A Masinkák ünnepén
A Masinkák ünnepén
Nagyboldogasszony napja az orosz naptár szerint augusztus végére esik. Tizenkét nappal később, mint a csillagászi naptár szerint.
(Mert az orosz cár még a napnak is parancsol. Mivelhogy az orosz naptár szerint minden 400 év alatt három nappal marad hátra az esztendő, tehát húszezer év múlva az orosz naptár szerint télen lesz a nyár, s nyáron lesz a tél. A cár ezt is megteheti.)
Hanem ez a legszebb időszak Szentpétervár vidékén. Ez az ősz kezdete. A napok már rövidebbek, s nem oly rekkenők; s a holdvilág tudja magát értékesíteni esténként.
S minthogy az orosz nőknek legalább egyharmada Mária nevet visel, annálfogva valamennyi nyárilakban ünnep van ezen a napon; s este, mikor elkezdik mindenfelől a tűzijátékokat, több a csillag a földön, mint az égen.
Corynthiának is Mária volt a mellékneve: innen a jogcím az ünnepélyhez.
Ghedimin herceg Néva szigeti nyári palotája vetekedett a télivel Szentpétervárott. Táncterme ezer meghívott vendégre volt számítva.
S a meghívottak közé tartoztak: az uralkodópár, a nagyhercegek és hercegnők, a cárnál látogatóban levő rokonai; testvére, a weimari nagyfejedelemnő férjestül és az oraniai herceg nejével együtt, akik mind ígérkeztek Ghedimin hercegnő ünnepélyét jelenlétükkel fényesebbé tenni.
De mind e magas és legmagasabb vendégeire nem volt Mária Alekszievna Corynthia olyan kíváncsi, mint arra, hogy eljönnek-e Zeneida és Bethsába.
Ilmerinen kisasszony és Puskinné asszonyság ugyan már megküldték egy nappal az ünnepély előtt a nagyon hízelgő modorban tartott választ (óh, mert az orosz nők még a franciákon is túltesznek a courtoisie-ban, kivált, ha gyűlölik egymást), hogy el fognak jönni. Hanem az ilyen ígéreteknek az értékét ismeri már az ember. Előtte egy nappal senki sem írhatja azt, hogy „holnap a fejem fog fájni”, de egy órával a megelenés előtt igenis küldheti a mentegető levelet: „Kétségbe vagyok esve, hogy nem mehetek. A fejem nagyon fáj.” Hisz az ilyen elmaradásra egész arzenáljuk van az asszonyoknak.
Azonban nagy megelégedésére ők maguk jöttek a mentegető levél helyett. Nem is nagyon későn, még a tánczene kezdete előtt, amivel, mint tudva van, a legmagasabb vendégek megérkezésére szokás várni. Zeneidának az ilyenben nagy gyakorlata volt: a helyes időben megjelenni.
Ilmerinen kisasszony ezúttal tette föl először a cártól kapott csillagkeresztet, Bethsába a keresztanyjától kapott báli ruhát viselte. Feltűnő szépség volt. Még Zeneida közelléte sem homályosította el.
Corynthia fölkelt a karszékből, s eléjük sietett. Előbb Bethsábát fogadta (az asszony volt), s homlokát megcsókolá (keresztleánya volt), azután fordult Zeneidához. – Zeneida megelőzte őt az üdvözlésben.
– Ön megelőzött! – mondá a hercegnő. – Igaz: királynék üdvözölnek először.
– Nem, hercegnő, hanem akik névnapot köszöntenek.
Azzal kezeiket nyújták egymásnak.
Bizonyosak lehettek felőle, hogy minden ember őket nézi. Minő lehet e két nő között a találkozás?
Oh, az mind a kettő gyakorlott viador volt.
A táncterem úgy volt berendezve, hogy keleti virágbokrokból apró lugasok, búvóhelyecskék voltak mindenütt csoportosítva, ahova egyes párok, összetartozók félrehúzódhattak, suttoghattak; az inasok odahordták a frissítőket, minden letelepülőnek egy kis asztalkát is hozva a helyébe; ami az orosz komfort találmánya. Corynthia egy bosquet árnyában maga mellett mutatott helyett Zeneidának, s mikor egymás mellett ültek, odahajolt hozzá, s nevetve súgott a fülébe:
– Ön elértett engem, s ezt előre föltettem az ön lángeszéről.
