A hagyaték
A hagyaték
Puskin e napon oly valami nehezet érzett a szívén, mintha a világ minden bűnét, s azonkívül az európai államok minden államadósságának a súlyát viselné rajta. Talán előérzet volt az, amire az idegeivel dolgozó munkás, a költő olyan fogékony? Nem tudott semminek örülni.
Elment Zeneidához, hogy tudassa vele házasságát – hivatalosan. Hírből rég tudta az azt már. Neki jó titkosrendőrsége volt. Zeneida hideg, sztoikus gunyorral mondá:
– Én még most sem hiszem, hogy téged elvesz a cár leánya.
– Nem is úgy lesz. Én veszem el a cár leányát.
– Tudja már Ghedimin hercegnő?
– Bejelentettem neki.
– Akkor nem lesz belőle semmi!
– Nem függ tőle semmi.
– Én megjósolom. Hiába volnék Pythonissa, azaz boszorkány? – Hát Ghedimin hercegnek megmondtad-e már?
– Ghedimin hercegnek! Mille tonneres! Csak nem következik tán, hogy azért, mert a hercegnőtől megkértem Zsófia kezét, még a hercegtől is megkérjem? A herceg „hors d’oeuvre”.
– Nem a leánykérés végett, barátom, hanem azért, hogy a herceggel törültesd ki a nevedet a „Zöld könyvből”. Mert azt észreveszed talán, hogy a cár leányának a férje nem ragyoghat (akarom mondani: nem „feketéllhet”) ott a „Zöld könyv” lajstromában.
– Igazad van. Erre még nem gondoltam.
Innen aztán még nehezebb szívvel távozott el Puskin. Zeneida nyári kastélya a Kresztovszki-szigeten épült. Innen nagy út még Zsófia nyári lakáig, mely Oranienbaum kertjei közt volt. A park fenyőfái közül messzire kivirított annak világoszöld teteje, aminek tarka rúdján fehér zászló szokott estenként lobogni. Ezt mindig maga húzta fel Zsófia, annak a jeléül, hogy őt várja. Néha a partig is eléje jött, s a fehér ruhás alakja messziről integetett felé a tamariszkbokrok közül.
Most se fehér leány, se fehér zászló.
Alig várhatta Puskin, hogy a parthoz érjen. Máskor a csónakok kikötőhídjáról. ugyanakkor, amikor az övé megérkezett, szokott egy másik gondola elindulni, mely Bethsábát vitte magával. A királyleány sohase várta be ott Puskint, csak messziről üdvözölték egymást. Most a Ghedimin-család színeire festett gondolát ott himbálta a hullám a padhoz láncolva, s az evezősök aludtak hasra fekve benne.
Puskin kiszökött a partra, nem várta, míg a csónak kiköt, s sietett az ismerős utakon a nyári lak felé.
Az úton kétfelől Zsófia kedvenc rózsái voltak, s alattuk a föld terítve lehullott szirmokkal.
– Mi történt veletek – kérdé Puskin –, hogy védnőtök nem jött el az estve virágaitokat leszedni?
– Majd megtudod, csak eredj oda – felelték neki a rózsák.
A verandán senkit sem talált. Benyitott az ismerős kis szőnyegajtón, mely Zsófia belső szobáiba vezetett, s ott aztán megtudta, hogy mért nincsenek a rózsalevelek felszedve.
Zsófia ott feküdt az ágyon: halaványan, mint egy halott. A tegnapi életpír eltűnt az arcáról: csaknem átlátszó volt az. Ágya szélén ült Bethsába, akinek a kezét úgy fogta, hogy az ujjait imára kulcsolva tartá a magáéval.
Puskin óvatosan lépett oda hozzá, visszafojtva megrettenését. (Betegnek nem szabad azt látni a látogató arcáról, hogy az meg van rémülve.)
– Mi az? Hát te beteg vagy?
– Nem Aleko. – Haldoklom. – Ne riadj fel. – Már megvan. Én kiálltam. – Kiállod te is.
– Óh, ne mondd azt! – rebegé Puskin, odatérdelve a leány ágya mellé, s annak halavány homlokát csókjaival árasztá el. Múló változás az egész. Máskor is elmúlt, most is jobbra fog fordulni. Sietek orvosodat felkeresni.
