Panacea
Panacea
Nagy elemi csapásoknak sokszor kibékítő hatása van a felzúdult népforrongásra.
A „nagy ember”: a nép, és a „kis Isten”: az uralkodó, egyformán földhöz sújtva érzik magukat, s egymáshoz bújnak a mindkettőjüknél hatalmasabb korbácsa előtt.
Az 1824-iki novemberi vihar ilyen általános csapás volt a föld kerekén. A történelem évkönyvei nem jegyeznek fel ehhez hasonlót. Ugyanaz a vihar, mely Szentpétervárt elöntötte, keresztülzúgott egész Ázsián, s a kaliforniai partokat is hosszában elárasztotta. A tengerészek a máskor átlátszó tengert a magas óceánon zavargó iszaptól látták fel-felkavarodni. Indiától Szíriáig földrengés hullámai dönték le a városokat, a görög archipelagusban tenger alatti vulkánok törtek elő; Németországban sok helyütt egyszerre kiszáradtak a kutak. A föld maga volt lázban. Ilyenkor az emberek félejtik a magukét.
A politikai titkos társulatok egyszerre átalakultak jótékony egyletekké. Megszűnt a pártgyűlölet. A szegény ember odament a nagyok ajtajához segélyt kérni, s a nagyok nyitva tartották az ajtajaikat a szegények előtt. Az „engesztelhetlenek” izgatása nem talált termőföldre. Ghedimin herceg és Arakcsejeff vetekedtek egymással a nép ínségének saját vagyonuk által enyhítésében. Egyformán szórták százezrével a rubeleiket. Az egyik elfelejtette, hogy a népet fel akarja szabadítani, a másik, hogy el akarja nyomni. A népnek nem kellett most se kard, se lánc, hanem kenyér.
Az árvíz okozta ínség enyhítésére a szentpétervári úrhölgyek is minden áldozatot siettek meghozni. Ghedimin hercegnő odaajándékozta a gyémántjait, amiknek az árábul harmincezer rubel gyűlt be, Zeneida pedig adott egy hangversenyt az ínséges nép javára, a nagy börzepalotában, amire mesés áron keltek el a helyek. Bejött rá negyvenezer rubel. Ghedimin herceg aztán vett a feleségének az elajándékozottak helyett kétannyit érő gyémántokat; Zeneida pedig kapott a fiatalságtól egy babérkoszorút, s Puskintól egy ódát. S megint csak Corynthia volt az, ki a játékban megcsalva érezte magát, és irigykedett.
A cár kedélyét a vésznapok még sötétebbé tették. Búskomorsága különben is attól a naptól kezdődött, mikor birodalma egyik fővárosát, Moszkvát lángba borulni látta. Most végig kellett néznie a másik csapást a másik fővárosa felett. Azt a tűz pusztította el, ezt a víz. A régi víziókat most felváltották az újak. A látványokat visszahozza az álom.
A minden látványok közt legszomorítóbb az a halavány gyermekarc, mely csak nem akar föléledni.
Egyszer azt mondta a cár doktor Wylie-nak:
– Hiába akarsz gyógyítani engem. Az én bajom nincs bennem, hanem rajtam kívül. Gyógyítsd meg Zsófiát, s egészséges leszek.
Az orvos nem felelt rá semmit.
– Mondd meg igazán: nincsen remény?
– Nincs.
– Hát az egész orvosi tudományban nincs egy panacea, egy csodatevő szer, mely olyan életet, amihez ragaszkodunk, hosszabbra tudjon nyújtani? Mely napokat adjon a napokhoz, s a bekocogtató halált elalkudja egyik estétül a másik reggelig, a tavasztul az őszig?
– Arra van lehetség, sire. De az nem terem India gyógyfüvei között. Az ilyen bajnál sokat tesz a kedély. A bánat, a szomorkodás, az epedés sietteti a végkifejlődést, míg egy folytonos derültségben tartó öröm, egy édes remény, boldogságérzet feltartóztatja azt. Az életkedv megújítja az életet.
