A cár mosolygott!
A cár mosolygott!
Puskin csak akkor kezdett el utánagondolni annak, hogy mit tett, mikor már szállására visszatért; semmi kétsége sem volt az iránt, hogy az súlyos következményekkel járó tett volt. Egy olyan embernek, akinek csak most kegyelmeztek meg félig-meddig, hogy visszatérhessen besszarábiai száműzetéséből, ahova heves feje juttatá, ez utóbbi jelenet után a szentséges szent cenzorral nem lehet egyebet várni, mint hogy megint elküldik majd valami Volga melléki favárba, vagy a kirgiz puszták őrzésére, s aztán ott felejtik.
Nem is késett minden ismerőse számára borítékba rakni a látogató jegyeket, e végzetes három betűvel: p. p. c. (pour prendre Gongé), a Zeneidához küldendő névjegyre tisztán kiírta „pour jamais” (örökre). Akkor már nem érne erre rá, mikor a parancsot megkapta az indulásra.
A városban természetesen híre futamodott rögtön a merényletének: az ilyen rossz hír terjed, mint a futótűz. Csak egy ember akadt, aki a hír hallatára odasietett látogatására: Jakuskin.
– No bajtárs, most már te is megismerkedel majd a Kaukázussal. Jól tennéd, ha most hevenyében lefestetnéd magadat, hogy majd ha egyszer tíz esztendő múlva te is visszakerülsz, mint én, megláthasd, hogy milyen voltál hajdan?
– Készen vagyok mindenre – szólt Puskin, éppen azt a levelet pecsételve le, melyben Severin nyomdásznak visszaküldi a kétszáz rubelét, miután a költeményére nem nyerhette meg a cenzori jóváhagyást. – Hanem egy dolgot nem tudok magamnak kimagyarázni. Éppen most kaptam a főudvarmestertől egy meghívójegyet a ma esteli udvari hangversenyre a téli palotában. Mit tesz ez?
– Azt teszi, bajtárs, hogy a kivégeztetést még rafinériával is súlyosítják. Éppen így tettek velem is. Mikor azt a nyomorultat kihívtam, aznap estére meghívót kaptam az udvari táncestére. Mikor aztán a cár cercle-t tartott, az udvarmester engem is odaállított a megszólítandók sorába. Én még olyan zöld voltam, hogy kezdtem kevély lenni a nagy kitüntetésre.
Egyszer aztán rám került a sor. A nagy ember ott állt előttem, egész kolosszális magasságát éreztetve velem. Szembe nézett azokkal a tengerhideg szemeivel. Arca úgy nem változott, mint egy holdvilágbeli tájkép. Azt kérdezé tőlem:
– Ön nincsen megelégedve az ezredesével? – S aztán elfogultságomat válasznak véve, folytatá: „Majd gondoskodni fogunk róla, hogy a kellemetlen zsúrlódásnak elejét vegyük.” Én még valamit rebegtem, ami a köszönethez volt hasonló. Nem volt elég eszem észrevenni, hogy ez csak egy kikeresett megaláztatás volt reám nézve. Hogy mindenki tudta már, aki körülöttem állt, hogy hová leszek száműzve, s csak a szégyenpadra kiállítás végett jutottam ehhez a kitüntetéshez. Ejh, ha én ezt akkor tudtam volna! Ha az a szerencse még egyszer megtörténnék velem! Hogy én… Eh! Ostoba beszéd … Kétszer nem ismétli ugyanazt a sors … Hanem ha én neked kölcsönadhatnám azt az én keserű szívemet, az én tapasztalásomat s az én elhatározottságomat, abban a pillanatban, amikor ott fogsz állni „ővele” szemközt: elkülönítve mindenkitől, minden szem rajtad, de minden kéz távol tőled, senki a közelben, csak egy démon! A Casca démona! – De mit beszélek én teneked? Te is csak Epimetheus vagy, akinek akkor jön meg az esze, amikor már az alkalom elfutott. Csak hagyd te magadat elhurcoltatni Tungúziába. Köszöntetem a marmotákat! Szorítsunk kezet. Most már kollégák vagyunk.
– Eh! Kétszer nem ismétli magát a sors. Hátha nem eszik a levest olyan forrón, ahogy főzik? – monda Puskin, könnyű vért színlelve. Hanem a tövis benne maradt a lelkében Jakuskin szavai után. Mire való volt ma ez a meghívás?
Eleget kellett neki tenni. Este az ő szánkója is ott volt a hosszú kígyóvonalban, melyet a meghívottak járművei képeztek a téli palota előtt.
