Az ördög
Az ördög
Egyszer csak derengő fény kezdett egy mellékutcából a sötét hullámra vetődni; a vérveres sugár élesen sütött ki a magas házak sorai közül.
Egy dereglye jött elő a mellékutcából. A hajó orrába volt letűzve egy fáklya. Két férfi evezett; egy a hajó orrán állva, hosszú csáklyával hárítgatva félre a sebesen közelítő jéghasábokat, egy pedig a kormányrudat fogta. A dereglye közepén állt egy nő, kurta prémes bundában, feje és csaknem egész arca elburkolva a bashliktól, aki azzal foglalkozott, hogy egy csoport apróbb-nagyobb gyermeket mindenféle pokrócokba takargatott, s piskótákat osztogatva ki közöttük, csitítgatta őket, hogy ne kiabáljanak annyit a „tata”, meg a „baba” után. (Az orosz kisgyerek mama helyett babát mond.)
Hja, biz a tata meg a baba azt szokta tenni, hogy mikor maga elmegy a népünnepre, hát akkor a sok mihaszna apró porontyot bezárja otthon a szállásán. – Hát a hátára csak nem veheti, mikor a „korsóba” megy.
Mikor aztán beüt a szerencsétlenség, hát biz akkor a tata meg a baba (ha ugyan ura még a két lábának) hát csak elszalad valamerre; de a bezárt aprósággal mi történik? – Ha tűzi veszedelem van, biz azok odaégnek; ha azonban csak az árvíz jön, hát akkor jó az Isten, majd csak küld innen-amonnan holmi jószívű uracskákat, akik mulatságot csinálnak maguknak abból, hogy a bennrekedt gyerkőckéket ablakon, padláslyukon át összeszedegessék; hisz azoknak az uraknak ez olyan jó mulatság, mint a kacsavadászat. – Lám, ezek is hogy megtöltötték már a dereglyéjüket, pedig még csak egyet fordultak.
A dereglyések észrevették a vízár közepett küszködő hintót, azzal egyszerre arra vette a jármű irányát. A fáklya szikrázva lobogott az erős szélben, s tűzvilágot kölcsönzött az ifjú férfi arcának, ki a csónak elején állva, mint egy szellemhős közeledett a fekete víztükör felett.
A torló jég harsogott a közeledő dereglye alatt.
Az ifjú férfi nekifeszíté csáklyáját, s odafaroltatta a dereglyét az úri fogat mellé.
Már ekkor Bethsába alig bírta magát tartani a lovon.
Az ifjú nem vesztegette a szavakat, hirtelen átkarolta a leány derekát, aki ösztönszerűen ragadta meg mindkét kézzel a karját, s a másik percben a leány a ló hátáról a dereglyébe volt emelve.
Bethsába e pillanatban az ifjú szemei közé nézett: és akkor megtudta, hogy mi gyönyör van abban, amikor egy ember a másiknak a szemeiben elveszti a lelkét. Ő már egyszer találkozott e szemek lángjával; akkor még csak a szárnyait égette el náluk, most azután egészen beléjük hullott.
– Takarja ön ebbe a bundába! – szólt a dereglye közepén álló hölgy a férfihoz, s saját bundáját levetve válláról, odaveté a didergő leányra. Aztán odalépett a hintó szélére, s kezét nyújtá a bennülő hölgynek. Eközben hátrahullott fejéről a bashlik, s Bethsába ráismert az arcára. „Ez az ördög, ez Ilmerinen Zeneida!”
A hercegnő is ráismert.
Vad szenvedéllyel taszítá el a felé nyújtott kezet, s rekedten kiálta:
– El innen! Nem kell az ön segítsége! Inkább a jégárba, mint önhöz: a pokolba!
S azzal kikapta a kocsis kezéből az ostort, s közévágott vele a lovaknak; azok vadul vágtattak előre, neki a jeges árvíznek, a tajtékzó hullámnak, mely szügyeiket verte már. Nem kellett neki ez a segítség.
