Hogy rabolják el egy férjtől a feleségét?
Hogy rabolják el egy férjtől a feleségét?
„Rossz játék, aminek a gyermekek nem örülnek.” – S van-e nagyobb gyermek, mint egy szerelmespár?
A pleskovi parkban sárkányt eregetnek, s Betszinek nagy öröme van benne, hogy az övé mindig szép egyenesen felszáll és kitart, míg a Sándoré egyre szerencsétlenül jár. Az övé szebb is: van két nagy szeme, szája, orra, kalimpázó fülei, míg a Sándoré csak olyan, ahogy azt mindenféle ócska versekből összeragasztotta.
A tágas mező elég tér a két gyermeknek a sárkányokkal való futkározásra. Nem nézi őket más, csak egy csoport dámvad az erdő szélén.
A park melletti úton vágtatva jő a postaszekér, a postakocsis trombitaszava hangzik elhaladtában.
– Nekem úgy tetszik, hogy a postaszekér a kapunk előtt megállt – mond Betszi.
– Az ám. Vagy levelet kaptunk, vagy vendég érkezett.
– Jaj, csak vendég ne jönne! – sóhajt föl a kis menyecske. Az új házasok nem vendégszeretők.
Pedig aligha nincs benne valami, mert a dvornik jön a kastély felől arra feléjük.
A sárkányt le kell szállítani, hogy játékon ne kapják az embert; kicsúfolnák érte.
A sietségben aztán a sárkány belecsapódik egy jegenyefának a száraz ágába, s az kiszakít belőle egy darabot: az egyik szemét; az itt is marad.
– Ah, milyen kár! – duzzog Betszi, mikor a sárkány leér a földre. – Mármost nincs egyik szeme. Nem adhatnál egy kis papirost befoltozni?
– Honnan vennék? Nem minden papirost felragasztottál már sárkánynak a háznál?
– Keress csak. Hátha van még valami régi kötelezvény valahol.
Ezalatt odaérkezik a dvornik.
– No, mi az, Tanaszi?
– Egy levél.
– Kinek szól?
– Nem szól az egy szót se, mert hallgat.
Betszi kikapja a kezéből.
– Ahá! Nőírás! Nesze! Szerelmes levél. Valamelyik régi szeretőd tesz szemrehányásokat! Olvasd! Bizonyosan légyottra hív.
– Az biz ez, nőírás – mond Sándor –, csakhogy nem nekem van címezve, hanem neked.
– Nekem? – szól elbámulva Betszi. – Ugyan már ki írhatna nekem levelet? Talán Zeneida?
– Nem. Annak az írását ismerem.
– Talán nagyon is jól? De hát ki írhatna más?
Azon aztán eltanakodtak sokáig, a levelet egyik kézből a másikba adva, hogy vajon ki írhatta azt, míg végre Sándor azt az indítványt tevé, hogy legjobb lenne a levelet felbontani, és úgy tudni meg, hogy ki írta.
Mikor aztán eljutottak addig, hogy a névaláírást meglátták, meglepetve kiáltának fel gyorsan: „a keresztanyám!” – „a keresztanyád!”
Vajon mit írhat?
De mintha egy kacagásra letett hangjegy volna a kezében, úgy nevette végig Betszi az egész levelet.
– Hahaha! Menjek el az ő Masinka-ünnepére! Egyedül! Sándor nélkül. Lesz nagy mulatság. A cár is ott lesz meg a cárné s több külföldi fejedelmek. Lesz alkalmam a cárnak könyöröghetni, hogy Sándornak engedje meg a visszatérést Szentpétervárra. Hahaha! Hallod ezt, Szergievics Sándor? A keresztanyám meghív a báljába, nálad nélkül! Soha jobbkor nem küldhette ezt a levelet! Éppen erre volt szükségem.
Azzal fogta a kedves levelet: az éppen betöltötte a sárkányon támadt havárit, s két gombostűvel odatűzte a kiszakadt rész helyére. A közepén levő fekete pecsét éppen jól pótolta a hiányzó szemet. (Mivelhogy Zsófia halála után az udvarnál hallgatag gyász volt hat hétig, s azalatt az előkelő világ fekete pecsét alatt levelezett.)
