Aki mindennél nagyobb úr
Aki mindennél nagyobb úr
Amíg a „Zöld könyv” titkos társulata a maga messzelátó tervén építgetett, azalatt a „Medvesonka” egyesültjei mást gondoltak ki. Ők oldalt hagyták a katonaságot, hátat fordítottak a főnemesek szövetségének, s terveztek a saját szakállukra.
Elnevezték magukat „napóleonistáknak”.
Ugyan miért választották azt a különös nevet?
Hát – szegény emberrel nem nehéz elhitetni azt, hogy rosszul megy a dolga. Abban az időben keletkezett az az orosz népdal:
„Lelkem az Istené;
A fejem a cáré;
Hátam az uramé;
Enyém csak a sírom.”
A fejem a cáré;
Hátam az uramé;
Enyém csak a sírom.”
Különösen az utóbbi négy esztendő alatt rendkívül sok istencsapása nehezedett az országra, rossz termések voltak: a gabona nem adta meg a vetőmagot. Iszonyú tűzvészek hamvasztották el a legnagyobb városokat. Valami eddig ismeretlen dögvész beszabadult a határon, s végigtizedelte az országot. Apró patakocskák megnőttek özönvízzé, s egész városokat sepertek el néhány óra alatt. Sáskák, férgek, minőknek ember hírét nem hallotta soha, jöttek elő táborszámra, megkínozni embert és állatot. Nagy hadihajók süllyedtek el a tengeren minden legénységgel együtt.
Mindez pedig Isten büntetése azért, hogy a szabadságukért harcoló görögöknek nem megy segítségükre a cár.
S a csodák ellen csak csodák segíthetnek.
Van egy csodája e századnak, emberi alakban, akinek neve „Napóleon”.
Nem igaz, hogy az angolok elfogták Waterloonál! Nem igaz, hogy fogva tartják Szent Ilona szigetén! Itt van ő, jól elrejtőzve, de nem szabad elárulni, hogy hol. Csak annyit szabad tovább adni, hogy Irkuck környékén. Onnan fog ő előjönni, mikor a nép keserű pohara színültig megtelt, s összetöri a hatalmasokat, s felszabadít minden népet!
Ez volt általánosan elterjedve.
A „Medvesonka” szövetségben volt egy gipszalakkészítő művész („a mi Canovánk”), aki maga kétszázezer Napóleon-szobrot küldött szét a világba a műhelyéből. – A muzsiknak az lett a szentképe, akit a feszület helyébe állított. Az volt a Messiás, aki elé családostul letérdelt imádkozni; attól várta minden bajainak megorvoslását.
Még mai nap is igen sok orosz kunyhóban ott lehet találni azt a kis gipszalakot a keresztbe tett csónakkalappal a fején, mellén összefont karokkal, hosszú kabátjában, kurta derekú frakkjában. Még halála után negyven év múlva is várták, hogy eljön.
Ez tehát egészen megérthető jelszó volt: „Majd eljön Napóleon!”
A nép csak annyit tudott, hogy tizenkét év előtt, mikor a Napóleon eljött, az urak nagyon meg voltak ijedve, bezzeg kedves volt nekik a paraszt! Hej, hogy futottak, otthagyva prédára a kastélyaikat. Aztán volt pénz, mint a polyva! Nem lehetett olyan árt kérni, amit meg ne adtak volna a zabért meg a rozsért! Hát még a fényes ígéretek! Azokkal bántak még csak bőkezűen. Eget-földet ígértek a muzsiknak. Azt persze mind elfeledték. Hát csak jöjjön még egyszer az a Napóleon.
A „Medvesonka” vezéreinek tehát ez volt a tervük. November 8-án lesz orosz naptár szerint Mihály őrangyal ünnepe. Ezen a napon az Izsák téren s a Néva jegén nagy népünnepet szoktak tartani. Belevegyül az egész lakosság; úr és paraszt. Mikor aztán már jól össze lesz a világ keveredve, egyszer csak elkiáltják a jelszót minden téren: „Itt jön a Napóleon!” Arra a sokaság közül kiválik, a lelkesült nép vállain emelve, a hős korzikai ismeretes alakja, személyesítve Dobujoff (a mi Rosciusunk) által, aki igen jól tudja mímelni a nagy császárt, s erősen is hasonlít hozzá. Több aztán nem kell. Ezzel a szóval: „itt van Napóleon”, fel lehet fordítani Szentpétervárt, s az innen kiinduló hógörgeteg meg nem áll Novgorodig, ahol a régi „köztársaság” népe rögtön csatlakozik hozzá, s ez eltemeti Moszkvát és mindent, ami ellen akar állani ennek a szónak.