– Nem mégy sehova. No nem mégy, ha mondom. Ne kényszeríts hangosan beszélni, hanem fogadd meg egy szóra, amit mondok. Gondold meg, ha te most Wylie-t fellármázod azzal, hogy én oda vagyok, ő elmondja azt a cárnak… A cár most nagy, országalkotó eszmékkel van elfoglalva, hadjáratra készül: szabadságát, jobblétét várja az ő elhatározásától annyi millió ember. Ez elhatározásához teljes lélekerejére van szüksége. Ha meghallaná a hírt, hogy én rosszul vagyok, orvosátul, amilyen érzékeny, s amennyire engem szeret, ez az egész lélekerejét megbénítaná. Nem tenné meg a nagy elhatározásokat, amiket tőle várnak. Elvesztené az erejét attul a gondolattul, hogy leánya haldoklik. Mit gondolsz? Amíg éltem, nem tudta tíz ember, hogy vagyok a világon. S mikor meghalok, milliók és milliók átkozzanak-e azért, hogy születtem, s azért, hogy meghaltam? Ne háborítsd a cárt az én bajommal most!
Puskin indulatosan tört ki.
– Mit nekem most egész Hellász és az orosz alkotmány, mikor te beteg vagy? Téged kell megmentenem!
Puskin keserű kitörésének indoka jellemzi azt a kort, amiben ez történt. Másutt vagy más időben, egy szerető vőlegény azt mondta volna: „hát nem megyek a cár orvosához, hanem felkeresem a legelső, leghíresebb doktort, aki nem híreszteli el a bajodat, s gyógyíttatlak azzal!” Csakhogy az orosz medikusok abban az időben arról voltak híresek, hogy aki siettetni akarta a halálát, az hamar célt ért velök. Inkább kuruzslókkal, vajákos asszonyokkal gyógyíttatta magát minden ember, s házi szereket használt a baja ellen, mint hogy egy szentpétervári doktornak odaadja a pulzusát megtapogatni. Ez bizonyos kézfogó volt a halállal. Gyógyszertárba pedig éppen csak patkányméregért küldött valaki: sőt Sándor cár alatt egyenesen meg lett tiltva orosz embernek patikát nyitni, csak németek kaptak rá engedélyt. Az orosz nem bízott a honfitársában, hogy az az ellenségei kedvéért nem mérget ad-e neki gyógyszer helyett. A főurak és úrnők mind a cár és cárnő orvosaitól gyógyíttatták magukat, s ha azok elutaztak, azalatt egyszerűen nem volt szabad betegnek lenni.
– Mondtam már, hogy ne ingerelj – suttogá a beteg. – Hasztalan hoznád ide a világ minden Galenusait, csodaszereikkel együtt; nem vennék be semmit. Nekem nem kell több gyógyszer, azzal a keserű mandulaízzel: nekem meg kell halnom. Érted-e, meg „kell” halnom. Szükséges, elmúlhatatlan, hogy meghaljak. Nem azért halok meg, mert beteg vagyok, hanem azért, mert el vagyok rá ítélve. S helyesen van így.
Puskin nem bírta kitalálni e rejtélyt, s Bethsábára tekinte, hogy majd talán attól megtudja. A királyleány e tekintetre felszökött a beteg mellől, s távozni akart, Zsófia visszatartá.
– Itt maradsz. Nem mégy sehova. Nekem szükségem van mind a kettőtökre, s egyiteket sem bocsátalak el. Puskin! Légy férfi és komoly ember. Hát gyermek vagy-e, hogy így reszketsz? Tedd, amire kérlek. Végrendeletet akarok tenni. Hozd ide az íróasztalt az ágyamhoz. Gyújts két gyertyát, s tedd közé a feszületet. Kérlek, előbb zárd be az ablaktáblákat: csináljatok éjszakát. – Óh, ezek a rettenetes szentpétervári nyári éjek, egymásba olvadó hajnalaikkal. Az ember hiába várja az éjszakát! Folyvást nappal van. Ez engem úgy nyomaszt. Így, most már nyugodtabb vagyok, hogy sötét van. – No hát ülj le, és írj. Vagy jobban fog esni, ha ideteszed ágyam szélére az írótárcát, s úgy írsz, térdepelve? Az is jó lesz; – Bethsába, te ne távozzál el. Térdepelj te is oda mellé.
Figyelj hát és írd: „Lelkemet Istennek, hamvaimat a földnek ajánlva: én, Nariskin Zsófia, rendelem, hogy minden világi birtokomat örökölje az én egyetlen barátném, Dilajranoff Bethsába, grúzi királyleány. Ne hagyjatok meg nekem egyebet, mint azt a kis rézpléhet, amit a keblemben viselek mindig, – s aztán tegyétek a fejem alá azt a kis zöld vánkost, amibe a rózsaleveleket gyűjtöttem, hogy majd azon olyan szépen alszom. – Nos, hát nem látod a betűket? Hisz túlírsz a papír szélén! Puskin! Hát gyermek vagy-e te? – Folytasd! – Az én egyetlen kis barátnémnak hagyom az én legdrágább kincsemet ezen a világon: az én Alekómat, Puskint.
