A zöld szemű ember meséje
A zöld szemű ember meséje
Hanem az apró porontyok nem viselték ám magukat olyan csendesen az ő keze alatt, mint mikor az a másik nő bánt velük. Annak egy ránézése elég volt a nyafogást, szepegést egyszerre elnémítani; ez a másik pedig csak olyan gyermek volt előttük, mint maguk; egy cseppet sem féltek tőle; egyik rákezdte, s arra aztán valamennyi folytatta, hogy „hol a baba, hol a tata?” S aztán, hogyha összemázolják a könnyeikkel a képeiket, akár újra mosdassa őket az ember.
Hát bizony a tatát, babát ő sem tudta nekik előteremteni; hanem ekkor eszébe jutott, hogy mit szoktak ővele csinálni a dajkáló asszonyok, mikor kisgyerek volt, aztán sírt az anyja után. Mesélni szoktak neki.
– No ne sírjatok, viseljétek magatokat szépen, majd mindjárt mondok nektek egy szép mesét a „zöld szemű emberről”. Az ám a szép mese, hallgassatok csak rá.
A Sisera hadja erre az ígéretre rögtön elcsendesült; odatelepedtek Bethsába körül, odatették az állaikat a térdeire, belekapaszkodtak a szoknyájába, úgy hallgatták.
– Hát hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis királyfi; akkora, mint te, bozontos fejű, itt a lábamnál. Annak volt egy jó apja, meg egy még jobb anyja, akik őtet nagyon szerették. Egy napon aztán a király is meg a királyné is egyszerre elutazott. Nagy, hosszú, cifra ércládákba feküdtek le, amiknek a tetejeit rájuk csukták. Azután feltették őket nagy-nagy aranyos-ezüstös szekerekre, amikbe hat-hat ló volt fogva, s aztán sok ember meg katona, meg ágyú kíséretében elvitték őket, nagy muzsikaszó mellett. – A kis királyfi, mikor egyedül maradt a kastélyában, azt kérdezé a nagyvezértől:
– Hová utazott az én apám meg az én anyám?
A nagyvezér azt mondta neki:
– Jaj, kis királyfi, azok elmentek messze-messze; egy másik világba.
– Hát minek mentek abba a másik világba? – kérdezte a királyfi.
– Azért, mert az sokkal jobb világ, mint ez az innenső, amiben mi lakunk – felelt neki rá a nagyvezér.
Azt mondta erre a királyfi:
– De hát akkor engemet is miért nem vittek el magukkal abba a másik világba, ha az a jobbik?
– Jaj, kis királyfi – mondá a nagyvezér –, teneked még előbb sokat kell fáradni, küzdeni, szenvedni ezen a világon, amíg megérdemled, hogy abba a másik világba eljuthass, ahova az apád meg az anyád elutaztak.
Hát sehogy sem tetszett ez a biztatás a kis királyfinak, hogy ő még fáradjon, küzdjön és szenvedjen is sokat, s azt mondta magában: „no megállj, majd utánamegyek én az apámnak, anyámnak abba a másik, jobbik világba, s itthagyom nektek ezt az innensőt; kínlódjatok benne, ha nektek úgy tetszik.”
S azzal azt tette, hogy fogta a kis puskáját, s kiment az erdőre, mintha madarakat akarna lődözni. Ott azután addig ment a sűrű rengetegben, míg egyszer utolérte a záporeső. Aztán, hogy meg ne ázzék, keresett egy odvas fát, hogy majd abba meghúzza magát. Hát – jól van – amint az odúba bebújt, akkor látta, hogy ott már van egy ember elrejtve. – (No te borzas, mit csináltál volna, ha te jártál volna így?)
– Nagyot sikoltottam volna.
– Bezzeg a kis királyfi nem azt tette ám, hanem megszólította bátran az idegen embert: „Hallod-e ember, ez az erdő az én erdőm, ez a fa az én fám, én nem engedtem meg neked, hogy benne lakjál. Hanem ha megmondod nekem, hogy merre van az a jobbik világ, ahová apám, anyám elutazott, akkor neked adom a fát is, az erdőt is; nem bánom: lakjál benne.”
Azt felelte neki erre az idegen ember az odvas fában:
– Nem úgy van az, kis királyfi: hamarább itt laktam én, mint ez az erdő felnőtt, s innen engem senki ki nem űzhet. Azt meg, hogy merre van az a jobbik világ, csak akkor mondhatom meg, ha én is megszeretlek téged, s te is megszeretsz engem. Én már megszerettelek ám.
– No én ugyan nem szerettelek meg! – monda a kis királyfi.
– De hát miért nem? – kérdé az erdei ember.
– Azért, mert zöld a szemed.
Az idegen embernek csak úgy világlottak a szemei, mint két szentjánosbogár.