A vendégek száma több volt kétezernél. A főváros színe-java együtt. A téli palota versenyezni indult a Tuileries-vel; ugyanaz a fény, pompa, még ugyanaz a társalgási nyelv is; a szokások, a bókolás, az udvariasság, még a bonmot-k is a párizsi magas köröktől elsajátítva. A divatból minden ki van küszöbölve már, ami a nemzeti sajátságokra emlékeztetne. A hölgyek nem hordják már a hajdani prémes kaftánkákat, a bogláros öveket; azzal a különcködéssel is felhagytak, hogy a zsebóráikat a hajdíszükről lógassák alá, a legújabb párizsi divat uralkodik a hölgyvilágnál, csipkéivel és művirágaival. A férfiak pedig egyenruhát viselnek. Az általános divat alól csak a cárnő tesz kivételt, ki fejdíszül most is azt a pávafarkalakban szétterülő sugárküllős fejdíszt viseli, mely magas termetét még jobban emeli, s arcának fenséget kölcsönöz. A cár pedig polgári fekete öltönyt hord, minden rendszalag nélkül.
Puskinnak, bármilyen későn érkezett is a cifra hangyaboly közé, nem kerülhette ki a figyelmét, hogy minő változáson ment át tegnap óta a társaság hangulata ő irányában. – Nem akarják meglátni. Főrangú tisztek, elöljárói észre sem vették, s nem viszonzák üdvözletét; jó barátok, fegyvertársak, akik felé közelít egyszerre találnak valami okot a mellettük álló szomszéddal beszédet kezdeni, hogy ne legyenek kénytelenek vele szóba állani; szép hölgyek, akik még tegnap páholyaikban fecsegtek vele, mikor megpillantják, hirtelen kinyitják a legyezőiket arcuk előtt, nagyon melegük van. Csak egy úrhölgy méltatja figyelmére. Az a selyemtől suhogó delnő, aki Ghedimin herceg karján lép be a terembe: a bájos Corynthia hercegnő, akiről azt mondják, hogy Ghedimin hercegnek a felesége. Az végignézi kegyetlen, hideg tekintettel az ifjút, kit jól ismer, kinek tréfáin annyiszor kacagott, s kinek üdvözlő bókjára ezúttal nincs egyéb válasza egy megvető ajkpittyesztésnél. A fiatalember aztán azzal áll bosszút, hogy elfordulva a hercegnőtől, merész szomorúsággal tekint a hercegnőt kísérő leányra. Az a grúzi királyleány, Bethsába. A tolongás miatt pár percig fel vannak tartóztatva, s Puskin ezalatt észreveszi, hogy a szép királyleány arca mélyen elpirul szemeinek égető sugarától.
Mondhatná neki: „Sohse pirulj miattam, rózsaszálam! Holnap én már odamegyek, ahol apáid hamvadoznak!”
A hercegi párt Arakcsejeff jő elfogadni, s ő vezeti a hölgyeket az esztrádig, ahol a művészek fognak szerepelni, s ahol a legelőkelőbb vendégek számára vannak fenntartva a karszékek. Ghedimin herceg elvegyül a fényes egyenruhás alakok között.
A férfiak számára nincsenek ülőhelyek.
A hangversenyt a cár énekkara nyitja meg Beethoven egy szonátájával, amit a cár némán, mozdulatlanul hallgat végig, a cárnő széktámlájára dőlve, s valamennyi ember feje fölött elnézve a semmiségbe. Csak akkor kezd megelevenülni, mikor a hárfaművész előlép. Annak feléje siet, karon fogja, a hangjegytámlányát maga igazítja neki a helyére, s minthogy az ülése nagyon alacsony, hoz neki egy vánkost, amivel azt kipótolja. Elfeledi, hogy ő a minden oroszok cárja.
A művész remekel. Megfelel világhírű voltának. Tapsolni a cár hangversenyein nem szokás; de az az általános suttogása az elragadtatásnak, mely az egész sokaságon, mint egy tündérsóhajokból eredő zivatar végigzeng, a tapsoknál is jutalmazóbb siker.
A hárfa után következik Ilmerinen Zeneida kisasszony.
Azt mondja róla mindenki, hogy soha elragadóbban nem énekelte azt a hattyúdalt, mint most, s amilyen igazi gyémántok ragyogtak a hajában, épp olyan igazi könnyek tündököltek a szemeiben.
A cár keze önkéntelenül verte az ütenyt az ének alatt.
Szép is volt a leány ez estén: a szokottnál is szebb. Ruhája tavaszvirágokkal díszítve. Arca az átszellemülés maga. – Lehetetlen, hogy ez mind csak színjáték!
