A pálmák alatt
A pálmák alatt
Künn tíz fokú hideg volt, tomboló zivatar, árvíz, pusztulás, nyomor, népforrongás, rémjelenetek: – a pálmák nem tudtak arról semmit. A nagy, tágas, magas dómban, melynek üveg volt a teteje, folytonos tavaszi meleg van, s nagy, tejüveggel borított lámpacsoport pótolja a napvilágot. A tropikus növényzet meg hagyja magát csalni. A távol keletről elhozott növényfejedelmek elfelejtik, hogy nem hazájuk földében gyökereznek, s csak zöldülnek, de nem virítanak soha. Alagcsövekkel fűtik még a talajt is alattuk, s töveiket melegíti a gyapottrágya.
S a mesterséges pálmaligetben gyermekcsoport játszik, mely elfeledte, hogy apja anyja távol van: talán nem is nagyon bánja. Itt nem éhezik, nem verik meg. Karikába fogózva táncolnak és dalolnak.
Két szép kisasszony ügyel fel rájuk, miként a mesékben: a tündérkirálynő védencei. – Királyleányok, mint a regékben szokás.
Bethsábának most már van olyan elmondani való regéje, ami igazán megtörtént. A csodaszerű megszabadítás az iszonyú vészből: – a deli hős megjelenése a nagy baj válságos percében; annak a szép szemei, bátor tekintete, daliás alakja.
Zsófia egészen kíváncsivá lesz őt megláthatni.
– Hiszen majd meglátod. Ide fog jönni. Nekem megígérte. De soká késik az ígérete beváltásával; a késő dél veti vissza.
– Nem szabad neki megtudni, hogy én ki vagyok! – mondá Zsófia. – Az itt titok. Háziasszonyunk kívánja.
– Csak Zsófinak fogunk nevezni.
– Különös, hogy nekünk mind a hármunknak csak egy keresztnevünk van, nem úgy, mint nálunk szokás; az anyánk keresztnevét se nálad, se nálam, se Zeneidánál nem mondják hozzá. Ennek én nem tudom kitalálni az okát.
– Én sem.
– No most ő jön!
– Honnan tudod?
– Megismerem a lépteit.
Valóban ő jött. Zeneida vezette őt ide.
Most még sárosabb, vizesebb volt, mint mikor utoljára látta Bethsába. Hajfürtei szerteszét borzolva; arca kiveresedve a hideg széltől. De így volt szép!
Óh, azt már el kellett mondani Bethsábának Zsófia előtt, hogy a cár ellen itt is nagy forrongás, összeesküvés van; de hogy „ő” nincs ám benne!
De hátha mégis? Zsófia nem hisz, amíg nem Iát.
– Jer, jer, Puskin – szól Zeneida, valami sajátszerű ragyogástól sugárzó arccal. – Beszéld el őelőttük is, amit nekem említél. Beszéld el hosszasan.
Puskin elmondotta előttük azt, aminek szemtanúja volt, a téli palota jelenéseit. Egy költő ihletésével, kit a katasztrófa nagyszerű képei úgy fölhevítettek, mint a Pythiát a tripósz.
Ő nem ismerte azt a másik fiatal leányt. Ha tudta volna, hogy az kinek a leánya, talán nem szólt volna oly látnoki hévvel arról a rémlátványról, mikor a cár fedetlen fővel ott állt a viharos ég alatt, fenyegetve a nép dühe és a közeledő gálya rohama által.
Ah, milyen reszketve kísérte az ifjú ajkait a szenvedő leány figyelme. Szemei felitták annak tekintetét. Annak az arcvonásai parancsoltak az övéinek. Ajkai némán utána látszottak mondani, amit az beszélt.
Hogy takarta el arcát összeborzadva, mikor a hajó hozzácsapódott a palota szegletéhez. Ő is érezte azt a zuhanást, s megreszketett alatta.
De mikor aztán elkezdett a galambról beszélni – az ő galambjáról –, hogy szállt le az a cár – (az ő atyja) – vállaira; mily malaszttal emelé kezeit a hatalmas ember akkor az ég felé; hogy zendült fel rá egyszerre a háborgó nép ajkairól a himnusz: ah, akkor nem állhatta ki tovább a szegény, beteg ideges teremtés; felsikoltott az örömtől, s odavetve magát Bethsába keblére, kacagott és sírt.