– De egy nagy láda is érkezett a postával – mondá a dvornik.
– Tegyétek félre. Most nem érek rá megnézni.
(Minden hihetetlenségek között ez a legnagyobb, hogy egy fiatal menyecske, aki most kapott új báliruhát a fővárosból, azt mondja: tegyétek félre, most nem érek rá megnézni.)
A sárkány készen volt, most újra fel lehetett ereszteni.
Mint egy gyermek, ujjongva, sikoltozva futott Betszi a spárgacsomaggal, amit a felrepülő sárkány után eresztett: a másik gyermek is azt nézte kacagva, míg a sárkány nagy, bolond fejét csóválta dorgálólag. A sárkányfeleresztésnél hátrafelé szokás futni. Betszi nem vette észre, hogy háttal nekiszalad valakinek, aki egyenesen feléje siet az angolkert széléről, csak akkor riadt föl, mikor már hátulról átölelték, s aztán egy nagy csókot nyomtak az arcára.
Akkor aztán nagyot sikoltott; de abban öröm is volt. De már a másik pillanatban ő is a nyakában volt a megtámadónak, s nem elég, hogy ott volt, hanem le is rántotta a gyepre, úgy csókolta össze-vissza, a fűben henteregve, s elhalmozva hízelgő nevekkel: kedveském, édeském, galambocskám! Puskinnak úgy kellett odaszaladni, s mind a kettőt felemelni a pázsitról.
Nem kellett nagy leleményesség, hogy kitalálja, ki lehet az a vendég, akit ily szívesen látnak.
– Meg ne fojts, te bohó! – szólt Zeneida. – Nézd, azalatt a sárkányod hogy elrepült!
– Hadd fusson világgá a keresztanyám levelével együtt! Tudod, hogy a keresztanyám írt? Tudod, hogy meghítt a Masinka-báljára? Tudod, hogy csak magamat, Puskin nélkül? Tudod, hogy mit csináltam vele? A sárkányomon volt egy szakadás, azt kifoldoztam vele. De milyen kedves vagy, hogy meglátogattál bennünket.
– Hát az így szokás. Az örömanyának kötelessége hat hétre az esküvő után meglátogatni a fiatal házasokat, hogy szép békességben élnek-e együtt? Szeretik-e egymást? Hát megvert-e már azóta az urad?
– Óh, meg bizony! – mondá Betszi, duzzogó panaszt színlelve. – Most is itt a helye. – S addig tűrögette fel a karján a ruha ujját, míg csakugyan talált rajta valami megmutatni való foltot. Csakhogy arra Zeneida ráismert, hogy nem ütés foltja.
– Hát te, Puskin, írtál-e azóta sok szép költeményt?
– Egy sort sem biz én! Tudod, hogy az én múzsám nem tud költeni, ha szép idő van; annak zivatar kell, locspos idő, hófergeteg.
– S a ti egetek azóta mindig derült.
– Látod, hogy nem írtam semmit.
Ezt is el lehet hinni; vannak drága idők, amik alatt a költő csak érzi a poézist, de nem írja le.
– Papír sincs az egész házunknál! – mondá Betszi, kinek a női ösztön megsúgta, hogy ez a legnagyobb dicsekedés: mikor egy szerető asszony azt mondhatja egy költőről, hogy az az ő kedvéért hűtelen lett – a papiroshoz! – Az ám, a keresztanyám levelét használtam fel most éppen sárkánynak.
– Hát te így bánsz a levelezéseiddel? Ezt jó lesz tudnom. Én így nem fogok neked soha levelet írni, hanem ha valamit akarok veled tudatni, inkább magam jövök.
– Nagyon jó lesz.
– Vagy téged viszlek.
Már erre nem mondta, hogy „jó lesz”, hanem inkább Sándor karjába csimpajkozott, s felnézett rá, ezzel a kérdéssel a szemeiben: „de ugye, nem eresztesz?”