Bethsába pedig ott maradt.
Reszketett, nemcsak a hidegtől, hanem attól a rémgondolattól, hogy most az ördög keze közé jutott. Már viszi magával, már az övé.
Még a bundáját is ráadta a martalékára, hogy annál biztosabban elvihesse. Milyen jó meleg bunda. Bizonyosan ez is a pokolból jött.
– Ön meg fog fázni – mond a csáklyás férfi Zeneidának.
– Evezni fogok, s majd kimelegszem – viszonzá a nő, s azzal kezébe kapva a lapátrudat, elkezdé azt feszíteni, hogy keble csak úgy emelkedék bele. Így tesznek az ördögök, mikor sietnek a martalékukkal. Ezt a sok gyermeket is bizonyosan mind a pokolra viszi most.
A dereglye sebesen sikamlik végig a sötét utcákon.
Majd egy nagy kert elé jut, melynek kőfala gátat vet a hullámnak. Bethsába megismeri azt a cifra, aranyozott vaskerítést. Itt lőtték le a szarvast, amit ők hajtottak a múlt tavasszal. Az ördög odaviszi őt most magához!
A dereglye kiköt a palota küszöbe előtt, egész odáig tódul az árvíz, a márványlépcsőkig. Hanem az a palota jó menedék. Alapja úgy fel van emelve, hogy a pálmakert növényeinek a tövét sohasem érheti el az árvíz. A tornác fényesen ki van világítva, s cselédsereg fényes bérruhában siet lámpásokkal az érkezők elé. Benn nagy sürgés-forgás van. A nagy táncteremben végtül-végig ágyak vannak vetve, s közepett asztal terítve, gőzölgő szamovárokkal; egy csoport gyermek már fekszik az ágyakban; néhányat most itatnak meleg levessel, teával. Sok ember van itt, akiknek arcát Bethsába, úgy rémlik, mintha látta volna valahol.
Azok úgy kerültek oda, hogy a Mihály arkangyal-napi ünnepi sokadalmat szokás szerint felhasználta a „Zöld könyv” társasága az ország minden részéből összebeszélt gyűlés megtartására. Ilyenkor a rendőrség figyelme meg van bénítva.
A vezetők alig kezdtek a tanácskozáshoz, amidőn berohant Puskin azzal a hírrel, hogy a Néva kiáradt, s elöntötte a várost. Erre a hírre mindenki elfeledett politikát, alkotmánytervet, összeesküvést, csak a közös vész állt előttük. – „Siessünk menteni, amit lehet!”
Zeneida parkjában volt egy nagy halastó, amelyen tavasszal egész regattákat szoktak rendezni a vidám vendégek; a csónakok, dereglyék ott voltak télen a félszerben. Azokat hirtelen elővontatták, s azzal felosztva egymás között a feladatokat, mindannyian csáklyát, evezőt ragadtak, s indultak szerteszét ár ellenében, segélyt vinni a nyomorultaknak. Néhány csónak már megelőzte Zeneida járművét. Az volt a jelszó, hogy a veszélyben forgó házakból a gyermekeket kell legelébb megszabadítani, meg az olyan nőket, akik gyermekeikkel otthon maradtak.
Zeneida egész kastélyát, konyháját, ruhatárát rendelkezésükre bocsátá.
Neki jutott az oroszlánrész; nem is bocsátotta ki a kezéből. Felkapta az ölébe bundástól a királyleányt, úgy vitte fel maga a lépcsőkön, egy virágillatos, langymeleg szobába, mely puha szőrmével volt szőnyegezve. Az nem is tudott volna a maga lábain ide feljönni. Nem volt semmi önakarata; engedett magával mindent tenni – az ördögnek. Az ellen úgyis hiába minden dacolás.
Zeneidának első dolga az volt, hogy letépte Bethsábáról a testére fagyott ruhákat mind; ollóval vágta, körömmel hasította; nem hagyott rajta semmit. Hát hisz az ördög így szokott bánni a martalékával.