Puskin költői előadásának számítá be ezt a sikert, s kezdett rá hiú lenni.
– De most már nincs semmi veszély? – rebegé Zsófia, fel merve emelni könnyező szemeit az ifjúhoz.
Az nem értette meg a kérdést.
– Óh, a vész még nem szűnt meg; bár a vihar már kezd alábbhagyni, s ha az megszűnik, akkor a Néva is visszatér majd a medrébe; de addig még igen sok baj van.
– Nem azt kérdeztem, hanem hogy ő nincsen-e veszélyben. Ő! A cár.
Puskin elbámult. Mit érdekli olyan nagyon a cár ezt a fiatal leányt, Bethsába barátnéját?
– Olyan veszély, ami embertől jön, nem érheti. Arakcsejeff minden intézkedést megtett, hogy meg legyen védve. A néptömeget, melyet a cár palotájába befogadott, átszállítják az admiralitás raktáraiba. – És ilyen időben a cárt, ha vannak ellenségei: azok védelmezik.
– Hogyan lehet az? – kérdé Zsófia, s oly áhítattal várta a választ Puskin ajkairól, aminővel hajdan az orákulumok kimondását lesték.
Puskin érezte, hogy erre egész szíve szerint kell megfelelnie ennek a leánynak.
– Ez úgy lehet, hogy az „emberiség érzete” erősebb, mint a „szabadságvágy”, s ez védelmére kel a rabszolgának, ha azt a cár üldözi, s a cárnak, ha azt a rabszolga üldözi!
A két leány teljes sóhajjal szívta fél a levegőt, mely e szavakkal megterhesült.
– Te egész pusztítást követsz el a szívekben itt! – súgá Zeneida Puskinnak. – Eredj dolgodra már.
– Hát nekem nem hozott ön ajándékot, amit ígért? – kérdé szomorún Bethsába.
– Bizony mondom, nem feledkeztem meg róla, de reggel óta azzal vesződtünk, hogy az elszabadult gályát félretereljük és lekötözzük. Valakinek kellett lenni a hajón, aki átvetett köteleinket mindig elvagdalta. Ezért nem tudtam a kis gyermekek mentése után látni.
– Máskor, ha ígér ön valamit, ne felejtse el – mondá a leány a szemrehányás bánatos hangján.
Puskin nem értette, hogy miért ez a hang. Hiszen nem is érthette.
Megígérte, hogy estére majd visszajön ismét, s akkor hoz jó hírt és még valamit.
Zeneida sem mondta meg neki, hogy ki volt az a másik leány. Azután félrevezette a két leányt saját budoárjába. Közelgett az óra, amikor sok olyan ember gyülekezik össze nála, akiknek nem szabad őket meglátni. A „Szojusz blagodensztojgának” ez a katasztrófa kedvező alkalmat nyújtott a háborítatlan tanácskozásra. A „Zöld könyv” országos napja volt ez.
A két leány is megtalálta a maga „Zöld könyvét” azalatt. Addig kutattak (de hogyne tették volna?) Zeneida budoárjában, míg ráakadtak Puskin költeményére, a „Cigányleányra”. Ezt természetesen eddigelé senki sem adta az ő kezükbe. Mert a jó társaság fogalmai szerint az előkelő ifjú leánykáknak tizenöt éves korukig regényt – in natura jó példákban – látni ugyan szabad, de olvasni nem szabad. Aztán még ekkor ez a költemény nem jelent meg nyomtatásban, csak írva volt kapható. Puskin Sándor egymaga egy egész osztályt hozott létre, ami azelőtt nem volt: a leírókét. Minden városban voltak emberek, akik abbul éltek, hogy Puskin költeményeit leírták, s a könyvárusok úgy árulták azokat a cenzúra dacára. Még most is sok költeménye az orosz Petőfinek, csak így, írott alakban forog a közönség kezén.
Most aztán kaptak a tiltott gyümölcsön a kisleányok. Egyszer Bethsába olvasta el azt Zsófiának, másodszor Zsófia Bethsábának; harmadszor meg ketten együtt – duettben.
Akkor aztán elnevezték Puskint magát a románchős nevével „Alekó”-nak.
Ha beszélni akartak róla, azt mondták, hogy Aleko.
