Az, aki szellemeket eszik
Az, aki szellemeket eszik
Aki emberhúst eszik, annak a neve kannibál! Hát aki az emberi szellemet eszi meg, aki reggelire fiatal elmeszülötteket falatoz fel, délre gondolatóriásokat darabol szét, s estére kiaszott lélekvért iszik, annak mi a neve?
Cenzor.
Egy ember, aki ítél az istenek fölött!
Szentpétervárnak különösen nevezetes cenzorai voltak ez idő szerint, akik fölött állt Magnicki: Arakcsejeff jobb keze (ha ugyan lehetett valamelyik kezét jobbnak nevezni).
Halhatatlanok ők, a róluk fennmaradt adomákról.
Szujukin úr kiigazította Homér Iliászát. Venusból tisztességes asszonyt csinált, Marsból jó erkölcsű katonatisztet, s a hamis isteneknek a neveit mind kisbetűre korrigálta ki (mert nagybetűvel csak az egy igaz Isten nevét szabad írni), hanem Mars nevét, mégiscsak meghagyta nagybetűsnek, a cár iránti tiszteletből, aki maga is a hadak istene.
Egy poétának a munkájából kitörölte e szót: „idegen ég”; mert ég csak egy van, abban pedig a szentek laknak; tehát az nem idegen; a másikéból pedig azt, hogy „megvetem a világot”, mivelhogy a világban benne van a cár és a nagyhercegek, a külföldi fejedelmek és a miniszterek, azt pedig megvetni nem szabad; egy harmadik poétának pedig ebből a szerelmes frázisából: „imádott lény, üdvemnek alkotója” három szót kitörült, „imádott” az a földi teremtés nem lehet, mert imádni csak földfeletti szentségeket szabad! „Üdv” ez csak a túlvilágon adatik, ott is csak annak, aki mint igaz keresztyén végezte életét. „Alkotó”, ehhez a címhez pedig senkinek sincs joga, egyedül a Jehova egy Istennek, aki a világot hat napon alkotá. És így elég jó megszólítás lesz annak a bizonyos kisasszonynak az, hogy „…lény…”
Ehhez kellett Puskinnak elvinni a költeményét; alázatosan bekocogtatni hozzá, megkérni szépen, hogy kegyeskedjék átolvasni munkáját minél előbb, amit az meg is ígért, kitűzvén egy pénteki szent napot az újból megjelenhetésre.
Szerelmes légyottot nem várt az ifjú oly nyugtalanul, mint ezt a találkozást. Ismerte az emberét, s tudta, hogy nehéz küzdelme lesz vele. Mert tudni kell azt, hogy cenzor volt több is, de nem leheteli válogatni benne. Mert az egyik cenzor csak a hírlapok bírálására volt küldetve, a másik a vallásos könyvek, a harmadik az ábécék és kiskáték, a negyedik a kalendáriumok, az ötödik a falragaszok és színházi hirdetmények, a hatodik végre a költői művek ellenőrzésével foglalkozott.
Szujukin úr, aki a költők földi gondviselését képviselte, már Pál cár idejében ezzel a mesterséggel foglalkozott. Öreg ember volt már: egy szál haj nem volt a fején, mint egy valóságos halálfő. Azzal a különbséggel, hogy ez a koponya még minden eszközével el volt látva a fiziognómiai tortúráknak. Gunyoros fintorlataival galvanizálni tudta az előtte álló szerencsétlen poétát, hogy az, mikor ő ránézett azokkal a ráncba szedett, apró, veres szemeivel, a halál fiának érezte magát.
– Hát, édes Puskin öcsém (minden poéta „öcsém” volt neki), elolvastam a penzumodat. Szóról szóra végigolvastam. Sajnállak, igen nagyon sajnállak. Ugyan már, hogy tudtál ilyen korpa közé keveredni? – Cigányokat választani poétai értekezés tárgyául? Hát nem ismersz-e ennél magasabb szférákat? Hát azzal akarod-e megszégyeníteni szegény apádat, hogy a sátoros cigányok életét foglalod versekbe?
Puskin felhozta megnyugtatásul, hogy az atyja már rég meghalt.