A terv egészen bizonyosra volt számítva. A néptől el lehet venni a szabadságot, el lehet venni a kenyerét, de a mulatságát ne próbálja elvenni senki. Amely nap a nép megszokta, hogy mulasson, azzal a nappal nem rendelkezik semmi hatalom.
Amellett az egész csataterv is jól ki volt főzve. A részvételből minden ember ki volt zárva, aki az urakkal bármi összeköttetésben áll.
Még egy körülmény kedvezett vakmerő tervüknek. Október közepén már a Néva beállt, s azontúl folyvást erős fagyok voltak, de hó még nem esett, mely más évben már november közepén lábnyi magasan fedi a tetőket, s csak májusban olvad le róluk. Most tehát könnyű leendett a város több helyén vésztüzeket gerjeszteni, ami különben télen Szentpétervárott nem olyan könnyű, mint Moszkvában, ahol sok a faház. Ha tíz helyen egyszerre kigyullad a város, a zűrzavar tökéletes lesz.
Ezen a napon az Izsák tér egész búcsújárás képét ölti fel (a Mihály őrangyal ünnepét még akkor itt tartották, nem a Mars-mezőn). A máskor puszta térség helyén egy éjszaka egész új város emelkedik, utcákra sorakozott bódékkal; amik között eltehenkedik a bódék apja, a sok népszerű színház. És minő színházak! Fabábok, amik úgy játszanak, mint az igazi emberek, s egész harcjátékokat adnak elő. És az az egész csapatja a művészeknek, akiknek védistene nem Apolló, hanem Pán; a nép mulattatói, akik nem hívogatják a nagy urakat, a finnyás tudósokat deszkából összeütött szentélyeikbe, hanem vándorolnak vásárokra, búcsúkra, ünnepekre, s nem szégyenlik leszállni a nép közé, s levett csörgősipkáikba szedni össze a rézkopeket. A nép hívei a pojácák! Akik nem olyan orcátlanok, hogy a halhatatlanság számára dolgozzanak; beérik vele, ha ma kikereshették a tegnapi kocsmai számlát, s azért éppen olyan jól játszanak, mint Talma vagy Macready, megeszik a csepűt, s pántlikát húznak elő az orrukból végszámra, elnyelik a tüzes parazsat, az éles kardot, s a lábujjuk hegyével megvakarják a füleiket. Csinálja ezt utánuk Sulliván, vagy Kean, vagy a mindkettőnél híresebb Dimitriefszki!
Ott mutogatják egy bódéban a valóságos vízileányt, akinek halfarka van, és eleven halat eszik, s csak annyit tud mondani, hogy „mama” és „papa”. A másik sátor alatt a kötélen táncoló elefánt tiszteletére ütik az öreg dobot; – ki mellett négykezű erdei emberek vicsorgatják a fogaikat. Az óriáshölgy is itt látható, akinek hóna alatt a legmagasabb férfi elmehet; pedig nem visel ám sarkos cipőt, s megmutatja a lábikráit, hogy nincsenek kitömve. A panorámamutogató énekelve magyarázza a nagy harcok, Vezúv-kitörések, tengeri viharok és rémes gyilkosságok történeteit, amiknek hű képmását mindenki megnézheti két kopekért egy nagyító lyukon. Hát még azok az élvezetek, amik nincsenek födél alá rejtve. Itt egy banda kürtzenész játszik, akik közül mindegyik csak egy hangot fúj, mint az orgona a sípjait, s mégis nóta lesz belőle; amott cigányleányok táncolnak énekkíséret mellett; keringelők, hinták, szélmalomalakra röpítik a légben ujjongató terheiket; az orosz csúszkán szánkóval, korcsolyával iszánkodik alá a jókedvében sivalkodó ünneplő nép, s valamennyi dicső mulatságon felülemelkedve fogja bámultatni csodaművészetét a kötéltáncos, aki egy szál kötélen, ami az Izsák-templom tornyától az admiralitás erkélyéig van kifeszítve, fog egy talyigát keresztültolni, s abban a talyigában a saját kisfia fog ülni.
Van is dicső kedv: a szamovárok nem győzik a forró teát ontani, s a teára nyomban cukros jeget meg sós uborkát fogyaszt, aki igazán jól szeret élni: s hallgatja a népénekesek dalait, s maga is beleénekel, s ha elhozta a háromszegletű balalajkát, muzsikál is hozzá; ami nem nagy tudomány, mert csak két húrja van a szerszámnak.