Három szempár égett rajta leghívebben.
Az egyik Corynthia hercegnőé. Tele gyűlölettel, megvetéssel: keresve a nyitját e bűbájos arcnak, melyen keresztül annak valójába lehetne kerülni: keresve rajta egy csalfa, egy áruló vonást, mely kiejti a fölvett szerepből, s dühöngve érte, hogy nem találja meg azt.
A másik szempár Bethsábáé. A nagy fekete szemek kerekre felnyílva bámulnak ez alakra, mintha kérdenék: „hát ilyen az ördög?” Akkor ugyan kell tőle őrizkedni, mert nagyon szép! A harmadik szempár Puskiné.
Azt érzi, hogy lelkének jobbik fele ott van feloldva e leánynak szellemében. S e pillanatban végtelen keserűség lepi meg mindazok ellenében, akik őt ennek a közeléből száműzni készülnek. Érzi, hogy Zeneidával együtt elvész lelkéből minden, ami nemes, s csak a rossz indulatok mennek útra vele. Máris azoké a vezetés. Kezd emlékezni Jakuskin szavaira: „ha én kölcsön adhatnám neked azt a démont, Casca démonát, mikor ott fogsz állani a szégyenpadon”, Ővele szemközt!
Ekkor valaki a vállát érinti csendesen. Hátratekint. A főudvarmestert látja. Az nem szól neki egy szót sem, hanem továbbsikamlik a férficsoport között.
Puskin tudja már, hogy mire való ez a vállra tett érintés. Ez tudatja, hogy az illető tartsa magát a terem közepe táján, majd ha vége lesz a hangversenynek; ő is azon választottak közé tartozik, akiket a cár meg akar szólítani. – Ahogy Jakuskin megjósolta.
Szilajul vágtatott a vér erein keresztül. Ebből a komédiából még tragédia lehet!
Corynthia hercegnő a háta mögött álló Arakcsejeffhez fordult:
– Ma rendkívüli jó hangulatban van Ilmerinen kisasszony.
– Gondoskodtam róla, hogy elrontsam a jó hangulatát. Egy olyan csapást mértem a szívére, ami el fogja venni a kedvét a cselszövényektől. A kisasszony ideálját, Puskin urat, el fogják küldeni Arhangelszkbe.
– S hiszi ön, hogy akkor az a leány utánaszökik, s itt hagyja Szentpétervárt?
– Vagy azt teszi, vagy még annál is nagyobb bolondot, de kénytelen lesz magát leálarcozni.
A cár bókokat mondott Zeneidának, s azzal megkezdte a körtársalgást a férfiak közt, míg a cárnő a hölgyeket hívatta oda magához, akikkel beszélni akart.
A cár a nagykövetekkel kezdé el a beszélgetést, aztán Miloradoviccsal váltott néhány szót, s akkor egy nagy ugrást téve a rangfokozatok között, széttekintett, s amint meglátta Puskint, intett neki a kezével, hogy lépjen eléje.
Mindenki visszahúzódott kettőjüktől tiszteletteljes távolba. Egy cár és egy bűnös. Mind a kettő igényli a távolmaradást. De minden szem őket tartá fogva.
Puskin e válságos pillanatban csoda módon egyszerre nyugodtnak érzé magát. Oly hidegvérrel állt a cár előtt, mintha a legközönségesebb emberrel állna szemközt.
– Hát te nem vagy megelégedve a cenzoroddal? – kérdé a cár.
Éppen az a kérdés, amit Jakuskinhoz intézett.
De Puskinnak védszelleme volt: múzsája, aki nem hagyta némának, elfogultnak maradni.
– Sire. Ahogy az ember a betegségével szokott megelégedve lenni.
– Ne haragudjál rá. – Ő jóakaratú ember; de kissé ódon fogalmú. Nem tehet róla. – Én olvastam a költeményedet. Nagyon szép. – A cenzor ki akart belőle törülni valamit, s te azt nem engedted?
– Nem, sire.
– És nem is akarod engedni?
– Nem, sire.
– Jól teszed. – Az a legjobb része a költeményednek. – De mármost hát mit csináljunk vele? Én a cenzor ellenére nem tehetek – mert ha én megengedem azt, amit ő megtiltott, akkor az egész intézményt felforgatom vele: arra pedig szükség van, mit gondolsz?
– Visszaveszem a költeményemet, s elégetem, sire.
– Nem úgy lesz. Én azt gondoltam, hogy kiküldjük Lipcsébe, ott nyomatjuk ki, s úgy hozatjuk be.
– De hát a határvámőrség, sire? – szólt bele Puskin.
