A névtelen embernek névtelen asszonya
A névtelen embernek névtelen asszonya
Hát a diktátor hová lett?
Az egész mozgalom lelke, vezetője: Ghedimin?
Az az egész rémnap alatt keresett egy embert, akit nem bírt megtalálni: saját magát.
Hogy találhatott volna rá, mikor az meg őelőle futott?
A feladat, melyet elvállalt, nem az ő lelkületéhez való volt. Az első lépésnél észrevette az örvényt, amelybe az egész ügy, melyet eddig vállán hordott, képviselőivel együtt alácsúszik.
Egy lelkesült nép helyett, mely a szabadság lángkeresztsége által hősi elhatározásra lelkesült lesz, talált egy csoport katonát, aki vezetői által azzal van elbolondítva, hogy el akarják tőle venni a régi cárját, akit utál ugyan, de akinek hűséget esküdött, és ordít a „Konstitúcia” után, akiről azt hiszi, hogy az a cárnak a felesége! – Mi lesz a vége, ha győzni találnak ma? Holnap már megint valami újat kell hazudni a katonának, hogy meg ne tudja, hogy tegnap a „szabadság” volt az, amiért harcolt. – Mi neki Hekuba, s mi Hekubának ő? Mi közük a testőrgránátosoknak meg a szabadságnak egymáshoz? Mit javít az ő sorsukon a Konstitúcia? Igen: a főnökök azt ígérték nekik, hogy a Konstitúcia meg fogja duplázni a hópénzüket, de hisz annak, ha a katonát dupla zsolddal akarja fizetni, a népre dupla adót kell vetni! Ez lesz a szabadság? – S hátha holnapután itt lesz, akiért küzdöttek, Constantin maga? Itt lesz az egész hadsereg élén, amit Varsóból hoz magával, s azt mondja: „Kívántatok fiaim, itt vagyok! A Konstitúciót is elhoztam; de ez nem feleségem, hanem spanyolnád!” Mi fog történni akkor?
Hát ez a nép? Ez a rongyaiba belenyugodott, ez a nyomorúságával összeszokott napszámossereg. Hetvenezer muzsik, a világ minden nemzetének teherhordó küldötte. – Nem az orosz „nép”; valami egymást nem értő, finn, észt, litván, svéd, német, szamojed, oszét, lappon, oláh és minden szláv fajokkal egyforma rongyban és nyomorban egyesült zagyvalék, francia földönfutók, kalandorok által vezetve – nem, csak terelve. – Mi ennek a szabadság? A pálinkásboltok feltörése, s aztán a paloták és boltok kirablása. Egy lázító szó felgyújtja, mint a pozdorját, és egy kartácslövés szétfújja, mint a polyvát.
Ghedimin Iván, amíg végighalad egyik utcáról a másikra, a szövetségesek csoportjaitól még jobban visszaretten, mint az ellenségekétől.
Nem ez volt az ő eszményképe!
Nincs egy vezéreszme a lelkében; elindul meg visszatér; nincs egy egész gondolatja. Kóborlása közben összetalálkozik Rilejeffel. Annak az arcvonásaiban a saját magáét látja meg.
A költő szomorúan szorít vele kezet.
– Nem volt megérve ez a dolog! – súgja fülébe, s azzal elsiet.
Egy másik utcán összetalálkozott Bulatoff ezredessel – polgári öltözetben. Bulatoff volt megválasztva a fölkelés katonai vezetőjéül. És ez most kabátban, cilinderkalapban bujdokol. Meg sem akarták látni egymást: úgy suhantak el az egyik az innenső, a másik a túlsó járdán.
Ahová a legkevésbé volt bátorsága menni, az volt Zeneida palotája.
Ezt a nőt meglátni ma jobban rettegett, mint az ágyúk torkába nézni. Ez dacol a veszéllyel; míg ő, aki belesodorta őt, megfut előle.
Mégis jött aztán egy gondolatja, mely rákényszeríté, hogy fölkeresse Zeneidát.
Át kellett haladnia a Mojka hídján.
Ott azonban a hídőrök meglátják, hogy ő keresztülment! A csatorna be volt fagyva; Ghedimin lement a kőpart lépcsőin, hogy a jégen át kerüljön a túlpartra.
Alig tett néhány lépést, midőn egy suttogó hang nevén szólítá. Megdöbbenve tekinte oda.
Az egyik hídláb boltozata alul egy jól ismert arc bukkant eléje: Odojefszki herceg. A legvéresebb szájú hős, aki még ma reggel mindenkit le akart kaszabolni, aki tétovázik. És most már a hídboltozat alatt.