Zeneida elfogadta a nevetést, ráállt ő is.
– Azzal, hogy elhoztam ide a gerlét a fészkéből?
– Igen. Ezúttal mi ketten szövetségesek vagyunk – folytatá a hercegnő.
– Szövetség „ad hoc”, ahogy a diplomaták mondják – magyarázá Ilmerinen kisasszony.
– Mikor egy harmadik ellenséget kell megbuktatni – egészíté ki Corynthia.
– S azalatt véd- és dacszövetséget köt Anglia és Oroszország.
– Hogy confoederált erővel elfoglalja Párizst? – nevetett Corynthia.
– Tudniillik azt a Párist, aki az aranyalmát tartogatja, hogy kinek adja? – vágott vissza csengő kacajjal Zeneida.
– Ön ördöngős asszony!
– Tudom, mondta már a hercegnő.
– Hogy kitalál mindent! És valóban, itt is három versenytárs van. A harmadikkal majd nagy hamar elbánunk. Nézze ön, már lefoglalták a kicsikét. Régi imádója: Galban lovag, mint a pók a legyet, úgy fogta el. Legyen felőle nyugodt. Ez nem fog sebesítetlen szívvel visszatérni. Majd segítsünk neki. Mi értjük egymást!
– Tökéletesen, hercegnő.
– Nem kár érte. S az is bizonyos, hogy amit veszteni fog, az nyereség lesz rá nézve. S úgy hiszem, nem is az utolsó. Aki úgy kezdte, ahogy az én kis védencem, annak kevés tanítás kell hozzá, hogy hogyan folytassa. Nincs rajta miért sajnálkozni.
– Az ilyen dolgokban nem ismerjük a kíméletet.
– Tehát addig béke van közöttünk. Azután majd megüzenjük a háborút.
– Én előre is behúzom a lobogót.
– Ah, ez csak taktika! Ilmerinen kisasszony. Nők sohasem kapitulálnak. Ezt mi ketten jól tudjuk. Én még sohasem láttam önt ilyen közelről, pedig nagyon kíváncsi voltam rá. Ugyan, mondja ön meg, sáfránnyal festi ön haját, hogy ilyen szép aranyveres?
Zeneida ugyan semmivel sem festette a haját, mert az annak természetes színe volt; hanem azért egész bizalmas suttogással viszonzá a hercegnőnek:
– Nem, annak erős szaga van, hanem borbolyagyökérrel, amiben csigabíbor van feleresztve.
– Sohasem bírtam kitalálni, mitől van önnek olyan gyönyörű arcszíne. Violagyökért használ ön?
Zeneida elnevette magát; s elpirulása, mely arcszínét fokozta, elég válasz lett volna – ha igazat akart volna mondani; hanem ő azért volt itt, hogy hazudjék, annálfogva nevetve mondá:
– Ah, hercegnő, az egy egész tudomány: az arcszín megőrzése. Nekem egy könyvem van, még Poppaea idejéből, mely a módszereket elősorolja.
– Ah, aközött van az is, hogy nyers marhahússzeletet kell kötni az arcra, mikor az ember lefekszik aludni.
– És sok más egyéb. Én önnek, hercegnő, elküldhetem azt a könyvet; ámbár önnek semmi szüksége sincs hasonlókra. Anadyoménét a gráciák öltöztetik.
– Ah, ön nagylelkű ellenség akar lenni, aki megosztja a fegyvereit, mint az a francia tengerésztiszt, aki megosztotta a lőporát az angollal, hogy legyen neki mivel verekedni. Hanem én erre azt mondhatom, amit egy perzsa király mondott egy örmény királynak: Mi haszna küldted el a kardodat, ha nem küldhetted el vele a karodat is? Mit ér az arcszépítés titka, ha az elbűvölő mosolyt nem lehet öntől eltanulni, aminek senki sem bír ellenállani.
