Az űzött vad
Az űzött vad
Másnap az Izsák-templomban a cári énekkar nyitá meg a nagyböjti ünnepek szertartását. Hírhedett énekkar volt ez. Fenntartva nagy költségen, összeválogatva az egész birodalom széphangú férfiaiból és gyermekeiből. A kortársak magasztalása minden valaha emberi hang által produkált zenén fölülemeli e zsolozsmákat. A cár, hajlott kora felé, semmi zenét sem tűrt már, egyedül a hárfát és a misztikus egyházi éneket. Ezért volt Ilmerinen Zeneida, a szonáták éneklője kiváló kegyence. Színházba nem járt, ha éneket akart hallani, a téli palota, vagy az Eremitage termeibe hívta meg a kedvenc művészeket, s a nagyböjt minden napján elment a templomba a gyermekek énekét meghallgatni.
Ilyenkor aztán az úri rend is divatnak tarta a templomban megjelenni, s a nagyobb ájtatosság kedvéért a hölgyek ez alkalomra nem használtak kármint, csak fehérítőt.
Ott lehetett látni az első sorokban, a főoltárhoz legközelebb állva, Ghedimin herceget és a Muravjeffeket, Orlovokat, Trubeckóikat – mindazokat, kik neveiket a „Zöld könyvbe” saját kezűleg felírták: s a testőrtisztek, kik a múlt éjjel afölött szavaztak, hogy meghaljon-e a cár vagy csak száműzessék, ott meredtek a sorfal mentében, kivont kardjaikat csípőikhez szorítva, s a templom bejáratánál ott térdepelt és verte a mellét társai csoportjában a nagy Marat-testvér is; még le sem vitte a szenteltvíz az ujjairól azt a tintát, amivel a „kés” dalát megírta.
Mind meghajták mélyen a fejüket az uralkodópár előtt, mikor az végighaladt előttük, s talán senki sem volt, aki észrevegye, hogy a férj és a feleség, akiké ez az ország, csak egy-egy ujját nyújtja a másiknak menet közben, s az egész áhítat alatt soha sem néznek egymásra, s a szenteltvíz nyújtásánál nem szólnak egymáshoz.
Ilmerinen Zeneida is ott volt az áhítat szertartásán, s mikor kijött a templomból, egy ott ácsorgó tiszt üdvözlé. Puskin volt az.
– Madame. Ön sírt. Arca csupa nedves. Hát lakik a templomban valaki?
– Nem lakik – felelt neki Zeneida. – Hanem ez az ének az idegekre hat. Állatok vagyunk. A kutya is szokott sírni, ha énekszót hall.
– Látta ön, hogy a cárnő mily áhítattal csókolta a feszületet, az istenember lábát? Nem tudja, mit kérhetett tőle?
– Nem láttam. Nem tudom.
A templomi szertartás késő este végződött, templom után minden ember hazatakarodott. Az utcák elcsendesültek. A nagyböjt első napján az estebédet minden ember odahaza költi el, akinek családja van. S minthogy a pétervári szegényebb néposztálynál minden hét férfira jut egy asszony, azok összebeszélnek, s társaságban keresnek fel egy ismerős magukfajta némbert, aki megfőzze számukra a böjtöt bevezető ciberelevest. Ennek kell minden asztalon párologni ma. Cseréptálban vagy kínai porcelánban. Még a cár asztalán is ez az első étekfogás, s azt a francia szakácsnak meghamisítatlanul kell kotyvasztani, korpábul posajtva, dercekásával feleresztve.
Az első böjtnapi ciberelevest minden családapa otthon költi el. Még a téli palotában is úgy volt hajdan a szokás. – Hajdan! Egyszer valamikor. – Csak kettő számára volt megterítve az asztal: ilyenkor nem hívtak vendéget. A csupa olajjal és nádmézzel készült ételek változatos nemei csak az ő számukra voltak feltálalva szakácsfurfang szerint. – Egyszer aztán jött olyan nap, amikor hiába várta a nő a férjét az első böjtnapi estebédhez: nem jött el. – Pedig sokáig várt reá. Az étel elhűlt. Valami hideg tárgy tolakodott oda közéjük. – Most még csak az ételek hűltek el, majd később a szívek is. – És azért a feleség mégis minden évben nagyböjt első estéjén megterítteté kettőjük számára az asztalt, és felhordatta az ételeket, és várt, várt, hogy a másik társ megjöjjön, várt, míg meghűlt minden étel, s nem nyúlt hozzájuk, őrá várva.