– Zeneidához ne menj! Palotája körül van véve! – suttogá a bujdokló, és visszahúzta magát menedékébe.
Micsoda rémlátás! Odojefszki a hídláb alatt! Az ezredes, akinek zászlóalja ott küzd az Izsák téren, a herceg, akinek palotája ott áll a „Nagy Millió” mellett; a históriai nagy név, aki helyet követelt Brutus és Riego között – beásva egy hófuvatba! S mit csinál ott? Egy darab pokolkővel fekete himlőhelyeket pettyeget az arcára, hogy ismeretlenné tegye magát!
Most már Ghedimin tökéletesen elveszté a fejét.
Visszament megint a túlsó partra, s sietett egyenesen a saját palotájába haza.
Hazaérve, egy névjegyére e sorokat írta:
„Az égre kérem önt, jöjjön át nagyanyám lakosztályába. Nagy titkokat kell önre bíznom!”
E névjegyet Corynthiának küldte fel a kapus által.
Maga azután sietett fel a nagyanyjához. Itt volt az utolsó menedéke.
Odakünn már éjszaka volt, s dörögtek az ágyúk. A fegyverlobbanások fénye volt az egyedüli kivilágítása a cári fővárosnak.
A jó öreg Anna Feodorovna csak megvan most is, a maga kivetőkártyájával, dorombozó macskájával és hűséges Ihnáskójával, s számlálja a napokat, amik még az újévig hátra vannak.
– Megint egy új év! Vajon mit hoz az megint ránk? – Vajon ki éri meg?
Karácsony másodünnepe van. Ennek az estéjén, ha az ember két egyforma nagyságú viaszgyertyát meggyújt, abból, hogy melyik ég le hamarább, megtudja, hogy kettő közül melyik fog hamarább meghalni: az asszony-e, vagy az úr?
Ezúttal bizony az öregasszony gyertyája égett el hamarább.
– No hát teljesedjék Isten akaratja – sóhajta fel az öreg. – Ha már nekem kell előre elmennem. Hiszen bizony itt van már az ideje. Elég sokáig éltem. De csak mégis sajnálnom kell a szegény „öregembert”, hogy marad itt nálam nélkül majd olyan egyedül? – Nem kell neki megmondani, hogy meghaltam. Hadd higgye, hogy még mindig élek. Minden születésnapjára kell neki ajándékozni egy piros hálósipkát, mintha én küldeném – tudod, Ihnáskó?
– Ugyan ne beszéljen annyit a halálról! – dörmögé fogvacogva a vén cseléd. – Hisz anélkül is úgy reszket minden csontom, ettől a sok ágyúzástól!
– Mert gyáva vagy. Mert soha sem voltál katona. Még akkor is félsz az ágyúszótól, mikor tudod jól, hogy az csak a karácsonyéjjeli nagy processióra szól. Ilyenkor ád a cár az udvarhoz tartozóknak nagy díszlakomát; a népnek pedig pompás tűzijátékot. Hallod, hogy pattog? Azok a rakéták. Most megy fel a nagy girandole! Mikor meg ilyen hat ágyúlövés jön egymás után csűstűl, ez azt jelenti, hogy most emeli föl a cár a poharát az áldomásra. – Ohó! Sokszor láttam én azt az ünnepélyt. Nem történt meg nálam nélkül soha. Szép asszony voltam ám én, mikor fiatal voltam! Aztán milyen hangom volt; mint az ezüst! Pál cár mindig felszólított, hogy énekeljem el az ő kedvenc nótáját: „Ha a nap végső sugárinál!” Még most is szép nóta az. De már nincs senki, akinek elénekeljem.
Debizony éppen jött valaki, aki meghallgatja a szép énekszót.
– Áldott úr Jézus! – kiálta fel, kezeit összecsapva Anna Feodorovna. – Hát te jössz, Makszimovics Iván? Hát megemlékezett az öreganyjáról a kis pulya? Micsoda? Te otthagytad a cári fényes lakomát a kellő közepén, hogy a szegény nagyanyádat meglátogasd karácsony második ünnepén? De az már igazán szép tőled, Makszimovics Iván! De vissza fogsz térni oda megint, ugye? Visszamenj ám! Miattam a cár neheztelését magadra ne vond. Mert a cár kegyelme olyan ám, mint a hajadon leány ártatlansága. Abból nem szabad semminek elveszni. Ha netán észre találta volna venni a cár, hogy eltávoztál idő előtt, mentsd ki magadat! Valld meg neki igazán, hogy a nagyanyádat látogattad meg. Ő ismer engem. Nagyon szeretett engem, mikor kisgyermek volt. Akkor én még fiatal asszonyka voltam.