– Hercegnő, ön egészen úgy tesz, mint Napóleon, aki a legyőzött ellenségeit fel szokta magasztalni.
– Most azonban nem vagyunk ellenségek, hanem szövetséges társak.
A közös ellenség (Bethsába) félbeszakította a kedélyes csatározást közbeléptével, azt a naiv kérdést intézve mind a kettőjükhöz, hogy szabad-e neki Galban lovaggal az első polonaise-t táncolni? Amiért aztán kinevették.
„Neked minden szabad már! Asszony vagy!”
Amit a szentpétervári udvari estélyeken polonaise-nak híttak, az abból állt, hogy az egész táncoló társaság páronként összefogózva, apró sétalépésekben körülcsoszogta a tánctermet összevissza, az előtáncos szeszélye szerint. Tehát e tánc alatt ne keressük a tüzes, lábdobbantásokkal járó hajdani mazurkát. Az annak a kornak a tánca volt, amikor minden lengyel nemes egyenlő volt a királlyal. Ez pedig annak a kornak a tánca, amikor minden lengyel nemes egyenlő a – paraszttal. Régibb időkben a cár és a cárné is részt vettek ebben a táncban, s éppen egy ilyen polonaise alkalmával történt, hogy Sándor a szép Nariskin Corynthia miatt megsérté Erzsébetet, amit ez soha el nem tudott felejteni.
A magas, magasabb és legmagasabb vendégek megérkezésse azután véget vetett a társalgásnak. Ezentúl mindenkinek sorrendbe kellett állni s várni, míg az uralkodópár körjáratot tart, csak azután, mikor ennek vége lesz, kezdődik majd a tánc. Zeneida a külföldi hercegi vendégeknek is be lett mutatva, s kapott annyi tömjént, hogy annak füstjétől könnyen elveszthette volna szeme elől azt, aki gondjaira volt bízva. De ő már régi, tapasztalt hadvezér volt az ilyen ütközetben, aki az egész csatatért keresztül tudja látni, s annak legkisebb részletei felett is uralkodik. Figyelemmel kísérte ő Bethsábát, amint annak Galban lovag epedő arccal suttogott a fülébe; látta, amint egyszer a kis menyecske hevült arccal futott oda a keresztanyjához, s aztán amellé leülve, mily meglepetéssel, bámulattal, a nevetés és elszörnyedés közt váltakozó tekintettel hallgatta, amit az beszél. Még ki is találta, hogy az mit beszél neki. Azt is látta, amint a cárnő megszólítá Bethsábát, s kegyes leereszkedéssel beszélt vele. S látott ő még mást is.
Hogy ez az ezernyi ember – aki itt most együtt van: táncol, mandulatejet, sörbetet, puncsot iszik, egymásnak bókokat mond, tréfál, enyeleg – egymásnak a legelkeseredettebb ellensége, tele halálos gyűlölettel, a végkitörés elszántságával. Mindenki tudja, hogy az az ő vis-à-vis-ja, akivel a kontratáncot szemközt járja, egyúttal fatális antagonistája, aki az ő fejére alkuszik. Hogy mikor ezek az aranyos, bársonyos, érdemcsillagos alakok, kalapjaikat a hónuk alá csapva, egymás előtt félig, a cár előtt pedig egészen meghajolnak, egytől egyig azt gondolják magukban: „ma vagy holnap, vagy én vagy te, a fejünkkel a hónunk alatt fogunk egymásnak bókolni.” – Csak őneki, az énekesnőnek, kell e szót kimondani: „Énekelni fogok a lelencek javára!” S egyszerre minden kard kirepül a hüvelyéből – s akik vis-à-vis táncolnak most, egymásnak a testén fogják fegyvereiket keresztülverni, s azt a magas karszéket ott az emelvényről le fogják taszítani, nem kérdezve, ki ül rajta, vagy megfordítva, átalakítják mészárospaddá, ahol emberi tagokat koncolnak széjjel. Az összeesküvők s az elnyomók, a gyilkosok és a bakók mind együtt egy táncteremben, és ezek mind nagyon jól tudják egymásról, hogy ki „micsoda?”, elannyira, hogy mikor egyszer a táncrendező e szó helyett: „tour de main”, azt találja kijelenteni: „coup de main”, általános nevetés támad. S mindenki tudja, hogy min nevetett. – Csak a cár kérdezi: „Miért van olyan jókedvük az uraknak?”