De nemcsak a köznép mulat ma; az úri rend is kijött az utcára a maga pompájával. Arról ugyan gondoskodva van jól, hogy a fekete nép (a csort narod) meg az úri rend össze ne keveredjék. A „nyári kert” el van zárva ez alkalommal, s ott vágtat körben az előkelő világ, mindenféle alakú hintóiban, a batardtól kezdve a nemzeti proleotkiig, s mutogatja drága prémeit és boglárait meg bolognai kutyácskáit. A Néva jegén pedig ezernyi meg ezernyi szánka futtat versenyt, szabadon vágtatva a széles folyam tükre felett, aranyozott szánok angol telivérekkel, s egyszerű lappon vasokok, amik elé széles szarvú iramszarvas van fogva. Az észak Bábele van együtt.
S majd amikor le fog szállni az est, akkor a nyári kert pavillonjának teraszán meggyújtják a bengáli tüzeket: a vásártéren kátrányos máglyákat lobbantanak fel, s tarka tűzijáték eleveníti meg a zsibongó népünnep képét.
S erre a tűzijátékra három ágyúlövés a vár fokáról fogja megadni a jelt, akkor valamennyi toronyban megszólalnak a harangok Mihály őrangyal hódolatára.
Ez a három ágyúlövés meg az a harangszó lesz jel az összeesküvőknek is, hogy előrohanjanak odúikból késeikkel, fáklyáikkal, elkiáltva a jelszót: „Itt van ő! Itt van Napóleon!” Amikor aztán a harangbömböléstől elnyomott csataordításban, az úri néppel és a katonasággal összekeveredve, az általános zűrzavar közepett egyszerre juthatnak be a várba, leölve mindenkit – kiről a „kés dala” szól.
Egészen tiszta munka volt.
Délután erős délnyugati szél támadt a tenger felől, mely sok mulatságot elrontott. Az ilyenre ugyan itt mindenki el van készülve; ha nem elég egy bunda, felvesz kettőt; hanem a szegény komédiásoknak sok bajt okozott; felforgatta a sátoraikat, félbeszakította a legmulatságosabb tréfákat; a kötéltáncos nem is merte megkísérleni nyaktörő útját; az erős szél úgy lefújta volna arról az egy szál kötélről fiastól együtt, mint egy pár legyet. A nyári kertben kocsikázó hölgyek is panaszkodtak, hogy a fátyolaikat mind letépi a kalapjaikról a szél, s különösen nagy volt a panasz amiatt, hogy a tűzijáték egészen dugába dől, mert a bengálitűzön s a tűzkerekeken kívül semmi sem fog sikerülni.
A szél pedig estefelé nemhogy csillapodott volna, hanem valóságos orkánná növekedett.
Ekkor megdördültek a vár fokáról az ágyúk, s azokkal egyszerre megszólaltak a harangok. Háromszáz harang egyszerre. Az aztán a carillon!
A harangozáson a népzaj nem törhetett keresztül, hanem az ágyúdörgések igen.
A nép szokta számlálni, hogy hányat lőnek.
Három lövés volt a jeladás a bengálitűz ellobbantására.
Hanem az ágyúk tovább dörögtek.
Mikor huszonegyig elszámlált a nép, akkor azt kérdezték az emberek egymástól: „Nini! Mi ez? Hercegasszony született tán a téli palotában?”
Nem biz az, az ágyúk csak tovább dörögtek.
Az ötvenedik lövésnél azt kérdezte minden ember: „Ejha! Valami tengeri csatát nyertünk meg valahol?”
Annál sem állt meg az ágyúdurrogás, tovább dörgött a harangzúgás között.
Mikor aztán a százegyediket dörögte az érctorok, akkor minden ember bámulva kérdezte egymástól: „De hát a cár születésnapja van-e ma, vagy micsoda!?”
Az sincs! A dörgést folytatta a rézszörnyeteg. Százkettőt, százhármat, száznégyet. – A százötödiknél aztán senki sem kérdezte, hogy mit jelent ez, hanem felordított az egész város, oly hangon, mely túlharsogta a harang bömbölését:
– „Itt jön! Ő jön!”
De nem „Napóleon jön”, hanem még annál is nagyobb úr: a Néva!
Jön visszafelé, s hozza magával a tengert! Az egész darabokra tört jégtengert, kristály torlaszaival, hullámsáncaival; sebesen, rohamosan, ordítva, harsogva, tombolva.
Ezt jelzi a szakadatlan ágyúlövés a várfokról.
