lény a világon, akit még a magáénak nevezett! Negyvenmillió alattvaló között egyesegyedül az övé.
Jó éjszakát! A „világ ura” még annyi pepecselni valót talált a beteg leány körül: megmelegíteni a lábához való vánkost a kandallónál; elkészíteni éji asztalára a cukros narancsvizet. A szentelt barkát is odadugta a vánkosa alá, hogy a rossz álmok szellemeit elűzze tőle. Ő! A philosoph! Szentelt barkát! Egy topolyfa cickás ágát, amit a pap szenteltvízzel behintett. – Egy beteg gyermek ágyánál megszűnik a filozófia.
– Eredj már haza – suttogá a leány. – Bethsába itt fog ma nálam hálni. Jó éjszakát. Ma jó álmom lesz.
– Tedd a fejemre a kezedet, kérlek, hogy én is jól aludjam. Jó éjszakát!
És nem nevezték egymást semmiféle édes névvel. Pedig jól tudták mind a ketten, hogy a széles, kietlen világban nincs senkijök egymáson kívül.
Éjfél után volt már az idő, mikor a cár visszatért szánkájához. Nagyon korán van még hazatérni.
– Hajts a Nyefszki prospekten végig – parancsolá kocsisának.
A kocsis tudja már, mit jelent ez a parancs.
A Nyefszki prospekten van egy kétemeletes ház, melynek földszintjén egy cégtábla vonul végig e névvel „Severin”. Ott megállítja a kocsis a lovakat.
Az első emelet ablakai ki vannak világítva. A csöngetésre lámpásos cselédek jönnek elő, s felvezetik az érkező világ urát a házigazdához.
Az egy egyszerű papírkereskedő és nyomdász, aki fiaival, menyeivel, leányaival és vejeivel együtt lakik, s közös üzletet visz. Nagy ünnepnapokon be szokott látogatni hozzájuk a cár, s elgyönyörködik óra hosszant az egyszerű családi örömökben. – Neki ilyen nincsen. – A kisgyermekek verseket mondanak fel a nagyapónak, s az térdein lovagoltatja őket, s csinál belőlük papiros süveggel meg fakarddal generálisokat. – Ilyen tábornokai a cárnak nincsenek. – Öten-hatan karikába állnak, s kört táncolva énekelnek, ki fél, ki negyedrész hangon az „ásimási koldusok”-ról. – Ilyen énekkara a cárnak nincsen. – Vacsora végén olyan tiszta marad utánuk az asztal, hogy meg nem lehet mondani, mi volt a tálakban. – Ilyen lakomát a cár nem tud adni. Aztán mikor elszedték az asztalt, közkívánatra előhozzák a kedélyes „Harang és kalapács” játékot, s játszanak nagy pénzben: dióban. – Ki mit nyert, a játék közben megeszi. – Ilyen okos pénze a cárnak nincsen.
Ott elüldögél közöttük, míg a gyermekek elálmosodnak, s az anyjaik egyenként elviszik őket aludni, sorba csókoltatva velük elébb az ott maradókat: a vendéget is, a cárt. A „téli palotában” ilyen nincsen. – S a nagy vendég aztán elbeszélget az öregekkel a régi jó időkről; elmondatja magának a hétköznapi ember minden búját-baját, amit olyan jólesik annak, ha kedvére elpanaszolhat, s aközben a teás szamovár kifogy, és megtelik újra. Észre se veszi, hogy valami jólesett neki. A tea-e? Vagy a sütemény? Vagy az őszinte szó? A hamisítatlan kedély? – Ilyen teát a cár otthon nem kap.
Odakünn a hosszú, hólepte utcákon pedig vágtatnak a lovas testőrök, s a sunnyogó összeesküvők, félfejüket kidugva a kapumélyedésből, leskelődnek a vágtató hatlovas szán után, késeiken, pisztolyaikon tartva kezeiket. Az üldözött vad nem tud róluk semmit. Senki sem mondja meg, merre járt az éjjel szerteszéjjel a városban, s ki volt az, aki olyan nagyon űzte.
