A kedvenc rajkó
A kedvenc rajkó
A világosságügyi tanácsos javában magyarázá Arakcsejeff előtt a rettentő merényletet, melyet Puskin cenzori veres irón elleni tettlegessége által elkövetett, amidőn az ajtót hevesen felszakítá egy szeleburdi látogató, akinek, úgy látszik, különös kiváltsága volt a hatalmas államférfihoz bejelentés nélkül betörni, bárki volt is a szobájában.
A belépő a harmincas évek elején járó férfi volt, testőrezredesi egyenruhában. Arcvonásai szabályosak, kellemesek, csak szemeinek nyugtalansága árul el némi kedélyizgalmat, amik sohasem néznek annak a szemébe, akivel beszél.
Ez Jevgen úrfi, Arakcsejeffnek a fia. A rajkó!
– No! – kiált fel az apa. – Most megint valami nagy szerencsétlenség történt.
– Au contraire. Nagyon csalatkozol, öreg.
– Mert rendesen azzal szoktál hozzám beköszönteni. Van valami sürgetős előadni valód?
– Óh, semmi olyas dolog, amit Szujukin úr előtt el ne mondhatnék.
– Talán megint pillanatnyi pénzzavar?…
– Au contraire – szólt az úrfi, hanyagul vetve magát a pamlagra, s dicsekedve nyúlt a zsebébe, kihúzva onnan egy marék aranyat. – Láthatod, hogy nem azért jöttem hozzád.
– Ah, te most sok pénzhez jutottál. Szabad a kútforrása után kérdezősködnöm?
– Miért nem? Szujukin úr előtt is megmondhatom. Valamelyik éjjel nyertem a rouge et noiron.
– Ah, te éjszaka, mikor az inspekció rád van bízva, még arra is ráérsz, hogy a fáraóbankot meglátogasd.
– Csak úgy „en passant” tértem be. Csak egypár imperiált risquiroztam, hétszer egymás után paróliztam, bolond szerencsém volt, mindig beütött a veres. Aztán rögtön megretiráltam.
– S ezzel jössz engem megörvendeztetni?
– Óh, nem. Sőt egy igen kedves hírt hozok neked, amit te még nem tudsz. Képzeld, a világhírű hárfaművész, Chambertin Párizsból fővárosunkba érkezett, s itt hangversenyeket fog adni.
– Sohasem tudtam, hogy te olyan nagy barátja légy a hárfaművészetnek.
– Óh, dehogynem. Én rajongok érte.
– Én pedig ki nem állhatom! – szólt közbe Szujukin úr, az apának adva igazat.
Jevgen nem hagyta magát megzavarni.
– Őfelsége a cár, ma estére a hárfaművész tiszteletére a téli palotában concert spirituelt rendeztet.
– Óh, én is nagyon szeretem a hárfaművészetet – sietett Szujukin úr kiigazítani elébbi téves véleményét.
– A meghívók már szét vannak küldve. Igen fényes társaság lesz. A te meghívódat is láttam már odakinn a komornyiknál. Én már megkaptam az enyimet.
– No, az hát igen fényes hangverseny lesz.
– „Tudod, hogy „grande tenue”-ben kell megjelenni? Az urak mind a „grand cordon”-nal és a teljes érdemrendekkel.
– No, az nagy megtiszteltetés arra a muzsikusra nézve.
– Azonkívül Zeneida is fog énekelni Cimarosától.
– Ez minden mondanivalód?
– Igazán semmi egyéb dolgom nincs veled – szólt az ifjú úr talpra emelkedve, s nagyot ásítva, s aközben az óráját nézve. – Most megyek, mert még át kell öltöznöm. Apropó! Elmégy te is az udvari koncertbe?
– Hogyne mennék, ha a cár meghívót küldött.
– Azt gondoltam, hogy a köszvényed nagyon kínoz.
– Tanuld meg, hogy mikor a cár hív, akkor nincsen köszvényem.
