Potifár felesége
Potifár felesége
Pontosan, a rendelt határidőre, ott volt Puskin a Ghedimin-hercegi nyári kastélyában; ott egyik komornyik a másik kezébe adta, míg a sok pompás termen keresztül eljutott Corynthia budoárjába.
A hercegnő mindig szép volt; de ma az is akart lenni. Azon év divatja nagyon emelte a női bájakat; a halványsárga selyemöltöny nagyon jól illett az arcához, összhangozva a magasra felsütött, s elöl csigákban leomló szőke hajjal, a fakó brüsszeli csipkékkel, s az arc és kebel incarnatjával. Még vállderékcsatja is csupa sárga gyémántokkal volt kirakva, s elöl egy halványsárga tearózsa tűzve a csipkék közé, a tündérvölgy elzárásául.
Egész lényén rejthetlen nyugtalanság árulta el magát. Elpirult és mosolygott, midőn Puskin belépett hozzá. S ez elpirulás és mosoly többször ismétlődött arcán, amíg az első beköszöntés tartott, amíg a szokásos üdvözlő csók kicseréltetett. Azután leülteté Puskint egy karszékbe, s maga szemközt vele foglalt helyet a selyempárnás kereveten.
Ő kezdé a beszédet.
– Gyönyörrel olvastam önnek a költeményét. Magam is annyit sírtam rajta, hogy odaillettem volna a bákcsiszeráji könnyforrás mellé.
– Nagyon örülök, ha szenvedő regényhősnőm megnyerhette a hercegnő rokonszenvét, mert abban én menyasszonyomat igyekeztem lefesteni, Nariskin Zsófiát…
Ah! Hogy átváltozott egyszerre ez az arc ott előtte!
A harag lángoló pírja futott át rajta; szemöldei kézíjakká alakultak, és szemeinek sugarai nyilakká.
– Ön Nariskin Zsófiát akarja elvenni? – kiálta indulatosan, s lecsapta az iratcsomagot az asztalra. – Az lehetetlen!
– Lehető pedig: már ki is van tűzve a menyegzőnk június 21-ikére.
– Egy hét múlva? Tehát már ki is van hirdetve.
– Nincs! Egyházi feloldás mellett esküszünk meg.
A hercegnő felugrott helyéből, s indulatosan hebegé:
– Az nem lehet! Az nem lehet!
Puskin nem követte őt a felállásban, ülve maradt. Ő nem volt az az ember, aki valakinek a haragjától meg szokott ijedni, még asszonyétól sem. Igen nyugodtan szólt:
– De hát kérem önt, hercegnő, mi kifogása lehet ez ellen?
Corynthia észrevette, hogy el hagyta magát ragadtatni indulata által, s erőt vett magán, és visszaült helyére, s aztán úgy tett, mintha a hő lég ellen védné magát legyezője szárnylebegtetésével.
– Aki önnek azt a tanácsot adta, az nem volt önnek jóakarója – sziszegé érctelen hangon.
– A cár volt az.
Corynthia összecsapta a legyezőjét, s aztán az ajkai elé tette azt. Rövid hallgatás után megszólalt:
– Eszerint ön tudja, hogy Nariskin Zsófiának az atyja a cár?
– Sejtem.
– Hát azt sejti-e ön, hogy mi jövendő vár önre, ha a cár leányát nőül veszi? Száműzve lesz abból a társaságból, amelyben eddig élt, s lenézve abban, amelybe feltolakodott. Amíg a cár él, mi lesz ön? Foglyul tartva az udvar cifra kalickájában; megfosztva minden önakarattól; egy szerencsétlen ember, akit az Isten arra teremtett, hogy világoljon, s aki arra kárhoztatta magát, hogy árnyéka legyen másnak! S ha a cár meghal, akkor elmehet ön a Kaukázusba, vagy az Amurhoz kormányzónak.
– Nem, hercegnő. Én nem megyek sem az udvarhoz cifra fogolynak, sem Kamcsatkába kormányzónak; hanem hazaviszem a feleségemet kis birtokomba Pskovba, s leszek erősen földmívelő paraszt, s közbe-közbe egy kicsit poéta.
– Ön nem szereti azt a leányt, önt csak a hiúság biztatta erre a lépésre.
Puskin nem szokott adós maradnia vágásokért: még asszonynak sem.
– Óh, hercegnő, ha ön ismerné azt a leányt, akkor tudná, hogy azt lehetetlen nem szeretni.
A hercegnő vérig harapta szép ajkát. Ez kegyetlen vágás volt. Pedig még jött utána a másik is.
– Ez a leány csak atyjának a szelídségét örökölte, és semmi mást! (Most már felállt a helyéből.)
Ezt nem viselhette el a hercegnő tovább. Az arca holthalavány lett, csak a szemei égtek. Odament Puskinhoz, megragadta a kezét, s hevesen suttogá:
– Megmondta önnek a cár Nariskin Zsófia anyjának a nevét is?
– Nem mondta.
– Senki sem mondta azt meg önnek?
– Senki sem mondta, akinek joga volna azt felfedezni.
– Jöjjön ön. Üljön le mellém – rebegé a hercegnő, görcsös erőszakkal kapaszkodva Puskin karjába, s odavonta őt maga mellé a kerevetre. – Hallgasson rám. Meg akarok önnek gyónni. Amit soha senkinek a gyóntató pátriárkán kívül el nem mondtam, ezt most megvallom önnek.
Itt a nő elkezdett zokogni, s nem tudott szóhoz jutni a fuldoklástól.
Azután kettészakított egy csipkezsebkendőt indulatosan, mellyel könnyeit felitatta volt.