Zeneida felelt meg neki erre a kérdésre.
– Óh, bizony, azt nem fogjuk Szergievics Sándortul kérdezni. Az ő dolga, mikor a felesége látogatóba készül, a lovakat, kocsit készen tartani, s azalatt a házra gondot viselni.
– De bizony én, ha akarnék sem mehetnék sehová. Nem látod, hogy vagyok öltözve? Ez a pleskovi viselet. Sándor azt mondta, hogy ez volt az első keresztyén orosz nőnek, Olga fejedelemleánynak is a viselete: aztán nekem is nagyon tetszik. Ez a végig gimbes-gombos sarafánt, ez a gyöngyös povojnyik a fejemen. Hát ezeket a piros csizmákat látod, meg a csíkos selyemharisnyámat? – S gyermeteg együgyűséggel felrántotta térdig a ruháját. – No iszen megnéznének engem ebben a jelmezben, ha beállítanék vele a fényes társaságba. Nekem pedig más ruhám nincsen. Én így tetszem a Sándoromnak.
Nem hazudott. Az a küldött báli köntös még nem volt az övé; még nem fogadta el.
Sándor aztán megölelte a hozzátapadó gyermeket.
– Mi egészen falusi emberek maradunk.
(Hiszen bár azok maradnátok – mondá magában Zeneida –, de attól tartok, hogy te majd egy napon itthagyod a falut is, meg a feleségedet is, s nem találod legszebb főkötőnek asszony fején a gyöngyös povojnyikot – hanem utána szaladsz – a frígiai sipkának!)
Amit Dante kifelejtett a pokol kínszenvedései közül, ez az: látni egy szerető nőnek, egy más nő karjai közt, szerelmi boldogsága teljében azt a férfit, aki az övé lehetett volna.
Ha Zeneida úgy szeretett volna, ahogy közönséges emberek szoktak, mit törődött volna azzal, ha azt a férfit, akit magához láncolt, ennél a láncnál fogva holnapután magával rántja a sírba? Hisz a mai nap gyönyöre kifizeti a holnap szenvedéseit, a holnapután kínhalálát s az örökkévalóság fenyegető titkait.
Ő annyira szerette Puskint, hogy keresett a számára olyan boldogságot, amibe elzárja – saját maga elől.
Hiszen természettelen helyzet, rendkívüli kedély kellett hozzá, hogy erre képes legyen; de hát nem természettelen, nem rendkívüli lény-e egy nő, aki politikai szerepet vállal? A politika oltárán a szív az áldozat. Az a Moloch! Az érzékmámor összefér vele; de a szeretet nem. Aki a politika papjának szegődött, az nem ismer testvért, apát, szeretőt, régi jó barátot, különbséget becsületes emberek és bitangok között: annál az elv az „Isten” és az „ember”. Azért természettelen a politikában a papnő; a nő, akinek uralkodó érzelme a szerelem és az igazság. Az amazonoknak, akik harcoltak, kiirtották a jobb keblét; a nőknek, akik a politikai harcokba indulnak, ki kell elébb irtaniok a szívüket.
Ennek a lehetőségét nem is értik meg másutt, csak olyan országokban, ahol az elnyomás oly elszenvedhetlen, oly tökéletes, hogy a megzsibbasztott férfiszívekből a szabadság leányágra száll át.
Az udvari színház első énekesnőjének szabad volt szeretni a nemzet első költőjét; de nem a „Szojusz blagodensztojga” bizományosának. Kettőjük között feküdt a „Zöld könyv”: nagyobb akadály a zöld óceánnál!
Valóban: a Szent György-kolostor anachorétái nem vitték az önkínzást nagyobb tökélyre, mint az a nő, aki rászánta magát, hogy elmenjen vendégül abba a háztájba, ahol feláldozott szíve kiszenvedett, hogy lássa a boldogságot, mely neki volt szánva az égtül, s melyet elajándékozott másnak.
És most is azért jött ide, hogy ezt a boldogságot megőrizze a jövő viharaitól.