(Az öregasszony még Sándor cárról beszélt, aki csak huszonhét évvel volt nálánál ifjabb.) Sokszor odabújt az ölembe, mikor az atyja kívánatára elénekeltem azt a szép dalt, amit az olyan nagyon szeretett: „Ha a nap végső sugárinál.” Nem ismered? Jer. Eléneklem neked is. Ülj ide a zsámolyomra, hajtsd ide a fejecskédet a két tenyeremre.
Iván odaült a nagyanyja lábához. – Milyen jó volna most is kisgyermeknek lenni.
Az öregasszony aztán rákezdé a dalt.
Bizony olyan volt már a hangja, mint azoké az ódon zongoráké, amiket holmi fejedelmi kastélyban ottan felejtettek, s huszonöt év óta fel nem hangoltak, némely húr le is szakadt már; de azért csak elénekelte ő az unokájának.
„Ha a nap végső sugárinál
Egy békés alkat elődbe áll
| A fák közt, gyepágyad megett |
| S feléd nyájasan integet; |
| Nem más az hű barátodnál, |
| Ki békés örömmel kínál.” |
Irán megcsókolta a nagyanyja kezét a szép dalért.
– De te olyan nagyon bús vagy ma, Iván! Mondd csak, mi szomorít? Tán bizony útra készülsz? Hosszú útra?
– Nagyon hosszú útra.
– Te! Én kitalálom, hogy hová készülsz – szólt nevető hangon Anna Feodorovna –, te az apádat meglátogatni indulsz, az én szeretett Makszimomat!
Ezt kitalálta!
– Úgy van, nagyanyám, oda megyek. (A másvilágra!)
– Akkor vidd el neki ezeket az én csókjaimat. Meg százszor ennyit! Lásd, nem tudok sírni. Az öregember szemének az a szokása, hogy mikor nem akar sírni, akkor mindig könnyezik, mikor meg igazán sírni akar, akkor nincsenek könnyei.
Sírt helyette Makszimovics lván! Olyan „jó fiú” volt!
– De hát látod, mármost elmégy, engem itt hagysz. És aztán elmégy anélkül, hogy megházasodtál volna, s nekem itt hagynád magad helyett a feleségedet.
– Megházasodtam, nagyanyám – szólt Iván. – Éppen azért jöttem most hozzád, hogy bemutassam neked a feleségemet. – Óh, micsoda örömnap ez! Te megházasodtál! Van kis feleséged. Szép, takaros kis angyalka! És meg fogom látni mindjárt! Ez aztán a karácsonyi ajándék!
Hanem aztán mégis megsokallta magától az örömöt az öregasszony. Ejh, az így nagyon édes lesz; tölteni kell hozzá egy kis keserű feketekávét. Elkomolyodott.
– De hát miért titkoltad ezt előlem addig, amíg meg nem történt? Mikor én azt akartam, hogy a menyasszonyi ékszert tőlem kapja az arád? Ez nem jó volt. Remélem, hogy nemes leány?
– Egy Nariskin hercegnő.
– Gondolom, hogy a cár engedelmét kikérted a házasságodra.
– Megnyertem azt, nagyanyám.
– Akkor ki nem tudom találni, hogy miért titkolóztál? Talán nem tudott oroszul, mikor elvetted, s elébb meg kellett tanítanod, hogy velem beszélni tudjon? Mert én meg más nyelven nem értek: én még moszkvai leány vagyok.
Iván ráhagyta, hogy úgy van. Ebben nem volt semmi rendkívüli. A szentpétervári hercegasszonyok nemigen értettek oroszul. (Éppen úgy, mint abban az időben a magyar úrhölgyek magyarul.)
A csöngetés a külső ajtón félbeszakítá köztük a beszédet, a mellékszobában selyemruha-suhogás hallatszott, Corynthia mégis teljesíté férje kívánságát, eljött az ő hívására a nagyanyjához.
Miért nem ment Iván maga a nejéhez, miért kérte azt, hogy keresse fel őt nagyanyjánál? Annak súlyos okai voltak. A nő maga felelhetett róla magának. A világ előtt karöltve jártak, csupa hitvesi gyöngédség voltak. De ha a nő hálószobájának ajtaján kocogott a férj, a válasz az volt: „Nem vagyok itthon!” Ez így volt a július 21-ki napfordító éj óta.
Corynthia halaványabb volt a szokottnál: tekintete hideg, elhatározott.
– Köszönöm, hogy eljöttél – suttogá az eléje siető férj, s aztán kezét megfogva, oda vezette őt nagyanyja elé. – Íme a nőm, nagyanyám!