Azám, megfordítva. Aleko úr volt, s a cigányok közé keveredett. Puskin pedig maga a cigány („poéta” vagy „bohéme” az egynek tartank), aki hercegasszonyok közé tévedt valahogy.
S aznap este csakugyan eljött hozzájuk az Aleko és hozott, ami az egész társaságnak szólt, jó hírt. A szél alábbhagyott. S arra a vízáradat rögtön csökkenni kezdett, két óra alatt egy arsint apadt, de azért sokáig fog tartani, amíg lefolyik egészen, mert nyolc versztnyire terül el a két part mentében.
(Bárcsak még tovább tartana! – dobogá magában egynémely leányszív.)
Bethsábának is hozott valamit. Ajándékot, amit megígért. Kis bubát, ahogy ígérte; csakhogy nem piszkosat, rongyosat, ahogy mondta, hanem egy szép, cifra cukorbábut – cukrásztól; több nem volt kapható, mert mind elolvadt.
Puskin azt várta volna, hogy Bethsába nevessen rajta; az azonban igen komolyan vette a dolgot: egész áhítattal fogadta a kapott ajándékot, s eldugta azt a keblébe. S látszott az arcán, hogy nem bánja, ha azért Zsófia irigykedik rá – egy kicsint.
Puskin rögtön vette észre, hogy ebből nagy apprehenzió lesz, s addig keresgélt a zsebében, amíg talált valamit, ami érdemes az elajándékozásra.
– Nézze, szép Zsófia (nem tudta más nevét), önnek is adok valamit; ön úgy érdeklődött a cárt fenyegetett katasztrófa iránt, nézze, ez a darab rézpléh abból a hajóból való, ami a téli palota sarkán összetörött.
Nagy hálával lett az fogadva. Urál platinabányái ahhoz fogható becses ércet nem termeltek soha.
(– Te! Ez nem lehet összeesküvő! – súgá Zsófia Bethsábának.)
(– Bizony nem is az ám – súgá vissza Bethsába.)
– A vihar egészen elcsendesült már odakünn – mondá Zeneida, kitekintve az erkélyre. – A harangok sem kongnak már. Ez az éjjel csendesebb lesz, mint az elmúlt volt. Jó éjszakát, Puskin. A csónakod szárazon marad, ha nem sietsz.
A leányok nem bánták volna még, ha az a víz nem apadt volna olyan nagyon.
Zeneida hazatuszkolta Puskint, s a két leányt is lefekteté. Ő a felelős az egészségükért.
De azok még sokáig nem tudtak elaludni egymástul. Annyi beszélnivalójuk volt Alekórul. Ők nem úgy csinálták volna azt a románcot, ahogy a költő írta. A cigányleánynak nem lett volna szabad hűtlennek lenni: s ha az lett, Alekónak meg kellett volna őt vetni, s hívebb szeretőt keresni. Nem úgy. A cigányleánynak meg kellett volna térni, s térden állva csúszni bocsánatért Aleko után, míg azt kiengesztelte volna. S akkor megbocsátani neki; – de bizony elkergetni magától! Egyszóval nagyon kiigazgatták Alekót olyanra, amilyen nekik tetszett inkább.
Zeneida, ki a szomszéd szobában vetett magának ágyat, nem győzte őket inteni, hogy aludjanak már! Amire elcsendesültek, s megint csak rákezdték a suttogást.
Végre a hosszú álompihegés jelenté, hogy elaludtak. Legalább az egyik: Zsófia.
De Bethsába szemét kerülte az álom. Még éjfélkor sem tudott a szívdobogásátul aludni. Pedig imádkozott is már.
Egyszer aztán úgy tetszék neki, mintha a szomszéd szobában felkelne valaki, s alig neszelő léptekkel kimenne a harmadik szobába.
Az éjszaka csendes volt. Se kocsi, se őrjárat nem járt most a vízlepte utcákon. Minden hang meghallszik.
A mély, alvó csendben egy halk zsoltárének döngése hangzott csendesen a távol szobákból át; szelíd, búbánatos női hangon:
„Mindennemű ínségemben
Segítségem csak az Isten…
– – – – – – – – – – – – – – – –
Mondjad ezt az én lelkemnek:
„Tégedet én megsegítlek!…”
Segítségem csak az Isten…
– – – – – – – – – – – – – – – –
Mondjad ezt az én lelkemnek:
„Tégedet én megsegítlek!…”
Ki énekel ott a csendes éjben? Mi bánata lehete annak? Ebben a házban?