– No hát eredj, Isten hírével – mondá neki az ismeretlen; amiből a királyfi megtudhatta, hogy ez nem valami gonosz szellem, mert különben nem tudná az Isten nevét kimondani.
– El is megyek! – szólt a kis királyfi – megtalálom én az utat a jobb világba nálad nélkül is. Hallottam én már elégszer, hogy merre van annak az útja!
Hallotta sokszor a kis herceg, úgy fülheggyel, mikor azt beszélték, hogy ott a sziklák között lakik egy kegyetlen nagy vérszopó vadállat, egy tigris, amely sok vadászt, kecskepásztort elvitt már a másvilágra. No az majd őtet is elviszi.
Ment, csak ment, amíg csak el nem ért a sziklák lábához, ahol a vadállat barlangja volt, amire rátalálhatott arról a sok elszórt csontról, amikkel annak a bejárata be volt terítve. A tigris akkor is otthon volt, a barlangban hallatszott a mormogása. (No te borzas, oda mertél volna-e menni a barlangba?)
– Nem én, ha a labdám beesett volna sem.
– No látod, a kis királyfi nem volt ám olyan gyáva, bátran bekiáltott a barlangba: „Hej te, tigris, gyere elő! Itt vagyok én: a királyfi! Jer, vígy el engem is a jobbik világba, gyorsan!”
A szörnyeteg előmászott az odúból, körülnyalta a véres száját, hosszú farkával megcsapkodta az oldalait, s aztán lesunyta a fejét, hogy egy ugrással elkapja a kis királyfit. (No ne sírj, na, te kis pisze: hiszen nem kapja el!)
Mert abban a percben egy sziklahasadékból előrohant egy óriáskígyó, az a tigrisre vetette magát, átszorította rettenetes gyűrűjével a szörnyeteg derekát, torkát; beleharapott a nyakába. A tigris ugrált, ordított, fetrengett; a két szörnyeteg elkezdett egymással élethalálharcot küzdeni, s utoljára lehengeredtek egymásba tekergőzve a mély szakadékba, a sűrű bozót közé, ahonnan csak a nagy csörtetés és ordítás hangzott aztán elő. Azok bizonyosan megették egymást.
A kis hercegnek vissza kellett térni a palotájába.
Az útban találkozott egy vadásszal, akinek tegez és puzdra volt a vállán.
– Ejnye, de furcsa vadász ez, aki még most is nyíllal, kézíjjal vadászik! – mondá magában, s jól a szemébe nézett.
Az volt a zöld szemű ember.
– No ugye, hogy nem találod meg az utat a jobbik világba, hacsak engem meg nem szeretsz! – mondá neki a zöld szemű, s azzal egyszerre eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
– Megálljatok csak – mondta magában a kis királyfi. – Tudom én még annak másik módját is, hogy hogyan lehet eljutni a másik világba! Sokszor hallottam, hogy van egy nagy tenger: sok ember, aki arra rászállt hajóval, nagy szépen megtalálta az utat a jobb világba. Hátha én is megtalálom.
Azzal mindjárt kiadta a nagyvezérnek a rendeletet, hogy készíttessen fel egy nagy hajót a Fekete-tengeren, azon ők el fognak utazni a tűzimádók országába, ahova a herceg anyja való volt; odamenet nem történt velük semmi veszedelem, hanem mikor visszafelé jöttek volna, útközben megkapta őket egy szörnyűséges nagy zivatar. Villámlott, mennydörgött, az egész ég beborult, s mikor a villám végighasította az eget, meg lehetett látni benne a fényes angyali sereget, s mikor a szél kettészelte a tengert, meg lehetett látni a tengerfenéken a vízitündéreket. „No most mindjárt, no most mindjárt! – mondá magában a kis királyfi. – Akár ott fenn, akár ott lenn; de most mindjárt megtalálom én az utat abba a jobbik világba.”
A nagy hullám már a kormányt is összetörte, a kormányost is leseperte a hajóról, s vitte azt sebesen neki egy nagy sötét sziklapartnak, ahol annak bizonyosan össze kellett törnie.
Ekkor azt veszi észre a királyfi, hogy valaki elfoglalta a kormánypadot. Egy idegen ember, aki egy régi formájú timonnal kezdi kormányozni a hajót.
– Ejnye, de furcsa kormányos ez – mondá magában a kis királyfi –, aki ily ócska timonnal akarja kormányozni ezt a gályát!
Hanem arra egyszerre lecsendesedett a vihar: az ég is, a tenger is becsukódott, a hajó kikerülte a fenyegető, nagy sziklákat, s szerencsésen bevitorlázott az otthoni kikötőbe.
A kis királyfi szétnézett a furcsa kormányos után, akiről senki sem tudta, hogy honnan került ide. Hanem az nagyot nevetett.
