Az anyai áldás
Az anyai áldás
Illatos fenyőfáktól árnyékozott kis nyári lakban éli világát az ifjú menyasszony. Valahára nem börtönben lakik már, nincs rabságban tartva. Óh, mert legnagyobb rabság a betegség; mikor minden lépten-nyomon azt mondják az embernek: „Ne szaladj! Ne danolj! Ne igyál vizet! Ne vesd le a kendőt a nyakadból! Ebből ne egyél! Meg ne hűlj! Meg ne melegedjél!”
Nem jár már a házhoz az orvos. A panacea csodát tett.
A csodaszép rózsák hónapja megérkezett. A vőlegény teleültetteté az utak mellékét, amiken Zsófia jár, hónapos rózsákkal, s a vidám leány egy kosárkával minden reggel, este sorba járja azokat, egy hulló levélnek nem szabad a földre leesni, az elnyílt virágokat ő mind maga szedi össze. Mi lesz majd abból? Ha megszáradnak a levelek, egy kis selyempárnát fog vele megtölteni; s milyen jó lesz majd azon alunni!…
Éppen a megszedett levélszüretet teríti ki a veranda napos oldalán, s danol mellette. Nem tiltja már neki senki a dalolást: szabad; csak a vén Helenka zsörtölődik vele miatta, de az is csak azért, hogy nem jó péntek napon dalolni, mert akkor az ember vasárnap sírni fog; de hát ezért ő a vén cselédet csak ki szokta kacagni. Ki érezne még mai világban babonás sejtelmeket? Amidőn egyszer csak felsóhajt mellette a jó öreg Helenka keservesen: „Jézus, Mária, szent Anna! Hát ez minek jön ide?” Azzal nem szól többet, hanem elfut a verandából, mintha nem akarna találkozni azzal, aki most jön.
Zsófia a verandából kitekintve, a kerti úton egy fiatal, szép hölgyet lát közelíteni. A hölgy ragyogó szépség, öltözete csupa tarka hímzés; szalmakalapján paradicsommadár leng: vállára kasmír shawl van vetve.
És Zsófia, amint a hódító szép alakot látja maga felé közelíteni, úgy érzi, mintha titkos rettegés állaná el minden idegét, mintha szívverése elállna. Most érezte a sejtelem babonáját.
A hölgy egyedül jött, kísérő nélkül, s egy olyan kora reggeli órában, amikor úrhölgyek még nem szoktak kijárni a házból. Egyenesen felment a veranda lépcsőin, mint aki a hellyel nagyonjó ismerős.
Mikor ott állt Zsófia előtt, svédkesztyűs kezét oly mozdulatra emelve, mely kézcsókra hív fel, mondá halkan a leánynak:
– Én Ghedimin hercegnő vagyok.
A leány szíve nagyot dobbant. Mégis meg kellett csókolnia ezt a kesztyűs kezet.
– Ön még nem látott engemet soha? – mondá a nő.
A leány csak a fejével inte, hogy „nem”.
– No hát jöjjön be velem a szobájába. Nincs önnél valaki?
– Senki.
A hölgy előre ment, s mikor a szobában voltak, levette a kalapját. Szép, gazdag, szőke fürtei magas à la girafe fésűre voltak tűzve.
– No hát csókolj meg. Én vagyok az anyád.
Zsófia megtette, amire fel volt híva.
A hercegnő körülnézett a szobában. Mindenütt hímzések, teadíszített öltönyök hevernek, az egész menyasszonyi kelengye bűbájos rendetlenségben szétszórva.
– Ah, ez mind menyegzői dísz. Tehát te férjhez készülsz menni, kisleány? Nem gondolod, hogy ilyen dologhoz az anyád áldását szükséges lett volna kikérned?
A leány mert válaszolni.
– Nekem azt mondták, hogy meg van tiltva anyámat meglátogatnom, vagy hozzá levelet írnom.
– De megizenhetted volna kis barátnédtól, Bethsábától, ki téged minden nap meglátogatott.
– Én azt hittem, hogy ő azt elmondta kegyednek.
– Nem tette a kicsike. Óh, a kisleányok mai nap nagyon jól tudnak titkot tartani. Soha még „azt” a nevet sem említette fel előttem. Egész véletlenül tudtam meg. Tegnap odajött hozzám Puskin úr, egy újabb költeményét nekem ajánlani: a „Bákcsiszeráji forrást”.
– Kegyednek ajánlotta?
– Van ellene tán kifogásod?
– Nagyon örülök, hogy azt tette.
– Tehát egészen mellékesen hozta elő, hogy ő egy hét múlva szándékozik tartani menyegzőjét Nariskin Zsófiával. Engemet egészen meglepett a dolog. – Azt hittem, te még most kis babákkal játszol. – Hát ki hozta neked ezt a nagy babát?
– Atyám.
– Hát te már most azt hiszed, ugye, hogy egész érett eszű leány vagy, akinek férjhez lehet menni?
– Nem tudom, milyen eszem van; csak azt tudom, hogy szeretem azt, aki el fog venni.
– Kategorikus válasz! Egész bizonyossággal mondod, hogy szereted, és egész bizonyosan azt, hogy elvesz. Hol ismerted te meg Puskint?
– A Néva-áradás alatt. Óh, akkor én nagy veszélyben forogtam, ha értem nem jönnek, én elveszek.
