Góg és Mágóg
Góg és Mágóg
A cár le sem vetkőzött ezen az éjszakán. Ruhástól feküdt le egyszerű, medvebőrrel terített nyugágyára.
Reggel már napfelkölte előtt talpon volt, s új öltönyt sem váltva, legelőször is az ablakához lépett. Az be volt fagyva, tehát ki kellett nyitnia. Egyszerre becsapta újra. Ah, az iszonytató kép volt, amit látott.
Lázas izgatottsággal vette fel köpenyét, s indult kifelé.
Az előszobában várt az orvosa, Sir James Wylie. Eléje állt a sietőnek
– Sire! Felségednek nem szabad kimenni az árvíz közé.
– Nem szabad? Tehát nekem parancsol valaki?
– Csak „rendel”. Ez a joga az orvosnak a fejedelmek irányában is fennáll.
– De én nem vagyok beteg.
– De bizonyosan az lesz. Egészsége veszélyeztetve van.
– Isten kezében van az.
S nem hallgatott rá, továbbment.
A kihallgatási teremben találta Arakcsejeffet.
– Sire. Felségednek nem lehet ma kimenni az áradatba.
– Hát már te is rendelsz, nemcsak az orvos?
– Felséged élete forog veszélyben.
– Nem első esetben. Aki megvédett tegnap, megvéd ma is. Légy keresztyén, s ne tarts engem gyermeknek, akit mesékkel meg lehet ijeszteni. Te maradj a helyeden. Én megyek oda, ahol az én helyem.
Arakcsejeff ismerte már Sándort, hogy azt az ellentmondás csak makacsabbá teszi, s félreállt az útjából.
A cár egyedül haladt végig a folyosón, mely megvívott csatáinak képeivel volt tele. A folyosó végén vár reá egy kis szerecsen groom egy levélkével, amit szótlanul nyújtott át neki. A cárnő emberkéje volt az; születésnapi ajándék valamikorból.
A cár elolvasta a levelet, aztán lecsüggeszté a fejét. Nem szólt semmit, visszament a szobájába, leveté a köpenyét s otthon maradt.
A levelet a cárnő írta, s csak annyi volt benne:
– Én félek a palotában egyedül; kérem, ne hagyjon most magamra.
Ez már parancsolat! Ez előtt a világ urának is meg kell hajolni. A feleség fél!
Most azután el van ítélve az otthon maradásra; jobban, mint a bebörtönzött rab.
Van tizennégy éve, hogy a feleség nem mondta neki ezt a szót: „kérem!” Soha. Semmiért. Se nagy dologért, se kicsinyért. Ma teszi először. Ezt nem lehet megtagadni.
Pedig nem csak az uralkodói kötelesség ösztönzi a cárt odamenni, ahol nyomorultjai veszedelemben vannak, hanem az a nyugtalan futási vágy, mely lelkét untalan sarkantyúzza, mely birodalma egyik szélétől a másikig kergeti, mely éjjel felkölti az ágyából, kocsira ülteti, s utcáról utcára hajszolja. Az egy helyben maradás ránézve kínpad. Ezen a héten érkezett vissza egy útból, amit a kirgiz pusztákig nyújtott, odáig kergette valami! Most bele kell magát törnie a helyben veszteglésbe. A feleség „kérte”.
Hiszen nem kért sokat. Nem kérte, hogy menjen oda hozzá, az ő szobájába, legyen vele, biztassa, vigasztalja: csak azt, hogy maradjon vele egy födél alatt.
Most azután járhat szobája egyik végétől a másikig, hallgatva a harangkongást, a vihar bömbölését s a hullámok csattogását palotája falain, amiknek a tajtéka egész az ő ablakaihoz felfreccsen.
Egyszer csak felkiált:
– Hol vagy, Zsófia?
Jó, hogy nem hallotta senki; egyedül volt.
A lelke ott járt a hullámtól körülcsapkodott kis házban; végigfutotta az üres szobákat, amiken keresztül-kasul fújt a szél, amiken végigjárt a köd, s mikor nem találta sehol, akkor kiáltotta a nevét: Hol vagy, Zsófia?
Ez a képzeletbeli rémlátás még kínzóbb volt, mint az igazi rémkép, amit a haragvó természet támasztott odakinn. Inkább azt nézte.