Bethsába a fejére rántotta a takarót, hogy elnyomja reszketését.
Még három napot töltött a két leány Zeneida oltalmazó menhelyén. Ennyi idő kellett rá, hogy Ghedimin hercegnő vissza merjen térni Peterhofból, s a Petrovszki-kert kis lakának víz- és iszapborított földszintjét és pincéjét kitakarítsák. Elébb az öreg Helenkának ki kellett jól fűteni a hideg szobákat.
A két leány elíziumi napokat élt ezalatt.
Mikor Zeneida tudtukra adá, hogy haza fognak mehetni, Bethsába sóhajtva mondá neki:
– Úgy jöttem ide, mintha a pokolba hurcoltatnám, s úgy megyek el innen, mintha a paradicsomból taszítanának ki!
Mindennap láthatták Puskint; beszélhettek vele. Mindennap gyönyörködhettek nagy, nemes lelkének feltárulásában. A földi üdvösségnek is vannak revelációi; amik abban a percben, amikor megszűnnek titkok lenni, túlföldi boldogságot támasztanak.
Mikor magukra maradtak is, mindig Alekórul beszéltek. Bethsába azt hitte, hogy amikor Zsófia oly gyönyörrel magasztalja Alekót, az neki eggyel több ok arra, hogy még jobban szeresse.
De még nem merte azt neki megmondani, hogy szereti. Tartogatta a titkát.
Azt hitte, hogy olyan könnyű azt közölni mással. De az első szerelem titka olyan makacs. Nem akar bimbójábul kipattanni. Csak húzta-halasztotta a vallomást. Féltette, mint egy elásott kincset. Tettető lett a kedvéért. Megtanult legalább arcával hazudni, s nem mutatni azt a lángoló örömet, ami elárasztja keblét, mikor őt jönni látja. Ráfogta a fejfájásra arcának kigyulladását; pedig a fej egészen ártatlan volt abban.
De mégis abban a pillanatban, amikor egymást a búcsúvételnél megölelik, akkor meg kell tenni azt a vallomást: suttogva, csak annyi szóval, amennyi elég, aztán elfutni tova.
Abban az órában, amikor az értük küldött gyaloghintók megérkeztek (még kocsival nem lehetett járni az utcákon), alig akarta egymás kezét kibocsátani a két leány a magáéból. Mindig volt valami suttognivalójuk. Majd könnyeztek, majd nevettek. Bosszantották egymást, hogy kiengesztelhessék. Nagyokat sóhajtottak, hogy kicsúfoltassanak érte. Egyes szavakat mondtak, amikből csak a másik értett. Megígérték, hogy minél előbb látni fogják ismét egymást. Összecsókolóztak búcsút venni, s megint újra kezdték. Zeneida nézte őket nagy figyelemmel.
Végre mégiscsak el kellett válni. Az utolsó, a legeslegutolsó ölelés alatt ki kelle pattanni a titoknak: – „Én szeretem Alekót – halálba”.
Ezt súgá – Zsófia Bethsába fülébe, s azzal elfutott.
Zeneida látta az elfutó leány arcán kigyulladni a tűzrózsákat, s az ottmaradt leány arcáról eltűnni az életpírt, mintha azt is elrabolta volna tőle az a másik. Bethsába csak állt ott megdermedve, halaványan, aláhajtott fejjel, lecsüggő karokkal.
Zeneida kitalálta a titkot. Odalépett hozzá; de alig nyúlt a kezéhez, a leány összeroskadt előtte, s arcát Zeneida öltönyébe takarva, elkezdett sírni hevesen.
– Óh, miért hoztál engemet ide?!
Zeneida fölemelte őt.
– Kelj fel! Ne sírj! A tied lesz
– Mit? „Ő”-tőle vegyem-e el?
– Hm… Ha még csak őtőle vennéd el?… Ne félj! Szeresd! Te léssz rá érdemes, senki más.
A szegény leány csak szomorúan ingatta fejét. Megtudta már nemcsak azt, hogy mi a „szerelem”, hanem még azt is, hogy mi a „szerelemféltés” és a „lemondás”.