– No, de vannak még egyéb tisztességes rokonaid! Mit fognak azok gondolni, ha ezt olvassák? Azt fogják hinni, hogy te magad is cigány lettél. S bár legalább idealizáltad volna a cigányokat; de éppen úgy festetted le őket, mint amilyenek valósággal. Ezzel vétettél a poézis legelső szabályai ellen. – Legalább mosdattad volna meg őket! – No, hanem az hát még nem a legnagyobbik hiba. – De micsoda versek ezek? Sohase láttam én ilyen verseket. Hiszen, ha veszem Virgilius Márót, tudom, hogy ez hexameter; ha veszem Horátius Flaccust, tudom, hogy ez alcaicus, ez sapphicus, ez anapesztus; de mi az ördög ez a tiéd? Hisz ebben semmi cezúra! S a sorok mind összevissza rímelnek egymásra, mintha a kovács pörölyén hallanék háromféle kalapácsot csattogni; itt egy hosszú sor, ott egy rövid sor. Ezt én így nem hagyhattam, hanem ahol rövideknek találtam a sorokat, ott én azokat kitoldottam egy-egy interjectióval; „mert, ugyanis, pediglen, netalántán”.
Puskinnak kezdett a vére a fejébe menni. No ezek szép versek lesznek!
S még hozzáfogott a koponya az öndicsőítéshez.
– Hohó, öcsécském! Én már sok poétát megóvtam a botlástól. Ahol értelmetlen szavakat találok, azokat kiigazítom érthetőkre. Dersavin nekem köszönheti hírének jobb felét. Belőled is csinálok még valamit.
– Nem bánom, bátyámuram, csináljon belőlem, amit akar; de a verseimhez ne toldjon hozzá semmit. Ön azért van itt, hogy törölje ki, ami önnek nem tetszik.
– Csak ne pattogj, Puskin öcsém. A törlésben nem lesz hiányosság. Látod ezt a veres plajbászt a kezemben. Históriai plajbász ez. Soha sem volt kifaragva: csupa törlésben kopott el. Ezerhétszázkilencvenhat óta (akkor te még a világon sem voltál) húzogatok én ezzel keresztül szavakat, sorokat, egész paginákat! S ami ezzel keresztül van húzva, az meghalt!
– Valóságos guillotine hát.
– Ej, ej! Ilyen fiatal embernek ezt a szót „guillotine”, nem is kellene a szájára venni. Nem guillotine ez öcsém, hanem a sareptai özvegyasszonynak az olajoskorsója, mely soha ki nem fogy az áldásból. Ez a veres plajbász óvja meg a társadalmat a fekélytől, a mételytől, a ragálytól, az elkorcsosodástól. Ez a bölcsek kövénél becsesebb kő, s minden marsallbotnál hatalmasabb pálca. Ez az oszlop, mely az ország nyugodalmát fenntartja!
– No, hát halljuk, mi csodákat tett az én jámbor versemen ez a varázsbot?
– Igenis, megtette a kötelességét. Ne is várj tőlem egyebet. Azt gondolod, hogy az ilyenek napvilágot láthatnak: „Az emberek csoportja, szűk falak közt. Szégyenli még szeretni is!” Elhiszem bizony! Úgy szeretni, ahogy a te drágalátos hősöd: azt már szégyenleném magam is. Utánaszaladni egy cigányleánynak, s aztán se papot, se oltárt nem látni, csak szeretgélni, meg medvét táncoltatni véle. Micsoda buzdítás volna ez a fiatalságnak, aki ezt olvasná?
– De hisz ez nem az én véleményem, hanem abban van éppen kifejezve a regényhősnek az a botlása, ami a drámai kifejlődést okozza, s amiért meg kell neki lakolni. A büntetés nyomban következik rá.
A koponya nagyot bámult. A replika megakasztá.
– Hát ez a kalandornak a véleménye? No jó, hanem akkor asteriskusba alá kell tenni, hogy ez nem szerzőnek a véleménye, s hogy ezért alább meg fog az illető lakolni. De most hallgasd, ami nyomban utána jön. „Eladja (már ti. a városi ember) a szabadságát galádul: – Bálvány előtt fejét a porba hajtja. S koldul magának pénzt és láncokat!” Hát szabad ilyet papirosra leírni? Micsoda „szabadságát” adja el? És kinek adja el? Itt nincs senkinek szabadsága, s következőleg senki sem adhatja el. Hisz ez felhívás a forradalomra! Hisz ez kikiáltása a fejetlenségnek! Ez proklamáció! Tetézi a következő sor: „Bálvány előtt fejét a porba hajtja!” Kit értettél bálvány alatt? Vajon a cárt-e, avagy a kőből faragott szentképeket? Hiszen te ikonomachiára akarod lázítania népet. Ez több a blasphemiánál! Az ilyenért más időben kivágták az embernek a nyelvét! Hát még tovább? „Koldul magának pénzt és láncokat!” Meggyalázása ez az egész hivatalnokseregnek a csinn tizenhárom rangfokozatán keresztül! Láncokat! Ez az igazi jakobinus jelszó. A láncok nem tetszenek nektek? Azok nélkül pedig nem volnátok emberek, hanem farkasok. De nem szükség azokért koldulni: megkapjátok, ingyen kegyelemből! Erre van tinektek szükségetek! Erre! Hiába versifikáltok ellene! Hiszen, ha én ilyen három sort kitörletlen hagynék a versedben, hát megérdemelném, hogy mint a pákosz lúdnak, az orromon keresztül szúrják ezt a veres plajbászt.