Mikor I. Péter cár hozzáfogott annak az eszmének a létesítéséhez, hogy a finn mocsár közepett egy új világvárost emeltessen, s az őserdőket, amik a mostani palotasorok helyét elfoglalták, kezdé kiirtatni, talált egy vén veresfenyőfát, aminek a kérgébe mély vonalak voltak vágva körül. „Mit jelentenek ezek a vonalak?” – kérdé egy vén paraszttól. – „Ezek jelzik, uram, a Néva magasságát, mikor megárad, s a vidéket elönti.” – A cár levágatta a fát is, a parasztot is. Azok pedig igazat mondtak mind a ketten. A Néva a hatalmas cári városnak örök ellensége maradt.
Jön, visszafelé folyva, már nem a medrében, hanem a medrén kívül, nem is a Néva már, hanem a tenger. Maga a keserű tenger, s majd mikor le fog futni a víz, a paloták falai odáig be lesznek húzva sóval, ameddig a víz emelkedett.
Úgy jön az óriási hullámszörnyeteg, mint egy útnak indult hegylánc. Egész délután ostromolta, a nyugati széltől korbácsolva, azt a torlaszt, amit saját maga rakott maga elé a kronstadti öbölben felszaggatott jégből, estére legyőzte azt, s akkor aztán omlott be hömpölyögve a nagy Névába és ott tolta maga előtt a jégzajt.
Legelsők voltak, akik az ítéletnapi vészt észrevették, a nagy Néva jegén versenyszánkázók. Akik a jobb partra menekültek szánjaikkal, azok jól jártak, mert ott tiszta volt az út a menekülésre; de akik a bal partot találták legközelebb, s arra akartak kiszabadulni, azok egyszerre az ádáz rémületet vitték magokkal az ünnep mámorában tomboló sokaság közé.
„A Néva jön!”
Ez az egy kiáltás elég ijedelmet önteni a legbátrabb szívébe, s nyavalyássá rémíteni a gyönge szívűt, mert az elől nincs menekülés. Ez mikor haragba jön, végigönt az egész városon, s aki előle fut, az utca túlsó végén már szemközt találja őt.
A zűrzavar egy perc alatt általános lett. A hintók serege az elkerített nyári kertből csak a rendes kapukon keresztül szabadulhatott ki. S ott a bejáratoknál összetorlódott. Akik aztán nagy nehezen kiszabadulhattak a térre, az utcára, ott az eszeveszettül rohanó népgomoly közepébe jutottak, s az vitte őket magával, amerre maga rohant, nem tekintve a címert a hintóajtón s a paszomántos inast a bakon. Nem volt most se herceg, se muzsik, csak ijedt ember. S mielőtt ki bírtak volna egymás közül keveredni, már ott volt a vízár.
Az első hullámcsapás mint egy halom szemetet kapta fel a nagy Izsák tér bódéhalmazatát. A lebujokból kiöntött dőzsölők ordítva jöttek elő pinceodúikból; a vásárosok úszó bódéik tetejére kapaszkodva, kiabáltak segítségért; az óriásnő a sátora tetején dugta ki a fejét meg a két kezét, s legjobban meg volt ijedve, a majomnak öltözött komédiások fölfutottak árbocaikra, a vízileány is megtalálta a lábait, s igyekezék a szárazra jutni halfark nélkül; a betanított elefánt bömbölve gázolt a népen keresztül, hátára kuporodott gazdájával, s az állatsereglet fenevadai rivalltak, mint az őserdőkben.
S a rémjelenet szatírájául a nyári kert pavilonja teraszán elhelyezkedett tűzijátékos meggyújtotta piros és zöld bengálitüzeit, s azok messze bevilágíták az özönvízi zűrzavar képét. Csak ő maga és segédei nem láttak semmit, elvakítva a fénytől, míg egyszer aztán a harangok, az addigi ünnepi zengésből áttértek a vészjelző kongatásra. Akkor vették csak észre a nagy veszedelmet. Akkor meg aztán siettek kioltani minden görögtüzet, s arra az egész város sötét lett. A vihar nem engedte a lámpásokat meggyújtani, s a jégzaj, amerre előnyomult, mind kidöntögette a lámpásfákat.
A zűrzavarhoz, a vészhez még az éjsötétség is hozzájárult. Az ész nélkül menekülő tömeg között ott volt Ghedimin hercegnő is Bethsábával. Orosz divat szerint két egymás elé fogott ló volt a hintójuk előtt. Egy ilyen fogattal nagyon nehéz kikeveredni egy kocsitömkeleg és futó sokaság közül. Az első ló alig fékezhető. Kivált az ilyen tüzes angol mén, aminőt ma a hercegnő kocsijába fogatott. Be akarta mutatni, hogy neki mégis pompásabb fogata van, mint Zeneidának. Pedig hát nem ért vele célt, mert Ilmerinen kisasszony meg sem jelent a népünnepen.
