A vak tyúk igazgyöngye
A vak tyúk igazgyöngye
Mi szépet látott hát Galban lovag, s mi bevehetetlent tapasztalt a Belvedere teraszán?
Csakugyan fölséges egy látvány! A közelben a Laziénki őserdő egymásra boruló fái, a tavasz mosolygó zsengéjében, ami az iharfák aranyzöldjétől a szömörcék bíborpirosáig minden tarkaságban váltakozik. A gömbölyű fák közül a Laziénki vár, Szobieszky János őskastélya, csak cinktetőivel emelkedik ki, mulatólakok piros és zöld tornyocskái tarkítják a lombszőnyeget, mely közt az ezüstlevelű nyárfák szegélyező sorai jelölik a kanyargó utakat. Távolabb az ős lengyel királyi város (élve maradt szíve egy eltemetett testnek), egymásra tornyosuló kőépületeivel, miknek tömege menetelesen emelkedik fel a hajdani királyi palotáig, melynek függőkertjeit még jelölik a hosszú kőteraszok. A Szent János-templom gót tornyain ragyognak az aranykeresztek (még azok nincsenek megkettőztetve). A város alatt kanyarog végig a Visztula, közepén a zöld tavaszpompában viruló kis „Szász sziget”-tel. A túloldalon a nagy beliani erdő, közepén a kamalduli barátok ó-kolostorával, aminek falai lángolnak az alkonyfénytől: – a királyválasztó nagy Wolja rónatér, annyi nagy történelmi jelenet ködlepte néma tanúja. S a láthatáron az alkony aranyos ködében elmosódott álomképe egy várnak. Az Mariemont, Szobieszky Máriájának hajdani kastélya.
– Ugye mily fölséges szép látvány? – mondá Johanna Galban lovagnak, mikor azzal a Belvedere legmagasabb teraszán együtt széttekintének.
– Fölséges egy börtön! – mondá Galban lovag.
Johanna rábámult okos, nagy, barna szemeivel, amik nem voltak lángolók, csábítók; de tele lélekkel, érzelemmel.
– Börtön? Kire nézve börtön? – kérdé csodálkozva.
– Egy szentre, egy mártírra nézve, ki nemzete javáért feláldozza magát.
– Ki az a mártír? S mi az az áldozat? Nem értem önt, lovag.
– Bizonyára nem az a nagyobb mártír, ki az izzó rácsra engedte vonatni magát; hanem az, ki szívét áldozza föl egy olyan kínpadon, aminél kegyetlenebbet emberi fantázia ki nem gondolt. S széttépetni egy fenevad által nem olyan iszonyú áldozat, mint megölelni, megcsókolni azt a fenevadat. Ilyet csak lengyel leány tehet meg, s csak a lengyel népért teheti meg.
– Vagy én nem értem önt, vagy ön értett félre valamit – szólt Johanna, megkínálva a lovagot a porceláncsészével, amiben elkészíté számára a mokkát. Azzal leültek egymással szemközt.
Galban lovag régi, tapasztalt hadvezér volt az ilyen ostromnál. Szokta tudni, hol van a vár leggyöngébb oldala.
– Hercegnő! Amilyen messze csak Lengyelország alkirályának híre elhat, olyan messze földön emlegetik Grudzinszka Johanna nevét is. Hódolattal szól róla mindenki. Az üldözöttek védője, a szenvedések enyhítője e név.
– Én nem tudok erről semmit. Itt csak az szenved, aki valamit vétett. S én a büntetést meg nem akadályozom.
– Lehet, hogy szóval nem. Talán nem is tudtával. De öntudatlanul bizonnyal. Azt mindenki tudja, hogy amióta önnek bűvszerű varázsa veszi körül Lengyelország ijesztő rémét, azóta az egészen átváltozott. Vannak világos órái, amikben népével úgy bánik, mint egy atya. Ez órákat a hercegnő varázsolja elő.
– Lovag úr, kérem, nem veszi ön észre, hogy egy olyan magasztalás, mely férjemet gyalázza, nekem csak visszatetsző lehet?
– Távol legyen tőlem, hogy én a caesarevicset, az én uramat kisebbíteni akarjam. Ő olyan, amilyennek lennie „kell”. A kormányzás se nem poézis, se nem keresztény hittan. Annak a szabályai szigorúak. A magas diplomáciának nincsen szíve, s aki tökéletes államférfi, annak ilyennek kell lenni. Az egész világ tudja, hogy a caesarevics alattvalóinak zsarnoka.
– De nekem férjem! Akihez kötelesség csatol és szeretet.
– Ez a szó az, ami véremet fellázítja. Őszintén szólok ön előtt. Mikor e küldetést, mely bennünket Arakcsejeffel együtt idehozott, elvállaltam, megvallom, egészen más fogalmakkal voltam a hercegnő felől, mint most, midőn előttem látom. Nagyon sok nőt tanultam ismerni a küludvaroknál, kik azt hitették el magukkal, hogy a koronás fők szerelme másforma, mint egyéb halandóké. Mindannyian tudták magukat vigasztalni, mikor csalódásaikból fölébredtek. Mikor az állam magasabb érdekei azt kívánták, hogy az ő szerelmük áldozatul essék, egy grófi, hercegi címmel, egy fényes birtokkal meg lettek vigasztalva, s nem haltak bele.
