Az ellenméreg
Az ellenméreg
A zord, hózivataros idő után szép, napfényes decemberi napok következtek. Galban lovag hazament a birtokára, s megígértette Puskinnal, hogy rövid időn vissza fogja adni a látogatást. A postajárás is belejött a maga szokott kerékvágásába, azazhogy szánútjába.
A legközelebbi postával érkezett hivatalos lap minden eddigieket fölülmúlt száraz unalmasságában.
Hanem a végén, az úgynevezett napihírek között volt egy hirdetmény, mely azt tudatta, hogy „folyó hó 26-ikán Ilmerinen Zeneida a börzepalotában hangversenyt ad a lelencház javára”… Tehát december huszonhatodikán!
… A lelencház javára!
Nyolc nappal előre volt hirdetve a hangverseny. – Hogy aki részt akar venni, jókor feljöhessen.
Pleskovhoz Szentpétervár hét erős napijáró. A postautat leszámítva, Puskinnak hat nappal elébb kellett megtudni ezt a hírt. Bethsába is olvasta ezt a hirdetményt, s még ő mondá, hogy: – Nézd! De szeretnék akkor én is ott lenni, mikor az én kis Zeneidácskám énekel!
Pedig a szívét eltölté a borzadály. Ő is tudta azt jól, megmondta neki Zeneida, hogy az milyen hangverseny, milyen éneklés lesz.
E perctől kezdve mintha kicserélték volna Puskint: oly mogorva, oly elmélázó lett. Bethsába úgy olvasott az arcából, mint a nyitott könyvből. Hiszen Zeneidától megkapta a hieroglyphok kulcsát. Tudta ő azt jól, hogy Puskin miről ábrándozik. Tudta jól, hogy az ő régi szeretőjének a neve „Eleutheria”.
Egész szerelmét összpontosítá körüle, hogy őt fogva tartsa.
Hiszen nem példátlan eset, hogy nagy emberek, híres államférfiak szerelmi boldogságukban elfeledkeztek a légyottról, amit a harcmezőn ellenségeiknek és bajtársaiknak adtak. Megtörtént valahányszor, hogy egy nagy ember, mikor megtalálta azt a „kis világot”, megtanulta benne, hogy milyen jó dolog „kicsiny embernek” lenni! Milyen boldogok a liliputiak!
Hasztalan kísérlet volt.
Két napig küzdött magával Puskin, akkor megmondá Bethsábának, hogy neki december huszonnegyedikén reggel el kell utaznia.
Bethsába azt sem kérdezé, hogy hová, sem azt; hogy mennyi időre, csak azt, hogy „Hát engem nem viszesz magaddal?”
– Nem, drágám; ebben a hidegben neked nem szabad utaznod. Az út nagyon rossz.
– Hát neked nem rossz? Nem halaszthatnád későbbre?
– Nem lehet! – szóla Puskin kedvetlenül, s a hang, amin ezt mondá, eltiltott minden további kérdezősködést.
Bethsába észrevette, hogy a rettegett veszély elérkezett.
A méreg ott van már az erekben.
Elő kell venni az ellenmérget.
Szobájába ment, s levelet írt Galban lovaghoz.
„Szergievics Sándor e napokban készül elutazni; válaszát várom.”
Ezt a nehéz tartalmú levelet egy szolgájára bízta, ki egy lovasszánon elvágtatott vele Galban birtokára.
Puskin e szóváltás után észrevette magát, – hogy búskomorsága mindent elárult; e perctől kezdve erőltette a jókedvet egész a csapongásig. Vendégei azt mondták róla, hogy sohasem látták őt ilyen kedélyesnek. Csak Bethsábát nem csalta meg vele.
Végre elérkezett a végzetes nap reggele, december 24-dike. Mindketten korán keltek, hogy Puskin jókor indulhasson.
De mielőtt Puskin útiruháját felvette volna, Bethsába a keblére borult, s azt rebegé:
– Nem bocsáthatlak el anélkül, hogy meggyónjam egy nagy bűnömet, amit ellened elkövettem.
– Énellenem? – Mit tudsz te véteni?
– Féltékeny voltam rád.
– A mostani utam miatt?
– Igen.
– Bohó vagy. Hát valahányszor el fogok hazulról menni, mindig félteni fogsz?
– Csak most. Nekem azt megmondták előre, hogy te e napokban el fogsz utazni egyedül – egy régi kedveseddel találkozni.
– Galban mondta?
– Ő. – Mikor itt volt nálunk. Én kérdeztem tőle, hogy hívják azt a nőt? Azt felelte, hogy megmondja, ha még egyszer fogom kérdezni. Most, hogy egyszerre útra készültél, a féltés egész erővel fölébredt lelkemben. Elvesztettem az eszemet. Ölj meg, taposs el! Én levelet írtam Galbannak, amiben azt kérdezém tőle, hogy hívják azt a nőt, aki miatt a férjem el akar utazni? Bizonyítsa be azt okirattal, ahogy ígérte. És ő válaszolt nekem. Nézd: olvasd, mit írt.
S odanyújtá Puskinnak a Galbantól kapott levelet. Puskin előtt vérben úszott a világ, amíg végigolvasá. „Imádott úrnő. Ha a kívánt okiratot meg akarja ön kapni, látogassa meg szerény kastélyomat, idegen kézre az nem bízható. – Leghívebb rabszolgája, Galban”.
Elámulva tekinte Bethsábára.
A nő reszketve rogyott térdeire.
– Bocsáss meg! Nem tudtam, hogy mit cselekszem. Ne verj meg! Büntetve vagyok már a szégyen által, ami rajtam esett. Meg vagyok gyalázva örökre!
