„Derevaski daloj!”
„Derevaski daloj!”
Sohasem volt Szentpétervárott nagyobb csend, mint december huszonhatodikát megelőző három napon.
Az éjjeli lárma, a korcsmai dobzódás egyszerre megszűnt. A „kaba”-okban a naponkénti háromezer veder pálinka helyett nem fogyasztottak el többet kétszáznál. Félelmes jelenség! Mikor az orosz nép fölteszi magában, hogy eszénél akar maradni!
Huszonöt nap óta nem volt már uralkodója Oroszországnak. Mi történt e huszonöt nap alatt?
Ezalatt két feje és két szíve volt a nagy birodalomnak: az egyik Varsó, a másik Szentpétervár.
Szentpétervárott kikiáltották a varsói alkirályt cárnak. Varsóban meg a szentpétervári nagyherceget, Miklóst.
A legifjabb testvér, Mihály, éppen látogatóban volt Constantinnál, midőn Tagánrogbul Sándor cár halálhíre megérkezett: – két nappal hamarább ide, mint Szentpétervárra. Nagy ünnepélyeket szakított félbe e rémhír. Constantin rögtön sietteté öccsét a visszatérésre, a trónöröklésrül való lemondás ismételt kijelentésével. A nagyherceg és a Szentpétervárról jövő küldöttség útjai keresztezték egymást. Amikor Mihály megérkezett Szentpétervárra a megújított lemondással, akkor érkezett Varsóba Labanoff az okiratokkal, amik Constantin kikiáltását tartalmazták, mellékelve a hadsereg esküje s a nép hódolati nyilatkozata, százezernyi aláírással. (Vasárnap a templomokbul kijövő embereket mind aláíratták; aki nem volt írástudó, annak megfogták a kezét, s úgy vezették a tollát.) De Grudzinszka Johanna varázsa még mindig győzött. A lepecsételt csomagra e cím volt írva: „ő császári Felségének”.
– Tudom mi van benne – mondta Constantin. – Az, hogy váljak el a feleségemtől, és házasodjam össze a cári trónnal. Köszönöm. Ez a levél nem nekem szól. Én nem vagyok császári felség. Vidd vissza, honnan küldték.
És feltöretlenül küldte vissza az egész csomagot.
Mihály nagyherceg éppen úgy járt a maga küldetésével. Constantin levele Miklós cárnak volt címezve. Ezt meg az nem fogadta el: Constantin már ki van kiáltva, a hadsereg már felesküdött hűségére, a nép már aláírta a hódolatot; nevezetes államokiratok lettek kibocsátva a neve alatt. Ez meg nem másítható. Mihálynak még egyszer vissza kellett menni Varsóba, hogy Constantint rábírja a korona elfogadására. Ezúttal Dorpatban összetalálkozott a küldöttséggel, mely Varsóból jött, s az meg hozta vissza magával a felbontatlan levélcsomagot.
Eszerint nem volt Oroszországnak egy cárja sem.
Az összeesküvők, a republikánusok aztán azt mondták, hogy:
– No hát legyen kettő!
Ekkor érkezett meg a Dél-Oroszországban fölfedezett katonai összeesküvésnek a híre Szentpétervárra.
Sem az egyik, sem a másik félnek nem lehetett tétovázni többé.
Pestel és tíz zászlóaljvezető el lettek fogva; de a zendülés azzal nem lett elfojtva, csak a kitörés siettetve.
December 25-ikén késő estve határozta el magát Miklós, hogy a koronát feltegye a fejére.
Ezzel a következő nap végzete fel lett idézve.
A trónralépés nyilatkozványa éjfél után két órakor lett készen; már ekkor nem lehetett azt közzétenni. Másnap reggel pedig fel kellett volna az ezredeket esketni az új cár iránti hűségre: anélkül, hogy azok tudták volna, mi történt a régi cárral, akinek alig két hete esküdtek hűséget.
Az összeesküvők is egész éjjel tanácskoztak, hogy mit tegyenek.
– Minden készen van a szabadságharcra! – mondá a lelkesült költő, Rilejeff.
– Csak egy hiányzik– viszonzá rá Ilmerinen Zeneida. – Az, hogy a nép nem tudja, mi a szabadság.
– És az igaz – szólt Ghedimin. – A mi eszméinket nem érti meg a nép, nekünk azon kellett volna kezdenünk, hogy megértessük vele, mi a szabadság.
– Nekünk azon kell kezdenünk – vágott közbe Jakuskin –, hogy megszabadítsuk a zsarnokaitól, akkor majd megértetjük vele, hogy mi a szabadság.
A harc meg volt izenve. Az összeesküvők siettek ezredeikhez, s még a kora reggel sötét ködében elfoglalták a téli palota előtti tért, a fellázított ezredekkel.