Kisietett a téli palota erkélyére, s felszakítva annak nagy, üveges ajtajait, onnan bámult ki a pusztulás képébe.
Az rettenetes látvány volt!
Szélesen, mint egy tengeröböl, hömpölygött visszafelé a Ladoga-tóhoz az óriás folyam. A távol ködéből mint rémlátványok bontakoztak ki egymás után a vízió képletei, miket a szélesen rohanó víztükör végigtüntetett előtte.
Mikor Napóleon nézte a Kremlből Moszkva égését, ahogy a lángtengert hömpölyögteté felé a vihar, elkeseredve kiálta fel: „de hát mi az a szél?” Most Sándor kérdezé ezt az égtől, midőn a vihar a tengert hajtá fővárosába fel: „de hát mi az a szél?”
Felfordított faházak, összeroncsolt tetővel, a szarufákba félmeztelen emberek kapaszkodnak: egy-egy kicsiny kéz könyörögve emelkedik elő anyja öléből. Valaki egy szál deszkával evez, s nem talál partot, amerre tartson.
A látványt tovaviszi a szél és a hullám.
Aztán jön egy állatsereglet roncsa. Az egymáshoz csatolt kalitkákat körben forgatja az örvény. Egy királytigris kitör a kalitkájából, s az most ordítva vágtat végig, egyik kalitról a másikra ugrálva. A rácsozatokba emberalakok kapaszkodnak, s nem mernek fölmászni a födélzetre a fenevadtól. Ott fognak elveszni. Ember és vadállat rikácsol és bömböl.
A hullám tovahömpölygeti azt is.
Azután jön egy híd. Az álló fahídnak egy darabja. Nagy tömeg jég közé szorulva, az tartja fenn magasan. A gerendák között ott van még egy hintó, rúdjával az ég felé, alóla egy rózsaszínű női köntös látszik elő. Az is elhalad előtte. A hollók kárognak körülte a jégen és a légben.
Ki mehetne utána e képeknek?
A folyam oly sebesen vágtat, mint a kilőtt nyíl, s a paskolt hullám játszik a jégtorlaszokkal. Pyramidokat emel szemlátomást a folyam közepén, s megint ledönti azokat, s forgatagot hágy a helyükön. A gránitrakpart szét van már tépve nagy messzeségben, nincs part: tenger ez itt.
A téli palota közelében van az admiralitás palotája. Annak ércből van a teteje. Az iszonytató vihar felszakította egy helyen a tetőt, s oly dörömbözéssel, mely a mennydörgést utánozza, fölgöngyölítette azt, mint egy ív papirost, s azután megint kiegyenesítette azt, fel a levegőbe, s ott rázza, ropogtatja és tépi le róla az egyes táblákat, amiket messze elhajít, mintha kártyát osztana, míg utoljára el bírja azt szakítani, s lecsapja a piac közepébe nagy zuhajjal.
Majd meg ezernyi ezer hordó úszik, megrakva liszttel, cukorral, gyarmatárukkal, miket a börzeépület raktáraiból söprött el az áradat. Egy egész világvárosnak egy télre felhalmozott élelmiszere vész ott a hullámok közé! – Most egy új változat következik. Jönnek egymás széltében, sorakozva mint egy flotilla, hadirendben olyan csónakok, amik nem arra készültek, hogy azokkal valaki a víz felett utazzék, hanem a föld alatt. Koporsók! Az áradat keresztültörte a Szmolenszkája katonasírkert falait, s az ezernyi sírdombot felvájva, hozza vissza magával azokat a szomorú lakóit a városnak, akik már rég elbúcsúztak innen. Az eltemetett katonák jönnek, még egyszer végigvonulni a cár előtt! A trombitaszót harsogtatja az orkán, a dobot veri a hullám! A sok sírkereszt kiáll a jégtorlat közül; maga a fakápolna is jön!
S a rettenetes cyclorámának nincs vége, nincs szünete, nincs csillapodása: egyre fokozódik az iszonyat. – Most a távol ködében egy háromárbocú rémalakja kezdi körvonalait felmutatni. Egy gálya szellemképe! A vihar elszakított horgonyairól egy hadihajót a kronstadti kikötőben. S most azt az áradat behozza Szentpétervár közepébe!