Ezt mind látta Zeneida. Hiszen minden embernek a titka az ő kezében volt.
Óh, még azt is látta jól, hogy a kegyelmes háziasszonynak mi oka volt ezt a fényes ünnepélyt rendezni.
Azért, hogy egy fiatal asszony el legyen csábítva? Óh, nem!
Hanem azért, hogy meg legyen találva a nyitja egy titoknak, amit azok, akikre bízva van, el nem árulnak senkinek: – még a legkedvesebb feleségüknek sem.
Amint az udvar elhagyta a báltermet, illem szerint az egész társaság oszlásnak indult. Ki akarna még a maga kedvéért is mulatni?
Zeneida megint szárnyai alá vette Bethsábát s vitte magával haza a Kresztovszki-szigetre.
Amíg a gondolán ültek, a fiatal nő nagyon hallgatag volt, s Zeneida szándékosan nem kérdezte tőle, hogy mulatott? Azalatt, amíg otthon báli köntöseiket levetették, a nő méla, ábrándozó volt. A hűs vízen tett gondolaút megkívánta, hogy lefekvés előtt még teához üljenek. (A mocsártól kivívott paradicsomban váltóláz leselkedik.) – Így aztán, mikor egyedül maradtak, megtörte Bethsába a méla töprengést.
– De hát kérlek, ez itt a valláshoz tartozik-e?
– Micsoda?
– Hogy egy keresztyén nő, akinek férje van, s azt szereti, mikor egy másik keresztyén férfi azt mondja neki: „én boldogtalan vagyok! én meghalok, öngyilkos leszek, elkárhozom, ha ön kegyetlen marad hozzám!” hát akkor tartozik férjétől elvenni a szeretetét, s ennek a másiknak adni, hogy azt megszabadítsa a boldogtalanságtól, a haláltól, a kárhozattól.
– S azt mondták-e neked?
– Azt. – Mert ha ezt a vallás parancsolja, hogy egy asszonynak a férje iránti szeretete csak olyan, mint Szent Mártonnak a köpönyege, ha lát egy didergő koldust, levágja felét, s annak adja: akkor én visszatérek a pogány hitre, ahol nem kívánja tőlem senki, hogy másnak a boldogságával törődjem, mint az uraméval.
– Ez neked mind új dolog volt?
– Sírni szerettem volna, mikor így beszéltek hozzám. Azt hittem, a szemem kiég, s már a hallgatása által az ilyen beszédnek meg vagyok szeplősítve. Mikor nekem a puszta távollét az én Sándoromtól már olyan érzés, mintha halottat gyászolnék, s ha tánc közben idegen férfinak kell nyújtanom a kezemet, az úgy fáj, mintha egy galambot öltem volna meg. S ha valamin kacagok, a szívem megdobban, mintha loptam volna, holott az jut eszembe: „bezzeg, most őneki nincs min kacagni! Ó most énutánam sóhajt, szomorkodik, én pedig nevetek – nála nélkül!” – És mindennek dacára valami veszedelmes kíváncsiság arra ösztönzött, hogy tovább hallgassak e szavakra, hogy egészen a fenekéig lenézzek annak az örvénynek, amihez közelíteni irtózom, s úgy tegyek, mintha szívesen hallgatnám.
– Azt igen jól tetted.
– No, ugyebár? Nem illett, hogy elfussak tőle.
– Akkor el lettél volna veszve. Nőnek nem szabad azt észrevétetni, hogy a csábítástól retteg; a feltűnő elutasítás kész martalékká teszi őt. Szemmel kísértelek. Igen jól viselted magadat. Olyan arcot csináltál, mint aki nem érti a mondottakat: azt hiszi, hogy az mind tréfa, s ezáltal kényszeríti az ostromlót, hogy még nyíltabban szóljon.