Az órák egyre teltek, a nő várt egyes-egyedül, minden neszre figyelve, nem hangzik-e az ismerős léptek dobaja a kis szőnyegajtó előtt, mely lakosztályaik tornácait összeköti, amelynek megnyílása annyiszor töltötte el szívét földi üdvösséggel. Rég berozsdásodott annak még a zára is.
Egyszer aztán megszólal az órazenemű. Egy zenélő gép, melyet Arakcsejeff készíttetett Párizsban; a dal, melyet elzenél, a nemzeti himnusz; napjában csak egyszer zenéli azt el: éjfél után egy órakor, abban az órában, amelyben Pál cárt a főnemesei és tábornokai hálószobájában meggyilkolták.
A meggyilkolt fia, ki apja holttestén keresztül lépett a trónra, sok éven át ott hallgatta, a nagy évfordulók napjain, arcra borulva, és az imazsámolyt nedvesítve könnyeivel, ezt a búskomor himnuszt, s volt egy lény, akinek elmondhatta lelke kínzó szorongattatásait. – Ah, ott a szív minden dobbanása zengette ezt a gyászdalt. Ez szorgalmasabb óramű volt, mint a másik. Ez rákezdte dalát a diadalmámor közepett, valamint a szerencsétlenségek óráiban, szemére hányva, hogy apja holtteste volt a zsámoly, melyen a trónra lépett, s fenyegetve, hogy az ő holtteste lesz éppen úgy a zsámolya utódjának. Ez volt életének kínzó réme: örök lelki tortúrája. – Senkinek sem gyónhatta meg azt, csak a feleségnek. – Senki sem vigasztalhatta meg őt e nehéz küzdelmeiben önterhe alatt leroskadó lelkének, csak a feleség. – Most már ennek vége van. Azok az átkozott szép kék szemek, amikben egy új eget keresett, megadták neki az eget: az a hideg eget, ami a földet és a holdat örökre elválasztja egymástól. A minden oroszok cárjának senkije sincs többé. A hatalmasok legerősebbikének nincs annyi megnyugvó helye, ahol nyugodtan el tudjon aludni. A pusztában ott feledett vándor nem áll olyan egyedül a világban, mint ő.
Mikor még a zene után sem jő meg a férj, a nő előveszi az elefántcsontra festett arcképet, s azt helyezi oda az asztalra a férj helyére, maga elé. A délceg ifjú daliát: mosolygó ajkaival, derült homlokával, amilyen volt – vőlegény korában. S aztán addig-addig néz rá, míg a könny kicsordul szeméből. Semmije sem maradt meg belőle, csak ez a kép.
Az élő ember rég nem mosolyog már senkire. Aki őt még mosolyra tudná bírni, az ugyan híres ember lenne egyszerre. Két befogott szán áll a téli palota oszloptornáca alatt, az egyikbe hat ló fogva, a másikba három. Mindkettő üveges hintót hord, lefüggönyözött ablakokkal. A kocsisok és csatlósok a hat lovasnál a cár egyenruháját viselik, a másiknál Miklós nagyhercegét.
Hanem mikor a beszállásra kerül a sor, akkor a cári szánkóba a nagyherceg ül be, s a cár meg a nagyhercegébe.
Mikor aztán a két szán kicsörtet a kapun, az egyik jobbra, a másik balra fordul. A hat lovas nyomába rögtön utánarugaszkodik a rejtekben tartott testőrlovasok pikétje, s kíséri azt a távolból, s megáll, ahol az nyugvót tart. A három lovast hagyják tovasiklani magában. A nagyhercegről tudja mindenki, hogy az most egyenesen haza megy a családjához: van egy kis csendes házikója; hanem a cárról nem tudni, hogy merre fogja bekóborolni a hosszú tengeréjszakát? Pedig most nagyon kell őrizkedni!
Arakcsejeffnek dühös összekapása volt ma délelőtt a rendőrfőnökkel és Miloradoviccsal, a városkormányzóval. Háromféle rendőrség is működött: a katonai, polgári, meg a titkos; de ezek, ahelyett, hogy egymás kezére dolgoztak volna, mindig azon voltak, hogy egymás intézkedéseit meghiúsítsák. – Arakcsejeff azért volt dühös Hulkinra, hogy Galban lovagot az éjjel kirabolták, s nemcsak a pénzét vették el, hanem még a jegyzeteit is, amik között sok államtitok volt. Hulkin aztán kiderítette, hogy a rablók maguk voltak az őrjáratra kirendelt katonák. Akkor aztán Miloradovics ellen fordult Arakcsejeff egész haragja. Követelte, hogy a főtiszt, akire a múlt éjjel a főfelügyelet volt bízva, a legszigorúbban feleletre vonassék. Akkor aztán megmondta neki a kormányzó, hogy az éppen Arakcsejeff Jevgen volt, az ő egyetlen magzatja. Akkor aztán Arakcsejeff még dühösebb lett – de nem volt kire. Tökéletesen hitte, hogy maga az úrfi rabolta ki Galban lovagot: képes volt rá, ahogy ő ismerte a kedves ifjút.