Hanem egy különös dolog mégis feltűnt Bethsábának. Gyakran szokott ő Corynthiával együtt fürödni, s olyankor keresztanyja sohasem mulasztja el, hogy azt ne mondja neki: „ejh, milyen szép vagy!” s eldicséri gyönyörű idomait. – Ez a másik nem teszi azt. Összehúzott szemöldökkel tekint rá, mintha haragudnék, s aztán fog egy durva gyapotszövetet, s azzal kegyetlenül végigdörzsöli a levetkőztetett leány minden tagját, anélkül, hogy egy szót szólna hozzá, mindaddig, míg a dermenet eloszlik izmaiból, s jótékony melegség váltja fel a reszketést. Akkor aztán bepólálja őt a kandallónál megmelegített patyolatlepelbe, s lefekteti jó puha ágyba, odahelyezve a fejét a vánkosra, melyen szétbontott haját körül elteríté, hogy könnyebben megszáradjon, s azzal betakargatja paplannal. – Hát hiszen az ördög így szokott bánni eleinte azokkal, akiket elragad!
Akkor aztán finom porceláncsészében hoz neki valami párolgó italt, amiből Bethsába, amint egy kortyot lenyel, az mint az olvatag tűz járja végig az ereit. Ez bizonyosan az ördögök bűvitala! S aztán ennek az a tulajdonsága van, hogy ha az ember egy kortyot lenyelt belőle, a másikat utána kívánja, mindaddig, míg csak az utolsó cseppben tart; s mikor az egészet megitta, lecsukódnak a szemei, akárhogyan iparkodik ébren maradni, nem bír magával, elalszik. Akkor aztán az ördög elviszi őt álmában mindenféle tündéri tájakra, amik eleinte nem nagyobbak, mint egy férfinak a szemszivárványa, hanem aztán egyre tágulnak, míg egész leírhatatlan paradicsomok válnak belőlük, amikben az ember nem járkál, hanem repül. – Egyszer olyant is álmodik, mintha az ördög odajönne hozzá, megtörülgetné homlokát, lebontogatná testéről az átizzadt burkot, s friss inget adna rá. Reggel aztán, mikor fölébredt, látta, hogy az ing csakugyan rajta van. Ha ez sem volt álom, akkor a többi sem volt az.
Felült az ágyában és körültekintett az ördög szobájában. Csakugyan ilyennek kell annak lenni; mert nincs benne semmi szentkép, ellenben kínai és japáni bálványszobrok nagy választékban. Ezek a Belzebub szobrai, meg az Asmódié kétségtelenül.
Amin még jobban elbámult, az, hogy öltönydarabjai mind oda vannak szépen egymásra rakva az ágya mellé egy alacsony karszékre. Hogy lehet az? Hisz azokat tegnap az ördög diribről darabra tépte, szaggatta, vagdalta; s most itt vannak épen, szárazon. Hejh, az ördögnek sok szolgálattevő szellem áll rendelkezésére. Ehhez értenek azok. Megkísérté felvenni ez öltönyöket, hátha nem égetik meg? Nem mulasztá el, valahányszor egy kapcsot összeakasztott, rámondani „Christ’ eleyson, Kyrie eleyson”, hogy megrontsa a gonosz varázst.
Aztán, mikor fel volt öltözve, elkezdte fürkészni, hogy mi lehet ezen a szobán túl az ördög kastélyában?
Végigjárt két-három szobát, azok mind nem olyanok voltak, aminőket ő keresztanyjánál szokott látni, aki pedig gazdag hercegasszony. Egy szoba éppen tele volt eleven madarakkal meg kitömött állatokkal.
Egyszer aztán valami hangokat hallott meg, amik hasonlatosak a gyermeknyafogáshoz. Aha, itt kínozza az ördög az elrabolt kisgyermekeket.