– Hm. De hát mindezt honnan adjam én neki, mikor magamnak sincs? Honnan vegyek én örömet, reményt?
Egyszer aztán jött egy olyan napja a cárnak, amit örömünnepei közé jegyezhetett föl.
Uráli kormányzója jelenté, hogy az Urál hegyei közt új arany- és platinabányákat fedeztek fel, amik dúsgazdag erekkel nyíltak meg. A talált platinadarabok közül elküldé a legnagyobbat. Ez tehát nagy kincs!
Ugyanakkor a jekaterinogradi kormányzójának a jelentése is megérkezett, aki azt tudatja, hogy a nagy sivatagon fedeztek fel egy bogárnemet, mely azon a tájon felburjánzó cikkszáron (polygonum) élősködik, mely növény semmi állatnak nem való, és ki nem irtható. Ez a rovar, a tudósok nyelvén „coccus polonorum”, azonos a cochenillával. A belőle készült festék a legszebb bíbort és rózsaszínt adja. Mutatványul egy vég rózsaszín selyemszövetet küldött a cárnak, mely e bennszülött bíborbogárral volt festve.
Ez még az aranynál és platinánál is nagyobb kincs, mert ez kenyér a terméketlen pusztában, ami ingyen terem, s népet fog eltartani.
De a harmadik küldemény volt a legérdekesebb. Az Amur vidéki kormányzó küldte azt Szibériából; egy átalag bort, ami Szibéria Amur vidékén termett. Ez még az aranynál, még a kenyérnél is nagyobb kincs; mert ez diadal!
Diadal az egész világ ellen, mely azt hirdeti, hogy Szibéria a jégből csinált pokol. Íme, ez a bor megcáfolja azt. Szibériában bor terem. Édes és tüzes. Pezsgőbb a champagne-inál; édesebb a tokajinál! Legalább annak kell azt venni. Szibériában bor terem! Minden orosznak azt kell ezután inni. A szibériai bornak ki kell szorítani a főurak asztaláról a külföldi borokat; versenyezni kell Burgund, Rhenus és a Hegyalja vidékével. Szibériában bor terem! Nem lesz ezentúl a Szibériába küldetés neve büntetés; önként fognak letelepülni oda, akik áldott földet keresnek. Szibériában bor terem! Aki még kétkedni fog ez ország jövendőjében: nem vitatkoznak vele, poharat adnak a kezébe, teletöltik: „Igyál! Ez szibériai bor!”
A cár úgy örült annak, mint egy gyermek!
Volt hát már valami öröme!
Sietett is vele azonnal a Petrovszki-kerti házhoz. Maga után vitette a platinát is, a selyemkelmét is, az átalagot is. Azt hitte, ha ő örül, Zsófia is örülni fog annak.
A leány nagyon halvány színben volt. Az egész hosszú tél alatt ki nem mehetett a szabad levegőre. Az neki gyorsan ölő méreg volt; a szobalég pedig lassan ölő méreg. Furcsa ország ez, ahol a beteg ember nem szeretheti a hazáját. Gyűlölnie kell az eget, mely megöli, s a földet, mely fogva tartja. A hosszú télen át, aki élni akar, az mulat, s aki nem mulathat, az meghal.
Minden orosz hölgyszobában van egy kis sajátságosan berendezett zug, aminek az a neve, hogy „altana”. Egy kis rácsozattal bekerített hely, mely be van futtatva örökzöld folyondárral, körülrakva délszaki bokrokkal, amik a hosszú, kilenchónapos télen keresztül, kályhameleg és lámpavilág hazug nyárszaka mellett zöldülnek és virágoznak, s elfelejtetik, hogy ez az egész ország egy börtön. Ilyen narancsvirág-illatos szobazugot rendeztetett Sándor Zsófia számára is, amint az árvíz után helyrehozhaták a lakházat; még azóta nem látogatta őt meg, amióta az udvari kertész az altanát elkészítette. Talán örült neki a lyány? Óh, nem örült az semminek.