– No ugye, hogy nem találod meg az utat a másik világba, amíg engem meg nem szeretsz
A kis királyfi a szemébe nézett, akkor vette csak észre, hogy ez volt a zöld szemű ember. De már akkor, köd előttem, köd utánam, sehol sem volt. Eltűnt egyszerre, mintha a víz nyelte volna el.
De már akkor igazán megharagudott a kis királyfi.
Hát már az én számomra semmi útja sincs nyitva a másik világnak! Azért is csak megkeresem! – Hallotta ő, hogy sok derék vitéz megtalálta már azt a világot, ki elment a csatába, s kiadta a nagyvezérének a rendeletet, hogy mindjárt izenjen háborút a tatár királynak!
Nos hát a nagyvezér – élni-halni – összeszedte a seregeit, s betört vele a tatár király országába.
Jaj, de az igen hatalmas király volt, csak hagyta mind beljebb jönni az országába a kis királyfi seregeit, akkor aztán egyszerre körülfogta azokat minden oldalról.
No megijedt erre a nagyvezér: „Odavagyunk, királyfi, se életünk, se halálunk. A tatár egy lábig levág bennünket, vagy rabságra fűz; annyi a serege, mint a sáska.”
A kis királyfi nemhogy szomorkodott volna, de még inkább örült rajta.
– No hát csak mentül előbb hozzá kell kezdeni a csatához. hogy essünk át rajta.
De a nagyvezér úgy meg volt ijedve, hogy közkatonaruhába elbújt, s nem állt a sereg élére; a katonák még jobban megijedtek, s arról beszéltek, hogy mind megadják magukat. Ekkor megjelent a sereg előtt lóháton egy idegen lovag, olyan öltözetben, amilyent nem látott soha senki. A kardjának az alakja olyan volt, mint a láng vagy a kígyó, s az a vitéz felbátorította a többi vitézeket, s nekivitte a tatároknak. – Hát alighogy megfújták a trombitákat, jön ám a tatár király a maga táborával, gyalog, mezítláb, zsákruhába öltözve, kard nélkül, ajándékkal tele a marka: s elkezd szépen könyörögni, hogy kössenek vele békességet; ő nem hadakozhat; mert az éjjel minden katonája megbetegedett: csak úgy hevernek a földön, kezüket, lábukat rázva.
A kis királyfi megint megismerte a zöld szemű embert. Az volt az ismeretlen hadvezér.
Ekkor aztán elbúsulta magát nagyon. Látta, hogy a zöld szemű ember nélkül soha meg nem leli az utat abba a másik világba, ahol apját, anyját feltalálja; hát csak rászánta magát, hogy felkeresi hát a zöld szemű embert a maga odújában, s megmondja neki, hogy no hát inkább szeretni fogja.
El is ment: meg is találta, kihítta az odvas fából. A zöld szemű embernek taplóból volt az öltözete, gombából a kalapja, s hosszú, zöld penész volt a prém rajta, a képe sárga volt, mint a viaszk, s a szája kék, mint a szeder.
– No kedveském, hát szeretsz-e már? – kérdezé a királyfitól.
– Szeretlek, csak mutasd meg az utat a jobbik világba.
– Megmutatom, ha megeszel egy szem szilvát ebből az én kosaramból, s megcsókolod az ajkamat egyszer.
Egy kosár volt a kezében szederindából fonva, és azon hosszúkás szilvák, éppen olyan viaszkszínűek, mint az ő arca. A kis királyfi kivett belőlük egyet, kettétörte és megette. No meg egy csókot! Azt is megtette. – Jaj be hideg volt az a te ajkad! mondá, összerázkódva tőle.
S attól az egy szilvától meg egy csóktól aztán megtalálta a kis királyfi, amit olyan nagyon keresett, az utat a jobbik világba, ahol atyja, anyja vártak reá. Most is ott van, onnan köszöntet benneteket.
A mesélés alatt egy kis szöszke leánynak a haját fonta be a királyleány, aki szemét-száját felnyitva, nyelte a mesét, s mikor vége volt, azt kérdezé: „De hát mi van abban a másik világban?”
– Hát kicsikém, ott igen jó élet van; mindig süt a nap, örökké tavasz van, senkit nem bántanak, semmi dolog nincsen, mindennap Mihály őrangyal ünnepe van, minden lélek örül és szereti egymást, ember soha meg nem szomjazik, s angyalokkal játszik.
– De lelkecském – petyegé a kis szöszke –, ha abban a jobbik világban se nem esznek, se nem isznak, akkor oda tata, baba nem megy.
Bethsába felkacagott, s összecsókolta a kis porontyot.
Amire a másik szobából hangos tapsok csattantak fel.