Corynthia meghajtá az egyik térdét Anna Feodorovna előtt, s odatartá az arcát megcsókolásra – a múmiának. Ma mindent megtett, amit kívántak tőle. A kezét is megcsókolta az öregasszonynak, azt a ráncos pergamenkezet.
Az öregasszony magánkívül volt örömében.
– Jaj, be gyönyörű teremtés! Milyen bájos, milyen kedves! Milyen finom nevelése van! De micsoda pompás báli ruhád van neked! Látszik, hogy most jössz a cár ünnepélyéről!
Szegény jó öregasszony! Azt hitte, hogy az báli ruha, amit Corynthia visel. Az ő idejében csak a cár bal paréján viseltek ilyen csipkés selyemruhákat, amilyen ennek az otthoni pongyolája. Ő huszonöt év óta nem látott divatlapot, és szabóval nem beszélt. Azt hitte, most ez a báli divat.
– No biz ehhez a pompás öltözethez nem is tudom, hogyan fog illeni a fejdísz, amit én tartogattam a számodra? Ihnáskó! Hozd ide a szekrényemet, amiben az ékszereim vannak.
Az öregasszony előszedte azokat az antik, igazgyöngyös, briliantos hajdíszeket, amik egy uradalmat értek, s biz azokkal nagyon meg volt akadva, hogy mi módon tűzködje fel Corynthia á la girafe frizurájára, amihez azok nem voltak készülve. Pedig azokat okvetlenül meg kellett neki kapni, és viselni az ő szemeláttára.
Corynthia hagyta magát felcicomáztatni.
– Így ni! Most még szebb vagy! Ezekkel az ékszerekkel most visszaviheted őt a cár ünnepélyére; hadd irigyeljék tőled!
– Nem, nagyanyám, mi nem megyünk vissza többet – mondá Iván –, ha megengeded, itt maradunk nálad. Itt töltjük a karácsonyestét.
– De mit mond majd a cár?
– Már tudja, hogy tenálad fogunk lenni, s elbocsátott.
– Ah, ha elkéredzkedtél, az már egészen más. Így már kedves lesz, ha nálam akartok maradni. De Istenem, hát már most én mivel tudjalak benneteket mulattatni? Tud a feleséged l’hombre-t játszani?
– Tud.
– Csakhogy az én kártyám, amivel naphosszat játszom, olyan kopott már. Szégyenlem előadni.
– Majd gondoskodik a nőm friss kártyáról. Engedd meg, hadd magyarázzam meg neki, hogy hol állanak.
– Jó lesz, jó lesz. Te Ihnáskó addig készítsd el a kártyaasztalt. Oh, milyen régen nem játszottam l’hombre-t! Amióta a kis fekete hercegnő, meg a tábornokné nem járhatják a lépcsőt. A teás szervizt, a süteményeket mind készítsd elő. A kandallóra rakj fát. Majd meglássuk, melyikünk álmosodik el hamarább, ha egyszer belemelegszünk a kártyázásba. Én nem!
Iván ezalatt franciául kezdett el beszélni Corynthiához; oly nyugodt kifejezést erőltetve arcára, mintha csak azt magyarázná neki, hol találja meg szobájában a játékkártyákat.
– Én el vagyok veszve. A ma kitört felkelésnek, ami úgy hiszem, azóta le van verve, én voltam a titkos intézője. Név szerint Trubeckoj herceg volt a diktátor; de tényleg én voltam az. Én voltam az intéző kéz, ő csak álarc. Trubeckoj már sietett magát tisztázni; odament a főparancsnoksághoz, letenni a cár iránti esküt, s megadta magát. Ezzel rólam az álarc lehullt. Én maradtam benn a vezérségben. Nem is háríthatom azt rá vissza; szegénynek ifjú neje van, aki őt nagyon szereti. A mai zűrzavarban azonban semmi részem nem volt. Hanem ez rajtam nem segít; mert mégis én voltam a diktátor. Ha az iratokat, amik e mozgalommal összefüggnek, megtalálják, akkor menthetlenül elvesztem. És velem együtt ezrei az ország legelőkelőbb embereinek, akiknek a nevei egy könyvbe fel vannak jegyezve, amit „zöld könyvnek” nevezünk. – Ezt a könyvet meg kell semmisíteni.
– Rám bízza ön azt?
– Kire bízhatnám másra? Mindenem, amim van, önnel közös. Nevem, vagyonom, rangom, becsületem egyúttal az öné is. S ez mind kockán forog most. És csak ön segíthet rajtam, senki más.
– Parancsoljon, mit tegyek?
– Óh, nem azt. Könyörgöm. Esedezem. Mert amit most kérek öntől, az valóban olyan nagy, mint mikor az ember Istentől kéri bűnbocsánatát. Az a könyv Ilmerinen Zeneidánál van elrejtve.