– Valóban azt tettem. Képzeld, a vakmerő! Még azt is megvallotta, hogy irántam való gonosz szenvedélyből Pleskovtól félnapi járásnyira egy birtokot megvásárolt, s a telet az én kedvemért ott fogja tölteni; bennünket Pleskovban gyakran meglátogat. – Azt akartam neki rá mondani, hogy biz oda ne jöjjön.
– Jól tetted, hogy nem azt mondtad. Hanem azt, hogy „Szergievics Sándor mindenkor szívesen fogja önt látni”.
– Igazán azt mondtam. Erre ő aztán nagyot sóhajtott: Hejh, ha ön egyszer e szókat tudatná velem: „Holnap Szergievics Sándor elutazik hazulról!” – Szerettem volna őtet ezért arcul ütni!
– De nem tetted, hanem naiv, tudatlan képpel azt kérdezted tőle: „De hát mi haszna volna önnek abból? Ön nem jöhetne oda a házunkhoz, mikor a férjem nincs otthon. Az egész világ meglátná.” – Erre ő azt felelte: „Igen, de eljöhetne ön az én kastélyomba!”
– Hát ezt te hogy tudod?
– Abból, amit most elmondtál, s abból, amit láttam. Közel voltál hozzá, hogy sírva fakadj.
– Még többet is mondott. „Igen jó ürügye volna önnek eltávozni hazulról azalatt, míg Szergievics Sándor odavan. Önnek az anyja, a grúzi királynő, ott van a Szent Anna-kolostorban Novgorodon. Ön azt mondaná: őt megy meglátogatni, kit gyermekkora óta nem látott, s kinek meg akarja mondani, hogy férjhez ment, áldását akarja megnyerni.” Még szegény anyámat is belékeverte e gyalázatba.
– Te arra csakugyan ott is hagytad, és keresztanyádhoz menekültél.
– Észrevetted azt is?
– Oda pedig jó helyre menekültél, s jónak panaszolkodtál!
– Óh, ha hallottad volna, hogy miket beszélt.
– Láttam.
– Hogyan: láttad?
– A te arcodról. Minden szavát visszatükrözte elszörnyedő tekinteted. Azt mondta, ugye: „Óh, szegény Galban! Ha tudnád, mennyit szenved miattad. Már meg akarta magát ölni! Már el akarta magát temetni a solovecski zárda katakombáiba! Szólj egy nyájas szót nekí. Annyi az, mintha egy gazdag egy fillért ad a koldusnak. Hiszen titokban marad az; senki sem tud meg felőle semmit. Mi többi asszonyok is úgy teszünk. Nincs kivétel. Aztán csak kölcsönben esik. Mindnyájunkat megcsalnak: engem is, téged is. Ugyanakkor, mikor te Galban vallomásait hallottad, Puskin egy más nőnek mondja el azokat, aki nem olyan félénk, mint te vagy.
– Így mondta, így! De még ennél többet is. Hogy ez az ember (akinek még csak a neve sem fogja érinteni az ajkamat soha), kész magát száműzni érettem Szentpétervárról, lemond fényes hivataláról, csak azért, hogy közelemben élhessen. S képes lesz kétségbeestében megölni Sándort, engemet és önmagát, ha sokáig kínzom. Oh, mint megijesztett! Én, amint hazamegyünk, elmondok Sándornak mindent, s megfogom a kezét, hogy fussunk együtt a világba.
– Azzal éppen az ellenkezőt érnéd el. Azt, hogy Puskin felkerekednék, s ha neki nem szabad Szentpétervárra jönni, ő hívatná ki innen Galban lovagot, s annak szomorú vége lenne. Ne félj tőle. Fogadd el a harcot.
– Én? Én fogadjam el a harcot? Őellene? Én gyönge, ostoba, gyáva kis teremtés, aki minden szavától rettegek.