– Mi hasonlat lehet azoknak a sorsa és az enyim között, ki ünnepélyes szertartással lettem feleségévé a férjemnek? Az oltár előtt nyújtottam neki a kezemet legelőször, s viselem azóta az ő nevét, s bírom igaz szeretetét.
– Ah, hercegnő! A diplomácia szívtelenségéről önnek még sejtelme sincsen. Ez mind igaz. Ön bizonyosan észre sem vette, hogy esküvéskor a pap a nagyhercegnek nem a jobb, hanem a bal kezét tette az ön kezébe, de hát ez nem csalás, nem megalázás. Szokásos az fejedelmeknél, s nő és utódok lehetnek erre büszkék. Hanem – most következik az infamia: – Arakcsejeff a caesarevicsot akarja a cár trónörökösévé kineveztetni. – Neki a nagyherceg az eszményképe. – Úgy, de annak múlhatlan föltétele az, hogy a nagyherceg vegye vissza első feleségét, aki még él, aki uralkodó fejedelmi család tagja; – mert másforma nőt az ország alaptörvényei a trónon el nem tűrnek, s azon esetben tudja hercegnő, hogy mi sors fog önre várni?
– Bármi legyen az, nyugodtan fogom azt elviselni.
– Önt meg akarják fosztani férje nevétől, s miután Grudzinszky gróf sem hagyja nála a magáét, meg fogják önt tenni Lovicz hercegnőnek – s akkor – képzeli ön, hogy mi lesz önnek a sorsa?
– Türelem és megnyugvás.
– Nem vette ön észre, hercegnő, azt a kegyetlen mosolygást Arakcsejeff arcán, mikor önnek kezet csókolva, azt mondá: „Ah, ez a boldogság, látása emlékeztet engem a saját magaméra.” Ő egy sorba akarta önt állítani azzal a nővel, akinek neve Dajmona, s aki neki csak szeretője: egy markotányosné!
– Nem éreztem a sértést.
– Nem! nem! Az lehetetlen! Hiszen mikor e tervet velem közölték, én is azt mondám: Eh mit? Hát az történik vele, ami annyi más asszonnyal. Ő sem hal bele, mint amazok sem. De amióta megláttam önt, e tiszta szent tekintettel, amiből nem olvasni ki egyebet, mint nemes lelkét és hallgató szenvedést, azóta megszűntem a józan észtől kérni jó tanácsot, mely azt mondaná, ha hallgatnék rá, hogy fussak innen száz mérföldnyire, s hitessem el magammal, hogy amit láttam, az csak álomkép volt. Azóta nem gondolok egyébre, mint hogy önnek a sorsát megfordítsam, ha a saját fejem utánavész is. Az nem lehet, hogy ön ily pokoli cselszövénynek áldozatul vesse oda magát! Az nem lehet, hogy egy lengyel nő így meg hagyja fertőztetni apja nevét, őseit, címerét, minden védelem, minden megtorlás nélkül.
– Mit akar ön?
– Mit akarok? Tudatni akarom, hogy van önnek módja a bosszúállásra. Van önnek módja megelőzni a cselszövőket, s válaszul a megalázó ajánlatra azt felelni: tartsátok meg Lovicz hercegnői címeteket a főrangú kéjhölgyek számára; engem, lengyel nemes nőt, lesz aki becsületes nevével, egész szívével mindazok fölé emelni kész; egy egész férfi, aki engem imád és megbecsül!…
Galban lovag arca, szemei, teátrális mozdulatai illusztrálták e beszédet; Johannának nem lehetett kétsége aziránt, hogy mi értelme van e hódolatnyilatkozatnak?
Még csak gyönge pír sem gyulladt ki érte az arcán. Igen csendes, nyugodt hangon felelt:
– Galban lovag. Látja ön ezt a körfalat, mely a Belvederét és a Laziénkát körülveszi? E falon belül ön az én vendégem. És szabadsága van önnek e falakon belül mindenre, még arra is, hogy engemet megsértsen; – amíg kedve tartja önnek, hogy vendégem maradjon… De amint egyszer túl fog lépni ezeken a falakon, megszűnik vendégem lenni… Én nem szólok senkinek arról, amit ön most nekem beszélt. – Lengyel nő nem árulkodik soha; még a férje előtt sem, maga vesz megtorlást magának… Én önt ezért a vakmerő megbántásért, amint e falakon túllépett – megbotoztatom. – Parancsol még egy kis cukrot a kávéjába?
Galban lovag felkacagott.
– Ma foi! Ez nem új dolog. Három eset közül kettőben az ember sikert arat, a harmadikban megverik. Kérek még egy kis cukrot a kávémhoz.
Aztán még lekísérte Johannát a parkba, megdicsérte a tulipánjait, mély, alázatos bókkal búcsút vett tőle, s visszatért a mesteréhez, nagy dúdolva. Ott tudjuk, mivel fogadták.
