Constantin regéje
Constantin regéje
Krizsanovszkynak nagyon igaza volt, amikor azt mondá, hogy a lengyeleknek semmi okuk sincs a maguk sorsát az orosz szabadságharcosok terveibe beilleszteni.
A lengyel népnek nem kellett már azt magyarázni, hogy mi az a Konstitúció.
Hanem az is igaz, hogy a lengyelekre nézve Constantin felesége csaknem az volt, ami a Konstitúció. Ő volt rájuk nézve a gondviselés. A minden rosszat jóvátevő, a haragszelídítő, büntetéselfordító, az áldástervező gondviselés.
A hírhedett „nyepozvolim” (nem akarom!) nem fordította meg annyiszor a lengyel királyok akaratát, mint az alkirályét ez a szelíd szó: „Én így szeretném.”
Mikor aztán meg volt érve az idő és alkalom, rendbe volt szedve a szükséges erő, akkor egyszer teljes, országrendítő hatalmában állt föl az egész nemzet. Öt hónapra X. Károly futamodása után Párizsból.
Egy éjjel a lengyel ifjak betörtek a Belvedere kapuján, s egész a nagyherceg hálószobájáig hatoltak fegyveres kézzel.
De elébb Johanna szobáján kellett keresztültörniök.
A nő fölriadt álmából, mikor már a tőrök a szíve fölé voltak emelve: „Egy hangot se ejts!”
– Mit! – kiálta fel a hölgy. – A lengyel orgyilokhoz nyúlt! Gyalázat!
S azzal félrecsapva a fölemelt tőrt, kiugrott az ágya túlsó felén, s átrohant a férje szobájába. Meg sem érezte, hogy egy tőrszúrás a hátába hatolt. A szőnyegajtót, melyen át menekült, hirtelen bereteszelé, s azzal a mélyen alvó királyhoz futott
– Ébredj! Ránk törtek.
– Mit? Orgyilkosok? – kiált az alkirály, fegyvereihez kapva.
– Nem orgyilkosok! – szólt a nő, büszkén palástolva szégyenét. – Hanem szabadsághősök. A lengyel nép föltámadt ellened. Menekülj.
– Mit? A lengyel nép föltámadt? S te, a lengyel leány, nem a néped mellé állsz, hanem engemet védsz? Csoda ez!
– Férjem. Szeretlek. Megszabadítalak.
Azzal a férje szobájában egy szögletben megnyomva egy rugót, feltárta a rejteket, amin keresztül az ősz Krizsanovszky odajárt hozzá, s amiről Constantinnak tudomása sem volt.
– Siessünk. Ez a lépcső a kertajtóhoz vezet.
A szőnyegajtó vassal volt bélelve, a megrohanók nem bírták azt betörni. Johanna is hirtelen öltönyt kapott magára, s eltitkolá, hogy meg van sebesülve.
Sietve vitte kézen fogva férjét az ismerős rejteken át a kerti alagút ajtajáig.
Meg voltak menekülve; de csak rövid időre.
A közel Varsóból áthangzott a félrevert harangok kongása. Ott a fölkelés már diadalmaskodott.
A Laziénka falán kívül cirkált egy dzsidás lovas. Azt odakiáltá a nagyherceg, s leszállítá a lováról. Arra aztán felült maga, s Johannát odaemelve maga elé a nyeregbe, menekült tova.
Hanem a dzsidás sietett tudatni az alkirály menekülését a felkelőkkel, s azok utánaeredtek.
Egy ulánszakasz utolérte a menekülőket a bjelogrodi erdők alatt. Az egy lónak nehéz volt a kettős teher.
A csapat vezére maga volt Krizsanovszky.
Mikor férjét utolérték, Johanna átölelte őt.
– Csak testemen keresztül juthattok az övéhez!
Krizsanovszky hüvelyébe dugta kardját.
– Legyen úgy. A „te” férjedet ne bántsa senki. Mi védkíséretül fogunk szolgálni Constantinnak.
És maga a lengyel lovascsapat kísérte el a menekülő alkirályt a táboráig, mely éppen hadgyakorlatokra volt összegyűlve.
Ellensége védte a futót.
S a nemeslelkűség is ragály. Nem mindig, de néha elragad.
Constantin, táborába érve tudta csak meg, hogy Johanna sebet kapott, az ő életét védve. Ez nagyon hatott kedélyére.
Csak a mély elérzékenyülés teszi felfoghatóvá, hogy egy orosz nagyherceg, egy alkirály, egy hadvezér arra a monstruosus nagylelkűségre vetemedjék, hogy táborába érve, azt mondja a hadirendbe felállított katonáinak:
– Aki lengyel, s jobban szereti a hazáját, mint engemet, váljon ki, és menjen el innen!
S elbocsátá zászlóstul, fegyverestül a lengyel ezredeket, amik parancsa alatt voltak, mind. S akkor a megmaradt orosz sereggel kitakarodott Lengyelországból. Hazavitte az oroszokat Oroszországba.
Lehetett egy ilyen szörnyeteg nagylelkűséget megbocsátani?
Soha! Constantin, mire táborával Minszkbe ért, hirtelen meghalt.
Ki ölte meg?
No, hát ki? A zöld szemű ember. Csakhogy ezúttal nem a Csatir Dagh-i, hanem a Gangesz-parti. A kolera.
Azt mondják, hogy el is temették. Azt mondják, hogy oda tették le a koporsóját a szentpétervári Péter-Pál templom sírboltjába.
Csakhogy ezt a nép nem hitte el.
A népmonda azt beszéli, hogy elfogták őt, és elvitték a szent szigetekre.
Egy évben parasztlázadás tört ki, s a vezetőről azt kiálták ki, hogy az Constantin. A zendülés nagy mérveket öltött. Leverték; de a vezért nem bírták kézrekeríteni, a nép úgy elrejté azt.
S még most is hiszik, hogy Constantin herceg él.
A lappon halászok, mikor éjjelenként csónakaikkal a solovecski zárda körül kalandoznak, gyakran látnak ott a holdvilágnál a bástyafokon sétálni egy magas, ősz alakot, akit közelbül fegyveres őr kísér, s aki összetett kezeit fölemelve az égre, imádkozni látszik. – Azt suttogják egymás között, hogy ez a rejtélyes foglya a szent szigeteknek, az eltűnt Constantin. Pedig majd negyven éve már annak.
*
A hó messze beteríti a vidéket – az utakat se látni. Szürke, ólomnehéz égmennyezet borul a láthatárra. Minden elcsendesült.
Hanem a mély hó alatt most is zöldül még valami, aminek a gyökere nem vész ki soha.