– Ah!
– Tudom, hogy ön gyűlöli ezt a nőt. Ok nélkül: esküszöm rá! De hát mit ér a kétségbeesett ember esküje? Engem nem kötött e nőhöz olyan érzelem, mely az ön női büszkeségét megsérthette. Más viszony volt az, rám nézve sokkal veszélyesebb; de önre nézve nem sértő. De azt nem fogja ön nekem elhinni. Nem is kívánom. De kérem azt, hogy a végveszély pillanatában legyen nagylelkű, és ha haragja volt ellenem, a Ghedimin címer becsületéért felejtse azt el, és siessen e pillanatban Ilmerinen kisasszony lakába, ezzel a kulccsal, mely a rejteket felnyitja. Én tudom jól, hogy minő áldozatot kívánok öntől, amikor azt kérem, hogy lépje át annak a háznak küszöbét. De ennek meg kell történni. Én magam nem mehetek oda, mert amint e ház felé közelítek, engemet rögtön elfognak; de önt nem fogják gyanúba venni. Rögtön beszéljen ön Ilmerinen kisasszonnyal, s tudósítsa a veszélyről, ha ő még nem tudná ezt. Én azt hiszem, hogy ő már tudja. Gondolom, hogy magától is rájönne arra, hogy e „Zöld könyvet” megsemmisítse, ha az oly erős rejtekben nem volna zárva, amit csak a legnagyobb erőszakkal, s sok idővesztéssel lehet szétrombolni. Ez a kulcs egyszerre felnyitja a zárt. Vessék önök a könyvet a tűzbe. Maradjon ön ott, míg hamuvá égni nem látja, s aztán siessen vissza, s szabadítson ki kétségbeesett helyzetemből…
– Úgy teszek, ahogy egy Ghedimin hercegnőnek tenni kell.
– Életemet és becsületemet tettem az ön kezébe…
– Tudom…
Corynthia átvette az acélkulcsot, és elsietett.
– Hogy elfutott a kicsike – monda az öregasszony.
– Mindjárt visszatér.
– A kártyákkal?
– Igen. A kártyákkal.
– Én azalatt kicsinosítom magamat, ne lásson ilyen pongyolának.
A kicsinosítás abból állt, hogy előhozatta a legújabb divatú baretjét (1807-ből), azt feltette a fejére, a nagy sárga strucctollal, s a két hamis schnekklit odaakasztotta a hajába. A haja fehér volt, a schnekklik pedig feketék.
Egy hosszú óra telt el.
– De milyen sokáig keresi a kártyákat a kicsike! Bizonyosan ő is átöltözik. Leveti a báli ruhát, s pongyolába, kartonba öltözik. Megállj csak, milyen tréfát fogok neki csinálni! Hogy fog rajta nevetni! Eldalolom neki a „házaspárok dalát”. Az ám a csinos nóta. Hozd ide a gitáromat, Ihnáskó. Héj, milyen jól tudtam én gitározni valaha!
S a jó öregasszony kezébe vette az ócska lantot, s félbátorítva az első sikertől, hozzáfogott, hogy egy vidám, kedélyes régi nótával mulattassa az ő kedves kis pulyácskáját – kinek halálos veríték gyöngyözött a homlokán ez óra alatt.
– No, hallgasd hát!
„A jó gazdasszonynak az a kötelessége,
Hogy urát becsülje,
A perpatvart és a cifrálkodást
Messzire kerülje,
Reggel már az ágyához
Jó szívvigasztalót hoz,
Délben bor, pecsenyére
Várja őt az asztalhoz”
Hogy urát becsülje,
A perpatvart és a cifrálkodást
Messzire kerülje,
Reggel már az ágyához
Jó szívvigasztalót hoz,
Délben bor, pecsenyére
Várja őt az asztalhoz”
(Ugye szép volt? De hallgasd meg a folytatását!)
„Jó asszony férjének az a kötelessége,
Hallgasson szavára,
Őtet tűzbe-vízbe küldi, menni kell
Parancsolatjára,
Szépen kezet csókolni,
Intésére hajolni,
Ha vendége érkezik,
Őtet mulatni hagyni!”
Hallgasson szavára,
Őtet tűzbe-vízbe küldi, menni kell
Parancsolatjára,
Szépen kezet csókolni,
Intésére hajolni,
Ha vendége érkezik,
Őtet mulatni hagyni!”
– Hahaha! – nevetett a jó öregasszony a saját kedélyes dalának, s hajlandó lett volna, ha Iván csak egy szóval kéri, azt még egyszer elénekelni a kedvéért. Csak már jönne a kicsike, hogy az is nevetne rajta!