– Hol hagytad a feleségemet? – kérdé tőle a nagyherceg, mikor az asztaltól fölállt.
– Lekísértem a parkba; ott váltunk el az Eremitage-nál.
– Jer, Arakcsejeff, keressük őt fel, te indulj el az egyik úton, én majd a másikon. Amelyikünk hamarább rátalál, a Belvederébe visszahozza.
A nagyherceg szerencsésebb volt: ő talált rá Johannára. A nő a fűben térdelt, s a tengeri nyulakat etette a markából: Constantin kedvenc állatait.
A nagyherceg is odadűlt le mellé a fűbe.
– Vigyázz magadra – dörmögé –, a föld nedves még, fel találsz hűlni. Este lesz már: harmatos a fű.
– Nem árt az nekem meg, én edzett vagyok.
– Az nem igaz. Nagyon is gyönge vagy. Alig várom az időt, hogy elküldhesselek, ahova olyan nagyon vágytál, Emsbe, fürdőkre.
– Már nem kívánok odamenni.
– Miért nem?
– Hát: elgondolkoztam rajta; – te nem jöhetsz velem. Nehéz állásod itt lekötve tart. S hogy én hetekig, hónapokig távol legyek tetőled; ne lássalak, ne legyek veled: azt én nem állom ki. Inkább itt maradok. Hiszen nagyon jó itt.
– Mit? – kiálta fel a nagyherceg szenvedélyesen. – Hát te oly nagyon szeretnél engem, hogy nem tudnál nálam nélkül meglenni, hogy nem volna semmiben örömed, ha engemet nem láthatnál? Óh, te egyetlenegy igazgyöngyöm!
S azzal felkapta a nőt karjaiba, mint egy bábut, s ahol érte, ott csókolá; nevetve, hízelkedve, gyügyögtetve.
– S ezt az asszonyt akarják, hogy én dobjam el magamtól! Ugye jó lesz? Majd ide beledoblak a tóba! (Úgy tett vele, mint tréfából ijesztgetett gyermekkel szokás, egyet lódítva rajta karjai közt). Félsz-e, hogy beledoblak? Hahaha! Hát attól félsz-e, hogy el hagylak magamtól választatni, kineveztetlek Lovicz hercegnőnek; kifizetlek, amért szerettél, amért hívem voltál, egy uradalommal, s aztán más feleséget veszek? Hát attól félsz-e? No, beledobjalak a tóba? Huss!
Johanna átölelte a férj nyakát, s megcsókolá annak homlokát, szelíden suttogva:
– Ha meggyalázasz, ha elkergetsz magadtól, én még akkor is visszatérek hozzád. Ha leszállítasz feleségből szeretővé, szolgálóvá, szolgállak, szeretlek: nem tehetek róla…
– Hahaha! És ezt akarják éntőlem elvenni. Arakcsejeff! Héj, erre tarts! Arakcsejeff! Rátaláltam!
Amint Arakcsejeff az útkanyarulatnál meglátta a nagyherceget, ölében Johannával, egészen megértette, hogy mi történt.
– Mondd meg nekik! – kiálta messziről a caeseravics, lihegve az indulattól.
– Mondd meg nekik – odafenn –, hogy én nem adok oda cserében egy asszonyt, aki szeret, egy országért, aki gyűlöl. Mikor mégy vissza Galban lovagoddal együtt?
– Fenséged engedelmével még ma itt maradok; de Galban lovag már odábbállt; most értesülök a cédulájából. Nagyon sürgős útja volt. Johanna hercegnő azt ígérte neki valami szaváért, hogy megbotoztatja.
– Megbotoztatja! – kiálta fel a nagyherceg. – Mit? – Az én Johannám? – Botoztat? – Jer a jobbomra, feleség!
S azzal letette Johannát az öléből, s a jobb karjára fűzte. Semmi sem hiányzott már a tökéletességéből!
– Eredj hát haza, jó barátom, s mondd meg otthon, hogy én Lovicz hercegnőt törvényes, jobbkézről való hitvesemmé teszem. S minthogy neki nem szabad engem Szentpétervárra követnie, hát majd én kísérem el őt Emsbe. Nekem szabad. – Aztán azt a bolondságot majd készítsd el, amit alá kell írnom.
Azzal továbbment; de hogy mit beszélt még Johannával, azt a csókoktul és a nevetéstül nem lehetett kivenni…
Amit Krizsanovszky ígért a „Szojus blagodensztojga” gyűlésén, megtörtént. A képtelenség, hogy a világ egyik legnagyobb birodalmának trónörökléséről lemondjon valaki önként, lemondjon úgy, hogy később, még ha maga megbánná is, vissza ne vehesse, amiről lemondott – lehetővé lett és beteljesült. S a talány neve „Johanna” volt: ahogy azt Zeneida kitalálta még akkor.
Hanem erről nem tudott senki meg többet, csak akik érdekelve voltak, és azok a vén fák ott körül.
*
S ez az idill – vajmi világrendítő katasztrófának lett az okozója!