S e kegyetlen szentencia után nekiakasztotta Puskin költeményének a veszedelmes irtóeszközt, hogy végigszántson vele rajta.
– De én pedig nem engedem azt a három sort kitöröltetni a költeményemből! – kiálta Puskin indulatosan. – Inkább visszaveszem az egészet.
– De én nem adom! – szólt a koponya, rátéve bal tenyerét a kéziratra. – Ami előttem áll, az már ítélet alá van bocsátva, az már vissza nem vonható többé. Annak a maga megérdemlett castigatióját ki kell állani.
– Én pedig protestálok minden betűnek a kitörlése ellen. A mű az enyim. Az nekem olyan jogos tulajdonom, mint önnek a veres irónja. Elutasíthatja a munkámat, de be ne mocskolja a krétával!
– Bemocskolni az én krétámmal! – kiálta fel elszörnyedve a koponya. – E vakmerőségnek nincs superlativusa!
– De istenúgyse van! – kiált fel Puskin. S bebizonyítá állítását azzal, hogy kikapta a cenzor kezéből a szentséges szent veres plajbászt, s úgy vágta a földhöz, hogy a nagybecsű ereklye atomokra törve repült szét a padlón; mely gyilkosság után valószínűleg maga is megrettenve szörnyű tettétől, nyomban elfutott, s otthagyta a rettenetes embert.
A koponyának csak leesett az álla rémületében és haragjában e zendülési merényletre. Az örökkévaló és mindenható veres plajbászt összetörni! Ily eset nem fordult elő a civilizált Európában! Mi szent, mi sérthetetlen marad még ekkor a társadalomban? Ki érezheti magát biztosnak többé, ha még ezt a tárgyat is a földhöz ütheti valaki?
Szujukin úr nem kiáltott az inasa után, hanem saját maga letérdelt a földre, s saját markával söpörgette össze a másik markába a szétzúzott ereklyét, s úgy sírt mellette, hogy az álla vacogott bele; „hűséges plajbászom… dicsőségem… egész életem fáradsága … minden oda! …” Megpróbálta egyes nagyobb darabokat egymáshoz illeszteni, ha nem ragadnának-e még egyszer össze? Mind hasztalan!
Ez példás büntetést kíván! A vérig sértett férfiú beletakarta a corpus delictit egy ív papírba, s azt hozzákötözve spárgával a Puskin költeményéhez, sietett rögtön saját személyében az Arakcsejeff-palotába, útközben kifundálva a beszédet, mellyel patrónusának elő fogja adni a rettentő vakmerényletet.
Arakcsejeff éppen azon időben díszítteté föl palotája belsejét azokkal a históriai nevezetességű freskókkal, amikben a hírhedt Doyen örökíté meg Sándor cár viselt dolgait.
A mester éppen azon a nagy körképen dolgozott, mely a dómszerű elfogadási terem kupoláját foglalja el, s ahol a cár, hadvezérei közepett, mitologikus és allegorikus alakok kíséretében van feltüntetve.
Az elkeseredett cenzornak ezen a termen kellett keresztülmenni.
Meglátta a mestert, amint az az állvány tetején lovagolva rakta fel a színeket a kirajzolt alakokra. Mérgének egy részét ezen kellett kitöltenie.
– Ön az odafenn Doyen, a mester, vagy az inasa, aki ott mázol?
A festő erre a furcsa alternatívára azzal felelt, hogy: – Mit akar kend odalenn?
– Én nem vagyok semmi „kend”, hanem Szujukin Szergievics Vazul, őfelségének világosságügyi tanácsosa. (Ez volt a címük a cenzoroknak.)
– Ejnye de jó, hogy idejött az úr, úgyis nagyon kevés világosság van itt, ettől az örökké tartó átkozott ködtől ebben a városban.