A cár azt kérdezte Zsófiától: „Mi bajod, drágám?”
– Mondhatlan baj.
Azután hogy kedvet szerezzen neki, megmutogatta a magával hozott kincseket: az ércet, a selymet, a bort.
A leány arca nem derült fel, nem adta vissza a mosolyt; az örvendetes hírekre nagyon rövid válaszai voltak: – Nagyon szép! – Nagyon jó! Köszönöm.
– De szólj hát, mi bajod? Ez több mint betegség. Ez lélekfájdalom. Mondd meg, mi bánt. Kinek mondod meg, hogy mi fáj, ha még nekem sem? Kinek van hozzám bizalma, ha még neked sincs?
Ekkor átfonta a leány, karjaival atyja fejét, s odavonva őt magához, fülébe súgá: „Én szeretek!”
Azzal lebontá karjait hirtelen, s az arcát takarta el velük, keresztbe téve szemei előtt.
Sándor elámulva kérdezé:
– Hol találtál te valakire, akit megszeress?
– Az árvíz mosta ezt össze – suttogá a leány.
– S ki az az ember?
– Ha ily haraggal kérded, nem merem megmondani.
– Óh, nem. Nem a harag az, ami felindít. Akit te szeretsz, annak meg van bocsátva minden.
– Igazán? Te nem tiltanád meg azt, hogy én szeressek valakit?
– Csak érdemes legyen szerelmedre. Rangja?
– Testőrtiszt.
– Ezredet fogok neki adni, és herceggé teszem, hogy téged elvehessen.
– Csókollak! De ne adj neki semmit. Hagyd őt annak, ami most. Én úgy szerettem meg; úgy akarom szeretni. Ő több a hercegnél, több az ezredesnél. Fölöttük áll.
– De ki hát?
– Nos: Aleko.
– Miféle Aleko?
– Úgy? „Te nem ismered ezen a nevén. Hát hajolj ide, majd megsúgom. – S fülébe súgta a nevét.
A cár megölelte a leányt: – Akarod, hogy elvegyen?
A leány szemei nagy ragyogásra nyíltak fel: az volt a felelet.
– Felesége akarsz lenni?
– No, hát mit akarnék egyebet? Az ilyen szegény talált gyermek, mint én, örül, ha egyszer szerencsét tehet. S azt hiszem, hogy ez nagy szerencse. Mi igen boldogok leszünk. Engem nem fog megölni Aleko hűtlenség miatt. De hogy tudja ő ezt meg? Neki nem volt szabad eddig idejönni.
– Ezentúl szabad lesz.
– De ki mondja meg ezt neki?
– Én magam. Én hozom őt ide hozzád.
– Hiszen te olyan jó apa vagy, amilyenek csak Bethsába meséiben fordulnak elő.
– Én fogok előkészíteni mindent. Én rendelem meg a kelengyét. Én tűzöm ki a határidőt; én hívom el a solovecski pátriárkát az esketésre.
– Majd a nyáron, amikor a rózsák nyílnak. Eleven rózsákat akarok koszorúnak!
– Ebből a platinadarabból készíttetek számodra araékszert. Ugye most már te is úgy örülsz neki, mint én?
– Kétszerte jobban, mint te!
– És ebből a rózsaszín selyemből menyasszonyruhát.
– Igen, igen! Eltaláltad a kívánságomat. Én a rózsaszínt szeretem nászruhának, a fehér nagyon halaványít, s én így is eléggé az vagyok.
– Ezt az Amur-vidéki bort pedig megisszuk a te lakodalmadon.
– Az ám. Akkor én is megkóstolom. Mikor egymás egészségére fogunk koccintani: „Ahány csepp van e pohárban, annyi évig szeressük egymást!” Ugye így szokták mondani?