– Rettegsz és gyáva vagy, mert azt hiszed, hogy a szíved forog veszélyben; de ha megtudod, hogy nem a te szívednek van kitéve a háló, hanem a Puskin fejének, hogy az ő élete, sorsa, végzete az, ami ellen a cselt szövik: akkor nem fogsz gyáva lenni!
– Mit beszélsz? Sándor életéről van szó?
– Csitt! Ne kérdezz többet! Majd ha lefekszünk, ha egyedül leszünk, nem leskelődik utánunk senki, akkor elmondok neked mindent: aztán megtanítalak, hogy mit tégy. Most fond papillote-okba a hajadat: holnapután Peterhofba vagyunk hivatalosak, a fényes búcsúünnepélyre: ott remekelned kell, ott meg kell mutatnod, hogy mit tud egy ilyen gyönge, tudatlan, gyáva kis asszony, mikor a férje élete forog a kockán.
– Óh, akkor, ha az úgy van, nem fogok félni, vakmerő leszek és ravasz, mint egy macska! Egy lepkét gombostűre felszúrni nincs bennem elég bátorság; de azt, aki az én Sándoromat fenyegeti, a szívén keresztül ütni… (Mash Allah!) az anyám leánya vagyok!
Zeneida aztán megtanította Bethsábát valamire, amit remekül végigjátszott… de most még nem szabad elárulnunk, hogy mire.
Ez a gyűrű szerencsésen bele lett illesztve a láncba.
A harmadnapi ünnepélyen, amit a cár adott búcsúzó külföldi fejedelmi vendégei tiszteletére Peterhofban, az orosz Versailles-ban, Bethsába részesült abban a megígért kitüntetésben, hogy a cárnőnek be legyen mutatva.
A cár régen ismerte őt már mint Zsófia játszótársát.
Ő maga vitte rá a beszédet, hogy a georgiai fejedelem leánya arról a vidékről szóljon a cárné előtt, ahol született. Bethsába, a kis mesemondó, aztán – felnézett a magasba, ahol nem láthatta a körüle levő embereket, s elkezdett beszélni arról az országról, ahol soha sincs tél.
Kicsoda az, aki ne volna ékesen szóló, mikor a hazája szépségeiről kell beszélni? Arról az égről, amely átlátszó, mint a kristály, arról a légről, amely balzsamillattal terhes, azokról az erdőkről, amik ragyogó lombjukat le nem hullatják soha, a folyórul, mely soha be nem fagy, a mezőrül, mely örökké tele virággal s az óriás jéghegyekrül, amik a mosolygó völgyet körülzárják, alant örökzöld virány, fent örök fehér jégormok. S életerő, embererő van fűben, fában, vízben és levegőben. Sorvadást, senyvedést az ott lakó nem ismer.
Amit a világ hírhedett orvosai nem bírtak kivinni, hogy a cárnőt rábírják más éghajlat alá költözésre, egy egyszerű gyermeteg ajk bűbájos csevegése véghezvitte azt. A cárné kezét nyújtá férjének: „Ezt a vidéket én szeretném meglátni.”
Az a szó pedig, hogy „én ezt szeretném!” hatalmasabb volt mindennél, amit emberi parancsszónak neveznek. Udvaroncok és összeesküvők, akik a fényes ünnepély alatt a Sámson-szökőkút nagyszerű vízijátékai körül összegyűltek, nem is sejtették, hogy egy icipici kis asszonyi teremtés, egy olyan mosolyra csücsörített piros cseresznyeszájacska tíz perc alatt hogy dönti halomra mindazt, amit ők évek alatt építettek, ástak, fúrtak, föld felett és föld alatt. S egy csengő galambkacagás hogy fújja szét az ő ágyúikat, torlaszaikat, hadseregeiket és haditerveiket! A grúzi királyleánynak egy tündérmeséje azt a minden mesét fölülmúló csodát követte el, hogy egy csepp vízzel eloltott egy kitörni akaró vulkánt.
Ez a csepp víz a cárné szemében ragyogott, mikor azt mondá:
– Én oda szeretnék menni! ott meggyógyulnék!
Ezen az estén Galban lovaggal is volt találkozása Bethsábának.