E szóra Bethsába fel akart ugrani helyéről, de Zsófia nem engedé. Egyik karjával átölelte Bethsába nyakát, a másikkal Puskinét, s egymáshoz szorítá arcaikat.
– Hát nem szabad-e nekem végrendeletben elhagynom azt, ami az enyim? – Azt hiszed, hogy én nem tudom, hogy te őt szereted? – Addig mindig magasztaltad előttem, amíg én meg nem súgtam, hogy szeretem, azóta nem beszélsz róla, a nevét sem mondod ki. Azt hiszed, hogy én nem tudom, mi ez? Mikor ő közelített hozzám, te mindig tovasiettél. Azt hiszed, én nem tudom miért? Azelőtt piros voltál, életvidám, enyelgő; most halvány vagy, szomorú és szótalan. Azt hiszed, én nem tudom, mi bánt? Te is úgy szereted őt, ahogy én. Ne titkold tovább! Ne mondj hazugságot; ne rejts el egy titkot egy haldokló előtt, ki holnap már úgyis lélek lesz, s mindent megtud, ami a lelkedben van. Ne várd el, hogy álmaidnak kísértő lelke legyek, aki minden éjjel eljön, választ kérni arra a kérdésre, amit életében nem adtál meg neki. Valld meg, hogy szereted Alekót.
Bethsába szíve elszorult, s egyszerre csak felnyitott ajakkal, elforduló szemekkel esett hanyatt eszmélet nélkül.
– Emeld fel, s fektesd mellém az ágyba – mondá nyugodt kedéllyel Zsófia. – Így, mármost két halott menyasszonyod van: válogathatsz közülök. De ez a másik fel fog éledni, mert ő nincsen megölve. Már most tudod, ugye, hogy szeret? Hagyd aléltan. Jobb, ha nem hall belőle semmit, amit most fogok neked mondani. De te szívedbe zárd, amit mondok, és egy szavamtól el ne térj; mert tudod, hogy akik menyasszonyi fővel halnak meg, azokból villi lesz: s azoknak a haragját nem jó ingerelni. – Hallgass reám. – Teneked Bethsábát nem szabad többé a kezedből kiadnod. – Én tudom, hogy miért mondom ezt. Ha őt haza bocsátod, soha nem látod többé, sem ő nem az Isten szabad világát. Bezárják a Katalin-kolostorba, örök időkre!
Puskin sejteni kezdé, mi történhetett itt.
A moszkvai „Katalin-zárda” nevére Puskinnak mind eszébe jutott, amit a kaszárnyában erről a nőkolostorról beszélnek. Azok a kalandok, amiket a testőrtisztek lakomáikon dicsekedve adnak odább, túlhaladják a párizsi Visitandine-ek botrányait, s az egész kolostort olyan hírbe hozzák, amilyennek a montmartre-i apácák hírhedett zárdája örvendett. A fiatal testőrtisztek a moszkvai Katalin-apácák olvasóit viselték karperec gyanánt; s éppen ez évben lett közhírré egy rémeset, amit a hatóság szépen eltakargatott. Egy előkelő család egyetlen fiatal sarja egyszer csak eltűnt a moszkvai társaságból, s miután egy hónapig hasztalan keresték, végre rátaláltak darabokra vágott holttestére a Katalin-kolostor egyik kútjában. – És Bethsábát ide akarja küldeni a keresztanyja, ahol a szerencsétlen leány nemcsak erre a világra, de a jövő élet üdvére nézve is el lesz veszve! Kitelik ez asszonytul!