– Tanulja meg ön, monsieur, hogy ez nem „átkozott köd”. A szentpétervári köd tisztább, mint más városok köde. A mi egünk ellen nem szabad semmi kifogást tenni. De nini: micsoda asszonyság az odafenn azon a képen, akinek egész térden felül mezítelen a lába, a cár mellett?
– Ez Fáma, a Hír istenasszonya.
– De hát micsoda indecentia az, hogy valaki a cár közelében mezítláb legyen, térden fölülig?
– Ez onnan van, mert a görög-római mítosz idejében még nem volt feltalálva a harisnya.
– De ez Oroszországban történik! S itt sohasem jártak az udvarképes asszonyok mezítláb! Én megtiltom önnek, hogy ilyen pongyola asszonyokkal hozza a cár személyét érintkezésbe.
– Jól van. Bocskort fogok neki festeni.
– És a ruháját eressze lejjebb!
– De majd prém jön még rá.
– De csak jó szélesen, hogy a térdét eltakarja. Hát az ott kicsoda a cár mellett, azzal a papírtekerccsel?
– Ez Kutusov tábornok.
– Hát miért rövidebb annak az egyik karja, mint a másik?
– Hiszen nem rövidebb az; csak úgy van az állása. Ezt úgy híják olaszul, hogy „scorzo”.
– Scorzo ide, scorzo oda, mink nem vagyunk olaszok. Nálunk, akinek az egyik karja kurtább, mint a másik, azt úgy híják, hogy „kacska”.
– De csak nem festhetem az embereket két kinyújtott karral, mint a feszületet!
– Nem látom át, hogy mi szégyenleni való volna benne?
A festő felhagyott a feleseléssel, s hozzáfogott a cár arcának az újra átfestéséhez.
– Micsoda feketeséget mázol ön a cár arcára oda?
– Ez terra di Siena. Ez adja meg az árnyékot.
– De a cár arcán nem szabad árnyéknak lenni; annak csupa fényből, ragyogásból, tündöklésből kell állani! Aztán nézze csak a cár arcának az egyik fele szélesebb, mint a másik.
– Az ám. Mert háromnegyedrész profilba van véve.
– De hát minek veszi ön a cár arcát háromnegyedrészben?
– Azért, mert különben nem nézhetne a hozzá szóló Kutusovra.
– Hát fordítsa ön a Kutusov fejét úgy, hogy a cár szemközt is ránézhessen. A cárnak egész arcának kell lenni!
A festő már közel volt hozzá, hogy onnan az emelvényről pamacsostól, palétástól leugorjék a parancsolgató világosságügyi tanácsos fejére. Fogta magát, elővette a nagy ecsetet, s elkezdte a felhőket festeni a háttérben.
Ezzel már meg éppen provokálta maga ellen a cenzúra szigorát.
– Hohó! Megálljon ön! Mit csinál ön? Mi lesz az ottan?
– Hát: felhő.
– Semmi esetre meg nem engedem önnek, hogy a cár háta mögé felhőket fessen! Ezt mindenki allegóriai célzásnak fogja venni, mintha borús felhők fenyegetőznének a politika egén.
– De erre szükség van, hogy az egész csoportozat kiemelkedj ék.
– A cár magamagától kiemelkedik! Okvetlen hajnalodó eget kell önnek oda festeni.
– Az lehetetlen. Hisz az alakok szemközt vannak világítva. Onnan süt a nap.
– Hát hol van az a nap? Hová fogja ön festeni a napot? Hadd látom, miféle festékkel fogja ön fesleni a napot? Mert minálunk a nap sokkal fényesebb, mint más országban.
A festő azt kezdte nézegetni, hogy melyik festékesbögrét vágja már a nagyon tisztelt világosságügyi tanácsos úr fejéhez, hanem aztán jobb ötlete támadt.
– Maradjon még néhány percig, világosságügyi tanácsos úr, ide jön a cár lábai alá egy alak, a „legyőzött halál”. Az ön feje nagyon jó modell lesz nekem; hadd kapom le hirtelen.
A világosságügyi tanácsosnak megint megállt az esze; nem tudta egyszerre elhatározni, hogy vajon megtiszteltetés lesz-e az rá nézve vagy gorombaság, ha a cárral egy képleten mint „legyőzött halál” megörökíttetik a fiziognómiája, az állati ösztön azonban mégis azt súgta neki, hogy ha ennek a franciának szolgálatot tesz azzal, ha neki modellt áll, hát akkor – nem kell azt megtenni neki. – Inkább otthagyta, s ment a patrónusa belső szobájába.