A cár elmosolyodott ez ötletre … Több történt … Nevetett. Hangosan elnevette magát.
– No, majd az én holmiaim közé csomagoltatjuk: azok nem kerülnek vizsgálat alá, s úgy hozatjuk be.
Puskin reszketett minden tagjában, mint egy vizsgát kiállott gyermek.
– Várj még! – szólt hozzá a cár. – Neked jobb lenne költői tanulmányodat falun folytatnod. Azt hiszem, jó lesz, ha a nyarat pskovi birtokodban töltenéd el: ott jobban írhatsz.
Ez annyit jelentett, hogy a költő visszakapja elkobzott vagyonát.
– Sire … – itt már csakugyan elakadt a nyelve.
– Minderről azonban senkinek se szólj, nehogy híre menjen.
– Csupán egy nőnek, sire, aki épp oly szépen tud hallgatni, mint énekelni.
– Az már tudja… – mondá a cár és mosolygott.
Még egyszer mosolygott.
Ez az egy mosolysugár hogy megváltoztatta egyszerre a klímát! Hogy elolvadtak tőle jegek és havak! A visszatérő Puskin elé csupa jó barátok, csupa ismerősök, csupa gratuláló arcok ragyogtak mindenfelülről; a magas úrhölgyek egyszerre összecsukták legyezőiket, s nem volt olyan melegük többé: Puskin nem győzte megújítani a sok régi ismeretséget. Elég ügyes volt mindenkinek azt mondani, hogy a cár visszaadta pskovi birtokát, de azon föltétel alatt, hogy a versírásról lemond, ami tekintélyét a zenitre emelte. (Mert tudni kell azt, hogy „verseket egyáltalában nem írni” még csak negatív érdem, „rossz verseket írni, s azzal felhagyni”: az már egy kis érdem: hanem „jó verseket írni, s azokkal felhagyni”, ez már pozitív és igen nagy érdem – jó társaságban.)
Még Corynthia hercegnő is odahívatta a nap hősét magához, hogy megszidja, amiért az imént Puskin rá se akart ismerni. Illik ez?
Puskin? Őrá!
Ilyen vakmerőségre csak asszonyok képesek, s kénytelen az ember eltűrni nekik. Puskin igen jól mulatott a hercegnővel, s Betshábának is be lett mutatva, akinek igen sok bohóságot mondott.
Csak Zeneidához nem volt bátorsága közelíteni. Érzé, kitalálta, megsúgta neki a költők divinálási ösztöne, hogy ez az egy hitelezője az a világon, akit kerülnie kell; mert amivel ennek tartozik, azt soha az életben le nem fizetheti! Annak nem is volt sem eldicsekedni, sem elhazudni valója, hisz a cár mondá: „az már tudja!”
A cár mosolygott. S ettől minden kedély egyszerre felderült. Meg volt törve az örök búskomor egyformaság, mely mint varázs, feküdt az egész társaságon. – Csak őszi napsugár volt az. Alkonysugár az esőszak alatt.
Hanem akinek ez a fordulat sehogy sem tetszett, az Arakcsejeff volt. Pskov nem a világ vége. Ha Puskin csak odáig utazik, az Ilmerinen kisasszony cselszövényeit meg nem zavarja; mert azért annyiszor találkozhatnak, amennyiszer akarnak. – Nem értette, hogyan történhetett ez? – Hogy a cár Ilmerinen kisasszonyt kegyeli, azt tudta jól, s hogy Zeneida a maga kedvenc költőjét megmenteni törekedett, az is világos volt előtte. De mindez még nem elég arra, hogy a cár éppen az ellenkezőjébe csapjon át annak a kedélyhangulatnak, amit ő (a mindenható kegyenc) számára elkészített. Itt még valami más kéznek és más rugónak is bele kellett játszani.
Azok között ellenben, akiket a szokatlan derű arra vett, hogy a zivatar elleni burkaikból kibújjanak, volt az ifjú Arakcsejeff.
Elfeledte atyja tanácsát, hogy iparkodjék magát jól az árnyékban tartani, nem gondolva rá, hogy a mellén ragyogó érdemrend kölcsön van kérve, s annak a gazdája jelen van a társaságban, elő hagyta magát csalni a felszínre, s ott tévelygett azok között, akik a szép hölgyeknek udvarolnak.
Egyszer aztán azon vette magát észre, hogy szemközt jő rá a cár.
Tiszteletadó félreállással akart előle kitérni, de a cár egyenesen hozzája lépett, s azon kezdé a beszédet, hogy:
– Ejh! Arakcsejeff; milyen szép gyémántjaid vannak!