– Azért semmi tétovázás, semmi érzelgés – szólt Zsófia. – Azon a napon, amelyen én meghalok, neked nőül kell venned Bethsábát, különben ez a leány el van veszve. Azt fogják utánad kiáltani, az egész világ: „Óh, a cudar! Azon az órán, amelyen a menyasszonya koporsóját lezárta, egy más számára tudta felnyitni a szívét!” De tenálad ott lesz az én végrendeletem, amit én mondtam tolladba, s aláírva az én reszkető kezemmel, s ha ezt ráteszed szívedre, azt megnyugtatod vele, s ha ez a bíró fel fog menteni téged, mi gondod az egész világ ítéletére? Légy merész. A solovecski pátriárka ott vár, elrejtve a Petrovszki-szigeten, Péter cár ókastélyában. Utasítása van neki egy fiatal leányt egy testőrtiszttel összeesketni kihirdetés nélkül. Nem tudja a neveiket. Két tanúra lesz szükségetek. Már gondoskodtam arról is. Az egyik Zeneida, a másik Helena férje, a vén Ihnáskó. Jó barátaink. És aztán, amíg az egyik gondola az én koszorúzott ágyamat szállítja csendesen, a kántorok zsolozsmái között, a szép fűzfás sírbolt felé ott a Néva-parton, azalatt ti ketten a másik gondolán siettek a Néva másik partján készen álló trojkátok felé, s azzal – Isten hozzád!
Puskin elkezdett a szobában mint az őrült, alá s fel járkálni, jéghideg kezeivel kuszált haját tépve.
Azalatt Zsófia azzal vesződött hogy elalélt barátnéját életre költse, kifűzve vállderekát, s vizet fecskendett arcába. Magával is tehetetlen volt, s mégis a más bajára gondolt.
Bethsába felocsúdott nagy sokára, s aztán elrejté arcát a párnák közé.
– Már mi elvégeztünk Alekóval mindent – mondá halk, nyugodt hangon a halni induló. – Te csak tartsd magadat ahhoz, amit ő mondani fog. Neked hagytam menyasszonyruhámat, ezt a rózsaszínűt, s azt a platina diadémot is; majd megtudod, mikor kell feltenned. Ugyan, Puskin, hogy lehetsz oly élhetetlen, hogy nem írsz be mindent a végrendeletembe, ahogy azt mondom. A rózsaszín araköntöst és a platina pártát ki ne hagyd. A vén Helenkát is rátok hagyom. Ő igen hű dajkám volt. Rábízhatjátok majd egyszer, ami drágátok lesz. – Most adj tollat és papírt Bethsábának, Alekó. Meg kell írnia hercegnőnek, hogy itt marad, ne várjon rá. Írjad kisleánykám. „Kegyelmes asszonyom, jó keresztanyám! Zsófia beteg, szüksége van rám: itt maradok nála, míg Isten könyörülni fog rajta. Keresztleánya, Bethsába.” – Küldd el majd e levelet, kedves Alekóm, a gondolásoktul a magas úrnőnek, hogy legyen megnyugtatva. Ha készen vagy a végrendelettel, tedd elém, hadd írjam alá.
Zsófia végigolvasta:
– Mennyi mázolás van rajta… suttogá, s halvány mosoly vonult el arcán e szavakra. Azok a mázolások az írásra hullott könnycseppek foltjai voltak. Tréfált felettük, és azt akarta, hogy Aleko is mosolyogjon a tréfán, meg Bethsába is.
Azután aláírta szép nagy betűkkel a nevét. A tollban megmaradt tintát nem fecskendezte ki, hanem beletörölte a hálóköntöse hímzett fodraiba, úgy adta vissza Puskinnak.
És akkor a két karját a nyaka körül fonva, odavonta őt magához.
– Még ma az enyém vagy. Még most hadd nézzek ezekbe a te szemeidbe, amikben olyan sokáig voltam otthon. Milyen paradicsomi élet volt az ottan! Köszönöm neked, hogy olyan sokáig engedtél boldognak lennem. Köszönöm neked azt a te hűségedet, azt a te gyöngéd szeretetedet, ami engemet üdvözített.
S annyiszor megcsókolá.
Aztán levette karjait nyakáról, s eltolta őt magától.
– Utoljára volt. – Aleko! Bethsába! Most öleljétek meg egymást! Én azt akarom látni – hogyan ölelitek meg egymást. Még most, amikor élek, és láthatom. Ha engem szerettek. Ha azt akarjátok, hogy igaznak higgyelek benneteket. Ha az én áldásom ér nektek valamit. Öleljétek meg egymást.
S a haldoklón keresztül azok egymás vállára tették karjaikat. – Így! Jól van. No, még adjatok egymásnak egy csókot. – Az ajkra. – Nem jól van; nem értek egymáshoz. Ez hideg csók volt. Igazit!
És két kezét a két főre téve, egymásba forrasztá ajkaikat, s a fejeikre tett kéz árasztá rájuk az áldást.
Aztán megdicsőült arcát ég felé emelve, s két karját féje fölé téve, összekulcsolt kezekkel suttogá alig hallhatóan:
– Anyám… egy bűnödtől megóvtalak!