És még nem elég, hogy akkor lássa boldogságukat, mikor együtt vannak: de mikor Puskint a háztartás gondjai egy rövid órára elszólítják Bethsába mellől, akkor sem hall a fiatal nőtül egyebet, mint ragyogó dicsekedést boldogságával: páva nem szeret úgy tündökleni kiterjesztett tollaival, mint a szerelmes nő a maga örömeivel. Mennyit tud róla beszélni! A férj a minden erények és tökéletességek mintaképe. S neki úgy kell tenni, mintha mindezt hidegvérrel hallaná. – S aztán úgy csókolja a kezeit az a másik nő: elmondja neki százszor, hogy neki köszönheti ezt az üdvöt, ezt a paradicsomot: s neki ezt a hálaömledezést fogadnia kell nagylelkű hidegvérrel. S aztán egy fél óra múlva, ha mégsem tér vissza a kedves, ismét kell látnia az ifjú nő arcán a nyugtalan szórakozottságot, olvasni arcáról ezt a gondolatot: „óh, kedves jóltevőnőm, tündérkém, istennőcském, de szeretném, ha most nem volnál itt, hogy futhatnék őt felkeresni.” – S neki ehhez még mosolyognia kell. – Óh, az a Moloch!
– Lásd pedig, kedveském, én azért jöttem most ide, hogy téged Szergievics Sándortól egy időre elraboljalak.
– Ah! hiszen ha el akarsz rabolni, vígy el mind a kettőnket. Teáltalad Sándor is el hagyja magát raboltatni.
– Csakhogy oda, ahová neked jönnöd kell, ő se nem hivatalos, se nem jöhet. Neked el kell fogadnod keresztanyád meghívását.
– Mit mondasz? Az ő báljába?
– Ott találkozhatol a cárral és cárnővel, ők téged meg fognak szólítani.
– Én legyek ott, Sándor nélkül?
– Éppen rajtad áll, hogy Puskin is ott lehessen, ahol te. A te férjhezmeneteled őhozzá egészen keresztülzárta az ő életpályáját. Ma még ezt nem érzi, de már egy év múlva minden lépésre eszébe fog jutni, hogy valamikor az ő lépteinek hangját sarkantyúpengés követte. A férfilélek nem kalitkába való madár, kivált amelyiknek sasszárnyai vannak. A te feladatod a cár kegyelmét kinyerni, hogy Puskin kettészakított életpályáját folytathassa. Most még virágos a mező; egy hónap múlva már hó lesz rajta, s a kályha mellé beszorult házastársak nem olyan boldogok, mint akik sárkányt eregetnek a mezőn.
– Tehát te azt akarod, hogy Sándorért könyörögjek, hogy visszatérhessen Szentpétervárra.
– A világ minden kincséért sem azt! Hanem inkább, hogy adjon neki a cár olyan megbízást, mely őt veled együtt a te őshazádba szólítsa el. Rajzold le az uralkodópár előtt azt az országot, ahol te születtél, úgy, ahogy az lelked előtt áll, enyhe egével, fűszerillatos erdőivel, drága gyümölcstermő gesztjeivel. Mondj el róla mindent, ami emlékedben él, kedves és drága; s aztán kérd kegyül, hogy küldje őt a cár oda.
– Óh, milyen nagyon csábító gondolat ez! – sóhajtá fel Bethsába. – De ő sohasem fog abba beleegyezni, hogy én őt itt hagyjam, elmenjek, távol legyek tőle napokig, hetekig.
– Csak egy hétig.
– Hisz az egy század! Nem, ezt Sándor nem fogja megengedni.
– Bízd rám. Én rábeszélem!
– Te? No akkor egész tündér vagy, ha azt meg tudod tenni. Hanem furcsa tündér. Ha Sándort akarnád tőlem elrabolni, azt érteném; hanem hogy engem hogy akarsz elrabolni Sándortól, azt nem találom ki.
– Nézd, ott jön a kerten keresztül. Állj ide az ablakba, és nézd. Én eléje megyek és szólok vele. Lesd meg, hogyan csábítom el.