– Térj ki valami mellékutcába! – parancsolá a hercegnő kocsisának.
Ezt könnyű volt parancsolni, de nehéz végrehajtani. A népgomoly minden oldalról körülfogta őket.
– Szállj le – parancsolá ekkor a vadászának – s csinálj helyet a csőcselék között!
A vadász, egy óriási finn legény, aztán megfogta zablájánál fogva az első lovat, úgy akarta azt a néptömeg között vezetni jobbjával ütlegeket osztva az útjába tóduló muzsikok fejére. No, a muzsiknál még az megjárja, mert az hozzá van szokva, mert ő paraszt; de az ostorhegyes ló nemes vér, s az angol paripa nem engedi magát a zablájánál fogva cibáltatni. Egyszer csak felágaskodott, s a patkójával olyat csapott a vadász fejére, hogy az eszméletlenül rogyott össze.
– Most mit csináljunk? – szóla megrémülten a hercegnő, s elkezdett sírni.
– Én tudok rajtunk segíteni – mondá ekkor Betshába. – A gyeplőst lehet nyeregből vezetni.
– De ki ül fel rá? – szólt kezét tördelve a hercegnő.
– Hát én! Megszoktam a lovaglást.
– Jó lesz – mondá a hercegnő.
Mindenekfelett önző volt. Nem gondolt rá, hogy Bethsábának, ha az első lóig akar eljutni, előbb térden felül érő jeges árban kell végiggázolnia; azután kitenni magát fagyasztó viharnak, bunda nélkül, csupán a könnyű prémes kacabajkában, s azonkívül egy őrjöngő néptömegnek, mely a sötétben nem ismer se Istent, se urat! És hogy elvégre is az egy király leánya, aki nem azért lett bízva Ghedimin hercegnőre, hogy őnála fullajtári szolgálatot teljesítsen.
Azt mondta neki: „jó lesz.”
S arra a leány hirtelen leveté nyusztszőrmés bundáját, kiugrott a kocsiból, bele a vízbe; odafutott az első lóhoz, azt szépen a nevén szólította, megveregette a nyakát, s aztán egy acélruganyosságú szökéssel ott termett a hátán, a gyeplőszárt kantárnak fogva a kezébe.
Most aztán meg lehetett indulni.
A leány szelíd szóval kérte az útjába tódulókat: „Kedves bátyám! Kérlek; áldjon meg az Isten!” s ez többet használ, mint az erőszakoskodás. Az emberek szorítottak utat előtte, s a hintó kivergődött az Izsák térről és a széles utcákról, s sikerült azzal befordulni egy mellékutcába, amit nem leptek el a futó tömegek.
Hanem annak is meg volt a rossz oka, hogy miért nem jött azon szemközt ember.
Azért, mert a túlsó utcán már megkerülte őket az áradat. Mentől inkább haladtak azon az utcán, annál bizonyosabbak lehettek afelől.
A hullám már becsapott a hintóba, s a hercegnőnek fel kellett állam a kocsi ülésére, hogy a lábai fel ne ázzanak. Ő tehette azt; de Bethsábát az előrevágtató paripa csuromvízzé fecskelte, s a hullám folyvást a térdéig csapkodott fel.
– Csak a Nyefszki prospektre kiérjünk! – lihegé a hercegnő. – Siessetek. Siessetek. Ott van a palotánk mindjárt közel.
Oda ugyan jó helyre értek. Amint a keresztutcából kijutottak a tágas, egyenes sugárútra, mintha a Névát magát látnák maguk előtt, mikor megindul rajta a zaj. Itt már nemcsak víz volt, hanem jég is. A sötét víztükör felett ott feküdtek az úszó jégtáblák. Az áradat a Mojka-csatornán át eléjük került.
– Szent Mihály arkangyal! – kiálta fel e látványra a kocsis a bakon. – Szabadíts meg bennünket a magad neve napján!
– Ne imádkozz most, hanem hajtsd a lovakat! – kiálta rá a hercegnő.
– De asszonyom, nem szabadít ki innen bennünket más, mint vagy angyal, vagy az ördög!
– Ne ugass! – kiálta a hercegnő, fejbe vágva a kocsist. – Én egyikben sem hiszek; hanem bízom a jó lovaimban, azok hazavisznek. Vágtassunk, vágtassunk.
S a nő vágta a kocsist, vágta a lovat, a ló meg vágta a haragos elemet, a jeges árt: haragudtak mind a hárman. Csak a királyleány könyörgött. „Én Istenkém, kis Istenkém: küldj valami szabadulást!”
Érezte, hogy nem soká fogja kitartani, tagjai megdermednek.