De Iván nem figyelt már oda: neszt hallott az ajtó előtt. Ezóta Corynthia megjárhatta az utat Zeneidához és onnan vissza. Sietett az ajtót felnyitni.
De nem Corynthia lépett be azon, akire várt, hanem valaki, akivel legkevésbé kívánt találkozni e ködös világon: – Galban. A lovag nem jött egyedül, mögötte négy gránátos állt a finn ezredből.
A lovag nem vette le a kalapját, mikor belépett, s nem üdvözölte a háziasszonyt, akinek a szobájába hatolt.
– Ghedimin Makszimovics Iván, ön az én foglyom! Adja át kardját!
Iván szótlanul oldá le kardját, s átadta neki.
Anna Feodorovna haragba jött.
– Nini! Micsoda ember ez itt, aki az én szobámba be mer törni, s az én unokámnak, egy Ghedimin hercegnek el meri venni a kardját? Kicsoda az úr?
– Hogy én ki vagyok, madame, azt megtudni önnek semmi szüksége, hanem hogy az ön unokája kicsoda, azt megmondhatom. – Ő a felzendült rebellisek diktátora, akik a cárt meg akarták ölni és leverettek.
– Ihnáskó! Ihnáskó! – rikácsolt az öregasszony. – Gyere ide! Nevess helyettem. Énnekem nem jön. Segíts nevetni! Nézd, itt egy farsang bolondja van, aki komédiát játszik! Azt mondja, hogy az én pulyám a rebellisek diktátora. Hová bújtál? Röhögj hát!
Iván halk hangon mondá franciául Galbannak:
– Én védni fogom magamat a cár előtt. Nincs ellenem semmi bizonyíték.
– Hát a „Zöld könyv”?
– Arról nem tudok semmit.
– Ne csinálj magadnak hiú reményeket, Makszimovics Iván! El vagy veszve tökéletesen. Feleséged elárult. Amint te azt a bizonyos kulcsot a kezébe adtad, ami azt a – tudod már – rulettbankot felnyitja ott Zeneida kisasszonynál, ő egyenesen a rendőrfőnökhöz sietett vele, s annak a kezébe tette le azt. Ezóta a „,Zöld könyved” jó helyen van.
Ghediminnek e szóra, mintha az ég minden csillagai szakadtak volna rá, megrogytak a térdei, s a feje alácsuklott. E megfoghatatlan rémgondolat megzsibbasztá minden gondolatát. Perc múlva megint egész vére fellázadt, reszketni kezdett a dühtől.
– Nem! Nem lehet az! Hogy egy asszony elveszítse tulajdon férjét, s azzal együtt saját vagyonát, becsületét! Ilyen szörnyeteg nem létezik a világon! S én nem vétettem senki ellen a világon oly nagyot, hogy az én büntetésemre teremtsen az Isten egy ilyen pokolcsodát!
– Rövid emlékezeted van, Makszimovics Iván – súgá fülébe Galban lovag. – Gondolj vissza arra az éjszakára, amikor Corynthiának hírül vitted Nariskin Zsófia halálát, s egyúttal Puskin megszökését Bethsábával. Nem tudtad volna tán, hogy Nariskin Zsófia az ő leánya volt, s hogy ő akkor éppen Puskinra várt, nem reád?…
E felfedezés még súlyosabb csapás volt Iván fejére minden elbukásnál.
Felnyitott ajka levegő után kapkodott; kezei a megfoghatatlan fantom után nyúltak ki vonagló ujjaikkal. Közel volt hozzá, hogy a szíve megszakadjon.
– De hát ne légy te féltékeny többé se Puskinra, se a feleségedre. Puskint majd főbe lövik, ahol megkapják; a feleséged meg majd visszakapja a rangját is, a vagyonát is meg a férjét is, amivel kárpótolhatja magát. Te szépen felsétálsz a vérpadra; a szép birtokodat meg a címeidet pedig, s talán még a feleségedet is, majd örökli az, aki jobban meg tudja becsülni, mint te. Talán éppen Galban lovag!
E szóknál Ivánnak csak aláhanyatlottak a karjai. Nem érzett, nem látott többé semmit.
Galban lovagnak utasítása volt elvégezni vele az „elítélt toalettjét”.
Először letépte a melléről az érdemrendeket, azután a vállairól a vállrózsákat, végre minden gombjait az egyenruhájáról, melyen a cár címere volt.
A nagyanya nem értette azt, amit beszéltek: de amint azt meglátta, hogy unokája testéről hogy tépik le a katonai, a nemesi díszt mind, ha odafutni nem volt is ereje, de az asztalba megfogózva, fel tudott állni, és rá tudott rivallni arra, aki azt tette.