A lázadó katonák jelszava ez volt: „Derevaski daloj!” (Dobd el a fakovát!) A rendes hadgyakorlathoz a lőfegyverek sárkányában fakovák voltak; ezeket most siettek felcserélni igazi kovákkal.
S aztán „hurrá Constantin!”
De hát csak Constantin? Hát a szabadságról semmi szó?
Arról is gondoskodva lett.
A fellázadt katonák azt is kezdték kiáltozni, hogy éljen a „Konstitúció!”
Azt hitették el velük, hogy „Konstitucia” Constantin hercegnek a felesége.
Tehát lelkesültek a szabadságért, mint a cárnak a feleségéért! A szabadság mélyen, mélyen a hó alatt feküdt, mint az eltemetett makk! Napsugár kell annak elébb, mely kiköltse.
A trónralépő cárt a lázadás zűrhangja üdvözlé országlása első reggelén.
A legkegyetlenebb ezredek lázadtak fel ellene. Hurrá kiáltásuk a Péter cár piacáról áthangzott a téli palotáig, amit akkor váltott fel Miklós a régi csendes kis Aniskof palotájával.
Tábornokai, akik sápadtan rohantak fel hozzá, értesíték a kitört veszélyről.
Miklós már ért meg egyszer ilyen jelenetet. Ezelőtt huszonöt évvel, mikor kisgyermek volt, s csendesen aludt az ágyában, s egyszer csak odarohant hozzá az anyja, felkapta az ölébe, s futott vele ki a sötét szobákon keresztül, segélyért sikoltva. Egy ajtóból egy halavány férfialak lépett eléje. Abban a szobában dühös küzdelem tombolása hangzott. Valaki élethalálharcot küzdött. Az az ő atyja volt. A sápadt alak, Pahlen gróf; kierőszakolta az anyát és remegő gyermekét a rémület helyéről. Ezt a jelenetet Miklós nem feledé el soha. – Íme neki is volt egy olyan kisfia, aki még az ágyban aludt. – Ő is felkapta azt a karjára, és futott vele le a lépcsőkön. De mielőtt a fiát átadta volna a katonáknak, előbb a nejét levezette a kápolnába. Ott egymás mellé térdepelve megesküdtek, hogy uralkodókhoz méltóan fognak meghalni. A cárnénak e rémjelenettől kezdve reszketős lett a feje, s egész holtáig az maradt. Azután vitte a fiát az ölében a cár ki az udvarra. A téli palota őrségét éppen egy finn ezred egy zászlóalja képezte. Maguk a kalevainok: a szuomalain nép csudnak csúfolt fiai. Nem oroszok, semmi közük Rurik birodalmához.
Az új cár odaállt eléjük, karján tartva gyermekét, s széttárá előttük keblén a feltépett egyenruhát.
– Ha haragotok van rám: ide lőjetek a mellembe!
És igaza volt Puskinnak.
Az emberi érzés erősebb, mint a szabadságvágy. Az védelmére kel a rabszolgának, ha azt a cár üldözi, s a cárnak, ha azt a rabszolga üldözi.
– Ne félj, megvédelmezünk! – kiáltának Ilmerinen Zeneida honfitársai.
– Akkor nektek adom gyermekemet, viseljetek rá gondot! Ha én elesem, ez lesz uralkodótok.
S azzal odadobta legfájdalmasabban sújtott alattvalói közé a sápadt trónörököst, II. Sándort.
Jól ismerte az emberi szíveket. E bizalommal elfordítá azoknak a fegyvereit saját melléről, s megtámadói ellen fordítá azokat.
A finn zászlóalj egymaga, reggeltől estig védte az összes forradalom ellen a téli palotát.
Miklós pedig lovára kapott, s néhány tábornokától kísérve, kivágtatott a kapun.
A téli palota előtti téren nagy csoportokban hullámzott a korsók gyülevésze, s ordította a kés dalát. Ma volt annak a szüretje.
Miklós odalovagolt közéjük, s azt mondá nekik:
– Ugyan, édes gyermekeim, mit őgyelegtek itten? Nincs itt tinektek semmi keresnivalótok.
S az emberek egymásra néztek.
– No lám, hiszen jó ember ez! Azt mondta, hogy „édes gyermekeim!” s olyan szépen küldött innen. Gyerünk haza! S elszéledeztek.
Az admirálpalota előtt néhány hűnek maradt zászlóalj fogadta. Azoknak már élén vonult fel a roppant Péter térre, ahol a lázadók tábora gyülekezett. A tér egyik oldalát azok foglalták el, a másikat a cár hívei. A két tábor között állt az a kolosszális szobor, azon a gránit talapzaton, kezét úgy tartva maga elé, hogy nem tudni róla, parancsol-e vagy megáld.