Akkor aztán felhagyott a további inkvizícióval; hanem azt az intézkedést tette, hogy a testőrhuszárságot (mely egyenesen az ő parancsnoksága alatt állott) rendelé ki, hogy őrjárataival a cárt távolból mindenüvé kísérje. A gyalogságban és a rendőrségben nem lehetett már bízni. Arakcsejeffnek különös ösztöne volt mindenféle jelenségekből kiérezni a cár elleni összeesküvést, ha bizonyságot nem tudott is szerezni, s ő volt az egyedüli soha el nem alvó szem, mely a cárra vigyázott. Egész nemzete gyűlöletét összeszedte a saját fejére, azért, hogy annak az embernek a fejét megoltalmazza, akiben saját énje felolvadt.
Hanem az üldözött ember ki tudta játszani mind az üldözőit, mind a védelmezőit: amíg azok alattomban, leskelődve kísérték, kerülgették az ő hatlovas szánját kaszárnyáról kaszárnyára (a nagyherceg körvizsgálatot tartott azokban, hogy a felügyelő tisztek – nem vetették-e le a kravátliaikat?), azalatt a háromlovas szán végigvágtatott a Mojka-csatorna partján, addig a nagy, kertekkel beültetett térségig, ahol a hadmérnökség palotája áll; ott egy hosszú, vasráccsal koszorúzott fal előtt megállt: a cár kiszállt belőle, a zsebében hozott kulccsal felnyitá az ajtót, s egyes-egyedül, senkitől sem kísérve, lámpa nélkül, végighaladt azon az úton, melyet kétoldalt nyírott fenyőfabokrok jelöltek; a friss havon nem volt semmi lábnyom. Ezen az úton más nem jár rajta kívül. Egy ódon egyemeletes ház bontakozik ki a nyírfák közül, amik tele vannak varjúfészkekkel. Annak egy kis alacsony tölgyfaajtója van, amihez falépcsők vezetnek föl. A magányos férfi annak a kulcsát is magával hozta; felnyitja, belép rajta, itt már sötét van, elő kell venni zsebéből a tolvajlámpát, hogy megtalálja a lépcsőt, mely az emeletre fölvezet, s aztán egy hosszú folyosón lábhegyen végighalad. Egy kutya sincs, mely megugassa. Egészen meglepi a beszélgetőket, amint benyitja rájuk az ajtót. Ketten vannak: egy öregember, meg egy öregasszony.
Az öregasszony felsikolt, amint meglátja a belépőt, az öregember pedig a lábaihoz veti magát.
– Micsoda ember ez itt? Helenka!
– Hát ez az én öregem. Az én uram. Emeld föl a pofádat no, Ihnáskó, hadd lássa a cár, hogy te vagy.
– Nekem sohase mondtad, hogy férjed van.
– Hát ugyan minek beszélne valaki a köszvényéről, vagy egy csúnya állatról, akit jobb szeret, ha elfelejthetett?
– Hát most mit keres itt nálad?
A vénasszony még a kezével is eltakarta félig a száját, úgy suttogott.
– Hát a királyleányt kísérte ide, no!
Erre a kérdező szigorú arcán kezdett felolvadni a jég.
– Ah, Bethsába van itten?
– Igen. Ma szabad lesz neki itt maradni reggelig. Ostáblát játszanak odabenn. Azt kísérte ide az Ihnáskó – a palotából.
– Hogy van Zsófi? – A kérdező hangja reszketett.
– Hát elég jól! Az éjjel aludt csendesen; reggel megitta a csokoládéját. Ma nem volt olyan haragos, mint máskor, amióta az orvos megmondta neki, hogy a mérgelődés árt neki.
– Megtartja az orvos rendeletét?
– Nagyon is szigorúan. Ha egy percet elkésem a gyógyszerrel, már csenget.
– Az orvos nem mondott valamit az étrendről?
– De bizony mondott. Azt beszélte, hogy a hosszú böjt alatt a hercegasszonynak nem szabad szigorúan tartani magát, hanem mindennap kell valami húsfélét enni, meg tojást; mert ez ád erőt. De hát majd kiverte vele a hercegasszony. Mit gondol? A lelkét akarja-e kárhozatra vinni a teste miatt! Nekem rettentő szigorú parancsolatokat osztott, s azt ígérte, hogy megver, ha rászedem.