E pillanatban a cár elfelejtkezett koronás voltáról, s kezével eltakarta arcát, és sírt.
Nem is gondolt rá, hogy látja-e valaki.
Látták sokan.
Akiket az éjjel a külvárosok roskadozó házaiból összeszedett, akik a népünnepi zűrzavarból nem tudtak hova menekülni, mindazoknak a számára megnyittatá a cár a téli palota nyugati lakosztályait, s a fényes termeket átengedte a nyomor képviselőinek.
Még ilyen vendégsereget nem látott a téli palota!
Pedig újesztendő napján meg szokott abban fordulni negyvenezer látogató, s mikor nagy ünnepélyek vannak, selyemmel seprik, gyémántokkal világítják ezeket a márványtermeket.
Ezúttal a rongy teljes pompája volt ott összegyűjtve. A szegénység, a nyomorúság világtárlata volt ott együtt. Minden, ami egy világvárosnak a fenekén rejtőzik, amiről a pompás utcáknak tudomása nincsen, ami nappal el nem hagyja bűzös pinceodúját, a keserű ínségnek, az elvetemült süllyedésnek keveréke volt az. A cár küldött nekik ételt és italt. Azok aztán egész éjjel danolták a „kés dalát”. Eltanította azt nekik a „Medvesonka” társasága – Sándor hallotta a dalt odafenn a maga lakosztályában, s örülhetett neki, hogy a vendégeinek olyan jó kedvük van.
Azok kinyitották a palota ablakait, s aki odafért, kidugta rajtuk a fejét, s kiabálta, amit látott, hogy más is hallja.
A téli palota homlokosztályának két kirúgó szárnya van. A megmentettek a nyugati osztályba voltak letelepítve. A két szárny között, mint az E betűnek a középső ága nyúlik ki az az erkélyszerű csarnok, ahonnan a cár nézte a romlás panorámáját.
Mikor az erkélyen meglátták a palota vendégei, akkor elcsendesültek.
Megragadó alak volt, kopaszodó, magas homlokával, mely fedetlenül fordult a vihar felé. Amíg mozdulatlanul állt, mint egy szobor, a mozdulatlanság a nézőkre is áthatott.
Hanem amint egyszer azt látták, hogy összeroskad, hogy sír! Amikor azt látták, hogy ez nem cár, hanem csak ember! Akkor egyszerre felzúdult az egész tömeg. A gyöngeség a düh felébresztője.
Egy férfi, Marat öccse, kapva a hangulaton, felugrott az ablak párkányára, s onnan kiáltott a cár felé:
– Sírhatsz már! Sirathatod a szép városodat! Ezt a pusztulást is a te bűneidért küldte ránk a bosszuló Isten. Dögvészt, szárazságot, éhhalált, mind temiattad bocsát fejünkre az ég. Mert siket vagy dicső testvéreink, a hellének jajkiáltásait meghallani. Engeded, hogy büntetlenül lemészárolják a mi hitsorsosainkat! Az ő ártatlan vérük kiált ellened az égre. Te vagy az oka ennek a romlásnak! Miattad ver minket az Isten!
A népzaj elnyomta a végszavakat. Az ordítás túlzengte a vihart. A lázító beszéd az úgyis ingerült szerencsétleneket dühre gyújtá. A késdal refrénje hangzott, s közbe heves döngetés. A nyugati szárnyépületbe összegyűlt nép megkísérté betörni a nehéz ajtókat, amik a cár lakosztályába vezető folyosókat elzárták.
A cár ott, az erkélyen, kettős rémület által volt lebűvölve. Háta mögött a vesztét ordító néptömeg, előtte a sebesen közeledő gálya. Egyike volt a nagyobb hadihajóknak. Télen azokon nem lakik hajós személyzet, mikor be vannak fagyva a jég közé. Ami őrség volt rajtahagyva: az talán elmenekült, mikor látta, hogy nem bírja a hajót feltartóztatni, s az most jön teljes erővel a száguldó víz tetején. S úgy látszik, mintha egészen a téli palotának tartana.