– Óh, erre igazán kíváncsi leszek.
Az egyik sánc már be volt véve; Zeneida sietett a másikat megostromolni.
Puskin a zöld pázsiton jött keresztül, s nagyot bámult, mikor Zeneidát látta a kastélyból felé sietni.
– Fordulj vissza és beszélgess velem – szólt Zeneida, kezét Puskin karjába akasztva. – Elég boldog vagy-e?
– A boldogságból soha sincs „elég”.
– Azt akarom kivenni, hogy tudsz-e már nélkülözni is? Én egy hétre el akarom tőled rabolni a feleségedet.
– Az én kis feleségemet? S mit akarsz vele kezdeni? Hiszen most is sokkal jobban szeret téged, mint engem.
– Ne félj, jobban szeret téged, mint az eget, földet és mindazt, ami a kettő között van. Neki el kell fogadnia Ghedimin hercegnő meghívását a Kisasszony napi bálra.
Az ablakból leskelődő asszony azt látta, hogy férje indulatosan rántja el a karját a belé fogózó vendégnő kezéből. Zeneida nem enged, újra megfogja a karját.
– Heves fejű. Hiszen nem a hercegnőhöz fog menni szállásra, hanem énhozzám. Én leszek az anya képviselője. Az én házam most igen tisztességes ház. Amióta nem vagyok színésznő, nincs nálam könnyelmű társaság; amióta a „Szojusz blagodensztojga” utolsó gyűlésén kimondta a véghatározatot, nem jár hozzám titkos összeesküvő; nem kell számára maskarádnak való zajos mulatság; egyedül élek és elzárkózottan. A cár megküldé a csillagkeresztet számomra, enyhítésül a minapi elbocsátásért, s aztán „noblesse oblige”. A csillagkeresztes Zeneida nem társaloghat többé a Diabolkákkal. Hát nem mered rám bízni a feleségedet, ha az én szemem vigyáz rá?
– De hát mi célra? Az én számomra akarsz-e valami kegyet könyörögtetni a cárnál? Akkor mondhatom, hogy igen rosszul ismersz.
A leskelődő nő azt látta, hogy Puskin haragosan vagdalja le a sétabotjával az útjába kerülő csüküllő virággombokat.
– Nagyon jól ismerlek. El vagy szánva itt maradni Pleskovban; nézni, hogy nő a fű; nyulat, kacsát vadászni, telepipázni a házat, összecsinálni egy l’hombre partie-t, beszélni a lovaidról, kutyáidról; ambíciód lesz, hogy jó pincét tarts, s a feleségedet elhordd a pleskovi társasestélyekbe, s a kormányzó felesége által jó táncosnak légy elismerve, s közbe-közbe egy pár kozák tisztet megvagdalj párbajban, s a postán érkezett újságot felbontatlanul hagyd. Ehhez van elég erőd és kedélyed. – Dehogy van valakinek esze ágában, hogy téged ebből a szándékból ki akarjon ragadni. Másnak van szüksége a te feleséged feljövetelére.
– Kinek?
– Először a „Szojusz blagodensztojgá”-nak, azután meg a cárnak.
– Az én kicsi kis Betszikámra!