A felkelők egy része a várat ostromolta a befagyott Néván keresztül, más a téli palota kapuit vívta; Miklós azalatt határozatlanul kóborolt alá s fel a nagy téren, nem bírva rá magát, hogy a végzetes kockát elvesse, melynek fordulásától függ uralkodóházának, s az egész birodalomnak sorsa.
Előbb mindent megkísértett, hogy a harcot elkerülje. Odaküldé a lázadókhoz a hadsereg legnépszerűbb vezérét, Miloradovics tábornagyot, hogy térítse őket engedelmességre.
Azt, mielőtt megszólalhatott volna, egy golyó leteríté lováról. Kahovszki volt, aki megölte. A hős vezér ott halt meg a cár karjai között.
Akkor odaküldte ellenfeleihez az ország főpapját, Szerafim metropolitát, teljes papi díszöltözetében.
Nem törődtek most azok a pappal, belemarkoltak a tisztes hófehér szakállba, s a fülébe kiálták: „Ha pap vagy, eredj misézni, ne ártsd magad a katonák dolgába!”
A lázadók egyre új segédcsapatokat kaptak. A tengerészezredek, a gránátos hadtest fele odaállt hozzájuk: a tömeg egyre növekedett, s a tér visszhangzott a kiáltástól: „Éljen a konstitúció!”
Ekkor maga lovagolt oda hozzájuk a cár.
A felkelők látták őt közelíteni. Ez veszély volt rájuk nézve, ha a cár egyedül jön ellenük. Egy lovastiszt szemközt vágtatott rá, kezét pisztolya agyán tartva.
– Mit akarsz? – rivallt rá a cár, mikor közel ért hozzá.
S valami olyan igézet volt hideg tekintetében, hogy a vakmerő eltakarta előle az arcát, megfordítá a lovát és visszanyargalt. A cárt erővel távolíták el a veszélyes helyről kísérői.
S már kezdett beesteledni.
Góg és Magóg hada vérszemet kapott, s kezdett belevegyülni a rémséges játékba. Ha besötétül, a kés meg a fejsze lesz az úr; hetvenezer muzsik dönti el, hogy ki parancsol ezentúl Oroszországban.
A cárt esdve kérték vezérei, hogy adjon jelt a támadásra. Mégis tétovázott. Elébb megkísérté egy színlett rohammal robbantani szét a lázadókat; parancsot adott a testőr-lovasezredeknek, hogy intézzenek áltámadást a lázadók négyszögei ellen.
Azok sortüzeléssel fogadták a feléjük rohanókat, s a testőrlovasság megtizedelve vettetett vissza.
E végzetes pillanatban rohamverő dobszó hangzott a Nagymorszkoje utca felől, s a moszkvai ezred élén megjelent a téren Mihály nagyherceg. Éppen az órában érkezett vissza varsói útjából, s rögtön összegyűjtve saját ezrede hűnek maradt részét, azokkal megtámadá a felkelőket, s azzal megkezdődött a harc.
A nagy lármázók, a „Medvesonka” hősei, táborukkal együtt, az első sorlövésre eltisztultak a térről, csak a katonák maradtak ott.
A szabadság hősei úgy harcoltak, ahogy hősökhöz méltó. Az a szegény katona pedig, aki elesett egy ismeretlen ügyért, talán a halál kínpercei alatt megtudta, hogy amiért kiszenvedett, az egy örökké élő istenség volt, aki egykor az ő utódait üdvözíteni fogja: a szabadság.
A késő éjszakáig helytálltak a piacon, s visszaverték a cári seregek támadásait.
Ekkor a mély sötétben egy üteg ágyú közeledett a Nyefszki prospekten felfelé.
Ez a széles sugárút olyformán szakadt be a nagy térre, mely az admiralitás palotája, a téli palota s az Izsák templom között fekszik, hogy annak mind a két részét uralja. Az elégördülő ágyúknak éppen úgy lehetett a cár serege, mint a felkelők tábora ellen irányozni a tüzét. S a tüzérségi tisztek csaknem mind az összeesküvők szövetségében álltak. Ezek örvendő hurrá kiáltással fogadták a tüzéreket, amint azok az utcaszegletén ágyúikat lekapcsolva, felállíták az üteget. Ezek az ő segítségükre jöttek. – E válságos percben odarohant Mihály nagyherceg a legelső ágyúhoz, kiragadta az egyik tüzér kezéből a kanócot, odairányzá az ágyút a felkelő tömeg felé, s az első ágyúdördülés azoknak a soraiba okádta a pusztító kartácsot.
Ez ágyúlövéssel volt eldöntve a napnak – a korszaknak – a sorsa. Következett a többi. Az egész üteg a felkelők táborát zúzta.