A megszólított vakmerő alázatossággal felelt:
– Sire! Felséged kegyéből van szerencsém azokat viselni.
– Csodálatos! – szólt a cár. – Ezek a gyémántok tökéletesen olyanok, aminők az én Vladimir-rendcsillagomat ékesítik.
Jevgen úrfi azt hivé, hogy itt csak a vakmerőség segít.
– Sire, vannak gyémántok, amik egymáshoz meglepően hasonlítanak!
– Én pedig azt hiszem, hogy ez az én csillagom, amit te itt viselsz. Egy Vladimir-rend itt van a zsebemben, aminek a szalagjára a te neved van írva.
– Sire! Kegyelem! – rebegé Jevgen, s a térdei megrogytak alatta.
– Csitt! Csak nem fogsz kegyelmet kérni itt az egész udvar előtt? Eredj haza! Az érdemrendet, ami rajtad van, mármost tartsad magadnak; mert én nem fogom viselni, miután te hordoztad! Takarodj!
– Rossz tanács vitt bele, Sire! (Az ifjú kész volt elárulni az apját.)
– Nem kérdezem, ki adta? Holnap eredj az atyádhoz, ott megtudod, mi vár reád.
E jelenet után a cár hirtelen elhagyta a dísztermet, s szobáiba vonult vissza. Arcára visszatért az előbbi fagy. Még az üdvözléseket sem viszonozta senkinek.
Arakcsejeff, ki távolrul látta e jelenetet, utánament a cárnak, de az nem bocsátotta maga elé. Azt izente neki, hogy várjon.
S a mindenható kegyenc ott várt a cár elfogadótermében éjfél után két óráig.
Akkor kijött hozzá a cár. Kezében egy csomó iratot hozott. – Mit gondolsz, Alekszej Makszimovics – szólt a kegyenchez –, jó gondolat volt tőlem a Szofienszkaja postát felállítani?
– Kétségtelenül jó volt. Ez adott alkalmat a népnek, kívánatait, panaszait közvetlenül a cárhoz juttatni levél útján.
– Az ember néha érdekes dolgokat tud meg. Ma reggel például egy cigányleánytól kaptam egy levelet, amelyben egy gyérnántokkal kirakott Vladimir-rend is volt. A levélben le van írva körülményesen, mi módon jutott ez az érdemrend a cigányleány kezébe. Olvasd el, kérlek.
Arakcsejeffét az ájulás környékezte, amidőn e levélen végighatolt.
Ez kegyetlen nagy csapás volt a szívére. Éppen a szívének arra az érzékenyül maradt kis idegecskéjére, ahol még fáj; és ha fáj, iszonyúan fáj. Az apai szeretetét találták el. Ő készült azoknak a szívébe belevágni késsel, s azok találták el az ő fedetlen részét. Hogy ezt Zeneida rendezte így: az kétségtelen. Lehetetlenné akarják tenni Arakcsejeff megmaradását a cár mellett. Ő akarta azokat kiverni innen, s azok verik ki őtet.
De csalatkozni fognak.
Száraz, hideg hangon szólalt meg, összehajtva a vádoló levelet.
– A bűnösnek meg kell lakolni.
– Elég büntetésnek találod-e, ha Uralszkba fog küldetni?
Uralszkba! – Ez annyi volt, mint soha nem látni őt többé. A kedves, egyetlen fiút, a szeretett gaz kópét; akiért élt, akinek számára kincseket kincsekre halmozott; akiben nevét az utókorra átörökíteni hitte: azt eltemetni most egy kirgiz puszta sivár, kopár sziklái közé! – De hát hogyha Puskinnak jó lett volna az, azért, mert egy versét nem engedte megcsonkítani, ne legyen jó egy katonának, aki éjszaka kirabolja az utcán járókat? Pedig mégis szeretné őt kimenteni. Hisz ez nem volt vétek, csak legénykedés, aminő a „ritter”-világban széltében dívott, amit Henrik angol király koronaörökös korában maga is gyakorolt. Csak könnyelműség, de nem vétek!
Elhallgatta a védelmet. Átérzette, hogy ha könyörögni fog a cárnak fiáért, meglehet, hogy az megkegyelmez neki, de ennek az lesz az ára, hogy az ő befolyása megsemmisül. Csalatkoztak az ellenségei, ha erre számítottak.
Egyetlen fiam volt – mondá szaggatott hangon –, jobban szerettem őt, mint az egész világot; – de a cárt jobban szeretem, mint a fiamat. – Vesszen el, ha vétett!
S aláírta a rendeletet, mely fiát száműzi Uralszkba.
S akkor megcsókolta a cár kezét.
