Ami szíven talál, pedig nem golyó
Ami szíven talál, pedig nem golyó
A cár rendkívüli szemlét tartott a Mars-mezőn.
A rendes szemlék május 21-én, a védszent Miklós napján, s szeptember 20-án szoktak megtartatni. Ez rendkívüli volt: csupán a testőrezredek fölött.
Ezek nem olyanok, mint a többi hadsereg. Minden ezrednek külön egyenruhája van: a nemes testőrlovagok ruhája fehér, aranyos, fényes mellvérttel; a testőr vérteseké világoskék, fehér, ezüstözött páncéllal. A jeruzsálemi ezred öltönye karmazsinpiros, aranyozott vérttel, s ennek minden tisztje a Szent János-rend lovagja egész a káplárokig le: a közkatonák mind nemes emberek.
S minden ezrednek múltja, története van, amit fennen emleget, s az mint a hagyomány megy át az utódokra, s a nevét elveszni nem engedi.
A jeruzsálemi Szent János-ezredet kétszer aprították úgy össze a csatában, hogy nem maradt egy századból több tizennyolc embernél.
A Preobrazsenszki-ezred sokat tart arra a hírére, hogy Iván cárt ő tette le a trónról, s Erzsébetet ő emelte helyébe. Aki ebbe az ezredbe jutott, mind nemeslevelet kapott.
Az Izmajloffszki-ezred hét csatatér döntő diadalait hordja zászlóján, Borodinónál fele ott maradt halottan, s egy sem jött haza seb nélkül.
Ezek az arisztokráciái a testőrhadseregnek.
A többi testőrsereget is jellemzi a tarka változatosság. Huszárok, mindenféle színű egyenruhákban, vértesek, lovas gránátosok, hidászok, kozákok s aztán az ázsiai csapatoknak fantasztikus fegyverzetű csoportjai: a kirgizek, kalmukok, karcsú dárdáikkal, nyílterhes puzdrával a hátukon; cserkeszek, pikkely páncélaikban, hegyes sisakjaikkal – és aztán az ágyúk hosszú sora, a hadi társzekerek, mind világoszöldre festve, a hidász vonatok, a kerekekre tett hajóhad, mindez egy roppant térre felállítva, négyszögökben, mértani vonalakban: amik egy jelszóra megmozdulnak, előrerohannak, falként megállnak mint egy felhúzott gép.
Nem méltán képzelheti-e magát egy Istennek, akinek egy intésére mindez áll és mozdul?
S csak egy másik intés kell, és előre fog rohanni, s végigfesti vérével a mezőt.
Mikor a testőrsereg kimozdul Szentpétervárról, az azt jelenti, hogy a hadjárat megindult! Szedje össze minden erejét az, aki ellen felkelt!
A Mars tér közepén vannak felütve a pompás sátorok a cár, a külföldi követek, a kormánytagok számára; de ő maga paripáján lovagol, kísérete élén, s végigmustrálja a felállított hadcsapatokat – amint ellovagol az egyes ezredek előtt, azok egész köszöntő verseket kiáltanak eléje, ütenyre mint egy óriási színpadi kar, s mereven tartva aközben a puskát, kardot, dzsidát kezeikben.
A cár arca oly ragyogó, mint maga az a verőfényes nap. Mindenki a lipcsei hőst látja még egyszer benne. A hadsereg lelkesedése őrá is elragadt.
S e sorban álló, vezérszóra üdvözlő ezredek között ott vannak azok mind, akik ellene összeesküdtek. A tisztek tarsolyában meg lehetne találni a „szabad ember katekizmusát”. De ez egyetlen szóval: „előre!” meg lehet fordítani valamennyit. Az összeesküvő ezredek az ellenségre fognak rohanni, s azt mondják, hogy „éljen a cár”. Mikor az megmutatja nekik a csatamezőt, elfelejtik minden panaszukat; elfelejtik, hogy meg akarták őt ölni, s rohannak érte meghalni.
