Az apa bosszúja
Az apa bosszúja
Arakcsejeff úgy vált meg a fiától, hogy el sem búcsúzott tőle. Neki végig kellett játszani a vén Brutus szerepét.
Ismerjék meg benne ellenségei az ős római jellemet, s reszkessenek tőle.
Csakhogy az a római jellem erősen vegyítve volt nála a szarmatával.
Alá tudta írni egyetlen fia száműzetését, mint Foscari, de nem azért, mert a bűnös megbüntetésénél nem ismer személyválasztást, hanem valódi orosz hűségből uralkodója iránt, hogy hatalmas állását még jobban megerősítse, hogy azoknak, kik őt ily kegyetlenül sújtották, visszaadhassa azt a csapást.
Messziről készült hozzájuk, egynek sem bocsájtott meg közülük.
Amely napon fia útra kelt, ahonnan ritkán tér valaki vissza, jött hozzá Magnicki jelenteni, hogy a rendőrség kézrekerítette Diabolkát, a cigányleányt. Mit tegyenek vele? Megkorbácsolják-e a piacon? Levágott hajjal, felhasított orral elküldjék a Balkán-tó mellé? Ok van rá elég. Csavargás, csábítás, feslett erkölcs, mind bebizonyíthatók rá. Aztán cigányleány, a barna bőre elég vád ellene.
– Hozzátok őt ide hozzám – szólt Arakcsejeff: – Ti nem tudtok még ahhoz, hogyan kell büntetni. Hisz ez egy vadállat, aki az ütést csak addig érzi, amíg sajog. Ez nem szégyenli azt, ha a piacon félmeztelenre vetkőztetve megkorbácsolják, s képes lesz azalatt nevetni. Mit ér ennek „most” a büntetés? Előbb fel kell benne ébreszteni azt, ami minden emberben megvan, csak alszik: az önbecsérzetet. Aztán akkor mérni rá a csapást, amikor már nemcsak a bőre érzi meg. Küldjétek hozzám a leányt.
Diabolka nemsokára ott állt Arakcsejeff előtt, a két keze bilincsben hátrakötve. Dacos arcába lelógtak kuszált hajfürtjei, vad szemei csak úgy villogtak elő közülök. A két lábán is bilincs volt.
– Te vagy Diabolka, az utcai táncosnő? – kérdé a főúr.
– Én hát, nem hallod, hogy csörögnek a castagnetteim? – felelt a leány, összeütve bokáin a bilincseket.
– S tudod, hogy én ki vagyok?
– Tudom. Egy útonálló rablónak az atyja.
– Igazad van. Fiam vétkezett: meglakolt. Magam írtam alá az ítéletét. Te adtad őt fel?
– Ha akarnám, eltagadhatnám, de nem teszem.
– Hiszen te írtad a levelet a cárnak.
– Pedig írni sem tudok, mégis én írtam.
– Valaki fogta a kezedet, úgy íratta veled a betűket.
– De annak a nevét nem tudod meg tőlem soha.
– Tudtad, hogy mit írsz le a kezeddel?
– Tudtam.
– Akkor azt is kellett tudnod, hogy nemcsak azt veszíted el, akit feladtál, hanem saját magadat is, amiért a Vladimir-rendet elloptad.
– Hiszen visszaadtam.
– De mégis tolvaj voltál, s ezért a pellengérre kerülsz.
– Álltak ott már nálamnál különb asszonyságok is.
– Válladra tüzes vassal fogják odasütni a billogot.
– Hisz így is tudja a bőrömről minden ember, aki rám néz, hogy cigány vagyok. Mindenféle rossz vagyok.
– Lásd. Én nem hiszem azt. Ma vesztettem el egyetlen fiamat, temiattad, teáltalad. Egész hajnalig zokogva forgolódtam az ágyban. Korán reggel fölmentem a kápolnába, s ott fogadást tettem Isten előtt, hogy azt a szerencsétlent, aki gyermekemet semmivé tette, meg fogom szabadítani – testben, lélekben. Legelőbb is fel fogom nyittatni békóidat.
– Ne fáraszd ide a porkolábot. Le tudom én azokat vetni magam is, ha én akarom és te megengeded.
A cigányleánynak olyan piciny kezei voltak, hogy a békókat mint egy pár kesztyűt, húzta le azokon keresztül; s hogy aztán még a lábairól is levegye a bilincseket, még csak le sem kellett neki érte ülni a földre; a féllábát fölemelte, s a másikon egyensúlyozva magát, egyik vasat a másik után húzta le hajlékony kicsiny lábfejeiről.
A leány ott állt Arakcsejeff előtt, a lehúzott láncos békó egyik végét a kezében tartva. Képes volt rá, hogy annak a békónak a másik végével, mint a csatacsillaggal, olyan ütést mérjen akárkinek a fejére, amit az el nem fog felejteni.
S a vadállat-szelídítő az elszabadított párduccal egyedül volt a kalitban.
– Hallgasd, hogy mit akarok veled tenni.