– Soha a férjemnek meg nem mertem azt vallani! S most meg kell mondanom önnek. – Én vagyok Nariskin Zsófiának az anyja…
Puskinnak úgy kellett tenni, mint aki nagyon meg van lepetve egy soha nem hallott felfedezés által.
– Ítéljen ön fölöttem – szólt a hercegnő, a vékony bajadert is levetve rózsaszín válláról (hogy annál jobban lehessen fölötte ítélni). – Gyermek voltam még, alig tizenhat éves. Apa, anya nélkül nőttem fel. Egy férfit láttam magam előtt, akit az egész világ bálványozott. Nevelő rokonom, nagynéném, hiú, nagyravágyó volt, s hiúságát belém tudta csepegtetni. Akik csak körülvettek, mind azt mondták: „Szeresd őt; ő boldogtalan miattad!” És elbeszélték nekem, megmutatták nyomtatott krónikákból, hogy volt rá eset, mikor a cár régi nejét, akit nem szeretett többé, kolostorba küldte, elvált tőle, helyébe emelt egy másikat, akit tudott szeretni, azt tette cárnéjává. Hízelgés, nagyravágyás, tapasztalatlan ifjúkori ábránd elszédítette fejemet. Elestem. Nagyot estem. Olyan nagyot, hogy egész életemen keresztül sírok miatta. De nem mondtam le a reményről, hogy az, aki elbuktatott, majd eljön, és fel fogja emelni arcomat a porból, amelyben fekszem. Nem jött el: otthagyott. Még folytattam az álmodozást, hogy szégyenemet fel fogja egykor váltani dicsőséggel. Unszoltam, könyörögtem érte: lábainál fetrengtem. Ekkor kiadta azt az ukázt, miszerint az orosz trónra csak uralkodócsaládok leányai emelhetők. Ez volt a válasz az én álmaimra. Mikor aztán elvesztettem a reményt, még rettegnem kellett a fennmaradt emléktől. Akkor jött egy férfi, magamhoz illő kérő. Nem szeretett; de nevét nekem adta. Én sem szerettem őt; de nevét becsülettel viseltem, s azon egy szégyenfoltot nem ejték. A világ előtt büszkén hordozhattam fejemet. És most egyszerre bekövetkezik rám a rettegett katasztrófa, mely álmatlan éjeimnek réme volt tizenhat év óta: Nariskin Zsófia férjhez megy, s az egész világ azt fogja kérdezni: hát ki az a Nariskin Zsófia? Ki volt annak az atyja és az anyja?
– Ez iránt legyen egészen nyugodt, hercegnő. Az esküvő egészen titokban megy végbe a Petrovszki-szigeten, Nagy Péter cár kastélyának kápolnájában, a solovecski pátriárka szertartása mellett, és senki Nariskin Zsófiát és annak a férjét Szentpétervárott többé látni nem fogja, sem összekelésükről beszélni nem fog.
Ez a vigasztalás meg éppen méregcsepp volt a hercegnő szívére: hogy Puskint ő sohase lássa többé.
– De hát miért ez a lázas sietség? Hisz az a leány még valóságos gyermek, még nincs tizenhat éves.
– Hercegnő! – szólt Puskin szomorúan. – Az időt nem az évek számítják, hanem amit szenvedtünk alattuk; s ebben Zsófia élete nagyon hosszú! Tizenhat éven át rabnak, száműzöttnek, az egész világból kitagadottnak lenni; tizenhat évig nem hallani egy gyöngéd, szerető szót, nem ismerni semmi örömet: ez elég nagy „kor”. Most ennek a szegény gyermeknek ez az ő ábrándja az egész élete. Ő egy álomjárója ennek a világnak: ébresszék föl, s meghal.
– Ön tehát csak nemes önfeláldozásból csatolja hozzá az életét? Ön nem szereti őt?
– Imádom és ragaszkodom hozzá.
– Jól van. Engedjen ön gondolkodnom ezen. A meglepő hír oly rohammal szakadt rám, hogy az eszem egészen ködbe van borítva általa. Nem tudok önnek mit mondani. Az idő oly rövid. Csak hét nap van már közben. Nem halasztható ez?
– Nem.
– Miért nem?
– A cár útra készül; meglehet, hogy igen nagy útra. E napokban fogja tartani a nagy szemlét a testőrhadsereg fölött, s aztán valószínűleg hosszú időre eltávozik. Ezt Ghedimin hercegtől jobban megtudhatja, hercegnő. S az egybekelést még ittléte alatt akarja megtartani.
– Úgy engedje ön legalább a lehető legvégső időig halasztanom a válaszadást. Nekem sok mondanivalóm van önhöz. Engedje meg, hogy az utolsó napon adjak önnek választ. Jöjjön el hozzám huszadikán. Akkor is csak a legutolsó órájában a napnak. Amikor már nincs olyan nagyon világos: nem tűnik fel önnek a jövetele. Hogy felötlés nélkül bejöhessen (ön érteni foga, hogy miért nem akarom Nariskin Zsófia vőlegényének látogatását nálam a menyegzője előtti napon közhírűvé tenni), fogja ön ezt a kis kulcsot, ez a kastélykert felőli veranda ajtaját nyitja fel, ahonnan ön egy csigalépcsőn egyenesen hozzám jöhet, s akkor aztán majd beszéljünk sok mindenről, amit önnek meg kell tudnia.
Puskin eltette a kezébe adott kulcsot, s búcsút vett, megcsókolva a hercegnő kezét. Corynthia visszaadta neki a csókot az ajkára, s egész az ajtajáig kikísérte.
Bizony igaza volt annak a muszka tudósnak az „elfajult macskák” elméletében, legalább erre az egy asszonyra vonatkozólag.