Puskin fölemelé a nőt.
– Ne sírj! Szeles gyermek voltál, nem egyéb. Előttem tisztább vagy az angyaloknál. S hogy meg ne légy gyalázva, arról fogadom Istenemre, hogy tenni fogok. Csókolj meg és légy nyugodt.
– Megbocsátasz nekem?
– Nincs semmi megbocsátani valóm. Asszonynak joga van azt követelni férjétől, hogy legyen hozzá olyan hű, amilyen ő maga. Olyan leszek. Most ölelj meg, és vigyázz magadra szépen. Majd ha visszatérek, akkor megmondom, hogy ki volt az a nő, akinek a hívására elutaztam.
Tudta azt Bethsába jól: Eleutheria.
Puskin fegyvereit magához véve, szánkójába veté magát, s kocsisának megmondta, hogy merre hajtson.
A jemsik fejet csóvált. Arrafelé sohase jutni el Szentpétervárra; pedig az ő útlevele oda szólt.
Reggeltől estig tartott, amíg Galban lovag birtokáig eljutott Puskin. Egy ősi kastély volt ott nagy terjedelmű fenyőerdők közepett; vadászbirtok.
Az ellenméreg jól hatott.
Szerelmi boldogságért meg nem tette volna Puskin, hogy a határidőre megjelenést elmulassza; de a szerelemféltés erősebb ellenméreg! Olyan ember akad elég, aki a szabadságért feláldozza szerelmét, boldogságát, birtokát, magas rangját, de aki férji becsületét feláldozza, olyat nem látott a világ. „Tegyétek az egyik serpenyőbe valamennyi indulatszörnyet, s a másikba a szerelemféltést, s ez lenyomja valamennyit. A világ minden zsarnokait nem gyűlölik oly erősen, mint a szerelmi vetélytárst.
Ha Brutusnak azt mondták volna március idusán, hogy Casca elcsábította a feleségét, Casca halt volna meg, nem Caesar.
Ezt Zeneida jól kifőzte.
Ő ismerte az egész helyzetet.
Hónapok óta nyitott kártyával játszott már a két ellenfél. Titkos följelentésekben rég el voltak árulva a terveik; ismerték egymást név szerint. De mind a két fél tétovázott, hogy melyik kezdje meg a támadást. Az alkotmányvivő párt hívei ott voltak a legmagasabb hivatalnokok közt, magában a táborkarban. Hogy össze fognak ütközni, azt mindenki tudta, csak azt nem tudta hogy mikor.
Egy kulcsa volt a kitörés határnapjáról értesülésnek.
Ez a kulcs volt Puskin útrakelése.
Amely napon ő elhagyja Pleskovot, hogy a tilalom ellenére megjelenjen Szentpétervárott, az a kezdet!
Erre lesett Galban lovag, és Ghedimin hercegnő, és az egész Arakcsejeff-liga.
És erre alapítá Zeneida azt a cselszövényt, mely Puskint kiragadja a vésznap határköréből.
A mi bevett fogalmaink szerint az könnyen veszedelmes játékká lehetett volna. Nálunk a szerelemféltés halálos bajjal is végződhetik. De Oroszországban más társadalmi fogalmak vannak. Ott az idő szerint minden párbajvívás szokatlan volt. Láttuk Jakuskin példájából, hogy aki ott párbajra hítt ki valakit, azt elküldték a Kaukázusba. Bethsába nem kockáztatott egyebet, mint azt, hogy Puskint elküldi Georgiába, ha Galbant kihívja; mert az ugyan meg nem verekszik senkivel. Legfeljebb egy kis ökölharc lesz a dologból, ha a két férfi szembekaphatja egymást, s ott meg aztán a keménymarkú falusi gazdát nem kellett félteni az elpuhult kéjenctől.
Puskin kívül hagyta a szánkóját az úton, hogy megérkezte zajával figyelmet ne keltsen. Csak a pisztolyait meg a korbácsát vette magához, s úgy sétált be a kastélyba.
Az meglehetősen elhagyatottnak látszott, még kutyák sem voltak az udvarán. Nagy nehezen tudott előzörgetni valamelyik ajtón egy dvornikot.
– Merre van Galban lovag?
– Nem tudom biz én, szívecském, mert az még tegnap elutazott.
– No, csak nem kell hazudni, mert majd a nogajkával kérdezlek ki! Eredj hozzá és mondd meg neki, hogy itt van valaki Puskinéktól.
– Jaj, lelkecském, akkor éppen nagyon jó, hogy megjöttél. Hagyott ám itt a lovag úr egy levelet Puskinék számára. Ő ugyan azt mondta, hogy asszonyság lesz, aki jön, de azt hiszem, hogy az mindegy: neked is odaadhatom.
S előhúzta a csizmaszárbul a levelet. Nem tesz semmit, hogy a pacsuliillat egy kicsit meghonosítodott a bagariaszag által.
Puskin föltépte a levelet és olvasá:
– Madame. Ezer bocsánat! De ezúttal nem az ön szívére van szükségem, hanem a férje fejére. Sietek vele találkozni annál a szép asszonynál, akinek neve „l’échafaud!” Galban.
– Fordulj vissza! – ordítá Puskin a jemsiknek. – Vágtass Szentpétervár felé, ahogy a ló bírja!
– Késő volt már. Egy nap el volt veszve. Puskinnak nem lehetett december 26-ikára odajutni a vész színhelyére.
Az asszonyi cselszövény jól sikerült.
Ha minden el lesz is veszítve, de a költő feje meg van óva!