– Azután majd elmentek falura, az ő birtokára. Lásd, mintha sejtettem volna: visszaadtam elkobzott birtokát. Ősi kastélyát rendbe fogja hozni, odavisz magához, s ott sokszor meglátogatlak majd benneteket.
A leány tapsolt örömében, s halvány arca lángolni kezdett. Aztán elkomorult megint. – De hát nem tréfa-e mindez?
– Tréfa? Hát szoktam én tréfálni valaha? És teveled?
– Hogy engem Aleko meg fog kérni? s te hozzá fogsz adni? hogy a solovecski pátriárka fog bennünket összeesketni, hogy ez ki lesz tűzve a szép július hónapnak, a rózsák hónapjának legszebbik napjára? Ez mind komoly dolog, és nem tréfa?
Sándor kebléhez ölelte a kérdezőt, s válasza csak csókokból állt. Felelni oly nehéz volt erre.
Komoly dolog ez, nagyon komoly dolog, szegény leány! A tréfa benne csak az, hogy mire azok a szép rózsák nyílnak, akkorra már te
Sándor még aznap hívatta magához Puskint, s röviden bánt vele. – Te egy leányt szerelmessé tettél magadba. Most azt el kell venned. A leány neve Nariskin Zsófia. Holnap este hat órakor el fogsz hozzám jönni, s aztán együtt odajössz velem a kezét megkérni. Aztán mindennap eljársz hozzá, és azon lész, hogy neki szomorúságot ne okozz. A leány élete egy vékony selyemszál, s az a te kezedben van. – Vigyázz rá, hogy meg ne öld.
Puskin a legnehezebb helyzetbe jutott.
A cár kedvenc leányának a kezével lett megkínálva. Ő, az összeesküvő, ki az alkotmánykivívók sorába számította magát, s a cárnak mint egyedúrnak, természetes ellensége volt. Meg kellett kérnie egy leányt, aki őt megszerette, s akit ő is szán, sajnál, bámul, de nem szeret. És ennek a leánynak az élete csupán ez az ábránd. Életszikra és ábrándvilág egyszerre alszanak ki. Egy lehelet, ami e szó kimondásából áll: „nem szeretlek!” elég e szikrát kifújni. S a leány, aki meg meri vallani, hogy szeret, az már nagyon szeret. S a kínpad megnehezítéséhez hozzájárul, hogy mindennap ott fogja találni a leánynál, akit menyasszonyának nevez, annak egyetlen barátnéját Bethsábát, aki egész lelkét elfoglalta már. Két szívet fog kínozni, kettőt megcsalni egyszerre.
Csapodárságának büntetése ez, amin most az egyszer rajtavesztett.
Azonban itt nincs mit töprenkedni. Oroszországban vagyunk, s ha a cár parancsol, azon nem szokás gondolkozni. Másnap Sándor maga vezette el Puskint Zsófiához. A gyűrűváltás az ő jelenlétében ment végbe. Puskin meggyőződhetett róla, hogy egy olyan szív van rábízva, amilyenre e földön lakó ember nem érdemes. Annak valami más planétán kell keresni párját. És aztán napról napra jobban megtudta, hogy vannak magasröptű gyönyörök, amik túlemelkednek a földi élvezeteken, amiket két nemesen érző szív feltalál egymásban, a szenvedély emésztő vágyai nélkül; hogy vannak varázslatteljes rokonszenvek, amik nem föltételezik a bírást; a szellemek kölcsönös vonzereje még erősebb, mint a szerelem. Úgy érezte, mintha ez a földtől megválni készülő lélek az övét is vonná magával föl az ég felé.
Néhány hét múlva azt mondá sir James Wylie a cárnak:
– Sire. Zsófia hercegasszony egészsége szemlátomást javul.
– Én megtaláltam a panaceát!