Nem félt már tőle. Zeneidától megtanulta, hogy mit kell tenni az anyja leányának.
A bál végén a hercegnő és Zeneida találkozott egymással a vestibule-ban. Kocsijaikra vártak. Peterhofból kocsin kellett hazamenni Szentpétervárra.
A hercegnő azt mondá Zeneidának:
– Ez készen van. – (Bethsába hátramaradt Galban lovaggal.) – Köszönöm önnek a segítséget.
– Kölcsönbe esett.
– A kis bohó megvallott mindent. Egészen odavan. Azt is megvallotta, hogy ön is segítette őt előre.
– A fecsegő!
– Én azt hiszem, hogy ő valakit nagyon, nagyon boldogtalanná fog tenni.
– Én is ezt várom.
– S akkor aztán megindulhat a kettőnk közötti harc.
– Nem hiszem, hercegnő. Én lemondok minden igényről a boldogtalan boldoggá tételéhez.
– Ah, ön azt akarja velem elhitetni, hogy egészen szenvedély nélkül cselekszik.
– Éppen nem. Hanem az, ami most születni fog, egy olyan szörnyeteg, aminek két anyja van. Az egyik a bosszú, a másik a szerelem.
– Ah! És ön a bosszút választja magának!
– S engedem a másikat önnek, hercegnő.
– Nem feledtem el, amit egy diplomata mondott, hogy szövetségeket azért köt az ember, hogy egymást megcsalja.
Ghedimin herceg odaérkezett, hogy nejét a hintójához vezesse. Amint Zeneidát meglátta, észrevehetőleg összeborzadt.
– No, nézze ön – szólt a hercegnő negédesen. – Milyen kedvetlen! Egészen búskomor. Egész nap nem tudom magamtul elűzni; mindig ott ül mellettem. És aztán, ha volna valami mondanivalója. De csak a homlokát ráncolja össze, és töpreng. Ugyan kérem, Ilmerinen kisasszony: Ön nagy varázslónő; szóljon hozzá egy szót. Bizonyos vagyok felőle, hogy az felvidítja.
– Igazán kívánja ön azt, hercegnő?
Ghedimin herceg, ahogy Zeneidára nézett, a tekintetében félelem és nyugtalanság volt kifejezve. Ő volt a „megválasztott diktátor!” Amikor Zeneida kimondja a szót: „én énekelek”, neki kardot kell rántani: „én harcolok!”
Zeneida megkísérté a nagy bűvészetet, hogy egy szavával meggyógyítsa a melankóliát.
– Nálunk a mai nappal be van fejezve a nyár, ugye herceg? S aztán rögtön itt van a tél?
No már az elég banális diskurzus! Az időjárásról beszélni. Ghedimin herceg ráhagyta.
– S nagyon unalmas telünk lesz, hacsak mi „is” el nem megyünk a Krímbe, vagy a Kaukázusba, ahol újra kezdődik a nyár.
Közönséges frázis.
De Ghedimin herceget az egyetlen egy „is” szócska egyszerre felvillanyozta. Mintha csak kicserélték volna! Az arca felderült, termete visszanyerte délcegségét, csuda történt vele.
– Menjünk, kedvesem – mondá a hercegnőnek, s Corynthia nagy bámulatára, míg a lépcsőkön haladtak, Ghedimin herceg a zárkeringő nyitányát dúdolta.
Csakugyan ördöggel van az a leány! Beszél a semmiről, semmit, és azzal átalakít egy holt embert élővé.
Pedig minden szavát latra vetette egyenként Corynthia, amit Zeneida mondott. Melyik volt a varázsszó? Semmiség az mind. Csak az az egy kis szókötő kerülte ki a figyelmét: „is”.
Ebből megtudta Ghedimin, hogy a cárnő odamegy, s a cár bizonyosan vele fog menni. Egy lidércnyomástól szabadult meg a keble.
Galban lovag pedig lekísérte a hölgyeket kocsijukhoz; és Betsába megtette azt, hogy a kocsiból kihajolt, s visszanézett utána.
– Ezt elfogtam! – gondolá magában Galban lovag.