– Gyilkos! – Istentelen! – Ne merd bántani az én unokámat! – Állj meg! – Ne tépd tovább! – Hazugság minden, amit ráfognak! – Én megyek a cárhoz. – Lábaihoz vetem magamat. – Engem meg fog hallgatni. – Ő engem nagyon szeretett. Ihnáskó! – Add fel a palástomat! – A cárhoz megyek! – Megálljatok! – Hóhérok! – Ne adjátok rá azt a rabköntöst! Az én angyalom, Ivánomra! – Rabköntöst! – Énelőttem! – Ördögök! – Még a haját is le akarjátok-e vágni? Hol van a cár? – Megyek a cárhoz! – Megyek Sándor cárhoz! – Kegyelmet kérni!
És a szörnyű akarat csodát mívelt. A tehetetlen, rokkant test járni kezdett, mint egy élő kísértet; – el tudott tántorogni odáig, ahol Galban állt – annak megragadta a kezeit:
– Sándor cárhoz! – lihegé – Kegyelemért!
– Az égben van az már! – kiálta a lovag durván.
– Hát megyek oda! – sóhajtá az agg nő, s azzal összerogyott.
Jól mondá.
Odament.
Ahol a minden oroszok cárjai maguk is – nem osztják többé – hanem kérik a kegyelmet…
Ghediminnek (nem herceg többé!) az utolsó hajfürtei is lehullottak a fejéről. Ez a halálraítéltek tonzúrája.
Senkije sem volt már, aki szánja, csak a kürtőbe elbújt vén szolga csuklott ijedtében egyre e meggyalázó műtét alatt. Még azt sem engedték neki, hogy odamenjen holt nagyanyjához, s azt fölemelje a földről. Az elítélt lázadónak nincs se az élők, se a halottak közt családja többé.
Következett még, hogy a kezére és a lábára verjék a láncokat.
Jó, nehéz láncokat! Amilyenekről azt mondta a világosságügyi tanácsos: „Ne féljetek: megkapjátok ingyen!” S minthogy előkelő vezér volt, kitüntetésül még egy nehéz vasgolyó is volt akasztva a lánc végére, azt húzhatta maga után, valahányat lépett.
– És most, karra a fegyvert, középre a rabot! Előre! Hanem a szobaajtóban feltartóztatta őket valaki ezen szóval – A cár nevében!
Ilmerinen Zeneida volt, aki belépett.
Galban lovag elbámult.
– Ah, kisasszony, ön még szabadon jár?
– Amint látja ön. A cártól jövök.
– Hogy juthatott ön oda?
– Hát nem az én honfiaim, a kalevainok védték-e a cár fiát, feleségét és anyját ezen a mai napon?
– Értem. Ők bebocsátották önt a cárhoz. És aztán?
– A cár kegyelmet adott Ghedimin Makszimovics Ivánnak. Itt nálam a kegyelmi parancsa.
– Ah, ön megmentette Ghedimin Ivánt a vesztőhelytől!
– Sőt még az ólombányáktól is. A cár kegyelmes volt őt Tobolszkba száműzni a nyestvadászok közé. Ahova rögtön indulni fog.
– Remélem: gyalog?
– Nem. Saját szánkóján és egyedül.
– S ezt mind az ön szép fekete szemei vívták ki, szép kisasszony? De álljunk még meg egy szóra! Mikor a cár ezt a kegyelemparancsot aláírta, még nem volt tudomása róla, hogy a „zöld könyv” kézre került!
– Miféle „zöld könyv?”
– Ah, szép istennő! Ön is a tudatlant akarja játszani? Megbukik e szerepben. S ezúttal csakugyan én fogom önt kifütyölni! Nem tudja ön, hogy az ön rulettbankjának a titkos kulcsa a rendőrség kezébe került.
– De tudom. Nos aztán?
– S ezúttal a rendőrséget nem lehet úgy bolonddá tartani, mint tették énvelem, mikor Turgenyeff Miklós azt mondá: „Jesuis un président sans phrases, messieurs, faites vos jeux!” A „zöld könyvet” megtalálták.
– Én úgy tudom, hogy találtak egy sárga könyvet.
– És abban az összeesküvők nevei voltak az alkotmány alá írva, és a lázadási tervek mind!
– Abban a könyvben voltak feljegyezve azoknak az uraknak a nevei, akik a rulettjátéknál a banknak adósai maradtak, s becsületbeli tartozásuk volt kiegyenlítetlen.
– Jól játssza ön a komédiát, kisasszony, nagyon jól; hanem azért mégis ki lesz ön fütyölve. Hisz az írott betűk önök ellen fognak vallani.