Odavitte a kíváncsiság. Egy szőnyegajtó mögül jöttek a hangok, ami félig nyitva volt. Bekandikált rajta. És ott látott egy csoport apró porontyot, akiket Zeneida mosdatott, fésült, öltöztetett. A mosdatottak nyafogtak, akik pedig már fel voltak öltöztetve, azok örültek az új ruhájuknak. Különös foglalatosság egy ördögtől!
Az volt Zeneida fürdőszobája.
Bethsába bátorságot vett magának belépni. A kíváncsiság vakmerő.
– Ah, ön már fel is öltözött, kis hercegnő? – szólt Zeneida, amidőn őt meglátta.
– Mit csinál ön a kisgyerekekkel? – kérdé Bethsába kíváncsian.
– Látja ön: fürösztöm és öltöztetem őket. Az anyjaik ki tudja merre vannak? Az áradás még egyre nő; az egész város víz alatt van. Amíg az el nem múlik addig ezeket ápolni kell. – No, aki hamar felöltözik – szólt azután a gyerekekhez Zeneida –, az majd mehet az étterembe, s kap a mamzeltől jó levest reggelire.
Bethsábának valami jutott eszébe. Ki akarta próbálni az ördögöt.
– De hát ezeket a gyerekeket nem imádkoztatja meg valaki, mielőtt reggelit kapnának?
– Nem ám, kedvesem; mert ezek sokkal inkább éhesek, mint áhítatosak.
– De imádkozni mégiscsak jó – mondá a királyleány.
– Mire jó?
– Hát most éppen arra, hogy múljék el ez a nagy szerencsétlenség a városról.
– Kedves kis hercegasszonykám – szólt Zeneida. – Azt a szelet, ami a Névát ide felhajtja, úgy hívják, hogy „Auster”. És ha az egész földet lakó ezerkétszázmillió ember mind elkezdene a szájával fújni, még az sem volna elég arra, hogy visszafúja az Austert, ha az megindul.
Ez már csak igazi ördöghöz illő észrevétel! Az imádkozást nem tartani egyébnek, mint a szájból kijövő fúvásnak! Bethsába a vakmerőség legszélsőbb eszközéhez folyamodott.
Megkísérlé az „Isten” nevét kimondani az ördög előtt. Hátha erre rögtön kén- és szurokfüst közé feloszolva, elveti csábító külsejét, s átváltozik szarvas, kecskelábas ősalakjává?
– Hát ön nem hiszi, hogy e szörnyű csapást Isten mérte rá az emberekre?
– Nem, kedveském! – monda Zeneida, éppen egy kis pityergő leánykának a fejére kötve fel a meleg főkötőcskét. – Mert ha Isten küldené az elemi csapást büntetésül az emberekre, hát akkor gondoskodnék róla, hogy az árvíz ne menjen be a jó emberek házaiba, hanem csak a rosszakéba.
(Bizony csak ördög vagy te! Különben nem mondanál ki ily rettenetes szavakat.)
Bethsába még tovább vitte a bátorságot. Rá akarta szedni az ördögöt.
– Ej, önnek sok dolga lehet most; nem könnyíthetném meg a fáradságát? Ha nekem megengedné, én is meg tudnám e kisgyerekeket mosdatni, fésülni; én nagyon szeretem azt; az nagyon mulatságos lehet.
– Igazán! – szólt Zeneida derülten. – Dehogynem! Így önnek is adok valami foglalatosságot. Nekem úgyis gondoskodnom kell, hogy ennyi embernek legyen mit enni. Hát vegye magára a gondját az apróságoknak!
Azzal odaültette Bethsábát a maga helyére, s a sok piszkos gyerekre ráparancsolva, hogy szót fogadjanak, még egyszer szívesen mosolygott a királyleányra, s aztán otthagyta őt a fürdőszobában.
Bethsábának első gondja volt valamennyi gyermeket rögtön letérdepeltetni, s aztán közéjük térdelve, elmondatni velük a Miatyánkot. „De szabadíts meg a gonosztul: Amen!”
No most ezzel az ördög ugyan fel lett tromfolva.
Akkor aztán hozzáfogott a kis árvák mosdatásához, fésülgetéséhez.