– Pedig kár az egészségedet kockáztatnod egy rongyos muzsikus miatt. Colossaliter fogsz unatkozni; nincs ostobább hangszer a hárfánál.
– Az elébb azt mondtad, hogy rajongsz érte.
– Igaz, ha nő játssza; de ha férfi motollál rajta, pas si bête! az oyan, mint a kolduszene. Én igen szépen kimentenélek a cár előtt, ha itthon maradnál.
– De mi ütött hozzád, hogy te most egyszerre olyan gyöngéd érzelmű fiú lettél, aki az apja egészsége fölött így aggódik? A climactericus éved jött talán meg, amikor az ember természete megváltozik?
Jevgen elnevette magát.
– Nem biz az, papa; – fiacskád most is csak olyan apagyilkos, mint valaha. Hanem azért szeretném, ha itthon maradnál, hogy akkor ideadhatnád nekem ma estére kölcsön a gyémántos Vladimir-rendet. Én a magamét nem találom sehol.
– Miért nem kerested a zálogházban?
– Óh, bizony Isten, nincs a zálogházban! Hisz ha ott volna, hát ki tudnám váltani, itt a sok pénz a zsebemben! Hát hisz akkor nem jönnék tehozzád. Úgy eltévedt, hogy nem tudom hol lehet.
– Gondolkozzál csak rajta, majd kitalálod.
– Jól van no; hát kitalálom. Hisz azon sincs semmi restellni való. Gavallérokon szokott megtörténni. Hát a fáróbank után egy ördöngös kis lánnyal volt valami kimagyarázni valóm.
– Még arra is ráértél az inspekció alatt?
– Hát mi bajod vele? Mikor aztán megint szélnek eresztettem a leányt, akkor vettem észre, hogy a gyémántos Vladimir-rendem eltűnt vele.
– No az már bolond állapot! – szólt Arakcsejeff bosszúsan felugorva helyéről. – Ez kész szerencsétlenség! Tudtam, hogy valami szerencsétlenség hajtott ide. Elveszteni az érdemrendet! Egy utcai némbertől el hagyni lopatni! Ismered azt a lányt.
– Igen. Egy utcai táncosnő az, Diabolka, a cigányleány.
– No ugye, hogy cigányleány? – kiáltá közbe Szujukin úr. – Ihol van ni! Ez is Puskin versének a következménye! Óh, az én éles belátásom!
– Nem kerestetted rögtön a rendőrséggel? – kérdé az apa.
– Lehet is azt rögtön megtalálni! Vagy megfordítva: lehet is a mi rendőrségünkkel valamit rögtön megtaláltatni! Hiszen nem vész el, majd előkerül, vagy a cigányleány, vagy a Vladimir-rend valahonnan az Aprakszin dvorból! De ez nekem mind késő; – nekem ma van szükségem a Vladimir-rendre; mert anélkül az udvari hangversenyen meg nem jelenhetek.
– Éntőlem pedig, úrfi, az én rendjelemet csak az ellenség veheti el, amikor megöl.
– Akkor nem tudom, hogy hogyan segítek magamon? Megpróbáltam a heverő érdemrendek közül egyet kikérni a rend kincstárnokától; de azokhoz nem lehet férni, mert a szekrény egyik kulcsa a cárnál van.
– Ez főbelőni való dolog!
– Hát adok neked egy tanácsot. De ha rajtavesztesz, eltagadom, hogy éntőlem jött. Jól vagy a cár komornyikjával?
– Óh, igen, jó barátok vagyunk. Számtalanszor találkozunk együtt az asztal alatt.