– Azok nem fognak senki ellen vallani. Én, tudva azt, hogy a rulettjáték tiltva van, minthogy a rejteket fel nem nyithattam, a kulcslyukon keresztül teletöltöttem azt választóvízzel. S akik a „sárga” könyvet megkapták, egy betűt sem találtak annak a lapjaira írva, az mind eltűnt onnan. Jelen voltam, mikor felbontották. Semmi írás nem maradt ott.
E szókra nagyot csörrent valami. Iván csapta össze láncait, amik kezeire voltak verve.
Galban lovag tombolt dühében.
– Ön igazán a pokol szülötte! Ilmerinen Zeneida! Ön ezzel a démoni ötletével tízezer gonosztevő összeesküvőt mentett meg a vérpad tól és Szibériától!
– Számítsuk hozzá a családjaikat is, s mondjuk, hogy százezret.
– Ily gonoszságra csak asszony képes! S ön ezt nekem meg meri mondani?
– Mit törődöm én önnel? Nekem levelem van a cártól, mely szabadságot ád oda mennem e szomorú országból, ahová nekem tetszik.
Galban lovag, amint azt látta, hogy ez a nő túl van azon a körön, amelyben őt ostorával elérheti, vissza akart térni francia udvariasság mázával bevont szerepébe.
– Nagyon sajnálni fogja a szentpétervári világ, kisasszony, hogy önt elveszíti, a mai búcsúelőadás után! S hova fog ön menni, ha szabad kérdenem? Miután a rendőrséget tudósítanom kell felőle, hogy önt szabadon engedje távozni.
– Hát hová mennék? Ahová az én uramat viszik. Tobolszkba!
– Hogyan? Ön követni akarja Ghedimin Ivánt Szibériába?
– Hát hogyne? Én nem voltam neki felesége, hogy nyomorúságában elválhassak tőle; én csak szeretője voltam, én nem hagyhatom el.
Azzal odament a megláncolt rabhoz, s felvette a kezébe a láncáról a rajta nehezedő vasgolyót. Az volt az ő menyasszonyi hozománya.
– Mehetünk, uram.
Iván e pillanatban fölemelte büszkén a fejét, és arca ragyogott. Ez a rabbá nyírt fej az lett, aminek előbb kellett volna lennie. Egy büszke hős, egy szabadsághős szoborfeje! Ajkához emelé lánchordó kezével a hölgy kezét, s teljes, ép, érchangú szóval kiálta fel:
– Köszönöm, Istenem! Ma gazdagabbá tettél, mint voltam valaha!
Zeneida odasimult a keblére és átölelé.
– Most már fütyölhet ön, Galban lovag. A játéknak vége.
De Galbannak nem volt kedve azt tenni. Még az ő rossz szívét is meghatotta ennyi nemesség. A négy gránátos is lehorgasztott fővel állt ott, minden katonaregula ellen.
– De kisasszony! – hebegé a lovag. – Gondolja ön meg, hogy mi lesz önből, ha komolyan veszi ezen szörnyű elhatározást.
Zeneida odanézett Makszimovics Iván szemeibe, s egész lelke ott volt e tekintetében.
– Leszek a névtelen embernek névtelen asszonya! – Induljunk!
A lánc csörrent minden lépés után. – A magára hagyott szobában nem hangzott más, mint a vén szolga zokogása a kürtőben.
Hanem a földön fekvő halott arcán mind elsimultak a ráncok. Mosolygott…
Ilyen nagy vonásokkal rajzolt alakok számosan fordulnak elő a történelmi nagy korból. Így követte Trubeckoj herceget, a névleges diktátort, ifjú neje Szibériába, így a két Muravjeffet és Nariskint. Rilejeff özvegye visszautasította büszkén a kegydíjat, amit számára a cár rendelt. Egy fiatal nevelőnő, ki egy orosz herceg iránti szerelmét el tudta rejteni szívében, amíg az magasan állt fölötte, mikor az ítélet azt szibériai rabszolgává degradálta, akkor megvallotta az ifjú szülőinek szerelmét, s a rabszolgának neje lett, és vele ment a száműzetésbe. Hanem aztán ellenkező alakokat is éppen ily merész vonásokkal rajzolta korszak. Odojefszki herceget a híd alatti búvhelyén saját rokonai árulták el, s azoknak az úrnőknek a nevei is szép sort képeznek, akik azon a napon, amelyen a gyászos menet elindult Szibéria felé rokonaikkal, testvéreikkel: a téli palotában Ghedimin Corynthiának nyújták kezeiket a kontratánc alatt.