Ilyen az orosz nép. A szabadságvágy elnémul a harc alatt.
S aztán azt hiszi az a szegény katona, hogy ha ő a vérét ontotta idegen földön, attól az ő hazájában lesz zöldebb a fű! A pópái azt verték a fejébe, hogy aki idegen országban elesik ellenség fegyverétől, az otthon támad fel újra, s mindjárt megtalálja szülői házát, feleségét, gyermekeit, s ha rabjobbágy volt, felszabadul.
A hadvizsgálás után maga a cár veszi át a vezényletet. Fényes hadmívelet indul meg: egészen az ő terve szerint. Az akkori korszak hadtudománya, a rohamrendszer egyik remeke készült az lenni: kiszámított támadás hadi oszlopokkal, lovastömegekkel és ágyútelepekkel. A nyargoncok széthordták a rendeleteket, s vágtatva jöttek és mentek keresztül-kasul a nagy Mars-mezőn. A cár maga osztotta parancsait, s távcsővel nézte azoknak végrehajtását.
Egyszer egy segédtiszt vágtat oda hozzá, s megáll előtte.
– Sire!
– Mit hoztál? Röviden mondd!
Az ellenség ágyúi megdördültek a támadó hadoszlop ellen.
– Sire! – mondá a tiszt – Nariskin Zsófia hercegnő ez órában adta át nemes lelkét az örökkévalóságnak.
A cár szívéhez kapott. Oda volt találva. Pedig nem is volt az ágyúkban golyó!
Jobbjában aláhanyatlott a kard, baljával eltakarta arcát.
– Tévedéseimnek büntetése ez! – rebegé csüggeteg hangon.
S a fényes ember nem volt már sehol. A félisten nem volt sehol. Egy összeroskadt alak ült már a helyén: egy ember, akit a sors végső csapása a földig alázott.
Ordíthatjátok már a „hurrát”! Rengethetitek már a földet rohanó dobogástokkal! Ki van véve a vezérből a lélek ezzel a szóval: „meghalt Zsófia!”
A táborkar főnöke, Miloradovics utasításokat kér a fejedelmi vezértől a harcjáték további működése iránt.
– Hívjátok őket vissza – mondá a cár. – Küldjétek a csapatokat kaszárnyáikba vissza. – Be van végezve minden.
Azzal megfordítá a lovát, s indult a sátora felé vissza, mélyen aláhajtott fővel; akik visszatérni látták, alig ismertek rá elsápadt arcára.
A hadtestparancsnokok aztán alig bírták a hadcsapatokat kibonyolítani, és helyeikre visszavezetni. Olyan zúgolódás támadt, mintha egy vesztett ütközet lett volna az.
A cár azt sem várta meg, hogy végigvonuljanak előtte a hadcsapatok, ahogy szokták, tábori sípjaikkal, kardalaikkal, dobjaikkal. Otthagyta az egész tábort a nagyhercegekre, s maga a trojkájába vetve magát, hazahajtatott a téli palotájába.
Felsietett dolgozótermébe. Ott voltak az asztalán kiterítve nagy, nevezetes iratok; világrendítő, korszakmegfordító, népátalakító, nagy elhatározások. Csak az aláírásra vártak még.
A cár szomorúan végignézett rajtuk. Olvasott belőlük; de nem azt, ami a betűkbe volt írva, hanem azt a palimpsestet, amit a fátum ír keresztül az emberek szépen kidolgozott tervein.
Aztán nyalábra fogta mind az egész irathalmazt: sok éjszaka fáradságos művét, s beleveté a kandallóba, tüzet gyújtott alá. Nariskin Zsófiának a menyasszonyi hozománya volt az mind! Hamu lett belőle.
Azután leült az asztalhoz, s levelet írt. Csak e két szó volt benne:
– Jöjj vissza.
A levél borítékjára ez a cím jött: – Arakcsejeffnek.