– Ne kiáltozz közbe, mert nekem igen csendesen kell beszélnem. Azt tudod, hogy Arakcsejeff másodszori visszatérte után a kitörés fel nem tartható többé. Az ő erőszakos rendszabályai annyira elkeserítettek mindenkit, hogy a cár személyét nem védelmezi többé senki: egyedül én magam. Lehet, hogy azért, mert asszony vagyok; ámbár bizony vannak előttem illusztris példák, hogy asszonyok épp oly kegyetlenek tudtak lenni vérontás dolgában, mint a férfiak; – de higgadt megfontolásból inkább. Egy kitörés, mely Arbusoff szélpuskáival, vagy Kahofszki pokolgépével kezdődik, vagy amit Jakuskin tervez, egy bál alkalmával az összes cári család elleni merénylettel, Oroszországban jó véget nem ér. Abból nem alkotmányfelállítás, hanem országfelfordítás lesz: a kés és a fejsze küzdelme a szurony ellen, a rongyok harca a paszomántok ellen, s az ilyen zűrzavar után áldani fogja az ország azt a zsarnokot, aki végre a kifáradt küzdőket közösen elnyomja, s rendet csinál a lánccal. – A cárt és cárnét nem szabad bántani. Ezt nem az én kedélyem, de az ész parancsolja. – Az én tervem ez. A cárnő orvosa azt tanácsolta, hogy őt a zord őszi idők elől enyhébb éghajlat alá kell elszállítani. Külföldre nem akar a cárnő menni, s a kaukázusi vidéket oly kietlennek hiszi, ahol megmaradni nem lehet. Természettudósainak, akik a vidék előnyeit leírták, nem hisz; azok hivatalos hízelkedők; de hogyha eléje fog jönni egy fiatal, ártatlan asszonyka, aki kegyelemképpen kéri azt az uralkodópártól, hogy engedjék őt férjével együtt a szép országba leköltözni, leírva azt az őszinte gyermeteg ragaszkodás, az édes visszaemlékezés meleg lelkesülésével, mint valódi paradicsomot – hát akkor meglehet, hogy azért az ő férjét oda áttenni nem fogják; de a cárnő kedélye meg lesz nyerve a kaukázusi út számára. A cár most imádja nejét, vele megy, ott marad, azok mind, akik az ő erőszakos halálával akarnák megkezdeni a mozgalmat, kénytelenek lesznek más, nemesebb, emberibb, politikusabb tervet készíteni. A cár gondtalanul éli napjait a Fekete-tenger mellett, ahol még senki se haragszik rá, ahol senki se fenyegeti. Nekünk itthon nem marad más, akivel le kell számolnunk, mint a teljhatalmú kegyenc. Azzal majd végezünk. Az alkotmány ki lesz kiáltva minden vérontás nélkül Szentpétervárott; a hadsereg melléje áll, s akkor aztán Sándor cárnak szabad választása van, vagy elfogadja népei közkívánatát, s visszatér mint szeretett uralkodó; vagy ha jobban tetszik, ott a Fekete-tenger partján hajóra ülhet, s elvitorlázhat vendégszeretetet keresni a török szultánnál; de az élete meg van óva.
Az ablakban leskelődő asszony azt látta, hogy a férje megcsókolja a kezét a vendéghölgynek. – Már elcsábította! Úgy van. Elrabolta a férjtől a feleségét!
– Akit te szeretsz, meg van az szeretve! Még ha zsarnokod is! – mondá Puskin elragadtatva.
– Én a szent ügyet akarom megmenteni, nem a cárt.
– Mind a kettőt. Jer, odaadom neked a feleségemet. Vidd magaddal. Parancsolj csendet a viharnak az ő pacsirtahangjával.
Az asszony az ablakban látta, hogy férje és Zeneida sietve térnek vissza. – Bizony csak varázslónő vagy te!
Puskin e szavakkal lépett be feleségéhez
– Hát visszahozták a sárkányodat a város végéről. Itt van a keresztanyád levele nálam. Ah, hisz ez igen szép levél. Ennek eleget kell tenned! Hogyne mennél el ilyen meghívásra! Kivált miután Zeneida lesz a garde des dames-od.
Bethsába bámulva nézett reájuk, s aztán megfenyegette ujjával Zeneidát.
– De bizony mégis csak ördög vagy te! No hát gyere, nézzük meg, milyen báliruhát küldött a keresztanyám.
– Ezt nevezik tökéletes kapitulációnak.
A málhát felhozták, felbontották. Abból a legpompásabb báli öltöny került elő, azt Zeneida segélyével mindjárt felpróbálta magára Bethsába. Aztán megmutatta benne magát a férjének is.
– No hát szép leszek-e benne? Sok embert el fogok-e bolondítani?
– Mindenkit!
– Vigyázz! Vigyázz! Nem szabad megölelned! mind összetöröd a fodromat.
Így rabolják el a férjtől a feleségét a mézeshetek kellő közepett.