A szép leopárd olyan állást vett, mintha ugrani készülne. Arakcsejeff pedig nem játszott most a tőrbottal, mint szokott. Semmi fegyver sem volt a keze ügyében.
– Én neked tisztességes helyet szerzek, ahol nyugodtan, becsülettel élhetsz; magadat kimívelheted, lelkedet nemesítheted, megjavulhatsz.
– De én nem akarom! Nekem nem kell semmiféle kolostor! Sem imádkozó apácák, sem szenteskedő papok. Én nem dolgozom, amíg nem ütnek, s ha ütnek sem imádkozom.
– Egyikre sem fognak kényszeríteni. Én nem akarlak téged sem kolostorba, sem javítóintézetbe küldeni, hanem falura. Nekem van egy falusi kastélyom, amelyben egy igen kedves barátném lakik.
A cigányleánynak most egyszerre nagyot villantak a szemei. Eldobta kezéből a fenyegető láncos bilincset, s azzal egyszerre széthárítva homlokáról a bozontos hajtincseket, örömtől ragyogó arcot mutatott a főúr elé.
– Ah! Te engem a Dajmonához akarsz küldeni?
– Igen, a Dajmonához.
Ah! A szigorú Cato Censoriusnak még egy érzékeny ideg volt a szívében. Sokkal érzékenyebb még, mint amely fia balesete miatt sajgott.
A Dajmonáról sokat tudtak beszélni. Csupa rosszat.
És amit beszéltek róla, még mind csak töredéke, árnya volt a valónak.
Egy nő, akit a cár kegyence imádott! Jobban, mint minden földi és mennybeli szenteket. Annál tölté minden idejét, amit az államügyektől ellophatott. Az volt életének napvilága. Az volt az ő zsarnoka és boldogítója. Olyan kegyetlen, oly durva, oly indulatos nő, hogy azt senki más nem szerethette, csak Arakcsejeff. Éppen azért szerette tán? Aki Arakcsejefftől valami kegyet ki akart nyerni, aki valami bosszúját ki akarta engesztelni, annak a bálvány elé kellett járulni előbb, s annak a lábaihoz lerakni áldozatait. Mégpedig értékes áldozatot, nem valami kecskegidót! A zsarolás, amit Dajmona elkövetett, hírhedt volt a birodalomban.
Diabolka korallpiros ajkai közül a két fehér fogsor úgy világított elő!
– S te szívesen elmégy a Dajmonához? – kérdé a főúr.
– Hogyne? Hisz az is olyan magamforma némber.
– Nem azért küldelek oda, hogy szolgálj neki, hanem hogy barátnéja légy.
– Óh, mi nagyon jó barátnék leszünk egyszerre!
– Ő unja magát, s te tudni fogod őt mulattatni.
– Még a gondolatait is kitalálom.
– Ha meg fog szeretni, igen jó dolgod lesz nála. Kapsz tőle szép ruhákat, ékszereket, paripát, amin lovagolsz.
– És korbácsot, amivel segítek neki rabszolgákat ütni.
– És aztán, ha jól viseled magadat, ha finom kisasszony válik belőled, akkor a Dajmona férjhez is fog adni.
A leány arca erre a szóra egyszerre megint elsötétült. Egyet rázott a fején, amire zilált fürtei ismét a homlokára hullottak; két öklét indulatosan csapta a tomporaihoz, s lábaival dobbantva dörmögé összeszorított fogai közül:
– Nem megyek oda!
Arakcsejeff gonoszul mosolygott. Folytatá azon a kegyes atyai hangon:
– Értem a dolgot. Neked van itt a cigányok között valami szeretőd.
– Bátyám! – mondá a leány haragosan.
– No hát „bátyád!” A cigányleányok szemérmesek, nekik csak bátyjaik vannak. Hátha ezt a bátyádat is elküldeném a Dajmona kastélyába? Ő jó lenne ott a jobbágyok felügyelőjének.
– Lehetne az? – kiálta a leány kitörő örömmel.
– Bizonnyal úgy fog lenni. Együtt küldelek titeket a Dajmonához. S ti lesztek ott az ő belső megbízottai.
Diabolka e szóra odaveté magát arccal a főúr lábaihoz, s összecsókolá azokat. Arakcsejeff pedig keresztényi szelídséggel simogatá meg a cigányleány borzas, kondor fejét.
S a lábcsókolás és fejcirógatásnak e pillanatában mind a kettőnek a szíve tele volt a bosszú kifinomított ötleteivel: a cigányleány tudatlan lelkében éppen olyan messzeható terv keletkezett Arakcsejeff ellen, mint amilyet az szőtt-font az ő megkínzására, s a cigányleány éppen úgy tudott tettetni, hazudni, színlelni, eltitkolni, teste-lelke érzéseit megtagadni, mint az államférfi. A vademberek és a diplomaták erénye!
Vajon melyiké sikerül?
Diabolka és a „bátyja” még aznap leszánkáztak Arakcsejeff falusi lakára, ahol már várta őket Dajmona.