– És ki ment érted?
Zsófia nagyot bámult e kérdésre.
– Kegyed nem tudná azt? Hát Bethsába nem mondta el otthon?
– Bethsába! Nem, terólad és Puskinról egy szót sem beszélt. Óh, a ravasz titkolózó! Kerülj elém! Hát téged ugyanaz a tündér vitt magához, aki Bethsábát elragadta az én kocsimról? Ez az ördög asszonyi ruhában. S Bethsába jónak látta ezzel a titokkal elhallgatni! S te ott töltöttél napokat és éjeket e pokol királynéjának a bűnbarlangjában! Most már értem a kifejlődést. Ez lett az eredmény! Ez hát az ő ördögi munkája volt.
– Anyám, ne szidd őt! Én boldoggá lettem általa.
– S te tudod, hogy mi az a boldogság?
– Szeretve lenni.
– S tudod, hogy mi ennek az ellentéte?
– Még nem tudom.
– Megcsalva lenni.
– Ki csalna meg engem?
– Hát ki más, mint akiről azt hiszed, hogy szeret.
– Az én Alekóm?
– A tied, mint annyi másé. Ha kerested volna a széles világon, hogy hol van egy csapodár, nőcsábító, jobban ki nem választhattad volna.
– Mi oka volna engem elámítani?
– Az, hogy általad remél magas polcra, uraságra jutni.
– Az ellenkezőjét teszi. Visszautasított minden kitüntetést, minden címet és rangot, és minden birtokot. Így megyek hozzá, ahogy vagyok. Minden ékszerem, amit hozzá viszek, ez a pléhdarab, amit a nagy katasztrófa napján kaptam őtőle, egy forgács a téli palotához csapódó hajóbul. Ó szegény akar maradni, s olyan nevet szerezni, ami elé nem kell „herceg!”
– Hogy el tudott ámítani! Neki vágyai vannak, amik egész a trónig emelkednek! Nőül akar venni, hogy egy nagy világfordulatnál, mint egy paródiája az „Égalité” hercegnek, tolhassa fel magát. Mit Égalité! Mint egy második Pugacseff. Nem tudod, hogy ő az összeesküvők közé tartozik, kik a cárt le akarják taszítani a trónról?
– Atyám vezette őt ide hozzám.
– Igen, mert méz van a szájában, amivel el tudta kábítani a cárt, ahogy el tudta áltatni a leányát.
– Anyám: Ön nagyon gyűlöli őt!
– Van okom rá. Nem fenyegeti-e e házasság egész lényemet megsemmisítéssel? E házasság napfényre fogja hozni születésed titkát, mely egész ifjúkorom átka volt!
– Anyám! Ön megátkozza az én születésemet!
– Nem ma: de mindennap kétszer; mikor fölébredek és mikor lefekszem! Mint egy kimondott halálítélet, aminek nincs meghatározva a napja, olyan voltál reám nézve te! Rettegés fogott el, ha rád gondoltam. Bűntárs voltál rám nézve, élő tanúja megölt becsületemnek. És most be akarod rajtam tölteni a sorsomat, amit évek során rettegve vártam. Kikiáltod, hogy itt vagy! Lássanak! Megjöttél!
– Nem, anyám. Elrejtőzöm. Nem látnak. Senki se tud rólam.
Corynthia úgy tett, mintha a szánalom, az anyai érzés vett volna rajta erőt; siránk hangot kezdett erőltetni.
– De te szerencsétlen gyermek: nem tudod, hogy eltemeted magadat? Hogy az élet, amit választasz, rosszabb a pokolnál. Hitvese léssz egy kalandornak, ki úgy bele van merülve minden bűnbe, úgy összecimborásítva minden rossz társasággal, hogy ha akarna, sem tudna menekülni többé. Követni akarod-e őt egy napon Szibériába?
– Ha balsors éri, megosztom vele.
– S ha ellenkezően üt ki? Ha győzni talál az őrült merénylet, aminek ő előharcosa, ha egy napon atyád vérétől bemocskolt kézzel fog eléd jönni?
– Akkor én megtalálom az utat az Istenhez, hogy bűnbocsánatért könyörögjek a számára.
– Elvakult teremtés! Az ideáltól, amit fejedben alkottál, nem látod a valót. Te azt hiszed, hogy kalitban tudsz tartani egy szívet, ami a szabadban repdeséshez szokott; s mit meg sem fogtál, mert Puskin téged nem szeret. Nem! Nem szeret! Légy bizonyos felőle, hogy nem szeret.
Zsófia bámulva nézett Corynthiára. A női szív ösztöne, az ideges sejtelem kitaláltatta vele a rettenetes valót. Megragadta Corynthia kezét, s azt mondá neki
– Ön szereti őt!
– Te mondád! – lihegé őrjöngő szenvedéllyel Corynthia.
A leány két kezével a szívéhez kapott, elsápadt, a szemei lezáródtak, lélegzete elakadt, s azzal leroskadt a földre.
A hercegnő felkereste a cselédet.
– Helenka! Eredj be a kisasszonyodhoz. Valami baja van.
Azzal beburkolta magát shawljába (mert reggel köd van a partvidéken), feltette a kalapját a tükörből, s elhagyta a villát. Tudta, hogy nem használna a szegény elalélt leánynak semmit, ha megcsókolná búcsú fejében, hát inkább nem is tette.