– Azt tudod, hogy mikor a cár nem valami katonai parádén jelenik meg, hanem polgári című ünnepélyt tart, olyankor kegyeskedik a polgári osztály iránti uralkodói kegyelmét azáltal kifejezni, hogy egyszerű fekete frakkban jön elő; s valamennyi rendjeleit elhagyva, egyes-egyedül azt az aranyérmet viseli a gomblyukában, amit a rigai „emberbaráti” társaságtól kapott, amiért egy szegény parasztot kiszabadított a folyamárból. A ragyogó társaság közepett ilyenkor arról ismerni meg a cárt, hogy rajta semmi sem ragyog. Tehát az ő saját Vladimir-rendje ez estén a komornyiknál fog pihenni. Vesztegesd meg ezt a barátodat, kölcsönözze oda a cár rendcsillagát neked erre az estére.
– No, látod, ez jó gondolat. Mégis látom, hogy szeretsz.
– Hiszen, ha fiam nem volnál, régen az akasztófán lógnál már kedvesem.
– No, no, papa. Minek az akasztófa szóval tréfálni? Még magad is odajuthatsz; dacára annak, hogy az én apám vagy.
– Hanem egy dolgot figyelmedbe ajánlok. A hangversenyen, amennyire lehet, igyekezzél a cártól távoltartani magadat: nehogy ráismerjen a saját csillagára.
– Ah, már hogy ismerné ki negyven közül ezt az egyet?
– Csak annyit mondok neked, hogy a cár nagyon szakértő a drágakövek dolgában. Igyekezzél homályban maradni előtte.
– Szófogadó fiad leszek, papa. Ma meg vagyok veled elégedve. Mégis jó, mikor az embernek ilyen okos apja van.
– Megengedem, hogy megcsókolj, Adieu! Jó napot, Szujukin úr. Folytassa kérem, ahol félbeszakítottam.
A koponya nyámmogott valamit a fogai között, amint az úrfi elszelelt; az alkalmasint valami megrágott vélemény volt; cenzori vélemény. Ezen is sok törölnivalója volna ám a veres plajbásznak!
Az apa még sokáig nézett az eltávozó után félig nyitva maradt ajtóra. Aztán odafordult Szujukinhoz.
– De ugyebár, gyönyörű szép fiú! Genialis egy kölyök! Csak az az egy baja, hogy nagyon jól tudja, milyen nagyon szeretem.
– Semmi sem kellene neki, mint egy kis veres plajbász. – De térjünk is át íme az én veres plajbászom történetére.
– Meg lesz önnek adva az elégtétel, Szergievics Vazul! Bízza rám az egész ügyet. A cár kezébe fogom juttatni a bűn tanújeleit, s biztosítom önt felőle, hogy a vétkes keservesen fog lakolni. Ha nem volt neki elég egykori kihágásaiért az a bűnhődés, hogy birtoka lefoglaltatott, s ő maga Odesszába száműzetett, ha a kegyelmi tényt, miszerint újra visszaérkezett a fővárosba, ilyen kihágásokkal hálálja meg, majd találunk számára orvosságot. Csak bízza ön rám ez ügyet. Holnap Puskin úrfi szánkázni fog Arhangelszk felé.
– Irkuck még messzebb volna! – szólt a cenzor, ki még Arakcsejeff szavát sem engedte kiigazítatlanul maradni.
– De Arhangelszk rosszabb! Higgye el ön, hogy Arhangelszk a legfélelmesebb garnizon minden katonatisztre nézve, akit büntetésből a távolba relegálnak. Tíz év múlva őrá sem fognak ismerni az asszonyok: visszaváltozik tarka pillangóból bozontos hernyóvá, mint Jakuskin.
A koponya ráhagyta hát, hogy legyen úgy: „typis admittitur”.
S azzal visszament az elfogadó terembe a francia piktort bosszantani. A biztatás után úgy megnőttek a szarvai, azt hitte, eléri velük azt a művészt ott a magasban.
– Megtiltom önnek, hogy őfelsége a cár lábai elé odafesse a halált! Ennek ominózus jelentése volna azon a képen.
A piktor pedig csak azért is az ő arcképét rajzolta oda halálnak.