– Ugye? Pedig az orvos határozottan azt mondta, hogy árt az egészségének a szigorú böjt?
– Azt ám. Azt mondta, hogy vérre volna szüksége, mert kevés a vére. Azt pedig nem ád az olajos bab meg a cibereleves.
– Mit főztél ma neki vacsorára?
– Hát amit erre a napra szokás: ciberelevest.
– Tedd meg azt, jó Helenka, a kedvemért, itt hoztam egy dobozt magammal, abban van valami, ami jó a betegnek: Angliából kaptam egy híres orvostól. Tégy ebből mindennap a ciberelevesbe egy kanállal.
– Hogyne tenném meg, amit te parancsolsz, uram? De mondd meg igazán: nem készült ez valami állatnak a húsából? Mert ha azt megtudja a lelkem, hogy én a nagyböjt alatt valami húsfélét kevertem az ételébe, olyan kétségbeesett sírást és veszekedést fog elkövetni, hogy még jobban belebetegszik.
– Ne félj semmit, jó Helenka. Mindenféle pálmák gyökereiből van ez sűrítve, amiknek az íze pótolja a húsét.
– De azután az én lelkem ne legyen rajta.
– Nem. Ne félj. Én a magam lelkére veszem azt.
Pedig bizony, ha lélekkárhozat a quadragesima alatt bebocsátani a szájon azt, ami élő állat alkatrésze volt valaha, akkor nagy terhet vállalt a lelkére a cár; mert az valóságos húskivonat volt, amit magával hozott: új találmánya az angol gyógyászatnak. Hanem hát a cár philosoph volt – és apa.
– Eredj, jelents be nála, nehogy megijedjen, ha véletlenül meglát.
*
Egy hímzett ernyővel eltakart lámpa előtt ült két fiatal leány.
Az egyikkel már találkoztunk egyszer, ama nevezetes szarvasvadászatnál. Most már tudjuk róla, hogy „királyleány”.
*
Mikor Ihnáskó megint egyedül maradt Helenkával, ahogy a cár belépett a hercegnő szobájába, kifúrta magát az oldalán ez a kérdés
– Te! miféle királyleány ez a mienk?
– Óh, te tökfilkó, hát még most sem tudod, pedig nyolc esztendeje lakik a házatokban. Hát ez a grúzi királynak a leánya. Az apja valamikor hatalmas király volt valahol ott, ahol a mazsolaszőlő meg az olajbogyó terem, hanem a törökök megölték. A királyné aztán a kisleányával együtt idemenekült mihozzánk, s a koronáját is elhozta magával. Gyönyörű szép asszony volt. Láttam egyszer, az újesztendő napi nagy parádénál, nemzeti öltözetében. Nem csoda, ha az történt vele, ami. Lazareff tábornokra volt bízva, hogy kísérje őt a házábul idáig. A tábornok szerelmes természetű ember volt. Egyszer nagyon a fejébe talált menni a kacheti bor: elfelejtkezett róla, hogy királyné áll előtte, s úgy akart vele bánni, ahogy a többiekkel szokott. Csakhogy a grúzi szép pillangóknak fullánkjai is vannak, mint a méheknek. A királyné a kindzsáljával úgy szúrta keresztül a szívét a vakmerő szerelmesnek, hogy az halva rogyott össze. Nem csináltak ám lármát a dologból, szépen elcsitították; – hanem a királynét félretették egy kolostorba, ahol királyi tisztességgel vették körül, de ahonnan nem szabad kimennie; csak éppen újesztendő napján hozzák fel a másik két özvegy királynéval együtt, az imereti és mingrélival, hogy a trón lépcsőin a cár mellett ők is helyet foglaljanak. A hatéves kisleányát pedig elvették tőle. No, természetesen, nehogy ilyen erkölcsöket oltson abba is az anyja: hisz akkor nem maradna élő férfi Szentpétervárott. Aztán odaadták Ghedimin hercegnőnek. Annak úgysem adott az Isten gyermeket.
– Hát kicsoda? – böffentett közbe Ihnáskó.
– Ejnye, te ostoba! Ilyet mondani, hogy hát kicsoda? Hát senki sem! Ha nincs neki? Ne hunyorgass, mert pofon teremtelek! Hát így került a királyleány a ti házatokhoz, s most az úgy van ott, mintha a család tagja volna. A saját anyjára nem is emlékezik már, hanem a hercegnőt tartja édesének.
– Csak azt szeretném tudni, hogy a hercegasszony miért küldözi őt ide a beteg hercegkisasszony látogatására?
– Azon pedig sohse törd a fejedet, mert az nem a te tökkobakodnak való.