A lármahangra azonban a középosztály ablakai egyszerre mind feltárultak, s valamennyiből háromszoros szuronycsoport meredt elő. Egyik ablakban ott állt Arakcsejeff, s kegyetlen, recsegő hangon kiálta át a lázongókra:
– Elcsendesülj Góg és Mágóg hada azonnal! Vagy visszahánylak benneteket a jeges árvízbe, ahonnan uratok kiszabadított: hálátlan, vad nép!
Ez még olaj volt a tűzre.
– Hahó Arakcsejeff! – ordítá ezernyi ezer torok. – Ott van a gonosz szellem
– Jöjj hát ellenünk! – kiálta Marat. – Meglássuk, a te ezer szuronyod ér-e többet vagy a mi tízezer késünk? Kezdd el! Vagy mi kezdjük!
A gálya egyenesen a téli palotának tartott.
Mikor már csak három fonalnyira volt tőle, a cár észrevette, hogy a kormánykerék házikójában egy ember van, aki a kereket forgatja.
– Mit csinálsz, ember! – kiálta rá haraggal a magasból.
Az tudta, hogy mit csinál. Barbatussof volt az, a mellőzött tengerésztiszt. Hogy jutott a hajóra, azt nem tudta meg soha senki. Egyenesen neki akarta azt rohantatni a téli palotának, hogy rászakítsa a bennlevőkre, s a romjai alá temessen mindenkit: magát is. Az árbocra veres zászló volt felhúzva.
A feleselő néptömeg és a testőrök nem láthatták azt az előttük álló erkélycsarnoktól.
Most mindjárt kitűnik, hogy a faház erősebb-e vagy a kőház.
A víz sodra azonban erősebb volt, mint az emberi akarat, s az orra helyett az oldalával vitte neki a gályát a téli palota szegletének. A hajó mély járatú volt, s a fenekét betörte a gránitrakpart feldúlt párkányzatán, úgy hogy rögtön oldalra dőlt, és félig elmerült, s akkor aztán az árbocait előreszegezve, mint a torna lovagja a kifeszített lándzsával, rohant az összecsapásra kőellenfelének. Egy irtóztató roppanás, recsegés hangzott, két árboc összetört az oszlopokon, a harmadik keresztültört az ablakon, egész az árboc kosaráig, amire az egész tömör épület a fundamentumaitól az ormójáig megrendült: hanem mégis ő maradt a győztes. A nehéz gálya derékban törött ketté; a roncs egyik felét a hajó orrával kidobta a víz a Sándor térre, a hajó fara a kormányossal együtt hanyatt bukott az örvénybe, s azután a fenék, élével felfelé fordulva, rohant tovább az áradatban.
Az a taszítás olyan volt, mintha földindulás volna. Egyszerre elcsendesült minden. Mindenki térdre esett. A nép, a katonák, Arakcsejeff maga is.
Csak az az egy ember ott az erkélyen maradt állva. Ő valamit látott a levegőben.
Egy galambot.
A galamb egyenesen feléje repült, egyet fordult a légben, s aztán rászállt az ő vállára. Ez Zsófia postagalambja volt. Sándor meglelte a galamb szárnya alatt a levelkét: megtudta belőle, hogy Zsófia jó helyen van: s akkor a két kezét hálateljesen imára kulcsolva tartá fel az ég felé.
A galamb pedig az orosz népnek a csodatevő szent madara.
Amint a postagalamb a cár vállára leszállt, a nép haragja egyszerre átváltozott babonás áhítattá. A szentlélek megjelenését látták benne. Aki el nem akart kárhozni, annak meg kellett térni. Ez égi csoda!
„Bozse carja hrani!” – kezdé rá egyszerre egy vén muzsik a dicsérő himnuszt, s valamennyi utánazendíté azt. Nem volt többé szükség Arakcsejeff szuronyaira. Marat utódja is eltűnt a rostrumról, s elvegyült a sokaságban. Ki kereste volna őt ki tízezer egyforma ember közül? S ha megtalálta volna is, az kitagadta volna magát, hogy nem ő volt.
A vihar és az áradat még aztán két napig tartott, s hagyott maga után háromezer ledöntött házat s meg nem számlált sokaságú halottat.
A nép közt tovább is azt híresztelték, hogy ez is az ég csapása volt, mert a görög szabadságharcosok segélyére nem húzza ki kardját a cár.
